Anyám három arca

Egy asszony néz. Még olyan fiatal.
Szemével muzsikál.
Sötétlő haja elhever rajtam,
de fénye átszitál.

Mint aki magában Napot hordott,
és átizzott husán,
egy másik asszony szeméből így néz
az ő szeme puhán.

A harmadik tekintete halott
fia homlokán áll.
Tart majd, mint Mária Jézust. Dúdol:
Fiam, mosolyodjál.

Mint egy ember

Csak az álom szeret engem.
Kelyhes hasa csupa pára.
Forró gőz és éhes illat.
Puha állat tenyeremen.

Ölében én is jó vagyok.
Akit öröm vár, férfikor.
Harminc év aranygyapja és
verbéna ízű asszonyok.

Mint aki el se hajózott
kígyós, hüllős förtelemmel,
ölében én is szép vagyok,
szépszellemű, mint egy ember.

Hagymaevő három strófája

Enyhe hagymaszár, sima, gyenge, s csípős!
Nyílna hűs husán szaladó idő még?
Zöld szakálla vad szaga száll – s esengőn
bomlik az emlék.

Hol korog hasad? Neked is telik most?
Úgy harapta szád (nevető szemed könny),
mintha villogó szinezüst tálcán
volna az őzhús.

Csókolózva kétszereződne, s csípné
vissza szám s a szád nefelejcs időnkké
tegnapunk, ha egybeborulva most itt
érne a sortűz.

Hajnali eső

Megszédült táncos fátyla volt.
A Mátrában gyakran járnak
– már fent a Nap s még fenn a Hold –
ilyen tündér, táncos lábak.

Most minden ivott. Részegek.
Ivott a föld, az ér, a szikla.
Csákányok, lepkék, kék szemem.
Szememből ivott minden szikra.

A Mátrában nem gyakori
az ilyen tűzből-kelt lélek.
Nem ismert, hogy rámhajolni
volt merész, és összeégett!

Sóhaj

Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Odavágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.

Arckép temetővel

Húszéves voltam s Genovában
Neróra várt a Khedivével*
egy zsidó lány. Dús ajakában
láztól karmosan s bíbor vérrel,
méztől ragadós ajakában
Libanon lombján várt hány éjjel!

S húszéves voltam, mikor Irén
barnábban a pásztorfiúknál,
vad mosollyal szép szája ívén,
életemből kitárt kapun szállt,
kötöztem volna telt csípőjén én,
s nem több ma egy emléksziromnál.

S élhettem volna Firenzében!
Arcom köré a megszülető
tavaszt festve, ha szüzen érem
a fénnyel teli tenger verő
taréjain!… – S nézd önarcképem
háttere Recsk lesz. Köd. Temető.

Egy öreg este… Itt-ott sírnak.
Vállam Bandi öleli féltve.
„Halottak Napja”, szól. „Kibírtad.”
Kilépünk a hegy gerincére,
s mit iszonyú mély egyre ringat,
ránk köszön a temető égve.

Oly közel van, hogy szinte fognám!
Lobogó mécse idehozza.
„Toluljatok mindnyájan hozzám!”
Sötét mámorom kiáltozza.
S vágyódik minden a hegy hosszán,
jó, avar-ágyu sírdombokra.

Mint szentjánosbogár a hullán…
Hát így lobbanhat csak a dallam?
Hány éve volt ez? Ó, ha tudnám!
Csak azt tudom, nem így akartam.
Fénnyel teli Jövendő bukj rám,
mosd szét a múlt rögét magamban!

* Néróra várt a Khedivével (jegyzet)

Mint egy parasztfiú

Ó, most elrepülni kéne,
vagy kiégetni a szivem.
De tiszta helyettem a hó
s én rügyes mosolyom viszem.

Viszem, mint egy parasztfiú.
Hátán a hold, s Nagykarácsony,
feje fölött angyalokkal
úgy örül, mint száj a szájon.

S megy és megy a hómezőkön.
Róka surran – oda se néz.
Farkas villan, medve dörren,
s megy és megy, és oda se néz.

Falu fut el falu után
s a feszületen nincs a bús
tövises úr a temetőn:
anyja ölén alszik Jézus.

S megy tenger s föld közt, mint akit
a csillagok uszálya ér.
S a vége – bárhogy is kereszt –
Betlehem lesz. Ő odaér.

A kő alatt

Hej, gigantikus szárnyú az öröm!
A rőt est lobogva gyúlt a szájon,
a görcsbe dermedt kéz repül, köszön,
s úgy lódul a hang, hogy zengve szálljon.

Megmenekült… s itt maradhatott.
Csöpp esze volna, széttekintene.
Lent, ezüst mélyben Recsk falva halott,
s lila fátyla közt holt az ég szeme.
Hófoltok hátán szédülő rabok.
A fényes hasú szél: sírok szele.

Vigyorgó bajszuk úgy hullong fölém,
mint nyájas nagyapó régi télen.
Mert nem ők rángtak a halál ölén,
most tíz, száz segítő kéz a bérem.
S titokzatos ívem repülöm én
élet s halál közt, borotvaélen.

Táncosan szökik a vér. Hazafut.
Meleg van. Nyár van. Anna és anyám.
Zsuzsanna húgom nyitja a kaput,
s már ülök a kert zöld ravatalán.
„Piros alma a halottnak csak jut?”
Anna szalad, s a kert tüze nyakán.

De nagyobb dolgok is történnek ott.
Zsámolyán ül nagyanyám s megbocsát.
Köztük minden évet sorra lakok,
kútban hűtjük Iboly gyümölcsborát.
És él a gyermek, múlnak a napok,
Annának nyakláncot adok, korállt.

Éjjel, ha nagy, puha nesszel oson,
40 fok lázat mutat a koráll.
Kialszik a lámpa asztalomon,
menyasszonyfátylú szél ágyunkra száll.
Hajnali inge elrejti nyomom,
aranyló válla, a szelíd ovál.

De az öröm, a barbár szőrbe bújt,
lándzsát vet rám Zsuzsanna kapuján.
Hóval mosnak. Karjuk szinte megfojt.
Cirógatnak, hogy nó!…nó!… Azután
világos minden: rám hétmázsás kő hullt.
Megöl? Ki fut haza egy őzsután?

Kőlapban véres tavasz-lenyomat.
(Csak a kövek közt vérző patak zúg.)
Ha derekam most nyomorék marad,
hóférges ágyban jobb ott alattuk.
Csend támad. Múlnak morajló szavak.
Kéjnek, halálnak csend a foglalatjuk.

Hófoltok hátán hagynak a rabok.
Ülök. Szívemből egy kép száll tova.
Kővé válok. Robajlanak napok.
Majd mord sörénnyel övez a moha.
Így óriás s emberfaló vagyok.
Csak gyermek én már nem leszek soha.

Isten háta fekete

Az Isten háta fekete
vak koporsónak látszik itt.
Kimondhatatlan messze áll,
inkább csak guggol három ház,
füstjük sem ér a drótokig.
Isten ül a hegyen föntebb,
a háta, a háta látszik itt.

Ó, ha széltől veres estben
latrinának rúdján csüggünk,
állattá vált tagok, kezek,
iszonyodva egyre látom:
aki csak él, hull a próbán.
Soha embert kínja nem fog,
csak dögévé, sárrá tenni.
Jobb lett volna a bitófán.

Madár az ablakban

De furcsa madarat láttam ma!
A Galyára tárt ablakban ült.
Bíbor fejével mintha intne.
Egyszercsak minden elmerült.

Remegéssel és foszladozva
merült alá a napfényes nap,
s a bíbor madár újra bíztat,
gyolcsaidból kibontsalak.

Habot hányó piros kutyák
éles foggal húznak elébem.
Fiú-csókkal mandulaszín
szemhéjadat hiába érem.

Sovány karod hiába fognám.
Lecsuklik, mint a hattyú feje,
ha az ég pántját megrepeszti
halottan úszó szárnya nesze.

Nem sírok. Átkozódom, anyám.
Megölném a bíbor madarat.
Bűvös szeme már nem mered rám.
Könnyre lakatlan ég fakad.

Domború gödör

Nyüszít a szél a drótokon,
néma isten háta mögül.
Jöttek széparcú ördögök:
jól fonott korbács ha röpül,
a sújtást hagyják örökül.

Mi voltunk vagy ezren a nyáj,
tízmillióból összevert.
Mikor kapuján beléptünk:
szikla és krisztus – férfiak!
Most nézd e nyájt, hogy kínt legelt!

Élet voltunk kapujában.
Aztán lettünk ördögöknek
agyagául sár és sár csak.
Boldog halott! Neki könnyebb,
mert ki él, csak állva görbed,

betöltve, mily jövőt sorsolt:
mészfehér domború gödör.
S boldogtalanabbat erre…
Mintha tojáshéj repedne,
a színjava úgy kiömöl.

A foszfor csipke-klastroma,
a mellkas és az orgona,
a mennyrepesztő jó tüdő,
a fej s a kar a lábbal mind –
csak lelked nem jut át soha.

Ha a lélek nem jöhet át,
most aki él, mire él már?
Lesz ezentúl: tojás héja,
üres háza roppanékony,
késleltetett halál, szél-vár.

Egy ifjú hadnagy

Egy ifjú hadnagy jött az úton. Vállán kócsagok
tollát utánzó hó hevert. Szeméből ördögök
hada a sápadt arc lázas rózsáin röpdösött,
lila völgyből hófúvást hozott és jégcsapot.
Kőszobor – benne epéből kevert szív lapult.
Ez a puha száj siklott és rándult, mint a féreg.
Csúcsíves-körmű könnyű kezéből a véreb
rohant a hegyi hóra. Piroslón alkonyult.
Néztük mögötte az ijesztő napkorongot,
s barátom így beszélt: – Úgy járunk majd, mint a festő,
ki igazat fest, s nem hiszik, „nincs ily szín, se felhő!”
Ilyen hadnagyok sincsenek. – Ilyesmit mondott.

Ő volt

A hegyárnyékban áll. Kísértetes. Ő volt.
Recsk. Az erdő egyetlen nyíló vadrózsatő most.

(Forrás mögül fehér hasával kibukkanva már
édes homályban sugdolódzik a gyertyán és a nyár.)

Ő volt. Társam vére terjed, ágazódik. Gyémánt.
Oly könnyen ölte, mint aki két méheszárnyat szétránt.

Áldozat

Oly víg legény lehetne társam
finom kis lányok csipke-rétjén.
Súlyos szemhéja leeresztett.
Mosom pelyhes szája zugán a vért én.

Rőt sziklák szarkofágján fekszik.
Ritka köd foszladozik rajta.
S hogy mindent elzáró köd körül,
lecsuklón hajt a semmi fölé karja.

Felhúzott térddel ágyékára
erős jobb combja temetve dűl.
Mint hulla a mélyben, alján a
fallosz kioltott, sápadt gerezdje hűl.

Olyan ő így, mint a Sixtus
vén falára festett Ádám.
Vénhedt,
alvadt fekete muzsikával
beszőtte őt a végzet.

Repedések
iszonyával.

A sosemhalottak éneke

Oldott hajjal két halott, szegény.
Lágyan simulunk mi a porhoz.
Véres fejünk süt a hold helyén.
A balta zúg, a sas rikoltoz,
de szánk gödréből zúg a remény
mély kürtjén a haldoklóhoz.

Oldott hajjal hevertünk este…
A fénynek csak kósza fodra ért.
Hűs dalt a forrás hangja csengve
sikos part kövén csak lopva mért.
Már közelnek tűnt mind a messze.
S csillagok hajoltak ajkamért.

Égő csípővel nyiladoztak,
epedő szirmuk hullt a fáknak,
míg testünk körül kiragyogtak,
gyöngyház-kelyhét nézd a virágnak!
– Forró páránkban ringadozz csak!
Mi Tavaszt hozunk a világnak!

Oldott hajjal ért még a végzet.
Lecsaptak. Vittek a halálba.
Azóta ott a forrás kékebb
s nyomunk a vándor megtalálja.
Talán az Isten kőbe vésett…
Csókunk fészkén ring s ég a mályva.

– Két szerelemre oldott gyermek!
szólt a Halál, de rossz fogás van!
S mint akit balga tette kerget,
sápadtnak tűnt a ragyogásban.
– Hát szálljatok ti Egybetettek!
S villámmá váltunk, mint az áram.

Így szálltunk a hegy homlokára,
hol balta zúg és sas rikoltoz,
hol csókunk ért a kínhalálra,
az embereknek szíve hordoz,
és szétmállt testünk zöld sarára
fátylat örök szél könnye fodroz.

S mint vihar-hozta sebes gályák,
hol a bányák lámpái lengnek,
mi feltéptük az est homályát,
tajtékos, boldog dalunk csengett,
dalunk felverte mind a bányát,
szomjaz – s szépül, aki szenved!

– Szeressetek minket tavasszal,
ha sziromhajtó szél kiáltoz!
Véres tetemünk? Sorsunk? Azzal
lettünk hasonlók a virághoz!
S hogy megtörtek izzó vasakkal?
Hiszen száll szívünk a világhoz!

Mondjátok azt, hogy újra hiszek!
Szeretni vágyom mind, aki ölt.
Tegyétek össze kezeitek,
fiatalodni így fog a Föld.
Nászt muzsikálnak sebes vizek.
Lábunk alatt minden csupa zöld.

A balta zúg, a sas rikolthat.
Virága hull a körtefának…
Kik szerettek, sosem halottak,
kötöm csokrát a legendának.
(Látod Kedves, így kidalollak.
Mi Tavaszt hoztunk a világnak!)

Halj meg, tündéri vers!

Nekem volnál szelíd vers
utolsó menedékem?
Tiszta formák labirint
útján kopott el térdem.

Táncoltam én, mint Kató
fehérharisnyás lába.
Nagy, tüzes szőlőfürtök
hajoltak lábnyomára.

Lassúdott lépés: botlás.
Elég volt virtuskodni.
Szemem gyűlő homályát
virággal teleszórni.

Rájuk mondani: napok,
s e világra: végtelen?
Robajló látomása
az éjnek ég szívemen.

S ha feléget, hát úgy kell!
Hangod már nem tép sebet!
Felszaggatom a sziklát!
Sírt ástál? Én is neked!

Alvó tündérmás! Sárnak
tenyerén: magad égi.
Paradicsommadaram! –
utamat végig-égi.

Hozzám így lehajoltál?
Még engem is szerettél?
Hiába mosolyodsz már.
Megettél. Eltemettél.

A bánya keresztjén

1

Magam voltam. Az éji csönd
lándzsákat ránt, lábához dönt.
Eleven kígyó-kötélre
függeszt a bánya hegyére.

S hogy függök ott, mélylő mocsár,
mérgedt tűzliliom nevet,
tigrismancsát nyújtja a nyár
szétszórni porrá véremet.

Égen lobog annyi felhő,
de gyomra lángjától dagad.
Ha elcsordul, csak új sebem nő,
cipeljem sülő hátamat!

A húst, amelyben olvatag
csontok közt ijedve lapul
ez a torz, se tigris-se nyúl;
angyal! hol hagytad szárnyadat?!

2

Hogy függök ott, s imádkozom,
orkánkar zúg: elkárhozom.
Nézd, mocsári mélyben lenn a
világ vár vissza, Gyehenna.

Mert maradt pár tollam is ép.
S ami fő: kulacsnyi élet.
Sasnak tolla?! – Repülök majd,
gúnyjául a repülésnek.

Recski húsvét

Könnynek, vérnek vége.
Vak tava kiszáradt.
Kiáradt folyónak
hűlt helye: csontfehér
kőmeder. Ez vagyunk.
Habsárga hajókat
ringat a zöld homály
messze, messze, messze.
Jézusom, meghalunk.
Jönnek a hóhérok.

Jaj, olyanok, mint mi.
Suhognak felettünk.
Leütött fejű fény,
körgallér elé buksz.
Arcélük s a kemény
sziklafal összefolyt –
kő moccan, kő zuhog –
szög hatol csontomba.
Kereszten, Jézusom,
nyaka-tört fejem függ.

Mint nyúzott nyúl, fáról.
Péntek van. Szurok-Nap.
Fejjel le függőhöz
verbénák nyújtóznak
hajfürtöm közé be.
Nincs itt semmi múló,
hóváró hervadás!
Újra, újra nyílnak
nevedre, Jézusom,
verbéna-verseim.

Játszik a temető
lampionos kertje,
korai szeder szám:
izzik az erdő-ég.
Mikor a római
lándzsája átaldöf,
Jézusom, Jézusom,
hajszálgyökerecskék
vérünket szétvetik
éji csillagképpé.

Égszínkék kupola:
holt Jézus alatta.
Tücsökszó léptű, te –
mosolyban vőlegény!
Ott lenn! Ott lenn, ott lenn
kő nyílik szülésre,
s anyaméh-édes Fény
színarany kapuján
ujjunk hogy összeér,
felkelünk Vasárnap!

Sírfelirat (1)

Korán eltévedt csillagszekér.
Meghaltunk, paradicsommadaram?
Szomjas őzek húznak át a völgyön,
a forrásnak szőke haja van.

Búg a tiszta, meztelen áram,
és édes vizek, mint a leányszem
kéklenek kőmedrük husában.
Részeg, s nem úr rajtunk a halál sem.

Hullám csókolják szarkalábok.
Csípőmre szomjas őzek hajolnak.
Korbáccsal vertek s meghaltam tán.
Helyettem tovább csillagok szólnak.

A túlsó szegély

Még elmondom ronggyá foszlott szájjal,
az ördögnek is van ám paradicsomkertje.
S várom, vénné elvarázsolt gyermek,
hogy a végzet karmos lánggal előseperje.

Fekete ország kő-vetéséből,
sziklák réséből kikelnek kígyótojások,
hol a határon szakállát rázó Isten
köpönyegébe rejti a világot.

Annyi fény szivárog át a rongyán,
ami hideg poroszlókézzel előre lök.
Rostélyos bagolyszemek forognak,
a hajamba szántó alacsony üstökösök.

És számítgatom magamban, őrült,
mire a köpeny túlsó szegélye kienged,
a koromban szorongatott kézből,
kesztyűtlenített csont, pereceid kilesnek,

s e hiéna-emésztőszerv-mélyből
kitalálva egyszer, a nyikorgó temető
előtt jön a mezőben ekével,
s beszánt tavasz-szagú földbe a szántóvető.

Mint a bábut, célba vett

Augusztus hó koravén, vemhes,
csillagok kezdenek hullni.
Ha halál az ár, jöjjön a kedves,
meg kell innen szabadulni.

Agusztus, mint a bábut, célba vett.
Hajít rám ezer görbe tőrt.
Hátam mögött liheg már céda Recsk,
s tíz hulla hó, mi összetört.

Hol hóhérok halálos mentés
hada jött, szöktem mennybe-vágyón.
Elhal a kő- s pöröly-pengés.
Szakadj élet, mint húr a gitáron!

Százszor jaj annak, ki a végtelen
hűs gyümölcsösébe vágyott!
Amit élet nem adtál meg nekem,
halálban érjem a lángot!

Bánom is én, hogy Istené a láng!
Ellopom, s lobog majd a tűz!
Mátra mögül s az égről szökell ránk!
Minden kínt, gyönyört betetőz.

Fejem fölött akasztófám

Fejem fölött akasztófám.
De sohasem lehet tudni,
condra tündér akar most tán
csávámból engem kihúzni.

Isten küldi őrangyalát.
Nagy pallosát villogtatva
(szégyelli a világ magát)
jön értem az istenadta.

Vagy épp csak egy rozmaringmag
hullott a hóhér szemébe.
Testvér, sose bízd el magad,
lakodalom lesz estére.

Harangok könnyesre fújják
az éneklő, esti eget,
s maszatos, jegygyűrűs ujján
szorongatod az életed.

Csapda lett a fészek

Vak éje vár a halálra-készületnek.
Cimbora, látod, a buggyant szájú katlan
ásít, csalogat. Mondd, mért volt megszületned,
ha szurokba mártott pehely, s gyúl a halhatatlan?!

Ó, én néha, mint a megért gyümölcs,
és annyira telve fénnyel és örömmel
láttam magam igazán élni – de a föld
fojtó mocsarán csak álmaim kulcsát töröm el.

És üvöltenék, mert csapda lett a fészek!
Hasadoz, buggyan rám a föld, e sárburok.
Nyakamra lép, gúnnyal bök rám az enyészet:
„A végtelen, mint gyenge szellő, őérte forog!…”

De elfojtott dühöm csak néma morajlás.
Hát hol a hang, mely szabadon-szállóig hat?
Hogy fussatok, mert a föld hamu és parázs!
Az emberek mind, mind lerombolják házaikat!

Ezért volt az élet húsz gyarló, szép nyara?
Húsz évig járt velem álarcban a Pokol.
Ha más nem – anyám vár, cimbora, fuss haza!
Szólj: Pihen csak. Lába ibolyás rögökbe botolt.

Újonc

Éhes, fullánkos szemével harmincegy nyomorult
állja körül a szépszál, kék szemű, szökött katonát.
Parázzsal kínzott csuklóját mutatja ez, de ki
tud itt sajnálni egy nyolcvankétkilós embert? – A bokád
vastagabb, mint nézd, a combom! – sír a fonnyadt kamasz,
ki épp ilyen izmos volt egy éve még; görcsösen zokog.
Irigy szemek kereszttüzéből az új rab hátrál.
– Állatok vagytok? – És úgy rejti testét, mint amit lopott.

Magyar ének ’51-ből

Úrnőnk: Győzelem. Elnyerem kezét!
Dózsa tűzszékét, aggok zsámolyát
(láttátok, hogy szálltam a lápon át?!),
ha nem is nekem ácsolta az ég.

Láttátok, hogy szálltam a lápon át,
míg minden zsombék farkassal üvölt,
gyermekkorunkhoz nem maradt hü völgy,
érzem harangkongásuk ostorát.

Most minden zsombék farkassal üvölt,
kigyulladt hídról lápba dönt utam.
Isten szeme közt szétcsapó futam.
Fölemelem sorsom, mint vaspörölyt.

Ha kell, a lápon át szökik utam.
Ha kell, a láp alján is repülök.
Farkasok lába közt: varangy, ülök,
s az ocsmány maszkban szellemem suhan.

S ha véres foguk lánca körbeér,
az ocsmány maszkban szellemem repül,
egy szál atomba zárva ül – belül!
mert igaz, hogy a cseppbe tenger fér.

Ha széthasadt, a szívem elvetem.
S ha agyam anyaga lesz akadály,
magam őrlöm szét, éhes Vad, zabálj!
Szál atomba zárlak, győzelem.

Az Út

A kimondhatatlant énekelték.
Repültek. Égtek. S egyre kihunynak?
Kihunyt Húgunk, mint láng között lepkék.
S az ég még tisztább kék, mint a Mont Blanc.
Köd mögött keresem könnyű testét,
lábnyomával kígyózó utunkat.

Utunk? Az ott a kék mélybe bolygó,
sascsőrből kihullt vipera, mered.
Ott felejtett ezüstszalag? Bordó
lugas tán? Kotta rólad? Ékszered?
„Békésen porladni volna oly jó,
sziszegi lágyan, míg csak elveszek.”

