Megszenesedett

Megszenesedetten messze lett.
Tört, fehér színe szén.
Takaróstul nefelejcsedet
vitte haján, szemén.

Míg gesztenyelombos öle várt,
két fényes ifjú Hold,
észre se vettük, hol semmi falt,
összenőtt ölünk volt.

Ha álmunk rétre ért – sötét kelyhe nyílt,
csókolt, mint a szirom!
Csokrait a bodza fűzte ránk –
csöpp kéj – tömény iszony.

Árnyak koronáján kipattant
fényből ki szól? Neved?
Ágyamon átörvénylett színhús?
Üres ajtókeret.

Belőled, mint eső, elpereg,
vize só – fénye méz.
Hívhatom, mi tárva. Messze lett.
Magamba visszanéz.

Episztola operett-betéttel

Ne olvass, ne olvass Emile Zolát!
És senkinek ne írj episztolát –
mondták a századfordulós nagyik
a csíkos falú szalonban, akik
féltették kedvencük szeplőcskéit.
El is kísérték a vurstli-térig,
hol óriáskerék lejt s cirkusz áll,
s Herkules mutatja, mit nem muszáj.

De védencük amikor elájult,
ó, ó, mondták s egyikük alányúlt,
omlatag, szép haja a földig ért,
s ők nézték egymást: Ilyen semmiért?
Rózsaszín-pirulós nagyik, dédik,
így nevelgetik csak Lottit, Hédit.

S hogy kart karba öltve nevelődnek,
angolkert kanyargó útjain nőlnek,
s az ápolt gyepen jön Zola, Le Säde,
s játsszák: – Ez az én szám, ez a të szád –,
csak játszadoznak a hattyú padon,
s idegvégződésük egész vagyon –
ráismernek, hogy korlátlan árad
s elönt mindent a huszadik század.
Térdükig borzongató és édes.
Ölük előtt rózsás nyelvekké lesz.
S mikorra árnya hátukra áll,
már ők is tudják, hogy mi a muszáj.

S mert a sorban mindennek helye van,
„episztollammal szívem tele van,
mivelhogy nem vagy itt, úgy rád gondolok!” –
Lotti episztola-írásba fog.

Hédi meg olvas, s nyomban ő is ír,
Episztolla vadul hasít papírt,
s a lábujja is tízfelé mered,
s kapkodva harap lélegzetet,
és Lotti Hédit, Hédi Lottit lát,
ó kétkezes episztolla-vibrák!

Magányos finom perc, jöjj tanunknak:
élvezni, írni együtt tanulnak,
ballal azt, jobbal ezt, ki mily kezes,
csak szeretve írj, és írva szeress!

Fölkelt Ady

Maróti Istvánnak

A szócirkuszban ma este föllép.
Kiírják nevét a villanykörték.

A síron ülő kőgéniuszba
szállt robajló földből törve-zúzva.

Repedt a kőtérd, de mállni nem mert.
Csattogva hordott lángkardu embert

korom és vihar angyalruhában.
Végig a köd-Pest nyomult nyomában.

Részegen. Tamás-hitetlen fejét
bámulta, mint Atlantisz hírnökét,

cédrust, ősbölényt. A véres őszi
lápot látomása betetőzi.

S mikor utat nyit a sündörgö köd,
széjjelnéz cirkuszponyvák között.

Látják-e: újra fölszállt a páva.
Ölükben kikel aranytojása.

Ó, a proletárfiú már felnőtt.
Kocsimotorja – helyette – felbőg.

Szöveggyűjtemény, 1975

1

A fiatal költészetről alkotott képünk
egyelőre felettébb hiányos,
avagy
van-e kormánya az ekének?
(Na, ki tudja ezt gyerekek,
mikor már a kormánynak sem igen van ekéje.)
Illetőleg:
irodalmi vita tanulságai 1875-ből.
Helyesbítve: 1975-ből.
(Ámbátor nem is tudom egészen bizonyosan, Lisznyai
uram, melyik dátum a valódi?)

2

A vers:
„Rügyes meggyfa ösztökével
telketekben szántok”

3

Újmódi nemességünk magyarázati
(A vers védelmében.)

B. E. szerint az ösztöke az ekekormány tisztítására szolgál.
Tudomásom szerint nem.
Ökröt, meddő tehenet ösztökélnek vele,
vagyis böködik, csapkodják, nógatják,
s nyilván lehet vele tisztítani
az ekevasat, csoroszlyát, eke papucsát, kormányvasát is,
de a kormányát nem.

Az nincsen neki,
csak szarva,
az olyan mint a bicikli kormánya,
de az eke nem bicikli.

(A vers ellenében B. I. szerint.)

A meddő tehenet, ökröt, aki szánt
nem szokták böködni, szúrni, csak meglegyintik, ráütnek.
Sarjú-tüske böködi – a tenyerem,
én nem böködöm az igás jószágot,
s ha mégis, akkor nagy az indulatom,
jobb nem kimutogatni.

Van az ekének
taligája,
gerendelye,
utóbb már csoroszlyát nemigen használtak,
vasa,
papucsa is,
de van kormánya, kormánytükre,
van néki két szarva
is.

4

(Mit mondott Illyés, Lisznyai uram, sehogyse jut az
eszembe szó szerint, tudja, a Vadak etetésében. Egy
népfinak mondta. De ejnye, miképpen mondta is végül!?

Na nem, nem komolyan kérdem – Magától. De Lisznyai
uram, vajon ha Tőlük kérdeném, e vitatkozók mernék-e
idézni:
– Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
kellene: honnan jössz – azzal, ecsém: hová mész!)

5

Hát így folyik a mi életünk, Lisznyai uram. Verselgetünk.
El-elvitatkozgatunk.
Irodalmunk maholnap csupa ekeszakértőből áll.
Milyen jól érezné magát közöttünk, ha most élne!
(Olyan szépek a verseink, mintha csak Maga írta volna,
kedves Kálmuska bátyánk.)

Béri Géza éjszakai műszakba indul

Ébredj hétalvó! Kezdődik az éjszakai műszak.
Asztalfiókban alszik a zsebkés. Nézd,
székre vetett nadrágodból a padlón akart eliszkolni
– lesiklás közben aludt el szíjad.
A tegnapi ivás papagáj-bokrán
már nem les át a szénevő sün.
Kétoldalt, az utcalámpák mögött a mélyben
még lányok hánykódnak,
mellbimbójuk tenyerükbe döf.
Feleséged álombéli kuncogása
ereszt függönyt utánad.
Helyetted majd lányod költögeti,
mikor kék-fehér abrosz közepén
palackjából kiszabadul a jótevő szellem:
lábujjhegyén a napfölkelte már mennyezetig ér.
Méz-szaga lesz, és aranysárga madaraitól
olyan húsvétvasárnapi hangulatuk támad,
hogy mosolyuk gyorsfényképeivel teleszórják a szobát,
mielőtt ki-ki útjára indul.
Mikor hazatérve majd az üres szobába lépsz,
az ibolyaszárral telt pohár mögül
előlopakodik a hegy, ahol a kétujjszéles fűben
hemperegtetek hárman a lejtőn,
s a nevetés foncsoros szerpentin-szalagjait a szél
kitűzte a Szabadság híd,
az Erzsébet híd,
a Lánchíd kapuira.

A szép vízvezeték

A sárga rézcső a messzeségből.
A folyosókon a belső terek.
A vékony vázú vaslépcsőkön
kétfelé fésült hajjal
a bagoly szemű gépmesterek.
A tetőablak és a tekintetek.
Mintha nem a póklábú horgon,
verejtékfényű test a csipeszeken,
hanem csakis ezen a vak
üveg és szem-rengetegen
függne itt a termeken végig,
a pincékben, az emeletek,
a régifalú bolthajlatok
alatti közegeken,
amíg csak meg nem telik csővel
sorban minden terem.
Itt-ott a cső szivárog, amott
egy órán vezették keresztül,
a cső tovahordja a ketyegését,
mintha hattyúcsapat súrolta volna.
Néhol a cső körül apró láng kering.
Belenéz, és állapotos
felesége visszatekint rá,
majdhogynem beszélnek,
de a szerelő a fürdő felé fordul.
A függőhídon a gépmesterek
kétfelé fésült fejjel tartják a teret,
mint összeroggyanó vágat
oszlopai a zuhanó szenet.
Rövid emlékezetű művezető
vet utána üvegkalitka-jeget.
De ő már hallja, dörögve hallja,
szárnyas órája ketyeg.
Szárnyai kísérik.
Egy alázatos kis cső rózsája
(fürdés közben)
permetezve csurog szívéig.

Disznófő

Fejét láttam disznófőnek:
„Nyomjatok pofájába kukacos almát!
Ossza a vajda a purdék közt széjjel!
Aranyozott hazug nyelvét
vessétek Erzsébeten árnyékszékbe!”

Fekete vaságyam kivetett magából,
a toronyban őr állt, de nem merte nézni,
hogy üvöltő kocsija a falon átjön,
szélsebes lakája hajlik előtte,
veti eléje, mint pálmát a római szolga,
a vak szemű fiút, a vak szemű leányt,
az ifjúságot.

Végszó

Mint ólomkristályban a metszet,
áttetszenek s zizegve lesnek,
a napraforgók az ólom levegőt
meredten így emelik a ház előtt.
Majd kondulás, majd csörömpölés.
Két macska: kigyúlt, szökellő kés.
Repülő testük zúgása rikolt,
a véreb nyög, lánc pattog, nyelve kilóg;
minden karom nyílt, az íny érzi a zsákmányt –
ugyan miért e cécó?!
Véres szemük előtt fölcsap a madárszárny.
Lehet-e más a végszó?