De utunkon, hol a város csillog,
az aranytornyok, a sziklagriffek,
még meleg a kötél és ring! – Ott
domborműre lopták pőre szíved,
ott a Domborműves Házra* siklott,
hurokba csalt az út, s sziszeg, sziszeg.

Mert hurok görcse, ha ezüstszalag.
S lugas? a szomjúság lugasa tán?
S ha kotta – hátunkra írta kardlap,
vérrel telt irkája a makadám.
S ékszered az árny vas-súlya rajtad!?
Feketül, mint farkas a kert haván.

„De így repített föl a Magasba!”
Ki mondja ezt, Lekaszált Fű, gyermek?
Csak a csönd, a csönd fölvert harangja.
Jégbe falazott szülőddel, vermek.
Csak a labdapattogás visszhangja,
méhkaptár-emléked, fürdőtermed.

S új támadó csap új szökevényre,
új vér ragyog a vén út hamuján.
Nyomunkon hintáz torz gyűrűjével,
mosolygó kígyó, kétszínűn, puhán
sírodra lép, korona-kövére.
Mennyi árny, mennyi vér porlad husán!

Kígyózó teste kiolthatatlan.
Ezerré vágnám, ezer új terem.
Mállhat a vér – a kalandos hadba
új Húgom lép, Szeretőm, Gyermekem.
Ős ige léptük, kimondhatatlan.
Tolul az út tovább a szívemen.

* Domborműves Házra (jegyzet)

Károlyt „kitépték”*

„Szervusz, Kamil!”, mondja még
s a nehéz ajtó döngve bezárul.
Csak a sikoly, a búcsú rebben itt
alacsonyan, fecskeként.

„Szervusz, Kamil!”, hallgatom.
Egy óra telt? Száz óra múlt? Érzem:
görcsösen szorít: nem szakadna!
Majd ágyam neki adom,

kortynyi vizem, falatnyi kenyérkém,
gúnyám – s ha lesz majd – asszonyom.
S kisfiam, ha félve felriad,
tudom: ő lovagoltatta térdén.

* kitépték (jegyzet)

Elharapott légszomj

(Ítélet előtt)

1

Elétek fél remeket hozok.
Fele meg sem volt, nemhogy elveszett.
Mint ősi templomon hiúz-szobrok,
holtan oly félig faragott leszek.

Szállni kellett, nem a vak Szabályok!
Nem a Rend kellett, hanem az Élet!
Nézd, legszelídebb forradalmárod,
hát mártsd, Terror, szívébe a késed.

2

Nem kannibálok táncolnak körül.
A kínzó hadnagy sápadt, mint az est.
A máglya láttán minden szem örül.
Fényt gyilkos vállán aranycsillag vet.
S hogy a korbács kígyója hátamra fölül,
csókjából vérrel írt, különös minta lett.

Asztal végén

Asztal végén, s csak állva ehetek.
Apró, ezüstfejű öreg a társam.
Azt mondja: „Fiam, mondj verseket.”
Rávesz, hogy Vörösmartyt magyarázzam.
A félfalatnyi ebéd elakad.
Csodás szókratészi vita támad.
Ki érti meg, mit jelent, hogy faljuk,
zabáljuk a verset vacsorának!

Egy kivégzettre

Most tudta meg: felakasztják. Nézzétek őt!
Múltunknak urát, akit a barbár szelek
bolonddá faragtak! Tarkóján fény lebeg.
Harminc szempár üvegcsendje fúr át tetőt.

És ő csak áll. Hirtelen megszépül. Szobor.
Tán egy régi rendház főnökének mása.
„Tebenned bízunk” szól, s a zsoltár varázsa,
hogy úgy állunk zengve, mint egy angyalcsoport.

Vártuk: sír. Összerogy. – És úgy hajol közénk,
mint király, ha mossa szolgájának lábát.
Láttuk, arca Kánaánt látott Mózesé.
Ős kútfő, akit az élet fénye járt át.

Magyarok

Gályarab fajta – nem látod?
Nálunk bátyám, kettő a nemzet.
Egy fenn, tündökölve úszik:
az álmunk. Való egyszer sem lett.

A másik gyúrja a sarat.
Orvvadász is – és bölénycsorda,
hogy megtanította nyilát
magába lőni Európa.

Legjobb volna szétszóródni?
Felgyúlt fészkünk hamuja rajtunk.
Redőnkbe beleég, s tudják,
kik vagyunk, ha néma is ajkunk.

Fekete, remegő sorsunk
vak szibillaszem héján füstöl.
Ha így megy tovább, koporsó
minden holnap, bár színezüstből.

Pár ősi nagyvad az erdőn.
Kivesző fajta. Üldözöttek.
Európát elrabolták.
Csak az ég, az ég döng mögötted.

Egy nagy ember halálára

„Föl nehezebb, mint előre.”
S volt ki hitte, s volt ki tudta,
véres lesz még tiszta bőre,
majd hordja még a vad vasat,
s rőt sebe ránk mind szétfakad,
s ki a csillagokig futna,
szürke szájjal hull a kőre.

És nem tud zengni szürke száj.
Csak torzulni, és fekete
barlangjában már szív se fáj.
Már semmi sem. Csak múlt idő
rongya foszlik, s majd híre jő,
gyom féregjárta levele
és homlokába tüske váj.

Kertje alatt a menyasszony
május szekere viharzik.
Hazám repíted el azon
a tűztajtékú diadal-
szekéren!? Május fiatal
egén telehold patakzik;
neved az égre aranyzom.

Hunnia óta kerestünk
Meotisz mocsarán Szarvas,
ne kelljen mocsárba vesznünk!
Agancsod fáklyavilágán
kapaszkodnánk beléd árván,
csak a sírkert földje sarjas!?
Gyökereire temessünk.

Mert nem jöhet csak az árnyad,
somlai Gazda, hun utód.
Átkos Végzet! Sorra járnak
véres-sápadt ringyó-szádra
mind az elsők, szörnyű táncba,
mind a csillagokig futók!
S nem jöhetnek csak az árnyak.

Mi ez? Árnyékbirodalom?
Eszelős próféták üveg-
szemén torzul forradalom?
Ha erdőnk mélyén, út fölött
megnyúlt tetemük füstölög,
a fölgyújtott ég, vörös süveg
kilobban a ravatalon.

Élünk-e még? Élek-e még?
Szürke szájam torzul dalra,
hogy kiáltsa: Elég! Elég!
Ki fog a sárból ragadva
hazámmal törni magasba!?
Ragaszd kongó utcafalra:
Nem lehetünk még kripta-nép!

Fölszárnyalsz velünk még Napunk!
A holt újra fog születni,
új Húsvét hajnalán vagyunk!
Szürke szájak barlangjából,
szökik a szív vad pokláról,
most fog a Végzet fizetni!
Ifjúvá mosdat tavaszunk.

Vers egy becsukódott írisz fölött

A legvidámabb írisz csukódott
össze legelőbb.
Hja, nem is olyan könnyű itt az éj.
Mint a lepedőt
a bozontos, jéghideg fénybe most,
te buta virág,
téged is kifüggeszthetnélek, meg
a csúf karikát
szemem körül, meg sajgó szívem szűk
barlangereit.
Kifüggesztve ott felejtenélek,
s könnyebbülve így,
telne vágyam, mitől álmomban is
sírás fojtogat:
meglesném mind, mind az immár üveg-
testű dolgokat.
Átnéznék rajtuk. Még a mélyükön
sem ülne homály.
(Álmomból ilyenkor felocsúdom
s remegni muszáj,
s valakit vagy valamit szánni, csak
úgy, magam helyett.)
Bolond dolog azt álmodni, ami
az élet lehet.

A sűrűn

Valaha üldözői ketten voltunk.
Majd egész csapat! És most? Öreg,
szélütötte, mocsáron tűnő szarvas,
csak magányos alakom követ.

Olykor megállok. Lidérc ül s félhomály.
Kiálthatok – kísértet kacag.
S mint sikos kígyón a vérező holdfény,
csönd, siklanak rólad a szavak.

Horzsolt levél súg: „Erre! Agancsa ért!…”
S – Láttad-e társam? – kérdem egyre.
S már nem tudom: ő csal, vagy társaimért
török a néma rengetegbe.

Jónás

(Babits tíz éve halott)

A nagy, a szörnyű toroklobbos,
a zordon Jónás – Atyánk, halott.
Platánok néma lombja s bokros
kökény közt, hol a forrás ragyog

és verset írt, ott tudja minden:
most „elzengtek Szapphó dalai”.
Átkos a sors, mely porrá törte,
s ki gyáva porára hajlani.

Forró szájjal kiáltom neved.
Rózsák nyílottak sírod kövén.
Tavasz van. Virágsziromhullás.
Emberek helyett sír a kökény.

Nagyon fázom

Ó, fekete vaságy! Elvarázsolt nimfa!
Röpíts ma éjjel szalmakoporsó!
Bál van. Oda hát! Zuhanj koppanva, ingva
a lámpák alá! Legyen csók-oltó

hideg s diadallal jöjjön a jégvirág,
termek perzsa pázsitján rianó!
S majd addig maradunk, párom, vaságy,
míg kristályával szívükre ül ki a hó.

De nem! Mégsem! Maradj te, elvarázsolt ágy.
Ez csak dölyfös, beteg hazugság volt.
Valahol gyertyák gyúlnak most karácsonytájt.
Éljenek… Melegítsék a Jászolt.

Nem is vers – csak szomorúság

Szilánkjaira hullt a fagy.
Jeges, pókhálóvékony ujjain
tótágast állt a rácsok között.
Tágult szemekbe szökött a kín.

Bennem is a tolvaj árnyak
az öröm lugasát összetörték.
Medúza fejére illő
gyöngyként pattog az eső szét

az ablaküvegen. „Látod,
így fröccsen köddé ez a pillanat,
amint az utakra támadt
árral elhagyod árnyamat,

és úszol, nem nyíló vízi-
folyandár te, úszik tajték-harangod,
s mit tudod már, hogy valaha
tested karom közt aranylott?”

Szóltam. (Vagy szólhattam volna?)
Asszonyi volt az éjjel. Álmatag.
Puhán ejtette ránk a fagyot,
mint fényét egy gyémánt kirakat.

Téli rege

Ilyenkor jártam a határt.
Kutyám kisért. A hó hevert.
A helység füstje elrepült.
Csönd volt, talán szivem se vert.
Lám, megfagyott, mint gyenge fürj,
megfagyott az egész határ.

Előttem puszták, jegenyék.
Sötét és csillogástalan
ágyán kikel a jég: a szél
szétdobálja gyönge szavam,
fák titkos ágain zenél.
Dermednek puszták, jegenyék.

És nincsen, nincsen ember itt.
A lány, akinek bíborát
meggyűrtem – fogtam: széthasadt,
a szétvonagló száj borát,
nem csókolhatod rám magad!
Nélküled minden emberibb.

És nincsen, nincsen ember itt,
a cserzett agg, a pipafüst
kénes kígyói közt a szent!
Te álpróféta! színezüst
díványoddal de messze lengsz!
S nélküled minden emberibb.

És nincsen, nincsen ember itt!
Apám, a sápadt katona.
Kökény-szemében napsugár.
Maszkját nem vette le soha.
Hamuját hordja aszu nyár,
s nélküle minden emberibb.

Lehel a puszta, süt a hó.
Még kit tagadjon meg a vad?
Bársony ölü pillanatok,
kiszakítom magamat:
ne kössön se kéz, se kapocs!
Lehel a puszta, süt a hó,

kutyám kisér, a tél hever.
Nem koporsó! Nem ravatal!
Sötétlő mélyén titkait,
ezért a vágy, a szárny, a dal,
megoldja már a láz, a hit.
Kutyám kisér, a tél hever.

A szél seper, s csak jegenyék
hordják a munkás kéz nyomát,
emberi álmot, vágyakat,
míg álmodva tárom a brokát
végtelenbe szárnyamat,
s néznek utánam jegenyék.

Tó habját látom. S azon túl
tavaszt, menyasszony-fáival.
Szőlőt kapáló lány nevet,
találkozom egy férfival,
apámnál bölcsebb, délcegebb.
Domb alját látom aranyból.

Tornyok alatt a szüretet.
S édesanyám a rózsafák
alatt fekszik a heverőn –
hulljon az édes rózsa rád!
fiút szül majd a szeretőm,
hajamba túró gyereket.

Így álmodom. S ha riadok,
a pusztaság fehérbe vont
földjén zokogás a dalom.
S ki megtagad, s átkozva ront,
vágyom hozzád, Társadalom.
Kutyám vonyít, fölriadok.

Megtalállak, Paradicsom!
Hej, vissza! Pattog, süt a hó.
Ott vár a véres, szép tavasz!
Ne a semmin légy hóditó!
Ott izzó tömbben hűl a vas,
és épül a Paradicsom.

Ilyenkor repültem vissza.
A helység füstje lebegett.
Az ablakokból fény áradt.
Szépnek daloltam szennyedet.
Beteljesültek a vágyak.
Szívetekig szálltam vissza.

Mostanában Bartalisra gondolok

Mostanában Bartalisra gondolok
s olyan az emlék, mint a friss, meleg kenyér,
vagy hegyi ér vize, ha asszonytenyér
meríti meg, s a fény tetején lobog.

És látom Bartalis, kis magyar paraszt,
jó kese lovával vidáman kocog,
hegy gerincén lapul a tapsi, pocok
gyémánt szeme tüzel, kigyúl a haraszt.

S hol a violaszín tengerszem buzog,
s aranyfátyolú köd hol sose foszlik,
Bartalis roskadt kunyhója piroslik.
Ikrásabb a méz s ízesebb a hus ott!

Még tündérek lesnek, sápatag borok
ha eliramlanak vérünkön tova.
Nincs álom teljesíthetetlen. Soha
nem hallgat a szél, forró holdfény csorog.

Még a fák hegye is csupa, csupa láng!
És tüzek siklanak a bérci havon
(ó, e képhez hogyan hajlítsam dalom?),
illatos folyondárt hordoz a palánk.

Júliusban lucskos, barna körte ver. S
óriás, színes pávafark, az ég szétterül,
mind aki ölel, harmatos fűre dűl,
fényes harmatban mosakszik itt a vers!

…Politika vadja dög a veremben.
Berzsenyi sorsa, bartalisi élet,
embersűrűbe vitt, ami enyém lett.
Magányotok kőpántja véd-e engem?!

Rokonom, kit lenyakaztak, Chenier.
Nézd, saját forradalma ölte meg őt!
Szegény jó Blake is rokonom… S tetők
fölött én is lógok éjfél felé.

Klapancia Arany úrral

Azt hittem nálam sohasem lesz
egyetlen csapzott, megsárgult jelző.
Se kép, mire a Jóska gyerek
rávágná, hogy az ház! ez felhő!

Azt hittem egy ilyen rossz verssor,
mint tigris alatt a lombcsapda,
beleránt a ragadós földbe –
s csak jajom temetésem papja.

Azt hittem olyan lesz a hangom,
saját anyám úgy véli: tenger
elvesző, rojtos hullámait
hallja. Hattyút tán? – Nem is embert.

Azt hittem ember és tenger, bíz
csapnivaló, tilalmas rímpár.
(Künn kereket hány a forgószél,
fűz, tóba hullt fejjel kalimpál.)

Micsoda parasztos hangulat-
keltés! Ilyet sohasem írok!
Azt hittem legalábbis… Most mégsem
leszek laza, rossz vers a bíród.

Mint mikor a sötét fölszakad,
a didergő hajnali őrszem
forró szemmel öleli át a
távol őrködő társat – zölden

nevet a halványuló égbolt,
vállukra ül s a félelmeket
derűs erővé gyújtja a fény –
körém is ilyen hajnal lebeg,

s egy ősi nyugalmú őrlánc néz
felém. Magyar? Nyilazó hun tán?
Az ég tükrében nézem meg magunk,
s megtisztul arcom ködök múltán.

Mint a bajvívó, ki csak tetteti
a lomhát, ilyen lusta-laza
a szó egymáshoz odavetve.
Meg-megakad a darabosa.

Egy hang sincs, ami kötekedne.
Magányos, gőgös hegyi szőlők
fénye látszatra ilyen hóka –
szó, szürke szó, de csak a bőröd!

Sokáig nem értettem (na de
azt sem ám, hogy meredt őr vagyok!)
a nagyságot miért vetik csak
panyókára a régi magyarok?

S hogyan lehet csak úgy, lassan
fölrepülni, mintha nem repülne?
S hogy micsoda erő van egy-egy
megbotlásban, széttört rímbe gyűrve.

Megfeketedett már almáim
magja – világosabb a szemem.
Nem csoda, ha cinkos mosollyal
int öcs a bátynak: megérkezem.

És érti már az ősi játék
szépsége mért oly kimondhatatlan;
semmi szónak hogy lesz oly gyümölcse,
miért az ember nyála csurran.

Úgy írom én most ezt a verset,
Bolond Istók jobbra s Jónás,
majd Ady úr a Léda balján
s Attilával Vitéz nótáz.

Azaz, bennem gyullad az a
vers ki, míg Vörösmarty Mihály a
napfénybe emeli homlokát,
mint a rőthavú Himalája.

S zúg a Kórus. Bánom is, hogy
ez a vers véres-rosszul indul!
Arany úr átszól: Öcsém, néha
rejtőzve szólunk álmainkrul.

Kik Isten arcát kőbe zárták,
tán a görögöknek volt ily kedvük,
rossz versek köpenyébe is, öcsém,
fajtánk örök-arcát rejtettük.

Apámmal, anyámmal

Fekszenek ketten szép nyoszolyákon.
Izzik a lepel csípőjük haván.
Bűneik édes gyümölcsösében
siklott az éjből gyúrt csillag alám.

Lakta-e ember valaha ezt is?
Nyílhat-e leány mocsara mélyén?
Fekete, sűrű éjszaka nyomja,
fénytelen lángok csüngnek szegélyén.

Forr, bugyog, mállik egyre az anyag.
Formába rándul sikamló röge.
Készül a mélyén, ködlik száz torzó.
Ki, aki játszik? Isten? Ördög-e?

Látom anyámat. Áll, mint a bűnös.
Kérdezem tőle, miért oly öreg?
„Fekete lettem, mint fa a tűzben.”
Mosolya, mint a szétpattant üveg.

Feketén suhanna árnyával körül,
de repedéstelen, vak falat talál.
S fújtató, foltos bivalyon ülve
vessző kezű apám utamba áll.

Hajában rőten levelek ülnek.
Szemében kékell gúnyjának szine.
Szép így, amilyen lehettem volna,
ha szelídebb földet teremt ő ide.

Hamuszín arccal roskad anyácskám.
Fejét fölfogni ki hajlik fölé?
Lakatlan csillagon vasba vert
pribékem. Kié? Istené? Ördögé?

Egy bogár temetése

Rossz szél hátadra, rács közé vetett.
Temetést rendezek egy bogárnak.
Volt-e, ki megértette életed?
Néma tébollyal táncodat jártad.
Nem ringatnak több foszlató szelek.
Ravatal-tenyerem most az ágyad.

Mily törvények útján ért az öröm,
hogy fénykörű bolygód szállt magasba?
Zenehajó sötét csillagközön,
mennyig a tested így ki ragadta? –
míg isten fia, én, magam töröm,
ha nem dőlök rögre, szájra, vasra.

Íme a kevélyek pávatolla,
szaggatott kócú boszorkányseprű.
Gőgünkre szökell a báva bolha –
amíg téped, megbocsát a szegfű –
nem úgy hallgat, mintha néma volna,
csak a szótlan istenekhez lett hű.

A málna mézes bokrában ébredt.
Táncolt. Csatázott. Holtra sebesült.
Tudott szeretni? – Akkor mért féreg?
Szárnyán ég tüze tükröz, sose hűl.
Hömpölygetik őt milliárd évek,
fektetett nyolca ring, végtelenül.

Tenger az isten – én hullám vagyok.
Ádám megadó mosolya éled,
és elborult homlokomra rakod,
Teremtő Ujj, szelíd érintésed.
Csak az én világom végét hagyod
magad mögött, szárnyas angyal-féreg.

A Fényhez

Csapdában sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből.
Estté nőnek ott az árnyak,
homállyá hűl az aranyad,
világítottál, mint rózsák,
repülj elő, mint madarak.

Hűvös szárnyát teríti rám,
szökell elém régi emlék,
mintha kertünk almáiból
gyermekkézzel újra vennék,
az égnél mélyebb ég tör át,
a csillagok úgy fénylenek!
Madár repül fel tétován
s lebegve áll fejem felett.

De volt már valami ebben
az édes örömben fanyar,
csípő füst fedte a fényt, mint
ősszel, ha meggyűl az avar.
Valahogy mögém kerültem,
akár a fenyő, feketén,
akár a barlang, kincs helyett
űrrel ásító rejtekén.

Szél ingatott fonnyadt kórót,
fenyőkre szúrta fellegét,
álmaim, mint piros holdak
görögtek már a földre szét,
borzolódott már az éjjel
és villogott a félelem,
s verdesett a vállaimon,
mint lámpafény fent késeken.

Valahogy mögém kerültem,
mint rácsok közt az éjszaka.
S lecsukló fejjel, mint a gyermek,
ki nem találhat már haza.
Állt a világ s a csillagok
suhanása hallhatóvá
lassúdott künn az űr körül,
s jött egy tündér, s hamu hullt rá.

Jött egy tündér s de szeretett!
Közelített s ide nem ért.
S jött egy másik szamócával.
Ő se volt, csak kísértő kép.
Nyúltam utánuk s száradott,
görcsös faággá vált karom,
ahova léptek: tó terült –
villódzó ágam lógatom

föléjük, s beszél a víz,
örvényét ringatja, bontja,
arcnélküli kedvesem hull,
magányom fekete kontya.
Beszél a víz, s bennem is
százágú patakok riadt
lihegő futással mentik
fény-nem-látta álmaikat.

Ekkor már minden menekül.
Mint havasok közt a falvak
lábrakaptak s futottak, míg
a hómezőn mind meghaltak.
Mire kibukott a hajnal
a hágón, ott már csodaszép
rózsaszín szőnyegen látta
a holtak szétvert seregét.

Menekülés és pusztulás.
Roppan, süpped a hó. Lelkem
egy percre botjára dől, mint
öreganyó az ősz kerten.
Süpped a hó és hol az út?
Tündérek lábnyoma hol van?
Utánuk-nyúlt kezem faág.
Megkövült árnyam a hóban.

Csapdában sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből!
Mind betelt a rossz jövőből,
amit csak vállam hordhatott,
csapdádból, ó, törj elő már!
Süsd be a horgas holnapot.

Próba

Egy ősi, gyémántlevelű, őszi
erdő az ablaküvegen,
didergő testünk harmatától
kinyílt, s mesélt, mesélt nekem.

A görcsös fatörzsek (fürge erecskék
a lehelet-lombok alatt)
önfeledt panasszal egyre keresték
a tűztollú madarakat.

S én, míg elképzeltem képzelt vágyukat
s átéltem a sosemvolt kínt,
s magát dicsérve trónolt a lágy tudat
erényein, szóval amint

úgy lelkendeztem, mint szépségén Nárcisz,
két rács között furcsa álmot,
dehogy álmot, valódi fehér pillét,
csapongó pillangót látok!

Képzeljétek, november van! Az első
hó a tetőről idetűz!
S mégis e csapzott, dermedt, őrült lélek,
egy pille kísértete űz

velem tréfát? Meleget és fényt akar?
– Nézzétek! – hívom társaim.
Jönnek, hogy most már hárman nézzük… sárga,
tört fény csurog a szárnyain,

a gyémántlevelű, lombos üvegen
jajongva néz át, könyörög.
Miből áll az ablakot fölrántani?
Hadd hulljon be az üldözött!

Hadd tapadjon a fakó kis folt köré,
mely a zárka boltján lapul.
– Ugyan, növeld zárkánk létszámát négyre
csöndben, simán, zajtalanul!,

sürget egy hang. Mégsem mozdul idebent
semmi… semmi… csak a szárnya
ver árkokat némán, némán szivemen,
ha szétcsapja, ki- s kitárja.

…És aztán eltűnt. Mintha az Isten már
megunta volna a próbát.
Megmértek. Éreztem könnyű voltomat.
Szép Nárcisz Nárciszt, a rondát.

Álom harangszóval

Börtönharang. Lélekharang.
Halálpiros, lázas álom.
Semmivé lett tiszta fészek,
mint mesékben, utad járom.

Fut, ágazik tornyaidra,
termed falán, ágyad alatt
csipkerózsaszirom s inda.
Csipkerózsa te magad vagy.

Így pihensz ott. S olyan tiszta
szád ívén a néma éjjel.
Kékbe-szegett mosolyával
csak az élet hullik széjjel.

Mint egy súlyos csipkefátyol,
csipkerózsa mit se tud már.
Törött-korsó-derekából
álom ömlik ama kútnál.

Tudtad? Alszik csipkerózsa.
S te magad vagy, aki ömlesz.
De hiába, álmod nem fogy.
Herceg sem vagy. Kőszörny csönd lesz.

Álom a kenyérszelő késről

Szétszakadt szívem egy nagy, piros virág.
Ahány a szirma, én annyi voltam itt.
Barbár ha voltam, elűztek szent libák,
s barbároktól óvtam Róma falait.
De végül is engem igazán ki lát?
Ó, csak szemetek csöndje nyugtalanít.

Mert tudjátok meg, addig meg se halhat
létező, míg halló fülre nem talál.
Egyet, egyetlenegyet aki hallhat –
tenyerében tiszta vízzel telt pohár,
s kopónak se int, míg a vándor hallgat
a súly alatt, mellyel nem bírt a halál.

Halljátok, hiába rángok kötélen!
És hiába rejt a temetőgödör.
Majd túl a homályon, túl a nagy éjen
árnyam a fullatag városokba tör,
s mélységes álmú telihold fényében
kulcsra zárt ajtókat ver az ököl.

És megláttok izzó felismeréssel,
tárul a ház, a tűz rőzsébe harap,
ott döfjetek át kenyérszelő késsel,
hogy kezetekből vegyem nyugalmamat.
Míg el nem nehezültem ennyi fénnyel,
érzett a hús s egyre új sebe fakadt.

Egy jázminág alatt a Föld elmerül.
Gyermekké újul minden fáradt ízem.
Körém a holtak családi köre gyűl,
szomjú tánc alá szárnyas hárfa zizzen.
Boldog halál, már nem vagyok egyedül.
Menyasszonyok közt jön a szelíd Isten.

Magyar költő

(Kedves költőm olvasására vágyódva)

Még tíz év s majd én is így fogom
füstös, zord szájjal mérni az igét.
Mint szélhordta köd, az alakom
áthúz a földön (rozsföld, esti rét).

Homlokomon nagy, bolond, fehér tincs.
Markomban fütykös, szívemben hallgatás.
Suhanó egek megtört fénye hint,
az úton egy gyerek s egy vén: két kapás.

Tavasz lesz épp, vagy újra Hunnia?
Az bizonyos, hogy lesz egy nagy kutyám.
Sok halottam. S a mások kisfia
gyomból fon füzért fejemre sután.

Mária megy a sziklasírtól

Egy asszony megy, megy az úton,
mint Mária a sziklasírtól.
És három lovas szembe jő.
Három lovas jön és így szól:

„Parázscipőd hadd adjam!” „Én
vassal sütöm ki a szemed!”
„Nézd, ott a nyárs, hadd lökünk rá
fiad helyett! fiad helyett!”

És kacagnak, és köddé válnak.
Sziklasírból csak én üvöltök:
– Uram, hol hát húsvétos jobbod,
mellyel arcát rózsásra törlöd?!

MZ lámpa*

Egy tejszínű, sima gömb a kopár
szobába lóg. Őrangyal a neve.
Csak e cinikus paranoia-kor
nem tud mit kezdeni vele.

Mint a rabét, a haját lenyírták.
Arca se szép. Álla túl kemény.
De látom a közös ágyat benne,
mint testvérében a szegény.

A fajtámat, mint a gödrök meszes
négyszögében egy családi ékszert
(ami erős, vad sírással holtat
s elevent is élővé tett).

Anyám szürke koponyája holdját.
A szikkadt, sötét szem ilyen részeg,
amputáció alatti álom
ködében szeret meg, élet.

Ilyen börtönkosarasan hódít.
Ilyen kórházi alagsor-csupasz.
A gumikerekű tolókocsik
egyikén feléledt utas,

kit a műtős a jégdoboz elől
egykedvűn repít a kórterembe.
A kivégzőosztag szíve dobol
összefacsarodva benne.

* MZ lámpa (jegyzet)

Tél, reggel

Az első szó: csillag. A második:
gyümölcsös. Most eszembe jut a: suhanás.
Majd harangzúgás hömpölyög körém
s hajnali szemmel üdvözöl a zárkatárs.

Körülbelül ennyi e korai
reggel. Künn valódi a csillag-gyümölcsös.
A villogó havú szélben fehér
ökörszem minden hópehely, csapong, röpdös.

De később, egy tiszta pillanatban
írisz ruhájú, könnyű lovasok – tudom,
csak társzekerek döcögnek lenn a mélyben –
jönnek a kongó börtönudvaron.

A nagy Pilis minden árnya rőt már,
s a jégcsapfurulyás zuhatag medrein,
hajnali hócsillagú fák közt
nyargal Ady úr gíme, egy sötét, karcsu gím.

És elnézem még nagy rohanásuk,
amint űzőbe veszik fönn, fönn a hegyen,
aztán lobogva kibomlik írisz-
ruhájuk, s a ködben mind útjára megyen.

Szememben megüvegesedett képük.
S szólunk társammal, mint az úton két kereszt:
„Neked sorsod, hogy sose hidd őket.”
„Neked sorsod, hogy mindig nyomukat keresd.”

Melegszünk egymás sebénél. Egyőnk
hinni nem tud – másik csalódni nem akar.
S kígyóként fojt a szó már, a szörnyű
földi sár, s a szörnyű, sáros ég betakar.

Vers, mely majdnem epilógus

Rőt frakkot hordott, mint az erdő
kísértethada őszkoron.
Szakállt tán nénénk imakönyve
elsárgult lapjából csinált.
S pompás öreg legény volt mégis.
Havas kezében sétabot.

Tulajdonképpen túljutottunk
az egész adásvételen.
– Lélekben mindig gyermek valék –
szólt könnyű bókkal s meghajolt.
S mint vetkőződtek künn a fák, úgy
vetkőződött életem.

A terem nagy volt. Oszlopokkal
tartott boltján árny repkények
szárnya ért. Körbenéztem. Szelíd
álomban alján koporsók.
És mennyi fajta! Kő és bronz, és hűs,
és lágy. Érc és hat szál fenyő.

Ó, most nem emlékszem: fenyő volt?
Bronz volt? S nagyapa-keze közt
meddig álmodtam, árva fiú?
Mint a mészárszék kutyái
nyaldossák nyelvükkel a rácsot, a rácsot!
S még mindig van vérem, szívem…
és szavaim.

Tettető

Túl sokat nézem magam?
De lásd: másokban nézem.
Másokban ismertem meg
magam ilyen egészen.

Testvér helyett így csapott
arcomba önnön arcom.
Szétterpesztett lába közt
föld ringat: alszom, alszom.

Vagy tettetem az alvást?
Félem én szeretőmet!
Nagyanya mondta egyszer:
a vad nem árt a kőnek.

„Kővé merevülj és a
kígyó azt hiszi, holt vagy.”
Megfogadtam tanácsát.
Tettetem magam holtnak.

Testvértelenül

Testvéred volt? Nekem sohasem.
Volt szeretőm, s untam estjét.
Verő repkény szürke testén,
várt egy messzi, könnyed hegység.

Előbb pihen sas a házamon,
mint csak egy, egy, aki megértse.
Keserű dal, kit vigasztalj?
Fütyülj az élet kegyére.

Mondják, testvére senkinek sincs.
De lehetne! Lehetett volna!
Csókokban forr fénnyel a por,
hull az éj holdhajú kontya.

Kedves, hiányzol

Most balomon helyetted éj ül.
Nem mondod együgyű mesédet.
Hogy boglyatőn holdsarló kékült,
az öledbe hullt és megégett.

A szénába temetted aztán.
S hogy vállaidra csapó szárnnyal
mikor ittas pacsirta szédült,
szívedből tört fel a madárdal.

Édes, alvó süvege az égnek
dalodtól meg fog most repedni.
S ömlik tiktakoló szívedből rám
a titkos, szénaboglya semmi.

Vágyakozás

Mint egy kísértet,
akin az éj fakó fénye át meg átjár,
elhagyott ágyamról rám néz és hivogat
odaképzelt, sóvár szemed.

Lebegve nevet
mélyből a te varázsos kísértet-szemed,
s hol játszi ákom-bákomokat írt a kőre,
izzó szirom lábujjad nyoma.

Szállok fölötted.
Karod erős, forró kövü kapuján át,
ó, mikor fogok én újra már repülni
édes, tiszta szájad felé?

Ha jön az éj, zengő tenger.
Körbefoly, mint kristályos ámbra szigetét.
Eltévedt, messzi, drága társam, feloldva,
sötét árjával hajt feléd.

Hajnali óraütések

Három ezüstös, hosszú koppanás.
Alszol? Hajnali óra nyelvel itt.
Hűvös nagy szökőkút szökken valahol
és permetezve szitál a lelkedig.

Álmodj! Négy már az ezüstös, hosszú
koppanás, és fénye szinte arany.
Vidám, virágos hajnali gályán,
siklik az álmon két boldogtalan.

Szívünkből az éjjel, mint az árvíz
elüget, bár néha, néha visszaint.
S mint két harangszó összeforr a fényben,
eggyé kötődve visznek szárnyaink.

Uram és te, és életem

Virágzott a hárs. Elnyílt.
Sápadt szirmot tapos a lábad.
Sziklák barlangos bensejének csendje
maradt utánad.

Szétnézek. Hol vagy, élet?
Megcsalt már engem az Úr veled!
Öregen, bezártan néz felém az est,
jön és eltemet.

Míg mocsarak hófehér
vadlúd-éke száll csillagtalan,
borongó homlokán az éjnek, de
nagy árnyéka van

tűnő alakodnak már!
Hogy hasadt fel ennyi szakadék
távozó lépteid nyomában? Csak
az ég maga ég.

Csak a frissen ültetett
bokrok és gyümölcsfák lángosan.
Agyagos kezem közt fekete felhő
siklik át s rohan,

rohan utánad! El! El,
tőlem el! Elnyílt a hárs is. El-
röppent a csalfa korarügy az ágról.
Izzó mennybolt el-

száll galambbal és sassal.
Hová mégy, élet?! Csak szakadó
kőgörgeteg dörög a mélyben, még a
kéken fakadó

moha is elkúszott már!
Válladon szárny? Tollát vesztő ég?!
Markod a sötétség szövetéből
sebkötőnek tép

ki eleven darabot?!
Meleg és tündöklő ing legyen!,
szólsz, s már öltöd is magadra a füstből
meredő hegyen,

a zölden párolgó tetőn,
ahol ti hárman, Uram és te
s életem, látszotok feledni: az Úr
égő jelére,

ki reszketve futott,
elhagyva mindent, anyja jázmin
lugasát, a rózsákkal átfont gyertyák
fénykörét, jázmin

lugasok közt a templomot,
s agyagba nyúlt, ha az Úr akarta!
A forró agyag hólyagosra csípte
és összemarta,

de mikor az Úr öreg
közönye rá lassan hervadott,
úgy gyúrt belőle világra zsoltárt, hogy
téged alkotott.

Zsoltáros szájam a mély
kopár morajától elnémult.
Az anyag cserepesre szikkadt. Ólom
röge hull, még hull,

ijesztő súlyú könnycsepp,
csepp után – nézzétek kezeimet!
Uram! Uram, elnyílt a hárs is! Most már
őt hová viszed?

Az életemmel együtt?
A rügyező mosollyal együtt?
Uram! Mért akarod magadnak csak,
ha együtt teremtettük?!

Torony, mely túl sokáig állott

Éj van. Vadlibahangon kél
– régi, kicsorduló emlék –
boldogtalan kamasz-kaland:
lestem márványszobor csendjét.
Fekete, döfő melle volt.
Fekete szíve rejtve volt.
Magányosan, sóváran állt,
és egyszercsak hozzám hajolt.
Fekete, duzzadt sátorát
felvonta az est. Hallgatott.
Szegény szobor!… Hogy szálltak fönn
a ragadozó karvalyok,
s úgy bukott le a nap, mint a
római birodalomban,
vöröslőn, forrón tükröződve
ezer narancsfalombban.
Fekete szája véresen
tündökölt, csalt –
Nem őrület?:
A szerelem én vagyok, szóltam,
s belémvetették tőrüket
az állótükörbe szédült
csillagok, amikor halvány
testemen forrót sikoltva
életre kelt az a márvány.
Ó, mily könnyű volt a márvány
türelmes jég-bestiáját,
lelkemben megvetve ágyát,
űzni a szív félhomályát!…
De gyönyör-e burkolózni
magányod csalánszövetébe,
míg, magadba hullsz csak vissza,
mint akit hínár ránt a mélybe?!
Már jégvillák között a havas
szél korbácsol mandulafát,
a sugártalan piros napon
nem ígérhet többé csodát
– sültalma farsangja? esküvő?
feszül ágain a hó – mikor
volt az, hogy a mandulaágon
olyan a hó, mint a cukor?
Ki mondaná, hogy én vagyok
a szerelem? S magam teljes
világom vagyok? S nincs kapocs,
melynek célja volna magam,
nők, virágok vagy más között?
Elúsztak, mint a fekete-
foltú hattyúk a fűz között,
elúsztak tévedéseim,
e sikamló balgaságok,
s úgy dőlök rád, mint földre a
torony, mely túl sokáig állott.
Talán téged nehezebb lesz
szeretni, ki nem az árny vagy,
amely belőlem kivetül,
s csupán tőlem függ, hogy szárnyat
mutasson, fürge nyúlvadászt,
pillangó táncát, mézevőt…
Talán ölelésed izzó
harapófogó, s annyi est-
kendőzte homlokod fölém
barbár diadallal tárul,
mert nem egész az ép sem, csókod
olvadt parazsán átnyúl
kísértet-ülte, fekete
szirttel az árnyék – a salak!
S tán simuló ujjaid (most) el-
képzelik, hogy megfojtanak.
Szád ívén talán egy percre
a dzsungel suttog s párducok
villognak össze cinkosan
veled… Halálos tó bugyog
mögötted, és azt is látom,
Prométheusz keselyűje
szádból ivott, ujjad fürtje
csőrén becézve lebeg. – Fű-e
alattad az a vad zöld? Lomb?
Vagy eleven, horgas méreg?

Fekete-kék kígyók őrzik
zord tilalmakkal kivert éked,
csípőd. Látom.
Már a piros
árnyak, s a fojtogatókék
tó vize összecsapódik
és ömlik, ömlik az éj szét.
Csupa varázslat, kísértet.
Elkárhozásra szánt templom.
Papír-Gorgó, álszörny-limlom
pórázra fűzve kísérnek.
S gyötrődő arccal – míg az ég,
tűz és füst hogy eltakarodtak,
ünnepi barna almakert lesz –
a Paradicsomot hoztad.
Ott énekel szemeidben.
Zöld lidérc fut a kapu bronzán.
Remegő kezem nyitja – ott ülsz,
kutyád hófehér oroszlán.
Hókristállyal gyúl s mögötted
ragyog egy fenyő. Levágom.
Megkoszorúzlak. Átlépünk,
mint dög tetemén, a halálon.
És fejünk fölött lassúdan,
mint egy Botticelli-képen
két komoly, szótalan angyal
táncol virágzó ingében.

Abelard éneke

Talán csak neked, talán csak rólad
összezárt szájam így haborász:
Míg jobbja űz, baljából az Úrnak
arcod mosolya röppent, Heloïse.

Mint ritkás erdőn vándorra tűz a
lombsátor csúcsán egy-egy szép gyümölcs,
s tenyerét tárva fohászkodik a
szélnek: Szakítsd le őt, addig süvölts!,

s elérhetetlen húsához beszél:
Éhezve várnak kitárult kezek!
Az Úr balján, Gyümölcs, így nevettél,
míg erdőmben találkoztam veled.

S ki tudta? Egy perc múlva én messze,
már messze lépek. Égő út lobog.
Szomjam nem oltó gyümölcs, szomjoltó
elérhetetlen, messzi mosolyod!

Ha ölembe nem is hullt (játszott a
szél is), az Úr akarta látomás
lelkem felszökő tetőit úgy be-
tölti, felejthetetlen Heloïse,

hogy sorsom hajszolhat sűrűbb erdőn
s a dér, mint hullószőrű eb kisér,
a perc megújul, mikor gyümölcs voltál
s ujjongva várta hulltod két tenyér.

Heloïse éneke

„Nem volt még ilyen sűrű az erdő.
Villámok eleven kígyója még nem lobbant ennyi fán.
Remeg piros, bordó, karmazsin színű ágyam.
Fehér, beteg Abelard jön, jön hozzám lován.

Eszelős, szép oroszlánkehelyben ring a könnye,
és helyette ott virág s a könny, a könny kacag.
S én – örömök zengő harangteste, én, én,
már tilos, édes ölének tárom derekamat.

És mégis, ajkadon feketedjem meg, mint a virágok,
mikor füttyös, durva suhanc, a szél,
lombtalan, fekete csontját mutató erdőn, ki-
száradt, megtörött bokájukra lép.

Jöjj édes, fehér, lányos Abelard!
Majd eltakarom az ért gyümölcsű éveket előled.
S egy éjjel, ha vérrel festett óránk már lejár,
meddő, kiégett testünk fölé boldog szárnyak nőnek.”

Medve és dal

Nagy eged, hogy rám leszakadt már,
de magányos föld fölött hagytál.

Rosszabb lett, mintha nyakam szegve
parázs avarja, borít pernye.

Tőle lettem ilyen bozontos,
tántorgó léptű, ilyen rongyos,

vad, mogorva medve, esetlen
– bár késed lapulna szivemben!

Medve, medve, ej, minek nézett,
Atlasznak nézett tán az élet,

hogy téged, ki fenn, s rám sugárzott,
ólomboltú éggé varázsolt,

s alázárva, mint egy harangba
(eleven nyelve e harangnak

én vagyok!) zeng örök időkig,
testem ha falához ütődik.

Mint egy szeletet az almából,
kihasítottál a világból.

Fölneveltél. S mint a rozmaring-
kehelyben érett magháza ring

már ősszel, hordom ért kínjaim
sátorát, mint agancsát a gím.

S hordom, hordani fogom egem,
állócsillag-mosolyod nekem

megkövült karod árkádjai
közül fog eztán világlani.

Rosszabb így, mintha nyelvem tépnék,
vagy lila füstű szénné égnék,

vagy ég helyett süppedő korom
temetné be tántorgó nyomom.

Már-már úgy volt, felkötöm magam.
Kisebb lettem, hogy tolul szavam?

S csaló csapdán, a halálon
átugrottam, látván világom,

a föld (jégcsaprengeteg alja)
ölébe zárt énekem hallja.

Jég nem olvad tőle, jól tudom.
De mint egy orgonasípsoron,

kereszted terhével énekem
kiált a millió jéghegyen.

Csupasz, sikos falán, mint fenyő,
mered a dal s egekbe nő.

S ha levele csupa epe s tű,
mégis zöld, illatos levelű.

Engem is egészen eltakar.
Nincs is a medve már, csak a dal.

Hideg téli est lett

Csapzott ködmön – nem melegít,
csak eltakar a téli fény,
de melegebb, de sugárzóbb
szerelmet fonhatnál körém!

Vagy úgy jártunk, mint a szappan-
buborék eregetője?
Gömbölyded labdája már-már
szárnyra lelt – s mi lett belőle?

Ringatta tündéri testét
a résen sompolygó huzat –
s elnyelte a párolgó est,
mint rét köde alakodat.

Állok, gyermekkorom
buborékcsillag-eregetője.
Lidérces álmok közt leválsz
rólam, a szívem már pőre.

Egy hideg, nagy kéz pehelyként
felemel és – nosza! – elvet.
Ó, hogy szíved mélyén felhős
tükröt leltem – sose lelket!

Ne mutasd hát here tükröd
bozótjában sajgó arcom!
Találd ki, hogy sose voltam!
Hitesd el, hogy alszom, alszom.

Közös egünk árnyad vette.
Gyümölcseid elejtettem.
Mosolyaid aranyrácsú
kalitkáján kisettentem.

Tőled távol szép halál sem
kötöz homlokomra holdat.
A szél kacag: Amin más jár,
a rögöt vállaidon hordtad.

Alkonyat jön. Vállán a csönd.
Meg sem írom ezt a verset.
Mint a szappanbuborék, száll
a hold. Hideg téli est lett.

A szerelem sivatagán

Pernyeszín, lila s jajongó pírú árny
egymással táncol szökő ég alatt,
s hogy hegyek fölé toppant a homály,
zöld szemére szállt s ott lobbant el a nap.
Vörös, vad tavakká hullt a fény, és
dörgött a csend, mint földrázta falak.

Alá, miként a tündér perzsaszőnyeg
égő, korallos foltokkal teleszórt
hátán nyújtózva hever a tigris,
nyújtózott az egyre sűrűbb este s forrt
elsötétült ajkán a hívás. Láttam:
szívéből szakadt ki a telehold.

S didergett az én levetkőzött lelkem.
Ha nem is mentem, megmozdult a föld,
hajamban gonosz, éneklő virággal
mélyére omló hegy – fejem – szívére dőlt.
Mélyére omló hegy, pusztuló tető
kigyulladt csipkebokra is szívére dőlt.

Ha van porló kőben zengés, köré
illatos felhőként szálljon a moraj!
S ha maradt még szó, széthasadt számra
loppanó, nehéz és kormos lángu dal,
szívét, e bukott-angyalú oltárt,
takarja be levetett szárnyaival.