Párbeszéd

(Hódolattal rótt igaz történet CS. T. költő portás-purgatóriumából)

Egy ember ment át Erzsébeten kék koporsóban.
Csak a lába lóg ki, s tán a keze kissé.
– Isten hozta, hogy van?
– Kérem, a Petőfi utca lecsúszott a téglagyári tóba!
– Hova gondol?! Keresztben áll!
– Igen, de megfordult azóta.
– Megfordult?
– Egy óvatlan perc elég volt. A portás amíg
evett egy kis káposztás derelyét (itt a szomszédban lakik),
és a sorompó, hogy jobban utána nézzen, fölállt!
– De az istenért, miért nem hívták a KÖJÁLT?
– Hogy injekciókkal az akácfák ballonját fölfújta volna?
És a Hungária Vegyi Művek ehhez mit szólna?
– Ezek szerint tervszerűen előkészített volt a lecsúszás?!
– „Valakibe beletörik a bicska!” – nyilatkozta több tégla-
gyári munkás.
– És mondja, tulajdonképpen hány halott van?
– Természetesen a teljes névsor olvasható az esti lapokban.
– Az jó. Mindjárt veszek egyet. Fontos a részletismeret.
– Tudja mit? Megnézem én is, ipszilonnal írták-e a nevemet!

Károly utcai emlék

(Az Aranycipőjűnek, a Károly utca című verse után)

A Károly utca a számon kiszalad – – –
(Ez itt alább, Sanyinak szánt hódolat.)
Mikor még borba mártott piskóta volt a … lábam,
egykor a Károly utcában, Sanyi,
egy kutya lábszáron hágott, de oly vadul,
hogy sebesen kezdtem ordítani.
Jöttek is lőccsel, hólapáttal (mivel a hó esett)
és szemközt röhögtek a kocsisok.
S persze, fogalmuk sem volt, hogy mi a magyarázat,
amit ezennel ide írok:
Egész délután, ahol jártam, egy nőstény eb
kerülgetett,
innen bokám körül a szőr, a szag.
Hát ez hozta ki a sötét és kan kutyából
a szerelmet
s a szamarat.

Átváltozásaink hóval

Határ Győzőnek

Szakad a hó
havas a föld
Úristen mily
havakat költ
boszorkányod
Havasalföld
Londonra is
hóinget ölt

Párizsra is
Budapestre
nem a kintre
de a bentre
hetevenötöd
rossz hatvanam
hava alól
nincs ki mentse

Kócsaghátú
hó míg lepte
lett belőle
kéklő lepke
kékellő hegy
csobogó víz
kék ég ivó
szerelemre

Medveszőr-hó
mikor fojtott
szánk a rács közt
vadat fújt ott
kötésig ért
ha a vállig –
Táncoltattuk
Füttyre forgott

Jön karácsony
ismerősünk
s mert a tél csak
nekünk őszünk
három gyerek-
csínytevők mi
ellépkedünk
ölnyi őzön

Szemközt velem

(Rácz Edit szobrászművésznek)

Azt hiszem a börtön valamelyik álma:
magma-közepemben ültem kitalálva.

Angyalmezítelen legközepén gyermek,
de csak mint a hagyma, egyre leveledzek.

Burokhaj burokhoz simul idő, hajlam,
míg kívülről nézem, mi minden volt rajtam.

Mint Krisztust keresztje, tenyerét a szögvas,
fa-voltom mag-voltom esdeli, hogy „szokhass!”

De a bent – míg a kint kötöz rám vérszakállt,
szembe mászó tüskét, állhegyen tört halált –

vedli tűzfal-hámom! S angyalmezítelen
ül csak velem szemközt, néz rám legközepem.

Műhely

Nem költészet a Költészet folytatása.
Előbb az, ami ellenállt,
arcába köpött a Szépnek.
Lóhugy színe a havon –
szárnya összefagyott tollai helyett.
Az ég elhalt nyerítés-pántja,
a magány távolodó patadobaj-szöges öve,
a sárral tömött szájú ének.

Szólítás

Nekem csak az van, ami közvetít.
S csak akkor létezik, ha szól.
Létezés, legtisztább formád a hang.
Minden élő, ami szólít.
Mert hiába van, ha van, de néma,
s elmosódó tömegében
a magában értetődő tárgy is
meg-nem-szült gyermektemető,
mint e kert fölött az ezer levél,
árny és semmi szótlan lombja.
De belőle egy-két idehajló
ág-bog névszerint ismerős.
Közöttük gyújt csillagot a magos,
száruk a tengerbe hajlik,
igen, itt, Erzsébet közepén a tenger,
ezt adják ők, ez a szavuk.
A krómoxid könnyű lándzsák zengik,
közvetítik a végtelent.