S míg áll az est csillagokra kifeszült
ponyvasátra s verdes a völgy szele,
hozzátapadtnak érzem tűzbe hullott
sorsom – sorsom csak egy lehet vele.
Tudom már, merre visz a szakadékos
út: vemhes nyár és vetélt ősz heve.

Megyünk, s a vörös, vad tavakba kandi
szivárvány lábujjhegyen belelép.
Majd leborulok lába elé hídnak,
hol zöld sebével ráng a szakadék,
hol kéklő szemét rányitó mélység
ölében a ködtakarta semmi ég.

Ránk les a rabló és aranya helyett
kék élű késpenge szájával kitép
ajkából néhány karmos-ború csókot,
néhány varázsos, sikoltó igét,
s kitépné, ha fakult-aranyú hajam
sűrű erdeje nem fedné szivét.

S hány keresztút hány rablója vár még!
De mint szél sodorta zsarát lángra gyúl,
tiszta vizek partján néha s percre
poklos szerelmünk gyümölcsös álma hull,
s akkor mohón szám csókolva tépi
szálló időnk leégő fáiról.

S csak megyünk tovább így, szívén fejemmel,
kalandok, vérmezők ezer kapuján.
Varázsát vesztve jön új s újabb este,
s már semmi sem vágyik csókjai után,
csak az én szám kiolthatatlan. Hűvös
ujjain szétporló, piros jajú szám.

Csak én vagyok kiolthatatlan! Számít,
ha minden úton százszor válni indult?
Ha csillagivó szája néma zár?
Bíbor tilalomjel? S hogy szíve nem nyúlt
álmaim után? Ha szavam, az őt
imádó, koldusok lelkében kondult,

mint éjszaka tűzvészben a megrepedt
harang – míg ő süket és néma maradt?
De egyszer megmutatta: „Nézd, a patak
túloldalán nyit az olajvirág!”
S ha egész életem zokogás marad,
e perc illatos füzére fonja át.

Lehet, hogy ő sem több, mint bárki, ő is
a mocsár bolygó tüzében tántorog.
Számomra ő már minden. Rajta túl,
Nap, madárházadhoz macska sompolyog.
Míg forr elsötétült ajkán a hívás
időn, téren át: meghalni nem fogok.

Hat durva vázlat Michelangelo alakja köré

1

Mi marad belőlem meg,
ha megtagadom arcod?
Hajolj fölém én versem,
keménymosolyú kardok,

ma éjjel kardok függnek
fönn a csillagok helyén.
Vajúdok, mint egy asszony.
Csak a kín, a kín enyém.

Ma éjjel szétszakít már
az undorodó élet.
Fekete gránit szád még
mondja nekem, hogy élek.

Egy őrült árny tart ide.
Vén ember. Néma. Közöny
mozdulatlan mohája
pihen a szemöldökön.

Felismerem s rettenek.
Kevély is tud hajlani.
Morajlást érzek s körül
árnyak zaját hallani.

Végzetes aranykígyó,
hegyeken siklik a fény.
Az éjben kardok függnek
fönn, a csillagok helyén.

2

Érzem most ujja bütykét.
A sarat és a márványt.
S vonaglok már, mint vad ló,
ha eltépi a pányvát.

Valaki úgy sikong itt
tömlöceim egyikén!
Valaki vad ököllel
kutat fakasztott szivén.

Valaki nagy, eszelős
szavakra gyulladt bennem.
Valaki lágy hajat tép,
víz árad sebesebben,

nagy, puha szirmokat tép,
húsevő virágokat,
s víz árad sebesebben,
hordja a tajtékokat,

valaki hahotázik:
Jézus Krisztus szeress meg!
S a lándzsák húsba vágnak,
húsba vágnak s nevetnek.

Valaki pörölyt emel,
iszonyú, merev vasfej.
Valahol árny üvöltöz,
hogy többé ne altass el.

3

Sikongjatok, hegedűk!
– Hát sikongd túl a Hangot! –
Vén volt már, s úgy akarta,
szóljon a kő, ha alkot.

Moccanjon Dávid ujja,
míg kezetek után nyúl.
A Vén e kézfogásról
álmodozott makacsul.

Úgy várta kínlódva és
magát taposva, mint ők,
a szótalan parasztok,
szőlőjükben a szőlőt.

S nem maradt, csak e rémes
álom: a meg-nem-váltott.
Tetemében tömlöcbe
zárt lelkemre találok.

Belezárta a kőbe.
Szegény, hisz hídnak szánta!
De az ember a tettben
nem lel csak önmagára.

Ember az alkotásban,
hogy lépne túl a Földön?
Jobban rab, mint a gépek
szárnya – hogyan repüljön?

4

Az Ő keze a föld volt.
S virág, ha fejet konyít.
Ő maga én, te, s mind, aki
valaha égre vonyít,

a csillagok felé, hogy
szakadjon Isten szive,
ha szelídebb börtönt ő
sem teremthetett ide!

Mert Ő volt a lázadás!
Iszonyú púp volt rajta.
Arca durva paraszté,
„gonosz, rabszolgafajta”.

Szemében olyan éhes
kívánság kiáltozott,
hogy ősapja lehetne
mindnek, ki elkárhozott.

S a púpja olyan kevély,
mint ezer király gőgje.
S mint keménymosolyú kard
az út kövén megtörve,

mint keménymosolyú kard
megtöretvén a porban,
darabokra hullt lelke
s dühöng a vak akolban,

aklában mellkasának,
mint márványba zárt szobrok
döngetik öklükkel a
csillámló, hideg poklot.

5

Kinek pártjára álljon?
Az Isten és az Ember
két tűzgerincen állott,
zárt, egymásra vak szemmel.

Csak felhők söpörték Őt.
Csak a kisdedek ringtak.
„Szeretők puha bölcső-
teste hogy alakíthat?”

Aki mindtől idegen,
talán a legjobb testvér.
Ki látta széthasítva
röptét a kikeletnél?

Ki látta kristályosult
üvegszemében önnön,
angyalkezek sújtotta
vágyát heverni földön?

Ő, ki mindig félreállt
zord homlokán a méccsel,
rabságodból hogy kitörj,
tengert választott széjjel.

A nyáj fölött megtárult
és tündökölt a mélység.
Hídnak dobta rá magát,
s csak az emberiségért.

Isten és az Ember állt.
És egymást meg sem látta.
Ő rándult csak, ha tiport rá
mind a kettő lába.

6

Fülünknek kedves ének,
ahogy megtörlek, látod,
oly baljóslatú a csönd,
oly tört, mi rajta rángott.

Ó, kell freskó a falnak,
és kell mítosz a népnek.
De mind be vagyunk zárva,
idő béklyója éget.

Bár határunk az Örök,
s terünk Végtelen talán –
ősibb igaz a gyermek:
nem lát túl az ég falán.

Nevessétek a jámbort,
ki kék üvegburát hitt
veszélyes csüngéssel
fölöttünk csillámlani itt,

én vállalom igazát.
A rossz foglyai vagyunk.
S nincs híd, se hús, se márvány,
amit Istenig rakunk.

Se szerelemmel telt méh.
Se halhatatlan halál.
Se keresztény, se pogány,
amire kínunk talál.

Ahogy a halálban
megvonagló rabszolga,
vállalhatom föl sorsom.
S állok, Mögé, a sorba.

Rossz voltam gyereknek

Életem eljátszottam.
Minden jót eljátszottam.
Akkor voltam a gonosz,
mikor jónak látszottam.

Miért nézzek tirátok
tagadni a világot?
Az arcomon, arcomon
ég, élet, a halálod.

Elég vagyok magamnak,
torkig elég lakatnak.
Felperzselt kisfiúfej,
e vállról lenyakazlak.

Égben van még muzsika,
csak kár érte esengned,
ha éjszaka, éjszaka
földrázó ágyúk rengnek,

s úgy nézek már, mint a sas
saját sorsomba vissza:
fiúarcom s a rémet –
véremet éppen issza!

mellkasomon a mancsa
épp áttöri a bordát! –
már együtt, egynek látom
haramiát és koncát.

S ha a múlt képet dob fel,
mint ár a virágokat,
szélvert fennsík képe lesz,
koporsót húznak lovak,

nyakukon fekete bojt
ficánkol – vagy a halál
(akkor még olyan rémes)
baglya bukdácsolva száll

a menet előtt egyre?
Kezem jeges liliom.
Arcom szelíd, mint a csönd,
de ha arcom fölnyitom,

vad, gonosz pofával üt
egy vásott kölyök belém.
Pirosrongyú lángokkal
cicomázta fel a fény.

És lobog és fintorog.
S elöl hullámzik a nyáj,
a zokogó rokonok,
a fátyolok, s annyi száj

gödrébe villog a rőt
gyertya lángja, ha süvít:
„Miurunk! Jézusunk! Bocsásd
meg szörnyű bűneit!”

S szóról szóra (én vagy ő?)
ezt gondoltad te szegény:
(Pirosrongyú lángokkal
cicomázott fel a fény.)

A koporsó párnáin
miért nem fekszik anyu?
Akarom, hogy ő legyen!
Halott. Fahéjszin hajú.

Akarom, hogy hugomat,
kit oly soká s úgy igért,
örökre zárja méhe
azt a csúnya lány-egért!

S visongjon a tömlöc
sikamló falain át,
hogy „szabadíts ki testvér!”
hogy „jöjj! fojtsuk meg anyát!”

Emberek között nem járt
többet szenvedett nő még.
Mégsem kívántam mást (ő
vagy én?) mint sírbadőltét.

Hogy (én) lehessek majd a
legszegényebb, legárvább!
Hűvös, lila köddel (őt)
bevonva este lássák,

míg fenn orgonaillat
úszik, mint angyalének,
s kapukban összesúgnak:
„Szólítsuk meg szegényet.”

A tűzhelyfényben vásott
énem angyallá hevül:
„Meghalt áldott anyácskám,
és olyan rossz egyedül!

Utánahalok most már,
néha rám néz a halál…”
A nagyanyák sírnak, és
arrébb kicsi Éva áll

lebiggyedt ajkkal, könnyes
szemeiben irgalom.
Sötéten mondom: „Játszhatsz
magadban a síromon!”

És akkor elfut, apró
mellei megremegnek,
görnyedve hordja buja
rügyét a szerelemnek.

…Tízéves voltam ekkor.
Kezem hideg liliom.
Ki nézhet szemembe majd,
ha arcomat fölnyitom?

Magasban

Kezem ügyében még a
Vajda János könyve van.
Kinyissam? „Csak pihenni!”
mondja ő is szótalan.

Könyv mélyén olvasatlan
váli csöndből jó karéj.
De szoknya surran s tudom,
már tükre előtt kész az éj.

Mint nyulánk, égő kanca
sötét párjára nevet,
vízbe csalja, nád közé,
de aki csak hiteget,

csak csalogat s köddé vál…
– barlang szája nyelte el?
ilyen vagy te öltelen
asszony-éj, ha vetkezel.

Ha piros sálad, mint a gyík
siklik térdeid között,
könnyes, fényes, lobogó
nagy szemed ha gúzsba köt,

épp mikor inged alól,
mint megváltó párnamély,
melled közül kibuggyan a
náladnál éjebb éj.

S tiszta hangján szól a csend:
„Aludj el… ó, semmi ez…”
De finom művű lábad – jaj –
rátipor és felemelsz,

míg vállam körül lassú,
fekete nyáj, csillagok,
(mint Anna körül a méh-
raj) időtlen imbolyog.

Ím, egy kis halál ez. Tán
próba. Közel a végzet.
Nem érek rá jó verset
írni – jó, ami kész lett.

Mert nem kívánom már az
Egyet. Értsen? Szeressen?
Ó, meredek a lázam
íve! Éltem, szerettem,

múlt idő ez már s teher,
melytől megszabadulván,
lázam sebesebb, mint fény
a kék szilvafa csúcsán.

Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad

(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot

se vers, se csók, se álom.
Alszik ama Én már! Csak
sárga-kevélyen pondrók
lepik be derekamat,

csak rubintüzesen a
bábok lepkéi kelnek.
Fű nő. Tapadó moszat.
Naprendszerek. Szerelmek.

Mert csak a föld gazdagult!
Nyersanyag néhány torzó
szűz csípővonalára –
s csillogok, mint a porhó.

Most elmondhatnám én is,
hogy szivem békasó már.
Kit sólyma elhagyott, mit
ér magában a solymár?

Kit lelke elhagyott, mit
ér magában az ember?
Kinek pártjára álljak
meggyúló értelemmel?

Hisz poklod te vagy magad,
beláthatatlan tetem!
A rosszban itt valóban
egy a sárga láp s szemem

minden csillag-atomja:
sejtjeim s az ingovány.
Dögevő csőrén a fény,
s a fény naptüzü bokán.

S az édened – ha volt – csak
annyi, hogy benned rohant,
mint csillag az űrön át,
rejtélyes célú urad,

ó, a lélek, aki az
Istené! s majd egy vele,
míg veled egy csupán
a fák pajoros gyökere.

Omló rög – s ha kell, a fém
duzzadt ere hátadon
ömlik át évmilliók
alatt, s rád majd láva fon

vaskos, alvilági díszt
– hát nesze, nesze neked!
– Mit ér, ha nincs a szem már,
a szem, mi rája nevet?

A szem, amelyből néha
lelked gyúltan, mint a csók,
átölelt s magába zárt,
mint az együvé valót.

Menthetetlenül

…és azt álmodtam, hogy nem
vagyok már. Nem volt ez kép.
Füllel nem hallható zene
volt csak. Ez űzött Feléd.

Ó, mert Te voltál csak, kit
úgy kerestem! Szögbe-vert
két karom fénye s tört láb-
fejem fénye énekelt.

Zene, zene sikongott.
Örvénylő, diadalmas.
Mint gidára sas csapott –
bárányára a farkas.

Talán egy pillanatra,
mint fához ha fény tapad
s föld meleg rögéhez ér,
én megláttam szárnyamat

kiégett, foszló árnyként,
szálanként kitépve – vedd!
Kiégett hold, mint sarló
hulltam az égalj felett.

És hiába nyúltam ki
könyörögve, vágyva, hogy
anyám hűvös ujjai
könnyű pántja át ha fog –

leszakadt háza, holdja,
szánalom és értelem,
egyedül Te voltál én.
Sötéted a vizeken.

Egyedül Te voltál már,
tövisem ránk szomjazott.
Szívedig fúrta magát s
– kitéphetetlen vagyok! –

láttam gyerekszemekkel.
Aki sírásból ébred.
Ébredtem. S menthetetlen
a testem körém égett.

A Halálhoz

Mint földi tűz fénye fönn
a felhőn, meglobogtatod
ujjaid közt az estét.
Vagy már pallosod ragyog?

Az ablak szárnya tárva,
gomolyog be a sötét –
csípőmre kötözheted
örvnek sikos szövetét.

Rabszolga voltam én csak,
de annyi édes gyümölcs
hasadó gerezdjeit
vetette elém a föld,

hogy jöttöd virágok
és gyümölcsök közt talál.
Hamvaszthatod! – még rád is
vad kedvük tűzpora száll!

Emlékszem, egyszer kéklőn,
mint kék ég a ház körül,
feszült a hamvas szilva
bőre s feszült a mag belül,

húsa barna lett – később
ilyen volt a lányoké –
tündöklő-tisztán duzzadt
magja, mint az áldott méh,

s hol gyermekkézzel piros,
párolgó földbe szórtam,
a ház köré, mely rég nem
áll, ott ma már hajoltan

hordja termését az ág.
És lehet, hogy Anna is
gyermekével odajár.
Fönn a régi hangra friss

suhogással ing a fa
s míg Anna alszik s szeder
hajlong köré, ölébe
szelíden belehever –

de jó úgy aludnia!
– Szorításod meglazul?
Látod, jöttöd árnya is
gyümölccsel telt számra hull,

mert idillé vált minden,
s mint mézben tolvaj darázs,
fulladva tőle – mégis
telhetetlen éhem ráz:

még! még! még! édes a múlt!
Tudom, hogy hűs szobor mind.
Tudom, hogy én faragtam
Anna száját, kökörcsint,

hajába szőlőfürtöt,
s később gesztenyelombját
csípőjén Máriának,
selyempuhává combját,

tudom, hogy Máriát is
csak én faragtam – vihart
álmodtam rá – szakadék-
szívébe kagylómorajt,

mégis: mindennél több, ha
rejtett arcú angyalként
(vagy mint villám a tetőn)
rásújtja számra a fényt

és csókolom a párna árnyát,
árny ölében széthasadt
esőcseppes, tavaszi
szél ölelte szájakat!

Hát nyúlj ki utánam, vagy
felásom lelkem újra
s e fonnyadt füzér minden
magját elvetem! S új ha

lesz a lomb, a termés, le-
szaggatom majd újra csak!
s ágak érnek, hogy a föld
zöld sarába fonjanak!

Ó, nem lesz akkor más a
himnusz: anya, gyermeke
szilvalomb alatt alszik
– és nem bírsz velük te sem!

Vadrózsavers

Beleszerettem a vadrózsákba
ittas fejével ül most bennem is egy rózsa
duzzad és egyre éhes
s bolond nagy dolgok történnek velem

Először jött egy vihar és megkerült
rózsaszín lágy esőbe burkolt
azután jöttek gonosz emberek
markukban szög és kalapács
s úgy jártam rajtuk ki meg be
mint villanó napsugár a kulcslyukon

Végül most éjjel párnámra oson egy egér
s ha cincogni kezd oly édesdeden alszom
hogy szökőkút sugarát lebegtető szél ha ébreszt
harmatos fűben találom magam
merő harmat a párnám
mivel álmomban oly sokat nevettem
bajaimon

Szathmáry Gyurkának*

Gyurkám! Rosszkedved hessentse hamar
ez az együgyű kamilos strófa.
Belehajlik, nézd, a nőiszirom,
mintha ő is gondolatom volna.

Karcsú levele csupa zöld lándzsa.
Megvéd a gyötrelemtől egy percre.
Szelídül, illan a szél odakünn,
füttyög: mi lesz ez, tréfa-e, vers-e?

Magától születik ez a pár sor.
Mint kertmélybe illat, vakon vezet.
Hol batyuba kötöm átkos sorsom,
Dunába vetem a korlát felett.

Gyurkám, többé te se szomorkodjál,
mivel batyudat is kicipelve,
hídláb örvényébe csak bedobnám –
életed batyutlan múlva teljen.

* Szathmáry György (jegyzet)

Egy szőke katonalányra (Narcissa)*

Tudom, a tornyok vörhenyes zsarátja
hullott közétek csillagok helyett.
Asszonyi hullák tapadó hajába
hullott a csóva, halálos-meleg,
félvad katonák inaszakadt lába
tapodott iszamos aranyhajt, sebet.

De gyönge lábad nem húzta a vér-e,
a vér kövér sara csizmáidon?
Ha könnyű ujjad már tőröd tövére
gonoszul tapadt, hogy tőröd igyon,
és melled halovány, szelíd ívére
hímként, izzadt ujjal csapott az iszony!

Fekszel most, tíz évvel idősebb vagy már.
Fáradtabb, s titkoddal gyönyörűbb.
De nem értem, bárhogy mosolyogjál,
sisakra hogy cserélted kötötűd?!
Hogy nem látta senki barbár hadadnál:
nincs helye köztük, kit csak az öle fűt?!

Tíz éve izzik sebed a melleden.
Nézlek… Égnek az utak, ég hazám.
Megdől a Föld, mint egy szétoszló tetem,
kihullt fénnyel roskad az ég alám.
Szétfoszlott, haló rózsád a melleden,
sebed a mellemen piroslik bután.

„…Szöghajam odahajlik az agyaghoz.
Hugaim, nővéreim már óvnak.
Félholt testemre asszonykéz havat hoz,
testem fehér friss ágya a hónak.
Társaim görbén futnak a lovakhoz,
megroppant vállukon füstöl a haló nap…”

Szeretlek, s álmodom fölötted, látod.
Aludnál, de néha utánam lesel.
Szeretlek, mégis: arcom mért is látod? –
kérdezem egyre, s te csak esteledel.
Most nyár van, szép vagy, mint a virágok.
Mellkasod sebe rám vad mámort lehel.

Keserű, fojtó, mégis drága bor vagy.
Úgy szomjazom titkos testedre már!
Mint vadléptű hadfik, kik harcba hordtak,
a zászlót, vonnálak – vesztemre bár – ,
hogy lennél ékem, s takaró karodnak
gyűrűjén túl, tudnám, elestem vár.

* Narcissa (jegyzet)

Az elvarázsolt Paradicsom

(P. J-nak, a thai császár udvari festőjének)

…és egyszer csak egy nagy harang,
ólom színű, tompán csendülő
ereszkedett fölém. Bizony,
ez volt az est. Előttem pár gyertya gyúlt.

Ó, a gyertyák, mint megvakult
denevér csapódtak a kapu
szurokszín rácsaira! Én is
lomha repüléssel vetődtem alá.

Kint nagy, ivó szemével vár a Hajnal.
De a kapu zárva!
S az Ádámot kiűző angyal pallosa
most lobogva állja utam.

Aki összeragasztja

Ököllel valaki belevágott.
Máriaüveg
a gót, a felkiáltó csúcsú ívben
tornyosuló tető alatt,
tigris-szobrok,
rideg vének
között az ablakon.
Mint szabaduló fehér vadlúd
(egy pillanat és kiröpül!)
elsöpri a szárnyaival
a sűrűn eső holdsugárt.
Valaki ököllel belevágott.
S mint üvegfestmény,
szétszakad
üvegcserépre,
kéklő szilánkra.
Íme: elátkozott Pünkösd
néma lángnyelvei.

Csorba és kancsal derengéssel,
tó mosolyával,
amelyből szürke facsonkok merednek föl,
vize méreg,
élete halál.
Rossz Pünkösd
hulló, gonosz virágai.
Fölöttük lappang a tettes árnya még.
Mint Putifárné
arca ittas gödreiből
(azok a máksziromba süppedt gödröcskék!)
a levetkőzött,
erős éjszakák
nagy,
kábító,
telhetetlen szemmel
Józsefre meredtek,
s buján neszezve
megnyittatták térde
szédítő-mély szögét.
Ilyen arcátlanok
az üvegcserepek!
Rossz Pünkösd adta,
rajtuk a tett árnya még,
hogy széthullott,
széthullott,
széthullott
az Egy ezerre.
Részre.

Némaságuk
az első androgén hívó szava,
akit az Isten szétszabott.
Némaságuk a körében kerengő
eszelős nászmuzsikája,
aki kifordult
a teleholdfényű asszonyi mellek
szélfogó, lágy menedékéből
(remegő markából
így kizuhant a Föld!),
aki kifordult a Teleholdfényű
ágyát, lugasát
kínáló karjaiból
(s reszkető lelkét
fekete szilaj vonalakkal
beszőtte a magány,
mint freskót a repedések).
Jelek a Gyehennából.
Zár nélküli kulcsok.
Állatok szeméből az éhség.
Dániel szava,
akit felfaltak az oroszlánok.
Jónás káromkodása,
akit elnyelt,
megemésztett a hal.
Az öngyilkosé,
aki azt állította magáról,
Jézus.

Festett üveg.
Ököllel
valaki belevágott.
Egy kő-tüzű szemecske:
Anna szája volt?
A fehér:
Tűzberek fölött a hó?
A vörös:
Csak nem egy szem kukorica?
(Amit két ujja között tartott:
moccanó árnyak közé
besütött a tűzbereki hó,
száján tündökölni kezdett a fény íve,
vonagló arany éllel
zendült néma szája,
Anna,
Isten kisujja,
elefántcsont ékű hegedű,
első szerelmem muzsikája.)

Hordjátok eggyé
a széthullt darabokat!
Talán már itt jár,
árnyéka e szomorú beszédre esik,
aki majd összeragasztja,
eggyéforrasztja,
megtisztítja,
megszenteli.

Elvadultság, magányosság vádjaival…

Elvadultság, magányosság vádjaival
bújom az erdőt a század vadjaival.

A század vadjaitól is külön, magam,
hol a sűrű legsebesebb csapása van.

Ösvényem végén néha mégis észrevesz
egy társam, s: – bálvánnyá meredsz, szétrepedsz! –

riadok rá facsaró gúnnyal. De volt már,
hogy együtt lépkedett velem és a zsoltár

oly egybehangzó énekkel repült égnek,
ahogy tűzvészben a tornyok együtt égnek.

Találkozom-e még velük? Én nem tudom.
Megáll szemük majd, mint rozsdás pléhkrisztuson,

rajtam is? Hogyan, ha gyertyáim magamba
szórják aranyukat. Hosszú az éj mancsa,

majd kinyúl utánam s akkor is cirogat,
ha vakító-zölden döfik már szárukat

égbe a palánták. De nem! Nem! Terek
diadalívei tartják már lelkemet,

s karcsú gyermekek a diadalív alatt.
S könnyű lábuk előtt a szétfutó utak,

szobros hidak s harangot hordó kupolák.
S megcsókolom szájuk hasadt kehelysorát,

és pünkösdi lángként szétvetvén magamat,
betöltöm méhük, csípőjük, és vállamat

és karomat köréjük fonva, mint ezer hegy –
erdők vadjára bennem ki ismerhet?

Az utolsó öröm

Fény, szép, szelíd lény, Isten mosolya,
arany meleg, égess a magányban!
Sok kövem közé nap se jut soha,
nagy telem alá rejtőzött szárnyam.
Fagyva ne érjen halál sompolya!
Búvik a vég jégcsapú szakállban.

Számon ne kérd, mi tett ily hideggé.
Rózsaszín lapja is van a kőnek,
ha fény ölel éjt asszonyi reggé
s rá vetkőződő sugarak dőlnek.
Haj, csak rózsák színével mart sebbé
forrott csókja rajtam az időnek.

De jön a Csönd az ő meséivel.
Bohó! Hol maradt Tűzberek bája?
Hol egy sötét erdő árnya ível
gyémánt havába rejtőző tájra,
s kamaszkorod téli regéivel
szökött szerelmed szép vadlibája.

Utolsó órán jön a jóbarát:
mert jó Csönd, a költészetet hozza.
Fény, arany lény, míg nyílik a világ,
zsendülő versek sorát lapozza.
(Azúr tengerre ring így jéghegy át,
s a zord magányt déli szél orozza.)

S míg úszik a jéghegy élő habon,
s muzsikája zendül a mélyben,
az ember bús, bolond maszkját hagyom,
hagyom az ős óceán ölében.
És úgy csügg az öröm kitárt karon,
mint csillagfürt az éj szőlőjében,

Álom – s igazabb minden valónál.
A vers: felejtés – kagylón kelt tavasz.
Szívetek mérgedt lombján haló ág:
utolsó jel… A jégbe fagyott gaz
síkjain, ha ijedt fényszál kószál,
selymén hajnalok pírja, hamva az.

Elhulló nyarak tüze, ha havaz.
Fény, mi ónos esők pásztáin szállt.
A ház… A kert… A nagymama… S a vas-
kerék alatt alkony árnya hintált.
Nyúlt, nyúlt az árnyék, libbenő magas,
hogy bután hökkenjen meg a sírnál.

Aztán a sírból nagy, nagy zene szólt,
s anyámat vitték roskadó gyászban.
Nem állta, ahogy rögre, rög hajolt,
átkuk zúgták minden dobbanásban.
S rá morajló koporsó válaszolt.
S lila ágyán szelíd nagyapám van.

Ősi szerelmet gágogó libák,
míg húztak a temető fölött el,
s lobbantak fáklyák, betegek, lilák,
bennem valami akkor törött el,
s ijedtem akkor, kisgyerek, virág,
mit tegyek majd azzal a töröttel?

Most, hogy a föld hűlni kezd alattam,
csak most tudom: egy üvegkapu volt.
Túl tenger. S azóta szakadatlan
tenger tör át az üvegkapuból.
S már dehogy bánom, hogy leszakadtan
csügg kapuszárny és üveg kapubolt.

„Vagy ki tudja? Tán ez is gúny nálad?”
int a Csönd. „Ez az üvegkapurím.
Délről a jéghegy Északnak szállhat,
hol nem kísért Nap tüzes hajóin.
Hol csak a jégbazilikák várnak.
Jegyesed legyen jeges jajú kín!”

Örömöm! Ki akar kifosztani?
Most jönnek el csak a legszebb szépek!
Mikor fárad az ősz piroslani,
piros partjában lesz a tó mélyebb.
S fehérebb a hattyú, ha sóhajnyi
szárnyára a rétek köde lépett.

Csak, hogy tűnt, nyílik bűve a percnek.
Anyám öreg szemére gondolok:
égő lányszemekben nyílnak-e szebb,
érintetlen tűzben a jázminok?
Mi nagyobb? Muzsikánk, vagy hogy csend lett,
hulló dallamát hordó csend nagyobb?

Alszom

Kagyló páncélján naplemente.
Alszom. Tarka búgócsiga ring.
Látod, a kislány kacag, amint
eldől s kiszáll a hangja pengve.

Csípődön hull talán az est le.
Árvíz-magány süt a szemedből.
Szeress még! Ne rebbentsd kezed föl.
Ne félj, pacsirta szól csak messze.

Hogy lélekharang? S vinné lelked?
Hallod? A búgócsiga táncol.
Álmomban itt vagy. Velem játszol.
S búgócsigám lebegve kerget.

Márianosztra

A szél itt forgandó.
Lobbal jár, sebbel ver.
Lúdbőr vénkisasszony
uszályát felveszi
minden fű, fa, ember.

Didereg az ég is,
nem kel ki kalácsa,
nem is hold süt éjjel,
csak egy marhahólyag
libeg a halálba.

Lehetne Középkor
jelének vélni tán,
szinte bolyhas pányván,
függ az ordas semmin,
pislog a kés után.

Ballada*

A föld ölében járt ő egyedül.
Szikrázva zuhant a szén köréje.
Patkányok… Csurgák… Egyszer beledűlt
egy csille szénbe karcsún és holtan.

Vonszolta őt a drótkötél, hahó!,
fel a lejtaknán, jégcsapok közé.
Törődött testén elpihent a hó.
Hajh, legelőször szénné szíve vált.

Mint a kotlóst kicsiny csibéi, lágyan
ölelték őt a csillogó rögök.
Szép, könnyü keze hálásan, lágyan
koccant rájuk, s egyre feketébben.

Az égben is járt a csille útján,
szájáról ott szállott mosolya el,
s ő szétgurult szürke lányok ujján,
kik válogatták nagytól a kicsinyt.

Egy öreg anyóka megvette majd.
Jó öreg! Fiára gondolt egyre,
kit a bánya rémes ölére hajt
véres, komor fallal zárt éhség.

S hogy fiára gondol a drága, „Hátha
szépséges ujjával érte őket!…”
Minden rögöt megcsókol a szája,
fia ajkát, szívét, nagy szemeit.

A tűz liliomai már várták.
S az öreg anyóka jókedvü lesz,
ha meglátja tiszta, büszke lángját
szép fiának fekete tetemén.

…A föld ölében járt ő egyedül.
Szikrázva zuhant a szén köréje.
Patkányok… Csurgák… Egyszer beledűlt
egy csille szénbe… És elrepült.

* Ballada (jegyzet)

A medve

Ki kezdte? Én nem tudom, ki kezdte.
Épp elég az, egyszercsak a medve

itt volt, mintha csupa friss szamócát
rejtenénk. Jött. Kereste a mócát.

Baltást, karikást, lángos-lobogóst.
Eljárna néki vidám ropogóst.

Eljárna néki keserű-epést,
csűrdöngölőt, hogy hadd hagyná eszét!

Első ustort Babits úr ragadja.
Majd kiborul a világ alatta,

úgy jár a koma, olyan keserűn,
száz éj kíséri száz rőt hegedűn.

Második ustor József kezéből
színhúst csíp ki saját szivéből.

A medve szeme lukas vashatos:
ugrótáncot jár az ustoros.

S brummog a medve oly mogorván,
mint a vonatfék csikorog a torkán.

Fáradt medve, ki állítja talpra?
Próbálja tíz is, láncát megkapja,

táncol körűle, de a medve áll.
Szemének nincs könnye már, fénye már.

Akkor vagyok én éppen egymagam,
ahol a börtön meredt háza van.

A csend zokogó iharos-mélye
hozza a komát viharos éjjel.

Ó, de terhes, ó, de iszonyatos
táncolni véle, hogy mint a habos

patak szökik a kő közt lefele,
vidám dörejjel zúgjon tenyere,

feledve legyen halott-látomás,
s míg hegyen zeng a dióropogás,

véres kézzel a börtönfalakon,
hogy táncolsz! a hírt, vesse át dalom.

G. A. úr(fi) szökése Vácról*

Ez az eső most oly puha,
mint lányokon a hűvös ruha,
cseppje egyre gömbölyödik
tükrös csillag-alakura.

Párkányon fénylő gömb marad,
nézzem meg benne magamat,
míg ringatózva így suhog,
foglyom szökevény pillanat.

Ágaskodnak rám a rácsok,
megirigylik, amit látok,
vad felkiáltójeleik
megcsapkodnák a világot.

Esőcsepp-mozimban pereg
jelenet után jelenet:
Attila ugrik rács közül!
Lót-fut riadt zsandársereg.

Az ám, a híres rácsotok!
Tört fogu eb, csak vicsorog!
Átharapott vas-hatalom,
közted az élet kilobog!

S hiába már az üldözők!
Reflektor-kés nem éri őt!
Árvízbe bújt gyümölcsfák közt
lélegzete felgőzölög.

Dunaparton a vérebek!
Fajankó kézben fegyverek!
Sortűz! – ha fölröppen galamb.
Szállni mégis csak így lehet!

Ez az eső már oly kemény.
Falat pincéig ver a fény.
Csillaghegyes robbanófej,
vad telitalálat-remény!

* Gérecz Attila (jegyzet)

Vers, halhatatlan

Béri Gézának

A szél emelte fel,
a szél kiáltozta szét!
Ne kezem után kapj,
ne kapkodd hűlt helyét.

Ömlik ez a dal, hát
ne folyjon hiába ki,
a szél emelte fel,
csípő, vad szárnyai.

Rabló rohammal visz
odább kétezer évvel,
a szél emelte fel,
vívj érte a széllel!

A széllel, mi a rőt
kövek között a vihart
rabszolga-válladra,
mint lány veti a kacajt,

a széllel, mikor kék
óceán hullámait
kergeti elnyelni
gyümölcsöd, virágaid,

a széllel, ha röpül
s neki oly egyre megy,
téged csókol szájon,
vagy aki érte megy

kétezer év múlva
s leteríti a havon,
s szikrázó tetemén
zsákmánya lesz dalom.

Három ösztövér angyal

Szathmáry Györgynek

Mint a bárány béget
a templom harangja.
Költeményt belőle
Szathmáry Gyurka most
de szépet faragna.

Hallaná a három
ösztövér angyal, ki
véres falkánk várja,
mikor lehetne már
vásárra hajtani.

Fennakadó szívvel
lesnék a kongásra:
– Habos, sudár lábbal
szaladjunk el innen
inkább a halálba!

Halál a hegyekben

– Kőboltot a lélek fölé, mert megigézte a mélység!
S darócban, hó-kiütéses hegyen a zarándoknépség
fellegszínű lovakon gázolta a csillagok fényét.

– Kőboltot a lélek fölé! És összenéztek, hogy vajon
valaha melyik volt kőműves? Melyikük tudna majd azon
a kőbolton munkálni? A paranccsal elrendelt falon.

Darócruhájuk ledobták és kőművesek lettek ők.
Kezük formálta kőtorony háta emelkedett előbb,
éj szétfoszló koromcsíkjai között vertek rá tetőt.

Tetején áldomást forrás-énekükkel csaptak volna,
tető pléhablakából nevezve néven mindent sorba,
de a legkisebb átbukfencezett fejük fölött, szólva:

– Magasba húztam veletek ezt a falat, mégis mélybe.
Zuhanok, hiábavaló társak, lelkem semmijébe.
S befúrta magát a halálba. Ködlő szeméremrésbe.

A fahéjszín hajú

A hegyeken csillag úszik,
búcsút int az indulónak.

Álmomban, mikor szárazon
csörren a szél fűszálakon,
előttem lépked, őszt hoz ő,
mint amazon vadász lovat.

Fahéjszínű szép haja, lám,
lassú, meleg esője mind
egyszerre csak lehullik rám.

Szólok hozzád, aki nem vagy.
Szeretlek, féltlek. Köd leszáll.
Lassan ballag ősz alattam.
Tán soha többé meg sem áll.

Vörös és fekete

A vörös testvére a fekete.
Piros szájak meleg öble fekete.
A meztelen hús benseje is fekete.
A száj vöröse lesz majd egyszer fekete.
Bukó napra éj csapódik – fekete.
A bűn vörös. Bűnhődése fekete.

Nézz rács mögül a fákra ki:
vörös óriások, roppant rőt örömben.
Még látod őket fekete ágbogukkal,
s fekete varjakat rajtuk kárörömben.

S hogy fordítottját láthatod?
Halott, fekete faág, ha rőzse lesz,
izzó, vörös mosolyra gyullad,
mielőtt vége lesz.

Nincs más a pillanatnál

Mint a szél, vad-hirtelen
elrepült hány év velem.
Szívem hűlni kész katlan,
porlik. Mégis rejtelem.

Hiába bontogattam,
magamnak sem maradtam
virágos messzi bűnök
lángjával teli katlan.

Mélyében ott szerelmem?
Aranyból ajka verten.
Hiába szól a rózsa.
Ág alatt feje, verten.

A hó is véreres lett.
Hólé? harmat? – kereslek
téged, kézzel fogható!
Helyedben pára reszket.

Vedlő fekete frakkban,
árny, vízbefúlt alakban
minden ajtót sorra nyit.
De kár! Mindenütt laktam.

Mit szólhatna? „Nincs tovább!” – ?
Megunt dolgok vak sorát,
hallom, döngve veri szél.
Ver minden csillagon át.

Nincs más a pillanatnál!
Hangtalan, ahogy hagytál,
szám, Uram, hadd repedjen.
A hajnal áthaladt már.

Mély múlt hangja

A szélcsend, a szélcsend odabent,
szelíd anyja hullámaimnak.
Mindig a mélyben és soha fent,
hűs karjai álmodni hívnak.
Itt mindig a mély múlt hangja cseng.

Lélek lélekről mit is vallhat,
kit ezrekből kézen foghatott?
Szikrázó csönd úgy el sem altat,
hogy számra ne lopja mosolyod,
villogó testét minden dalnak.

A sikamló, selymes levelek
– álmodva is e lombot látom –,
míg aranyló alkonyat lebeg
fejem fölé a fényes fákon,
átizzva felfejtik testedet.

Szemeim előtt oldódsz szét te.
Lány lábnyomában zöldszín tóvá.
Lecsüngő szőlőn ömlesz égve,
érsz gyümölccsé és forrsz majd borrá,
börtön köré, a néma létre.

S ha körös-körül a hegyeken
koppan a fagy foga kihívón,
rozsdarőt őszből – nincs egyebem –
ittmaradt meleged kiszívom,
s lágy szád, a szélcsend hív nevemen.

Őt, a mély múlt hangját hallgatom.
Szétcsapódó kacaja vagy már.
Múltunk csipkerózsa a falon.
Számomra így is megmaradtál.
Alá temetve úgy alhatom.

Hét görög húgomra bízlak

Hét görög húgom fehér szíjú saruja lefoszlott,
tapadó, meleg, jópuha talpuk csípőmet éri.
Széltapintású lábujjuk mellkasom somogyi dombján fut,
barna bozót csapzott csigákban göndörül lábujj-közükbe,
barnul ott mélyen a gálosfai erdő.
Fölöttünk felleges, holdas júniusi mennybolt.

Ó, ez csak muzsika! Ártatlan
gyermeki álom hét görög leányról.
Mert kifehérültünk olajvirágként, ha sárga
hímporát könnyelmű örömmel kiszórta magából.
Kifakult szemünkön vihar tajték-hályoga terjed.
Sziklaívként meredő szánknak nincs több mosolya.

Csavargók tapogatnak körül. Széthasadt
gallérredők alól nyüszít bozontos kutyájuk.
Hosszú, őszülő kutyaszőr tele van bogánccsal,
tapadó tekintet tetűpetével.
Jön velük a rossz hír, tűnyelvű hazugság,
gyanú és egyéb vad.
„Szeretőd kezében méregpoharat találtak.”
„Én neveddel álltam elébe – ő búgócsigázott.
Fölmagzó kígyósziszben derékig merülve buborékot fújt.
Rád azt mondta: levet magáról,
mint öngyilkos, szikláról a testét.”

A harmadik kórházban látta őt, fehér
spanyolfal tilalmas csapdája fonódott köréje,
s nyugodalmas kényelemmel kötögetett
ágya szegélyén a Halál.

Csavargó rosszak, elég volt! Én húgaim hívom,
hét görög lányok játsszanak énvelem,
kagylók csönd-járataiba osszák szét hangom,
szívverésemmel gyűrűzzék meg a kócsagokat.

Mellém, arany homokba ássanak.
Szelíd szájuk megmondja, hol vagyok.

Kezed múltja és jövője

Feketévé égtem belülről
és sápadttá evett a tűzvész.
Fogollyá kötözött tavaszom
szikrázó fényéből merülj föl
szemfedő fehér kéz, hűvös mész.

Tudom már, nem vagy égből való,
ujjad áttetsző gerezdje sem.
Fejem most mégis elpihenne
(mint halcsont fésűd, papírhajód)
a sarkáig-tárt titkú kezen.

Égsz-e még, mint tűz első gallya?
Én úgy kívánom még az ágyad.
Négy hársfa tartott lombsátrat rá,
s mint kígyó szájában az alma,
mosolygott lelkem teutánad.

A telehold lesz ilyen jóllakott,
ha a rácson át néz részegen.
Sebeivel szunnyad a föld már.
S elképzelem, bőröd hogy ragyog
a törékeny, okos kis kezen.

Lesz-e még kezed csöpp medence,
suhogó, lágy tüzet itató?
Lesz-e még szelídcsőrű madár
derekam körül? S rossz szememre
ejtett sál télen, ha süt a hó?

Marad-e fény nekünk, jó, meleg?
Jövőmből még kezed fölsuhan?
Hogy mit sem tudva csak éljek, mint
hegy fölött tavasszal a szelek,
míg fű lepi vért-szagzó utam.

Karácsony után

Északon a szőlő fehér már.
Közepéből egy anyó elém áll.
Míg a táj karácsonyi rajz lett,
földszínű, meleg
szoknyában olyan ott,
mintha temetőből lépett volna
a kék, madárpelyhű hóra
egy jószívű halott.

Jézusnak hoz tán jómeleg
báránybundájú bekecset.

Egy esztendő Márianosztrán…
Szép, szeplőtlen Katolikus Mária,
míg dudál a szél,
mint sivatagban rőt oroszlán,
rejtené gyermekétől,
mi az, ami fájna.

A szomszéd templomban él tehát Jézus.
Öt napja már! Rólunk mit sem tud még.
Örülhetünk: még édes az anyatejtől szája.
Vágyódhatunk: ó, ha én is csak ennyit tudnék.

Olykor tót dalocskák zsolozsmája hallik.
Mária mossa lábát benne.
Hát, csak ne érje a földnek szele se,
tiszteljük illendőn, örvendezve.

Itt hozzászoktunk a más öröméhez.
Félteni őt,
mert nekünk nincs már féltenivalónk.
A földön porcukor a hó – majdnem édes.

Egyszer majd Jézus nagy fiú lesz.
Jó lesz, szép lesz.
Bár megveszünk addig,
s poklokról száll majd vad imádatunk.

Hajnali hóesés

Nincs az a meleg, puha száj,
úgy tapadó,
mint ez a hideg, csupasz táj.

Az éj tengere árad. Ó,
jeges hó hull,
didergő számra szakadó,

elsüppesztő takaróul.
Nem ám kint száll,
énrám bensőm réme zúdul.

Tíz vad társamon se hintál;
mind fekete,
pókszárakkal akiken áll

a lámpa rácsszerkezete.
Hideg eső.
Bennem hulló. Múlt sebe-e?

Rossz álmot hajtó temető?
Koporsószög?
Gézbe pólyált szíve? Merő

méreg-pehely? Fehér sórög?
Életadó?
Széthullt lelken nyugtató föld?

Bensejében tűz a lakó?
Csont-kasomat
melegével simogató?

Védeni jössz mélyben magot,
gondoskodó jó gazdám, Tél?
S csírázhatok?!

Kampó, kötél, hurok

Az egész pincében egyes-egyedül.
Öt kihűlt, fehér, néma kazán,
öt kutyává szelidült néma tigris
leskel lapulva, sunyítva rám.

S kong a bolt és döng a lépés, és gyűrném
makacsul a fenevad időt.
(Lesnek kihullott évek tigrisei,
vadak, az állatszeliditőt.)

A sarokban kampó, kötél és hurok.
Rám mered, míg hátul felröpül
– szinte érzem – puha mancsból a karom,
tigriseim karmolnak körül.

A sarokban kampó, kötél és hurok.
Imádatos szent szerszámai
annak, ki nem jámborrá aszalódva
– ép szívvel akar fölszállani.

Nézem. S mint gyermek, ki önmagával
szeretkezik, fölháborító,
s annyira kívánt és bűntelen tett, rád-
forrni gyermekké tevő bitó!

S így, közel az imához, de a tettől
messze, jaj, messzire szegény,
tudom, nyakamba kéne vetnem s ezzel
nem érhet fel semmi költemény.

Tudom, hogy az irtózat alján a mély
tele bennem gyönyörködéssel,
hogy milyen kimondhatatlanul erős,
aki saját keze közt ég el!

Tudom, a halál: gyermek. S megvet minden
okoskodást. Kötél és hurok.
S bár volnék oly ostoba, mint a hős, ki
ostoba, de meghalni tudott.

Kifaragott fejfák

Nálatok későn érik meg a szerelem.
A köves lankákon későn a bor.
Ráncos, vén fénnyel a hegyhátú kerteken
tartja az estét a fenyőfasor.

Alatta, miként nagy, goromba subában
a lelketek bezárva egészen.
Csak a temető hív csontot-mosó sárban,
kisértetes, szurokegü éjen.

Ó, csak temetőtök cifra mállottsága,
álomlátó faragás a fejfán
hirdetheti, a ti lelketek is drága,
Isten ujja közt munkáló szerszám.

Kit minden asztalok végére elűztek,
szolga nem vagy kétes uralomban.
Temetődön, ága közt a sárga fűznek
de diadalmas Paradicsom van!

A keresztfán faragva arany gyümölcsök,
hosszúkás és majdkicsattant szilvák
fonják a korán halt lány fején a fürtöt.
Míg élt, ki tudta róla, hogy itt járt?

A fiú sebét havasi villám nyitja.
Fénnyé vált vére kigyújtja sorsát,
szemből Tejút indul, s átíveli hídja
sosemvoltod s csontig fogyott orcád.

Az ember ott vet, arat. Súlyos a kalász.
Nem, mint kövek közt zsugorodhatsz, rozs.
S éneke kigyúlva, ki mérné a kaszás
parasztot marokba zárt halakhoz?!

Megérett

(Zárkatársam 50. születésnapján, 1955-ben)

Ötven körül már-már
odakünn is nőne
nyári szarkalábok
alatt heverőre
az árnyuk vesszője.

Férfias, érett kor.
Fanyar és őszellő.
Magvat vetett ősz ráz.
Hamvad lopta tikkadt
vésszé váló szellő.

Ilyenkor a szilva
nem édes, de férges.
Nappal fonnyadozás,
éjjel kortyos kancsók
bora talán vér lesz.

Szeret-e, ki kontyos?
Ilyenkor már zengő
hűtlensége forral.
Loppanó árnyjárás –
holdvilágos erdő.

Ilyenkor az asszony
fehér harisnyában,
földre levert szemmel
hazudja, hogy „érted
lett sáros a lábam.”

Néha penge villan.
De csak véres álom.
S kibukik a hó-haj
homlokodra, mintha
hab tör át a gáton.

Néha van bizalmad.
„Megereszti gyeplőm!”
Karod közt a poklok
malomköve lendül:
kifogsz a Teremtőn.

De mint ledől tornya
faludnak is egyszer,
nem malomkő mállott,
te őrlődhetsz meg csak
szál halottá, ember.

Sűrű

Egyre sűrűbb szövése még a
rácsnak. Hat éve nő az ablakon.
Fázom, nem jár boldog ember erre.
Magányos csillag felé száll dalom.

A kopár égen lábujjhegyre áll
és mint fákon át egy szelíd nimfa,
rászórja a hajnalt hűvös ékül
nyughatatlan lázú álmaimra.

Szelíd kísértet

Hol a Görbe Tér, mint mostoha
zöld gyermekén, rajtad nevetgél,
csillagok bójái közt tova
magadból meddig is mehetnél?
Már Vacsoracsillag mosolya
érint – lásd, nincs másod sebednél.

Ha nincs derűd – hiába. Veszten
az élet kőre kap, eltörül.
S minden test megbékíthetetlen,
hideg dühvel kavarog körül.
Hajolhatsz, mint nád szélbe lebben:
tenger zúg lenn s mindenütt köd ül.

Ha nincs fényed, hát kitől remélsz?
Barlangban vagy? – világa lehetsz.
Hol csendülő, durva követ érsz,
ott duzzad párnád: fészket keleszt
körül a vak éjből, hogy te élsz,
álmodsz. Mindent boldoggá tehetsz.

Óvd szépséges, sebes önmagad:
szeressed, mert fényteli éden.
Elefántcsontboltjai alatt
vár reád kifaragva, készen.
Fény öntöz és istenig ragad
az ész-kihagyta annyi résen.

A világon mi más melegít?
Kápráztató játéka talán?
Fennakadtál rajta, mint szelíd
kísértet a Középkor falán.
Hát találj el végre lelkedig,
s pihenj le váratlan aranyán.

Elégia

Ülök. Magamban. A hegyet nézem.
Csak képzelem a vén diót fölém.
S hogy a hegyet nézve feleségem
mindnyájunk képét hordja a szemén.

A fiút, amint kezében szőlő.
Apját, aki csak ír és mosolyog.
Anyámat s az erkélyt, ha ragyogva
tartják aranyló kőris-oszlopok.

A kertünket, ha fölötte béke
és érő gyümölcsök illata száll.
Fehér kutyám az ő szemét nézi;
lappangó tolvajt itt úgyse talál.

Valami koppan. Tán egy rossz dió?
És újra látom: nincs fölöttem fa.
Nincs családom, feleségem, kutyám –
fiamnak nem szabad kacagnia.

Láthatatlan jár csak itt a földön;
árnyék, ha a fény nem folyja körül.
Sosem tudom, szél fúj csak, vagy ő az,
aki nevem kiáltja messziről.

Nyugalom himnusza

Teletelni zenével, dallal,
egy szellős, nagy, nyitott koporsót
kibélelni puha avarral.
Szerettelek, kísért a szájad.
Ne vesd nekem többé ruhádat,
ne hordd nekem a karcsú korsót
harsanó, hamvas, édes karral.

Bokádnál járnak a viharok?
Lábad nyomában füstöl a tűz?
Csak nyugalommal bontsd rám karod.
Szerettelek – szádon hal vágyad?
Mint a hegy, mit barlangok vájnak,
elénk dőlnek tavasz és az ősz:
jöjjenek a nyomtalan napok.

Teletelni zenével, dallal.
Egy szellős, nagy nyitott koporsót
kibélelni puha avarral.
Tudjuk, szemünk rá ha téved:
öléig tart, rövid az élet.
Fogd velem! Csípd fülén a forgót,
s vágd vissza: istené a kardal!

Befelé hallgatózó

Ma erő kell a nevetéshez.
De még inkább, hogy ne zokogjak.
Aki koponyák fölött táncol,
végül koponyák közé roskad.
Mit ér sok piros sátor, sípszó,
hajtóvadászat a halottnak?

A hazám ez. Egében csak szél
nem paskol zöld marhahólyagot.
De albatroszt utánzó gépek
szárnyán az új Középkor vacog.
Fönt, fönt csillagközi réten
járnak a rakéta-angyalok.

S alább, az alsóbb rétegekből
rendre kifogytok tünde élők:
vadlibák magos citerái,
pacsirta-fúgák, s tudom, később
barlangok, denevérek,
lepkék s bogarak, éjjel égők.

Pillék kopaszra nyírt hajadnál?
Rettegve bújnak, ha kikeltek.
Hold árnyában kísértet
sugároz rád fojtó szerelmet.
Befelé hallgatózó! Messzi
detonáció repedeztet.

Gyermekkedvű óra

Ha legközelebb vagy, akkor is távol.
Karcsú tested a szögesdrótnál éget.
Könnyű kezed káposztalepkéje
fal elé verjen diót a fáról!
Érzem szád ízét, amikor letéped.
Ne múlna most a gyermekkedvű óra!
(Harmatkásás fűben az őr rád szólt.)

A sötét kihűlő lepléből még egy
perc hoz, sugarak emelnek elő,
szemeiddel még üzenhet a nappal,
míg talpad alól kiég a legelő.

Élet, halál szorít

Az új toronyról olykor elválik,
ha fénye húny s vihartól remeg,
a hegyek közt mintha üveg törne,
roppanva tapad ágra ág – s mi
megindulunk ketten egy szamáron.

Elhoztam mindent, ami még enyém,
suttogtam, s nevet: Majd ügetünk.
Az ágak vadabbul csapják arcom.
Kicsípett hús, homlok világol,
vércsíkos zászlóm vállon.

Jönnek sosemlátott fekete holdak.
Gyermekek akasztott teste
fehérlik szélben, amerre járunk.
Csontjaim dobálom ki a nyeregből.

Amikor semmi sem maradt meg,
csak az új torony lángolt megint,
hajnali fáradtság lepte s így szólt:
Térj a kövek közé. Fölkel a nap.

Mint akit szégyen bánt,
szálltam le mögüle.
Ujjaim közül kihullt a mag.
A sáron tengelyig-süllyedt
kerék nyoma fogta. Ujjongtam
és féltem: megfogant.

Dávid

Dávid – palástja nélkül! Hárfátlan Dávid!
Dávid berekedten. Szerelem nélkül.
Ó, az ifjúság színezüst lépcsőjére
Dávid felkapaszkodna a Télből.

Hempereg a tűzvész fénye a szemében.
Ajkait a rókák barlangnak nézik.
A nyakszirt kék erein farkasok
farkuk csóváit emelik égig.

Bárányganéval van teli a korona!
Dávid sarujába kölykeznek a kutyák.
Az énekek vadját megmásszák a vadak.
Lerágták róla tetvek a ruhát.

Nincsen még sötétség, de naptalan idő,
amikor a tarlón mászik a kupac:
a bíbor mellény, az imasál, a tömjén
kis bőrzacskója lángfalak alatt.

Gyermekcsontocskák, ha beléjük akadnak,
körbecsavarják a vékonyka bokát,
és vonszolják szeméremcsontok keresztjét,
mint ikonokat tolvaj katonák.

Csak Dávid marad ott a hómező fölött.
Bordáira feszült vitorlák: sebek.
Két tót falu koszorúgerendáival
vállán üresen világít eget.

Héraklész

„Ha a nőnek teste volt csak
– lángnyelvek közt hancúzz, állat! –
kilendült a szemöldökfa,
rikoltott a vörös kakas,
felgyújtottam rá a házat.

Koponyáját, a fehéret
szárnyast-riasztó haraggal
löktem a füstölgő égnek,
míg lehullt az est ijedten
s megteltem rémes magammal.

A gyermekünk, kis pitypalatty,
üvöltve nyalta föl a vért,
szirmos ujjával makacsul
átfonta kihűlt melleit,
lenyúltam hát a gyerekért.

Az az éj égett csípőn, mely
homályt gyilkosokra szór.
Rándultak roppant vállaim,
s felvágtam őt, hogy mi terem
a rózsás húsban, hány pokol?

Itt, a Végzet ujja lássék,
a szörnyű tettben értelem.
Felfaltam a jövő időt.
Sáros hússal, íme halott.
Rajta át vezetsz, Végtelen.”

Ballada

(a hét év után hazatérő fiúról)

Majd legalább heten érkezünk.
Szemem ablakán legalább hét
zöldszemü, zöldlángu, karcsu és konok
fiúnak tűnő mosolya ég.

Kit akarsz anyám kényeztetni?
Egy: – rőt vitorlákkal száll előled el.
Vacsorád nem kell, s ó, jaj, csillagközi
álmaitól félsz majd! S nem emel.

A másik szüntelen csak épít.
Fekete erekkel szántott homlokát
kebleden becézheted – hűs kövekhez
szokott! Majd sértené a brokát.

Amelyik meg egyre kérdi: hét perce
élnék? hét napja? hete? – Öcsém.
Egyszerűen megőrült az. „Nyiss kaput!”
szól, s nem osztozol az örömén.

Ó, közülünk majd kit szerethetsz?
Karjaidba kit szoríthatsz, mondd nekem.
Hol a régi? jársz előttünk, sírdogálsz
és – vállunkat vonjuk rá heten.

Új születik

Aki a Fagy kékeres arca láttán
azt mondja: nincsen több tavasz –
őrült vagy pipogya, vagy bűzlő ártány
orrával jön s hazudik az.

(A társam rám néz.) Hát tarts eszelősnek!
Engem ha semmi, semmi más,
az öröm napjai ha teleszőnek,
dúsan, mint ma a zokogás;

engem ha senki, senki más nem, csak ő,
a Dávid-arcmású jövő
igazolni fog az ólakra hágva,
kezében a parittyakő.

Nincs égetőbb hát, mint hogy Róla szóljak!
(Mint a föld, tompa, fénytelen
éjszaka, hej, ugyan kik válaszolnak?)
Hadd törjem rácsod, Értelem!

Vadító rácsát a Tapasztalatnak!
S ahol a Körhinta forog,
hadd törjem báva srófját falovadnak,
fahintódnak, hogy lerobog

Történelem, pojáca-kordéd a tág
földevő órjás semmibe.
Tudd: csillagokig emelheti magát,
akinek nincs már semmije.

(És társam rám néz: De ez csak őrület!)
Egy szál lélek! Pendelye sincs!
Az apokaliptikus horda üget,
kopó űz, de te vagy a kincs!

Meztelen szívedben, mint a tükörben
a Mindenség, nézd, mosolyog.
Nem látják ezt sem képletek, sem körben-
fülelő mérlegek, kopott

érzékszerveink segédei, derék
és tudományos eszközök,
de láthatatlan kezek felemelték
arcod a csillagok között.

(Társam rám néz: Lázas nyavalya ráz csak.
Felébredsz, majd szégyenkezel.)
Arccal a földön a Huszadik Század.
Halljad hát! – Senki nem felel.

Károlyra mért rigmus

Lukas májú Károly,
nyelved mint a ráspoly,
mit reszelne rajtam
ilyen tömlöcaljban?

„Értelem meg ép ész” –
hátha úgy jössz: épp mész?!
Nem érted a nyitját:
virágibb, ha ritkább.

Ki tudná, mi józan,
ami forgandó van?
Nem józan – de bűvös:
magad rakd a tűzhöz.

Vers? – Szültödig lámpáz.
Visszanyúl, jó rámpás:
zsákolnak a képek
(daróc, s madárfészek!),

zsákra zsák csak hízik,
százig-e vagy tízig –
nézve nézd csak mindet
– réttel tömi inged.

Nem, nem a láng – mása:
teletöm parázsa.
Mit tehet a foglár?
Látná, hogy – Nap volnál?

S gömb, gurulsz a fénytől.
Versből állsz meg én-ből.
Föld fölött sötétből.
De följebb: az égből.

Nyolcadik tavasz jötte

Ez a tavasz felleges arcú.
Mély, fekete háttérből lép ki.
Remegés a levél. Rügy sincs.
Szél rohant ág közül kitépni.

Mint a zöld, úgy remeg bennem is,
tavasz, jöttödkor minden bánat.
Becsukom vöröslő szemeim.
Fekete élű késsé számat.

Amihez értem, szúr, sebet ejt.
A fájdalom lassan megkövül.
Fellegverő siratófallal
nyolcszor-rab tavaszom vesz körül.

Angyallakat

Mint a halott
elhallgatok.
Viaszodok,
mint a halott.

Virág vagyok.
Néma. Ahogy
lombosodok,
úgy hallgatok.

Széttépetett
virág? Lehet.
Egy hallgatag
angyallakat.

Harapja csak
saját vasát.
Mi van belül,
ki nem derül.

Őriz. Hogy kit?
Ne kérd, ne sejtsd.
Utamon zár,
kapumra vert.

A szempár

Fekete fugájú siratófal.
Kivégző osztagok eltévedt golyóival.
Földszéli fal!
Kofahajófüst széncsillámaival.
Útvégi fal!
Halott súlya alatt nyekegő szekér
fölcsapott sártócsáival.
Zsákutcafal.
Ázó felirataival.
Véres ujjal, undorodással teletömött fal.
Börtönfal.
Hová mered sívó tekinteted, fal?
Hová nézel síró álablakaiddal?

Fölfelé

Küldd csak háborgó angyalod, ki
szökőkúttá tépi szét szivem!
Ahol a cédrus törzse törik,
ott is csak föl, tehozzád viszem.
Fegyencet, sebem tesz erőssé.
Véremben mossad széppé hitem.

Hegyek háta sorra elmaradt.
Patakággal kerített falvak.
Gyérül a fákon a gyümölcs – és
sötétedik szárnya a dalnak.
Szembejövők a ködöt merik,
már mind gyerekkoromba haltak.

Ki szembejön, hogy megüssön, csak
kődobó suhanchoz hasonló.
Köve, ha sérti is a felszínt,
érintetlen belül a korsó,
lesiklasz róla – mert gyorsvonat
sebes a kín! Följebb iramló!

Nincs is tán olyan, ki szeretve
azt adná, ami úgyse éget.
Csak holtak szemében ütköztök
vaspántokba így, kísértések.
A szerelem itt van már belül.
Minden belül. Élet, egészed.

S emelem hozzád magammal,
ki átaléltem szörnyű titkod:
hogy kettőnek vagy csak eggye te,
s a másikba kell mártsad gyilkod!
Kellett, hogy ketrecbe zárd magad.
S törvény, hogy rácsod sorra irtod.

Már tátogok, mint hal homokban.
Lázad bennem az emberi faj!
Másod is emelné homlokát:
arcéle fölött almafagally,
és ég, kékezüst koronádban
levágottan is, szárnyaival!

Hasítson ketté, ami lázadt?!
Kemény a sár? – Majd összetöröm!
Véres sebeim kapujából
keresztüllépj, lépj börtönömön!
Tudom, hogy tőledvaló. S tudom,
Földről túl ér, ha ér az öröm.

Az Úr legfőbb angyalához

Képzeljétek, most ezt az éneket
írtam az Úr angyalához:
– Ragadj el engem olajfaágú!
Világ-nevű! Öles vállú!

Most hallgatom egyre, hogy mit felel
a Sebesröptű gyümölcsös ajka.
(Nem a Gábor s nem a Mihály!)
Eljött a perc. Leszáll. Leszáll.

Száz kés megtépte hamucsuhámban
sebeim forró tulipánjai,
mint a lámpák állnak eléd, Öröm,
érkezésed megvilágítani.

Könyörgés

Rühes próféta vagyok én,
hiába hegedű-érett.
Nyelvem hétzárú kazetta,
átizzik, ha hozzáérek,
s nem nyílik meg nekik, Uram.

Ó, vannak nékem kulcsaim
rongyomon egy karikában,
van ilyen tánc, én ismerem,
csörgésükre dűlöng lábam,
de mutatványom leköpik.

Mit mondhatok én nyomorult,
üveghídon átörjöngő,
a drágamívű paloták
beleivel tömült tömlő,
én, kirakatok szemete!

A Bombák pestis-szobrai
kockára nyírt tájak fölött
aranylanak alkonyatkor.
Csikorogva álluk röhög.
Ördögmosolyuk lecsap ránk.

Ollókkal, késekkel üveg-
ruhában futnak a lányok.
Kosfejükre vet füzért
szép ujjuk ott, míg én hányok,
és koldus lelkem vonszolom.

S bár ágyékuk mind duzzadó,
s mellük kosara kőkemény,
Uram, foszlik a redves perc,
s ha magam vetem földre én,
számban papagájnyelv forog.

Áramoddal leütöttél,
kutyatálak karimáján
a megkövesült piszkokat
nyújtottad, mint szilvát szárán,
vizeletük sugarában.

Megetted az édesanyám.
A csontkazal most vigyorog
s ujjpereccel teleszórja
az álom rétjét. Meglopott
vénné faragsz te már, Uram.

A szerelem ágya himbál,
holdig szökő áron bárka.
A rózsaszín hússal úszik.
Romlott hús, mit madárszájba
lassan osztasz a tengeren.

Jaj, a vers, hogy csak költeni
adatik a dadogónak,
mint zeneszerszám a szögön,
zeng, ha tőlem távozó vagy,
magától és érintetlen.

De fölugat, ha hajszolom!
Rothadó ringyó, a sápadt
holdsugarakban vet elém
kazalnyi liliomszárat,
állatszájból, fejetlenül.

Ím, csörgetem a kulcsaim,
a múlás kongó termeit
rüheimmel megfertőztem.
Erdő féreg tör szememig.
Megrágnak, mint a falevélt.

Csak szót nem adsz, amit kéne!
Dalt, mi erős, mint a hegylánc!
„Menjetek az asszonyokhoz!
Lány, te könnyű citerát szánts!
S te ereszkedj rá, mint a hold!”

A Bombák pestis-szobrait
törd össze, te szó, te: béke!
Rühes prófétád mért vagyok,
ha a béke istenébe
nem vethetem meg lábamat!

A falat le kell dönteni!

Koldus szüretünkre tündéri ősz jön.
Szemem kivájták, fülemet átdöfték,
mégis látom, mégis hallom, ha itt jár.

Fogoly nyolc évre sívó falat húztak.
Számláljuk csak, kövei közt, rajta, hány
befalazott pillanatunk piroslik!

Kőre vetett nyolc évem termése, nézd!
Nézd e kő- és habarcskáromkodást!
Barbár tetőjén a Börzsöny szele fúj.

Holnap a mélyből kilépnek a hüllők.
S széthasadunk csillagokig, hószemig,
kristályokig, fogalmakig, le s tovább,

le s egyre lejjebb! Széthasadunk létlen
havazássá, míg csak nem lesz nyoma több,
hol vakon s magamban brummogtam, ember.

Ó, de ez a tündér ősz még minket illet!
E kőre vetett múltunkból sarjadt ma!
Omolnia kell a Kőtestnek elénk!

Külön, vesztétől a széthullt világnak,
vakon is, fekete penésszel rajtunk,
s ha új évet kell újra kőre vetni,

de földdé kell vernünk málló köveit,
de tűzbe kell mártsuk jeges tetőjét,
mert ünnep ha lesz még, romjain lehet!

Néma szájú

Drága, nehéz szavakra gerjedj,
vártuk, de mint a medve, haj, csak
mogorva tűzzel bújt odvába lelked.

Úgy jártál, mint a vak, amikor
hályoga hull s a sóvárgott fény
vakító lobogása szemein forr.

Nem látsz. Nem hallasz. Nyelved dagadt.
Mint kinek izzó csípő nyeste,
véres, görcsös teste ráng – s néma marad.

Ölünkbe loptad gyümölcseit,
pedig csak csillagok közt sejlett
jövőnk – s most nincs szavad, hogy megközelít?

Az Örömről

Torkomba bedagadt a zeneszó,
s szemem bogara a hús piros homályába fordul.
Most két lefelé vetett fáklya a szem.
Feldöntött kandeláber. Zuhantában megcsikordul.
Sarkában még vörös karmu lángja láng,
de nehéz, nagy fonatot alkottak a denevérek,
s a szemem behunyom megadón inkább,
mint hogy bársonyuk közül nézzem végig temetésed.
Torkomba bedagadt a zeneszó. Hát
rekedt a hangom, s repedezik, mint cserép tűzben.
S tán szétreped, mielőtt kimondhatnám,
hogy nem voltam hozzád – halljad, halott! – sohasem hűtlen!
Én nem tudom, miféle istenekkel
kötődtél sorsomhoz, hogy legyek zeneszerszám-ajkad?!
Ismertem volna nálam annyi jobbat,
akik csipkebokorban kutattak s nélküled haltak.
Én nem tudom, mivel is érdemeltem
iszonyú kínom, hogy jaj, belőlem fognak kitépni!
Az őrült kéjt, az iszonyatost, hogy test!
koponyasár! belőled metszik ki azt, ami égi!

…S belőlem téptek, mint méhből magzatot,
s mint rossz kőből élni tudó márványt a szobrász kiüt.
Kívánták, hogy késükre mosolyogj,
de amikor fénylő véred kihullt, kihűlt a szivük.
Ó, hogy szégyellték mellük a jég miatt!
A kitépett, ázott piros izmot, mely olvadt – s újra nőtt:
tetemed körül milliók szíve van!
Az ember mellkasában szív helyett csak rakéta bőg?
Lehet? Csak téged kellett jégre tenni,
hogy a Hold lenyúló horgán most felakasszuk magunk?!
Lehet? Csak téged kellett széttépetni,
hogy csillagok nílusi sarába vessük a magunk?!
Hideg szájjal, mint a vas, hallgatagon,
így állnak itt… Maholnap állni se tud a repülő!
Amíg csak két csigolya moccan, két perc,
fekete űrnek előre-hátra hajtja az idő!
Szív helyett gép, és kar helyett a fémszárny,
amely nem köt, nem markol, sárból vályogot nem vethet!
Tudták? A csillag csak messziről csillag.
Tudták? Sivatag és tűzhegy, ha felé közelednek.
Én nem voltam más, csak kiáltozások:
Repülve ne abba a Vadként leső űrbe rohanj!
Jaj a Szerelem-út! A Szeretet-tér!
A Hegedű-tó!… S szavam nem vethette vissza Tihany.

…A börtön pinceszobáján zöld a fal.
Salétrom-fényképe a felakasztottnak egyre néz.
És mint a mák, nagy, nehéz lobbanattal,
ha nyílik az este, vetkőztetni kezd a nemlevés.
A rács között az éji szél belódít
kulcscsontropogást, csigolyasípon horkanó hangot.
Soha nem azt, hogy egy lány a fal alatt,
a fal alatt elment, s ránk zúdított gyöngysor-harangot.
Soha nem azt, hogy anyánk!… hortenziák!…
csak kettétört gerincét az örömnek, csak a hamut.
Köldökig tűzbe léphet a kísértet
s üvegvállán citerázik, vonít a kínunk, ha fut.

…Hegyek, kékellő ködből magasodván
a lázas kürtszót egymásnak hajítják, mint a labdát.
Ó, sohasem az én kiáltozásom!
És csillagemberek ragyognak, mint a fénylő labdák.
Oly súlytalan szakadnak tetemedtől:
műszemekkel nézik a láthatót a Mindenségben.
Aranyhalak vagy bárgyú réti pillék?
Megfejtett képletek csak. Szerelem se, bűn se, szégyen.
A Tigris hulláma semmit sem mondhat.
Liliom nyelve hallgatag lett. Paradicsom nincsen.
Ma kétszeresen holtak a halottak.
Nélküled. Mellükben rakéta van. Hát ki segítsen?
Az én torkomban rekedt muzsika. Hörgés?
Halott vagy – és nem láthatlak, csak mindig elevenen.
Befelé zúdult a szem. Testvérem nincs.
De árulót, ha fémszárnyukra tűznek – maradj nekem!
Ha két fémszárnyú majd kétfelé lökődik,
s közöttük, mint a gőzölgő kenyér, megszelten vérzek,
maradj szemembe zárt! s ha új özönvíz
után kérges kéz nyit, szemem, az Örömöt hordja kéked!

Bartók

A hangszálakat metszhetik,
a gégefőt széttörhetik
– véres fülbe iszapot tömj:
e muzsika csak ünnepibb!

Az ének lesz csak lebegőbb
– ne némulj Hang, ó, ne előbb!
A torkodat bár metszhetik,
e barlang nem lesz temetőd!

Itassa bár a szomjazó
rögöt a vér, s a csorda – ó,
agancsemelő csoda-gím
iszonyúszép, vad, horkanó

pofájában e keserű
vérszaggal új s új legelő
selymén ha vérben hempereg:
nem némulhat e Hegedű.

Nem némulhat és fellobog!
S ha szétmetszve ráng száj s torok,
a csorda gímből egy, majd egy
felvágja fejét s ustorok

vérszomjú módján beleüt,
s e megszállott hang mindenütt
tovább, tovább, tovább rohan!
Nem hökkent gát ily erejűt.

Heverhet test és csont s a haj
fonódhat gaz szálaival,
a hang, a Hang átzúg, tovább,
a csodagím csorda-robaj.

Habár páncél, kőház, mellvéd,
ez a dal még alga-emlék.
Iszonyúszép jelenése
égő szárnnyal csap le melléd.

A Szabadsághoz

Rozsdás, rőt fényben a mezőn szalad
egy pásztor s tűz-ajka most ajkadul
nyílik és hirdet. – Mutasd meg magad!

Ó, szállj fel, miként a Hold a hegyről:
áldozatként, lelkével száll felé
a farkast altató csendü erdő.

Jöttöd bár volna gyermekistené.
Ne véreznéd ujjad – gallyt a mennyből –
míg gonosz fejünk megérintené.

Relief egy fegyházról

A fülkesor a fallal fordul
itt láncon lóg a megállt óra
a késfényű tető kicsorbult
nem emlékszel a fordulóra
a fülkesorra ott azon túl
a nyírtkoponyájú lakóra

Itt szétette a szó a selymet
itt megette a nap a bőrön
a fülkesor a sarkig elmegy
a szőrehulló arany őszön
megég a fű míg kőre ejted
tenger kopás az elmenőkön

A tekebábu csupaszságon
szén hátuk alatt csontfehérig
lesúrlódott innen az álom
a szem istállószegletéig
ott maradt csak mint széna nyáron
egy kiscsomó zöld tűz az égig

Bordács bácsi temetése

Mentünk utána csikorgó hóban.
Pihent vakablakú koporsóban,
és nem törődött velünk.

Csönd volt, beleborzadt a délután,
tántorogtunk gőzszárnyú ló után,
és csak a pap motyogott.

A sír szája messziről sötétlett,
s közeledve már fönt is sötét lett,
mikorra odaértünk.

Titok

A sárga halott is az.
Óriási nagy titok.
Kezében számtábla.
Rávésve számotok.

Fehér számjegyekkel
áll fekete oldalon
a féreg-dicsőség,
a féreg-alkalom.

Sárga halott leszek,
majd mindent kitanulok.
Kezemben számtábla.
Titkot írni tudok.

Rum

„Vigyázz, a pohár összetört, összetört!
A rum kifolyt, a drága rum!”
A csönd leszáll és nagyanyám
nézi mint folyik, folyik a drága rum.

Két napja csak, hogy anyu hozta, karcsú
üvegje félig volt tele.
A kredencen állt s a hátsó
mozsáron szikrázott a tekintete.

„Valaki meghal. Talán majd én leszek.
A rum kifolyt, a drága rum!” –
mondja nagyanyám. Azt hiszi
pohár jelzi, szép pohár, ha meghalunk.

Rokkant hős

Mankókkal jár a rokkant trafikos.
Koppan, kitüntetése cseng bele,
régi napsugár fakó rezével,
mint avarral ősz, a melle úgy tele.

Foltos katonazubbonya alól,
látom, harctér mászik ki a napra.
Nem írták fölé, hogy sír, csak trafik.
Kopog a hős. Két mankója tartja.

Gyere! – Ne gyere!

Várok rád ablakomban.
Fönn üresen gomolygó felhővárak.
Békaként terül el az udvar,
tompa sötétben a kábult szörnyek: házak.
Szétlapított békára
ahogy nem lépne rá a legszelesebb lány se,
kormos ablakom mögött, érzem,
nem bukkanhatsz föl most Mátyás oldalán te.
Még egy szörnytől szétfeszül
a szűk udvar! Ennyi is több a soknál!
Mindjárt zuhogni kezd! Nem simulhatsz
nagyvállú fiúdhoz, hallod, mint folyondár!
Több szörnynek nincs hely itt!
Kagyló zugában megbúvó gyöngynek se!
Te se törheted össze ezt a
ronda tükröt! Hordom a nappalt görnyedve.
Mint aki kőtetőt tart,
szobor, kínom néma, fájásom dühít:
nem araszol el innen e béka
udvar! Én és a ház lerombolódunk rá, tövig.

Favágótemetés

(Bartalis János emlékének)*

A hó csonttá fagyva
fehéren villogott az alkonyatra.
Favágót temettek.
Fenyők között, hegyek alatt,
istenem, de jók is voltatok,
hogy vérvörös fáklyát hordtatok,
ti reszkető embermadarak!

       Fenséges és égbe néző
       szeme volt.
       A fáklyafényben
       megeredt forrása
       messze folyt.

Az emberek körbefogták.
A fenyők és az emberek.
A szél jajgatva fújta
a négy koporsószegletet.
S mert lábainál ő ad
majd fekhelyet,
a szálfenyő sírt és
reszketett.

       A halott a ravatalon
       fáklyák tüzében
       zúzmarakéken
       aludt a hegyisten ölében.
       A völgyben árnyak
       egyre szertemálltak,
       szőtték a mentét
       a vonulásnak.

Fejük fölött cinke helyett szakadozó
zászlóként az árva furulyaszó
meg-meglobbant a fenyők között.
Fájdalomba törülközött.

* Bartalis János emlékének (jegyzet)

Házi feladat

Tízéves koromban Alival, aki akkor barátom volt, egy
       júliusi este teknőbe szálltunk, amikor eső esett
       és sütött a Hold, és megáradt a Kakastó.
A teknőt szürkület után a kamrából loptuk, és azt hittem,
       Velencében utazom, míg buzgott a víz, himbált
       minket, befolyt az állott réseken, és imbolyogva
       törtünk előre a tanyák felé.
A sínek alatt alagút volt. Sötét szájában megfújta Ali
       az ócska trombitát – attól még jobban zuhogott
       a tejszínű eső: arcunkhoz verte a partszegély
       bársony bambuszait.
A Lelovits-ház besüppedt farral térdepelt, tetején a
       holdszínű folyadék százfelé fröccsent. Mi az öreg
       fák lehajtott koronáit figyeltük megilletődve,
       amint leveleiken végigsiklik az éjszaka fénye,
       s indáik közt apró majmok guggolnak. Körülöttünk
       hízó rétek túrták oldalukat a Kakastóba, krokodil-
       fehér hasaalja volt a kukoricaföldnek.
Fáztam Ali mellett, aki rémülten szorongatta fakó réz-
       trombitáját, és nem nézett a szemembe, mert félt.
       Lúdbőrös lett a combom, és csípett a leömlő víz,
       amit tejjé sűrít s alul ezüst, hideg ezüst masszává
       gyúr a holdfény.
Csodaszép éjszakai kirándulás, hogy megváltozol! Majmos
       fák és krokodilmeredés a földön. Mintha foguk
       fennék ijedelmünkre. A teknő, amikor partra vontuk,
       undok béka lett – és annyi kísértet jár-kel
       körülöttünk, mint Huckleberryék Jimje körül.

Ki járt itt?

Tankjukból áradt fullasztó meleg.
Mi lettél? Vérző, satnya bogár.
Utcánkban csönd figyel. Levél remeg.
Mintha a lápon katona kúszna tovább.
Belebotoltál… Felmetszett gyerek.
Körme közt árván teng a szirom.
Szétrobbant szíved ver hegynek eget.
Vaduló vad, bőgő és gyenge. Kínom iszom.

Ezerkilencszáz­negyvennégy, nyár

Az egész milícia a dombok közt lapult
lapos fejüknél kinőtt a kék karalábé
a pincék mélyéből vad penészszag áradt szét
vizes hajukra és szőrös mellükre zubogott
s a lankadt fán megfulladt a rejtőző őrszem
hónapokon át loholt a rekkenő halál
a hegycsúcsokon néha a tejfehér pamacs
a lompos eget sűrűn pepitázta
de a pompás kilátást nem látta senki
nem nyelte senki a fölforralt buja zamatokat
pedig éjjelente megszelídült a szorongás
a gyík szemén egy gyémánt
tört darabokra
és gyöngyözött a fű élén
       sós
       harmattal a holdfény

Battonya

(1944. szeptember 23-án)

Tábornok erre nem járt.
Piros lampasz
öt nappal később húzott át
a torkolattűzzel szegett éjben,
autón, félig alva.
Akkorra rezes fejük a dáliák
felemelték, csak úgy, mint egész nyáron át,
hajnaltól estig a napba.
A telitalálat kelyhe tárt
vasvirágszirmot nyitott
a tank toronyfalán.
A dögtemető fölött négy is állt megtorpanva,
de este ökörnyál vont köréjük uszályt,
mintha legombolyítva épp elúszna ott
a szilva hamva.
Mint két tüzet fogott part közt pókfonál
s egy csepp harmat rajta,
magába gömbölyödve pihent
Kelet s Nyugat között
Battonya falva.
Lőrinc nem tette tönkre idén a dinnyét.
Körül, a kukoricás partizán-rendje épen áll.
Hát elaludt a hűvösülő őszben,
a szabadság csücskével betakarva.

Megnyúlt orrú hajnal

Guggolnak a réti kazlak,
szúrós szaguk torkodra száll.
Köhögtetne, de a réten
fogvacogtató éj kaszál.

Vágja a fullasztó rendet.
Villájuk döfik csillagok.
Madárijesztő zörgeti
a legutolsó ablakot.

Félve érkezik a hajnal.
Átmászik sötétség-falat.
De a bölény fellegektől
orra megnyúlik, s úgy marad.

Tüdővész

Vernek száradt levelek
Sercegnek a cserepek
(Levelek cserepek)

Kristálytiszta rémület
Nyújtózna kémény-füled
Mögé egy árny üget

Lent mint puha zongorát
Lány az öle domborát –
Lesd billentyűsorát

Szikrázik a képzelet
Pányváján a lelkedet
Kútjába ejtheted

Ha földszintre ér erős
Hullámzó lányt félve költsz
Lemerülsz belenőlsz

Mélybe siklás erre kell
Fészek-ujja leemel
A rózsa hűse nyel

Tested renyhén ott marad
Ágyra vetették – kacat
Mint padra sár tapad

Szemed tükrös űre kő
Szád kinyílik véred bő
Pirosra dermedő

Fagyott bozót mellkason
Piros szakáll a havon
Barnul mered nagyon

Eb vonít – Zongoráján
Betelt ujj alszik hátán
Szobor áll a lábán

Bérházon át csend ugat
Kéj-halál tárd kapudat
Lebegtet a huzat

Hiúság

Egy részeg asszony beszélget
a szomszéd ablak ajka tárt
zöld békák úsznak a beszédből
s ablakából az ezüst
pókokkal telefőtt vad üst
kicsillog az asszonyon át
       Göndörítem hajamat
       a vörösset az aranyat
Mintha szívében égne az üst
száján kígyót vet ki a füst
       Az utcában lakik hetvenkilenc szomszéd
       ötvenezer asszonyból ötven
       reggel hogy az erdőből jöttem
       mind megnézte hajamat
       a vörösset az aranyat
A részeg asszony beszélget
       Hol ötszáz asszony ült meg tegnap
       s a piacon hol ötezer
       mind elpirult mint a szeder
       és tapogatta kontyomat
       mind az ötszáz s ötezer
És lila fülekkel ül az üst
pók fő benne színezüst
kicsillog az asszonyon át

Az utcában van harminc ház
és április vad csörgőt ráz
s már látom én hogy minden ablak
mögött vastag üstök vannak
füst füst füst színezüst
s az ablakokban asszonyok
ajánlkoznak áprilisnak
ötven ötszáz ötezer

Ballada

Rozika szívét reggel
nem találta édesanyja.
Kirohant az útra rögtön.
Csak nem ott küllőzik-kerekezik
saját tulajdon húsából
az az egy darabka?!

Kirohant az útra eztán.
Kofák előtt habos szájjal megállott.
Fektetett nyolcast vet rá egyik.
Anyóka-hajába a másik
beletűz apró krumplivirágot.

Anna kisujjára

A nyolcnapos szakáll vöröses lázban ég.
Beesett szememben de szép vagy Anna!
Örök szimbólumként virággal a nyomort
fölfűzöm én kerek, puha derekadra.

Úgy tűz majd rólad, mint bélyeg; ha kidöföd
hó-melled közül, mint tenger gyöngye lángol!
Bántanak? Hozzájuk, tudod te, mi közöd!
Kisujjad is isten szopogatja mától.

Derekadra a zöld Hold már fényét köti.
Mint aki a tükör titkos túloldalán
ágyát négylevelű lóherével tömi,
belőlünk az Élet így néz végig magán.

Tetűvers

Kalapot hord ma Anna, illetlen csákót, eperszínt.
Akkor zsákcsuklyában lopakodtunk a dermedt éj után,
és szétlocsoltuk a tetveken s a nyűevett ruhán
az alvást utánzó hullák alól kilopott benzint.
Földöntött boltokon az ajtók, mint az elmenekült
angyalok szárnya. A lógás angyalságukba került.
Nyikorgó roncsszárnyat a szél nyávogva csapkod ki-be,
és nem volt amibe lemossa a vérét, semmije.
S nem volt szoknyája, amibe meztelenségét hordja,
keskenyülő arca elfogyott, mintha késsel szabnák,
elfogyott, mint éjfélre a születésnapi torta.
Tetűvirágos konttyal feküdne sírba, ha hagynák.
És nekem sem volt annyi eszem, hogy megfojtanám,
még mindig legelnivalót talált rétjén a szám.
Akkor nem voltak költők, csak mi lopództunk a szélben,
karunkon lopott kannában cipeltük a csórt löttyöt,
belocsoltuk vele az éjt, a hajnalt, néhány döglött
aknát is föltornyoztunk, hogy a tűzben észre térjen,
mert nekünk akkor (negyvennégyben) csak egy éj volt hátra.
Mondom, szétlocsoltuk a benzint a szétlőtt tanyára,
aztán hozta a gyújtóst kicsiny kezében az Anna,
félhalott örömmel lehelte nyár-szagát a szalma,
de nem lehetett ezt a nagy halált csak úgy élni át,
hogy a robbanás tűzpipacsában rongyunk csontig ég,
s boldog vigyorunk felöltve süttetjük húsunkat szét –
kihajtottuk hát az ólból legszebb ünőnk s bikánk.
Csókunk goromba kedve csapdosott, s vívtunk önfeledten
a benzinnel levizelt tanyán mi ketten.
Ó!… Mire a mámor megalvadt két nagy karikában
Anna szeme körül, a tenger sötét hullámaként
ismét nem láttam mást, csak a kagylóból kikelő lényt,
azt a jószagú lányt követte egyre sánta lábam.
Nekünk meg nem volt több bátorságunk a szálló éjen
az életből magunk kitakarítani serényen.
Lopott kéjünkkel rohantunk át a ház-temetőkön,
űzve a halált. – És ha célbavesz egy repülő fönn?
S szitává luggat félúton, befejezetlen csókkal?! –
Futunk s Anna arról beszél, hogy levágatja haját,
s arany búrában tartja hajastól tetvei raját.
– Csak egy okos tetűetető eljárást találj ki!
Szép békekorban mutogatjuk, mint mirtuszát a Tánti.

Temetőárokban

1.

Most két égitest: fél arcú éj, fél arcú nappal ragyog.
Ilyenkor dévaj lányokká válnak a banyák.
A zöld tó megkövült tajtékját hordják kemény mellükön
s mohó, termékeny holdfény öntözi a tanyát.

2.

Ilyenkor a szolga idő az árokban zokog.
Égszínkék szárnyával betakar az örökkévalóság.
Te nem egy szegény, sápadt lány vagy – és nem az enyém!
A temetőárokból kihullámzanak a rózsák.

Gyűrű (1)

„Ha csókollak, olyan vagy, mint a gyűrű.”
– Mint a gyűrű? Talán annyira fényes?
„Úgy hasonlítasz a végtelenséghez.”
– A végtelenséghez? Tán mint egy gyűrű?!

„Mint a gyűrű, mely önmagába hajlik,
s töprenghetsz rajta, hol indul? hova tart?”
– Hiszen kutathatnám végtelenségig!
„Addig majd karmos, víg szájam fogva tart.”

Hajnali vers

Tavaszi hajnal diadallal jön
sok alma rügye bomlott az éjjel
óriás fény leng madár csapong fönn
rőt ajkam villog bontott reménnyel

Mosdani hív a zöldszemű jókedv
hajnal ha fürdik lobban a pára
hajnali könnyű óriások járnak
s a Nappal vágtat versenyt a páva

Tavaszi hajnal lám mind idehoz
mosdani hív a zöldszemű tóba
tavaszi dallal rám int a gonosz
sánta a púpos rám int a fóka

Késői vendégek

(1945. januári emlék)

Félig ágyú, félig foszló
vasból egy szörnyszülött rózsa
nőtt a ház előtt a hóra;
vegyült bent magyar s orosz szó.

Az akna kiütése most
piros parázs gyertyafényben
olyan volt a vaksötétben,
mint a falra kötözött hold.

Anna és én a lyukon át
leskelődtünk a szobába,
de nem láthattuk, hiába,
kit bántanak a katonák.

Csak elképzeltük anyánkat,
Ibolya nénin a rongyát,
s ágy fölött rejtik árnyak
az aranypapír Madonnát.

S rejtekükből át a havon
robog a zsákba bújt kislány,
s robog fiúja is, tisztán
látva a rémtettet nagyon.

Rántva ajtót, fogantyúra
egyszerre dermedeznek ők.
Nézik őket a bennlevők;
három kéz megáll a sóban.

Anyánk keze a tál fölött
a kására szórt borson áll.
Aztán gyorsan helyet talál
nekünk is két ruszki között.

A kása mellé kleba jár
s fél fej hagyma a kenyérhez.
Később, közös dunyhánkba’ már
Anna keze ér enyémhez.

Sétán, holdfényben

Piros hold volt tegnap csak újra.
A horgas kémény nyakáról nézett,
ahogy lépkedtünk lassan és
barátnőm átkarolt. Ködök és fények

fölöttünk pásztákban lengve el
alkották a tömör misztikát,
mi lebegtünk éppen egy réten,
párálló, hófehér füzein át.

A bokrokból illat s a fákból is
kiáradt minden tartalom.
Könnyelműen lábunkhoz hullott,
sötétült a letört meggyfalomb.

Öt toccata

1

Egy évet dobtál el, hogy őt szeresd!
Habra hajló júliust, a forrást.
A fák karában ölelkező lányok
elől szerelmet ő font rád.

2

A könnyű völgyek szerelme tied lett,
tied a körtefákon hintázó gyümölcs,
mákszirom lelkével rózsa is kellett,
merészség, hogy piros versed ölébe öntsd.

3

Alul a szél, a távlat nyújtott ujján.
Kigyúlt elméd, míg az ég ölébe vágyik,
feszít a szenvedély, ahogy egyre fújnád,
vérszomjú, aki betör téged! – az áll itt.

4

A szél lapul, a távlatok égők,
örvénylő ihletem egyszer még tiéd!
Erősebb, mint a fuldokló szellő,
menyegződ kertjében tátogó bibék!

A lángra érő halmokon imádna,
hálókon át ha lanka leng elébed,
míg karod közt a Hold leszáll a Napba,
ölelésünkből lenne, vers, az éked.

5

Királynőt, nimfát szeretni nem lehet.
Érett ajkú lány, imádlak.
Egyszerűség karján a lelked
zöld tavaszt áraszt.

Felépítettem mindent – a fekhelyed!
Nap zuhog, levegő áztat.
Vesd szalmádra, szóltam, s: védd, szeresd,
Annám imádjad.

Karácsony

Termékeny méhű kicsi parasztlány,
Mária, Mária, szelíd szerető.
Megjöttél, csöpp fiadat szorítva,
mögötted fenyő áll és égbe nő.

Kis parasztlány. Annának szeretlek.
Halovány hajnalú szeretőmet
látom jönni a deret hajító,
jeges tavú megfagyott mezőnek

közepéből, ha most a többiek
hívására jössz, és csodálkozol,
hogy százezer férfi eléd borul,
tömjént éget, daluk terád omol.

Mandulaág

Mandulafánkon fehér korona.
Úgy áll, úgy száll, hogy a telihold
hintázik rajta ritka éjszaka,
és mezőnek vág a szive-holt.

Vinne kis tenyerébe gügyögve
mandulaágat, hótól cukrosat,
de ahogy mezőn ággal átalér,
markában csak csupasz váz rohad.

Csontváz, elsírta gyöngyeit. Elfolyt
csillagával hogy ékszerezze,
kit üveghasú kályhatűz becéz,
s ablakhoz lép, hogy kinevesse.

Ha, ahogy az öreg nénik mondják,
kaptáraikból kirepülve
most angyalok szánkáznak a tetőn,
mért sír valaki földre dülve?

És fönt az Úr, ha úr, mért nem segít?
Egyiküket vígasztalónak
ezüst ablakból mért nem veti le
hosszú szárnyú simogatónak?

Szikrás telihold süti a mezőt.
Mandulafánkat didergeti.
Julianna, nevednek éjjelén
dől a hó. Útját is elfedi.

Anna

Régi percnek új arcot adni jött.
Hajnal vizesen ragyogott hajában.
És szólt: ő van, Anna az almában:
óriás alma ingott a szám előtt.

És visszahulltak rám mind az évek.
Annán égett a nyári pompa habja.
Héj alól az almán átfehérlett
üveges kocsijából ő – csak halva.

„Jöjj, harapj bele, ha megkívántad!”
Szíved kivetett – a világba bújtam.
„Ajtód előtt találsz, ha kitártad” –
hallottam, s vadul az almáért nyúltam.

Piros Hold

Anna, öled tárod az éjbe,
a hűs forrás titkát, hova
utánam szomját oltani tér be
az emberek mohó sora.

S míg az égen lobog a holdfény,
szemedben látom én a vágyat,
hogy gyereket szülj, fájj és lázadj,
s aludj el a halál kövén.

Csuromvizes vándordal

Mostan, ha nagyvágó lennék,
én olyan autót vennék,
hasa elől szemlesütve
az eső elmenekülne.
Kétfelé fésülve esne
virágra, fára, üregre,
kéményseprőre a tóban,
lelkész lányára ivóban,
gőzfürdő kövérjeire –
s nem esne csöppje se ide!
De pereg odún az ostrom,
fatetőn, nádon, szalmaroston
egérfog-szuronyok, dzsidák
pergő vize veri Dsidát,*
veri ölemben a könyvet,
hűti csontomban az enyvet.
Ágas-házas violamag,
kit a néném fölakasztgat
gerenda-kampóra érni,
ingamód se tud kitérni.
Töredező ágbog-magház
lucskosodik, esőn hintáz,
ázott szoknya suhogása,
akasztóján hideg rázza.
Nincs is itt már mit csinálni,
boglyamély szárazig ásni,
sáncot vetni rongyaimból,
azt álmodni, hogy tücsök szól.

* Dsidát (jegyzet)

Csavargódal

A szigetekre mesét szövök,
más házat épít vagy kőhidat,
vagy elpipálgat, ha sok a ránc
szeme körül s a fák levelén.

A svájcisapka félrehúzva
fittyen, orra hegyén áll a hold,
csobban a víz, taraján fény csap,
éjjel egy lusta pók szőni kezd.

Hajnalkor szétfolyó köd van, így
még szebb a világ! A tejfeles
fák közt szövőszék surrog: rigók
szövik fénylő, új nappalodat.

A füvön alszom, vagy ponyva véd,
ha zuhog az esti zivatar
s a bogarak mind behajóznak
leheletemben melegedni.

Kék szememben hegy kúpja füstöl,
havasok és tengerszemek,
mezőm széljárt közepén támad
szoknyaörvényben a máglyatűz.

Eldobom a formát is, félre
a csöndes megszokással! Kecses
ívek antik üteme helyett
kitakart Föld, megölellek.

Ég és Föld

Egy sovány angyal int
a vastag kürtökön
mint tél a sülttökön
egy sovány angyal int

A Rongykirálylány áll
mázas bögre seprő
hátán mosóteknő
vasfazék fakanál

Kis lábán saru sincs
ujjai vidámak
szemei kitártak
rongyzsákja karmazsin

Fent hold idő világ
felhőraj kristálynyáj
rongyból varrt királylány
jég falán lyukat váj

Harangszó át azon
siklik az öléig
szoknyája fehérlik
beérem s elhagyom

Látom még égen ing
s fejjel le nagy hajjal
felcsavar az angyal
a nyomorra megint

Békazene három tételben

1

A kutakban koncertet
száz tátott-torkú béka ad.
Észbontón látod magad,
míg fehéren teveled
vihog pár undok falevél.

A kóbor, sovány kuvasz
ha a városon átcammog,
halottad lesz már a hangod,
ne késs hát, gőggel húzass
lótnyelvű, morc harangokat.

2

A homlokod még
nem pattant hát széjjel.
A kalapács még
zuhog duzzadt érre.
Gondolatod
metszett tisztaságú,
állhatatos
és hullafehér bábu.

3

Látod te taknyos,
kint aranyat mos
a Nap keféje,
olyan pofája,
olyan a fénye,
mint még sohasem.

Ide jutottál,
mert elfutottál,
mert megijedtél.
Bolond gyerekem,
minek a kötél
fehér nyakadon?

Ének, mikor a Hold is sáros

Most még a Hold is sáros,
mikor az égre billeg.
A hajnalok az ősz
sátorába vittek.

Fröccsen zöldhabu tócsa,
a fák gyümölcse túlért.
Tűhegyű szél rázza
nyakamba a körtét.

Fonhatsz harang-alakú
levelekből (álmomban)
egész erdőt fölém
aranyból, lángokban,

ha arcod felhőfehér,
ha szemed árka sötét!
Ki volt, ki megkötözött,
s falat vert köréd?!

Le nem omló Jerikó,
ki zárta el kapuid?
Álarcoddá ki vésett
hideg lapiszlazulit?

Út sárarany tükrében
leslek, fák közé vesző.
Gyönggyel kiveri láb-
nyomod az eső.

Vacsora

1

Nagybátyáim már eszik vacsorájuk.
Zöld falakon dísznek rakott tányér
karimáján bókol lámpaárnyék:
por, homály alól csillan porcelán lyuk.

Milyen fojtott, szomorú a konyha!
Nappal, ha kikel a gyönge nap, futok
belőle! – Nem leszek fokhagyma-dallamok,
kredencen álló pállott fények foglya.

De este itt találkozunk mi. Leves
párolog, már tűrhető a konyhaszag,
abrosz rejti asztalon a foltokat.
Nagyanyám oszt, parancsol – Tuli beles.

Tuli, a ködbe süppedő időkből
(akkor volt kamasz) legendává nőtt fel;
csak csalt, lopott, élt morfiummal, nővel,
míg elege lett orfeumi nőkből.

Apját barátok közt addig temette,
míg egy reggel meg is halt. A ravatalt
persze elkerülte, s ami pénzt kicsalt
a könnyes rokonokból, kocsma nyelte.

És csinált még annyi csúfos galibát,
a család kizárta és fújt rá nagyon.
Most évek múltán a piszkos alkonyon
anyja nézi, nézi sápadva fiát.

Szótlanul nézi. Az sem tudna szólni.
Vénebb, mint anyján a sárga ráncok.
(Nők!… Műtétek! Morfiumcsapások!)
Reszkető kezéből hull lopott holmi.

A többi: merev arcát rejti árnyba;
lámpa ne üvöltse ki bosszúságuk,
de mint kutyák a farkas szabadságot,
érzik Tuliból, orrcimpájuk rángna!

Mit keres közöttük ez az alvilág?!
Betellő gyomruk megfekszi éjjel, és
várhatja egyiket reggel új vetés,
másikat a bolt, dühük már-már kivág:

betegek leszünk, ha ez így itt marad!
De csönd van, s a csönd fölött ül nagyanyám,
mint felhő, foszladozva. Csak homlokán
vibrál lámpánk gyenge fénye sápatag.

2

Két elátkozott fia a családnak,
ma együtt ülünk a nagybátyám meg én.
Nagyanyám szikkadó, lilás kézfején
a surranó percek mind szertemállnak.

Kerítésen túl, hol a nagy eperfa
egy fehér ággal a kék kútig benyúl,
otromba, félelmes hang lelkünkbe hull,
bagoly huhog, halálosan bever ma.

Csörtet a hold a nyögő fakoronán,
s én aláeresztem újra a szívem,
ahogy az erdő derébe merítem,
hol egyszer fát loptunk virradat-korán.

Tudom, egyik este a félhomályból
szívem is végre útra kel és leráz
minden konyhaport, le, mint a lámpaváz
reze az árnyat, ha kigyúlva táncol.

Tolvaj

A tolvaj, ki a léceken túl megáll
(vállára esti fülledt fuvalmak nyomtak sebet,
fájót, meleget, puhát),
nadrágját egyre csapja, verdesi a szél,
ágak közül az udvarra mered,
figyel mozdulatlanul.
A cseresznyeszemek
néha kötődve összeérnek, ha a levelek alól
a fény a tolvaj fejéhez érve
ott nyirkosan, titkon lángra gyúl.

Aztán a léc-sor mintha dideregne,
lerázza magáról a kék-porú penészt,
a tolvaj setten, lopva ugrik át a
reccsenő lécek hegyezett fején
hűvös fénynyalábbal, ahogy sovány gerincén akadt,
rejtezik, lapul – neveti a Hold.

Tolvaj fut. Két nyurga lábán feszül a fáradt izom.
Este majd újra a fák között setten,
nyirkos fénye cseresznyeszemű fában rezzen,
s koccan az ujja ablakodon.

Vezessetek

              Kalauz, a sín, nézd:
sebesen siklik Anna kapujáig!
              Kismamák, a szárnyam
adjátok vissza Anna kapujáig.
              Babák vezessetek
föld fölött arasszal, fényben tipegve.
              Esték harangjai
rajzolódjatok most ki a szivemre.

Januári ének

Menni, menni, menni, ó, január,
ne kérdezd hová menni, hogyan, miért,
csak szökni gönctelen és könnyedén
divatelőző-divatjamúltan.
A havas hegyeken oly nagy hatalmad, január!
Faló keserűség gyullasztja bennem az oxigént,
hogy égjen, égjen sebesebben a szemét.
Menni, menni, menni, értitek,
így, kötetlen mindenhova,
s ha meglepnek a misztikus vén erdők,
hát iszonyú rendbe csapva át
írni balladát, elégiát és hexamétert,
és akkor hagyni faképnél az egészet,
a rendet, az ütemet, a szeretve-unt csecsebecsét,
hűs erdőt hattyúkkal, tavakkal, törött istenekkel,
amikor nekem tetszik.

Éjszakáim, éjszakáim – nyomasztó éjszakám volt:
lappangó düh futott a szemgolyómon széjjel,
mint mikor a tüdővészes órás kis szerkezetével vesződött
a zümmő-zsongó lusta délutánban.

Pedig milyen kerekded
szép, szelíd a hombár csillagvilág!
Pedig forró álomra hív a január: a kert,
befagyott ablakon a jégvirágok, a csönd, a tél,
„jó lenne a holdba menni” –
meleg, hegedűk, leányok, a meztelen hold,
a nagy, a piros, a kerek, a drága tallér,
a kút fölött a hold vágyít, fájdít, úgy,
hogy szégyellni kéne serkedő szőr közül ennyi sopánkodást.

Mégis, nyomasztó éjszakám,
mennyi disszonanciát kell a drótvastag
hajrengeteg mögött lapultatni!
Rejteni, mert bőgve nevetnek az ügyetlenségen!
Mint mikor a villamos majd’ elgázolt,
de én megedzve a csábító, kerítő, remekművű éjszakákon,
nevettem, míg öt centire volt a lábam a metsző keréktől.
Rejtőzni kell, mert kritikusok jönnek az éjszakában,
nyikorgó kilincs meg se moccan,
jégvirágon nem hagy nyomot a pára,
de jönnek, jönnek papos papok, kegyetlenek, borzasztóak.
Legjobb barátom is, ismerősöm a térdnadrágban,
fukar ficsúr és borotvált, sima idegen.
Ó, hát nem vagyok oly finom és érzékeny,
mint a svájci óra, a makacs, leheletnyi csoda tán,
ami azon a bágyadt délután
a tüdővészes órásnak nem engedelmeskedett? –
de mikor a mester a márványlapon széjjelzúzta
a gyönge koponyát,
hajszálrugója pengve sírt, sírt a roncsokon…
A roncsokon? Hát ronccsá zúzhatnak engem is?
A hívatlanok, a kéretlenek, az értetlenek, a kritikusok:
a házirend, nyárfák közt a bolondokház,
nevek és számok és rokonságod,
és napos utcák nénikéi?
Jönnek és jönnek sorban: titkos találkahelyre,
mint konzervatív bölcsek a Pantheonba:
kövérek, tokásak, gyilkolni akarnak.

Menni, menni, menni, ó, január,
írni, zülleni szerető nélkül,
kiállni a szegényeknek szóbeszédül,
akik olvasva nem olvasnak,
az utcasarkon,
a boltszegélyen
élik részegen és tehetetlen,
amit az életből nekik hagytak.

Ó hold, piros, kövér, telivér hold
az éjszakában csüggve,
mégis mi kérdi tőled: érdemes-e oda vágyni,
s hinni a vágyban, hogy egyszer odahajt,
lakik-e még egy csavargó lélek nálad,
akiért érdemes,
piros, szép tallér,
vágyni tehozzád?

Eső

A kémény ledőlt, hahó,
a korhadt donga roppant
és kifolyt a bor a hordó
sejtelmes, hűs fenekéből.
A ház leégett tegnap,
s mint fehér ruhák szélbe,
nagyapa is ment kocogni
fehér szakállal az égbe.

Hogy este mentem és az út
porán a hold kifröccsent,
lányokat láttam: kis hasuk
ringott a könnyű szoknyában.
Ím: túrója lett az est
tejének, csomózik a lábam
körül puhán, mint szerte,
fehéren e csöpp hazában.

Nincs kedvem és nincs kenyerem.
Meghalt a Cinke otthon.
Hamis talán az énekem,
hogy osztozni semmi koncon
sem akar velem a kutya
se?! Pedig nem vagyok pirulóbb,
mint ki a kalmárt levágta,
csak tán vadabb és virulóbb!

Ezt gondolom, míg az éjbe
szorul ki minden keserű,
s belenyilall a lépbe,
hogy hiába sajogsz, bolond,
sarkad hegyéig kénytelen,
meglátod majd, milyen kár volt
kínozni szép idegeid.
Eső lett. A cipőmre ráfolyt

a víz. S a zuhany alatt
újra látom: ledőlt görbén
a rokkant kémény, a falat
nyugodtan falta a tűz már.
Nagyapa elment messzire,
s megdöglött a kanári.
Hiába járok esti utcán,
nem tudok, lám, találni

valakit, hogy jóllakhassak,
ha már a koncból nem jut
annak, ki virulóbb!
                                Hogy csak
asszonyok járnak, esernyős
lányok, lever, dühre késztet,
de dühöm kiömlik, víz lesz,
míg átvágom a vidéket.

A kísértet

Az éjszaka egy kísértet megállt:
„Ki ismeri fel e kockás szövetet?
Ismernéd a nyúló holdat odafent?
Ha itt lappang, az ismerős homályt?

Mamlasz! – Vacogó nyomodon járok!
Szürke lomb alatt Anna bolyonghat itt?
Zörögnek lámpásuk himbáló kocsik.
Tengelyükre les a hűvös árok.

Sudáran mögüled fut! Lobbantja szél! –
De szembe, fiam, belém karolva lásd!
Hűdött lugasodban, ha fölgyúl a fény,
nézd csak, nékem hogy illegeti magát!

Hajlongnak a fűzek? Derékba törték!
Folyó hancúroz hullámos hajával!
Kékkockás szoknyával arcát lefödték,
kik megtalálták hajnalhasadtával.

A vízben szétolvad a tégla. A kő
hajszálereibe beszívta vérét.
Tűz-bozont alatt a semmirekelő
örvény vette előled tüneményét.”

Idegen hölgy a temetőben

Kibújt a parti fű, már gyengén
elsimult a zsenge fák alatt.
Tegnap a szunnyadozó kölykök
legelni vitték a lovakat.

Rossz nagybátyám is kikívánta
tépett testét a temetőbe.
Nem volt családja, ki siratná,
s nem emlékszik a sápadt hölgyre,

aki ott állt a délutánban
(míg áradt fegyőrből a törköly),
senki sem. Talán apáca volt,
és szűk gyomrában hűlő pörkölt.

Számára hideg érdekesség,
hogy nagybátyámat eltemették.

A korcsolyás

Mint korcsolyás a roppanó jegen,
zuhanok át friss emlékeden.
Ó, annyi még a buktató, ahol
örvény forr s a jég fölötte meghajol.

Talán táncom ezért nevettető.
Munkám is vár, hogy komoly tető
kerüljön végül a sziklaboltra.
Tekernél inkább alvón tiszta gyolcsba.

Olyan alvással, hogy ébredése
ne legyen! Tündökölve kése
hajnalfénnyel szemhéjam ne bántsa –
buknék emléked jégbe vont tavára.

Tavaszhajnali kép a kertből

Égő feketeség és villogó sárga.
Gyűrű, gyűrű mellett, rikoltó, kevély,
feszül a darázs kövér potrohára.
Az ág sikongó zöldje, a rügy feje,
a megesett új tavasz ül alája.

Vázánkon habzik a harmatos hajnal.
A harcosra riadót fúj a darázs.
Dzsidásan szökne, de illatos hajjal
fény szövi be a váza sikos falán.
Szökne, de csak festmény. Áll piros pajzzsal.

A baleset

Át a búzatábla hosszán ugrani,
temetőre lelni csak egy pillanat.
Ott pihen Ildikó; s a matrózblúz, ami
parfümével itat dögbogár hadat.
Lábán a pántos, fénylő, vasárnapi
cipő… (Sóváran néztük misék alatt.)
A kanyarban templomig száguldani
látom küllős kerékpárján! S a Nap
lemaradozó izzadt fényszálai,
ahogy vállára kapnak, és ő kacag.
De kanyarba dőlve, sárhányóra ki,
egy busz halálfejes lobogója vagy.
Kijöttek érted templom harangjai.
S kinőtt a síron az új fű ezalatt.

Szerelmes vers

A csibék kaparták az udvarunk
homokját,
napraforgók tövén a legyeket
kapdosták
és megfürödtek óriás tóban,
egy rozsdamart, kékmázú lavórban.

Ha most eszembe villansz, az árok
ködösén,
nagy szemed rám emeled, de már nem
tudom én,
hogy mit is kérsz ott a partszegélyen?
A város füstje megfúlt a szélben.

– Mit is süt ma egy asszony? A fákon
megmarad
bugyborékos, nyirkos szövődmény, a
telt zamat.
Harapjunk beléje, mint két bolond!
De szemedbe kiült a csönd, a gond.

Hol is volt ez az árok? Nem tudom.
Zöld, kaján
nap törte át ködünk, s mint napszámos
a kapán
elfogy, ha földre veri az éhség,
elfogyott a nap. Lompos sötétség

állt közénk és sós mákkal hintette
a partot,
s lassan mind elmerült, mit többiek
akartok.
Elmaradtál a zizzenő fűben.
Meleg nyom csak, hol melletted ültem.

Ha így látnál, csibékkel, szeretnél.
De miért
kellenél te? Szép nappal, jó reggel
álmokért
kiáltgat rám egy kócos hegedűs,
fütyülök csak, nem vagyok egyedül.

A konyha előtt

A konyhaajtón magas küszöb.
Ott ültek sok este rokonaim.
Ölünkbe hulló éjszakáktól
lettünk áttetsző akvamarin.

Közös álmokból kiömölve,
mint július fehér kavicsai,
napraforgók sötét szárnya alatt
a szó kezdett aranylani.

Csillaghullást néző kisgyerek,
láttam, fabimbók ágak végiben
fémzenével kipattogzanak
s nagyanyámra úsznak, mint mély vizen,

egy elképzelt-megtörtént mesén.
S nyílnak ráncos homlokú fején.

Noufer dombja

– Húsz éve, hogy Pesten a könyvkötészet
becsukott. Azóta Noufer úr privatizál –
meséli nagymama s közben megáll
a kötés is, az idő is. A dombkörnyéket
látom én: egy májusi délelőtt
csókjaiban tündököl a föld, a kerítések
rácsán még átugrik egy fekete madár,
de az orgonaág már csupa virág.
Dombon áll a büszke, sárga templom.
Lajos úr pap lett és mondott sok zsolozsmát
sárga templomában –
kiabál a csend ma, pókos a vén templom.
A domb! Szeretjük mi ezt a dombot!
Szeretjük ám nagyon!
Bátyámmal szép volt minden nyári est.
Békák kuruttyolnak, a kertész vigyázva ereszt
fekete kútjába csomós kötelet
s mezítláb öntözi a virágokat.
Homályos este oly ezüstös, fehér lesz a hold,
virágok tövére mindenütt alvó bogár hajol.
Holdas este szeretem a leányokat,
akik megállnak a léceken túl.
Este van, nem látom őket, csak alakjuk vibrál,
puha idomjaik s hajuk illata rám száll,
szívemben a bánat egyre lazul
és oszlik, ha virágot adok én
nekik. De a gondolat furcsán mélyre kanyarul!
Még jó, hogy az örökös környezet benyúl
és visszaránt. A lámpa ég feketén,
és olyan az este, mintha hanyatt fekvő
ájult lenne: nagymama meséje kihűlt régen.
A dombra hosszú árnyék vetődik. Ott van.
Mint Noufer úr talpig feketében.

A mustos temetés

Valami úszik reggel a levegőben,
zümmögés
kísér és párás a selymes törökszegfű.
A temetés
alatt
még hullt a harmat,
kéken és sárgán és zölden a fákon
kandit az érő, súlyos gyümölcs: alma,
a körte és a
barack.

Sétának szép volt a jó gyaloglás: porrá
tört álom.
Ragyogott a sok szegényházi anyó s a
kék lábnyom.
A lány
bús, meszelt ládán
aludt, fehér kórházi ingben: szőke
hajából zökkenők szórták ki a napot,
senki se hiányolt
papot.

A kofák külön kullogtak és külön a
diákok,
kik meghívtak engem is maguk közé.
Sátorok
gyöngyös
pofával, vörös
tollakkal hulltak elénk a lompos
dombok fái alól. Valami kósza
szent ős ünnepe
volt ma.

Menj szeretőnk, ki nem szültél nekünk szőke
gyereket!
Sírtunk és szomjaztunk hegyen a mustra a
sír felett.
A hold
bazsarózsa kelyhe szórt
mézet a nyakunkba, mikor este lett,
s kék és fekete mandula-szemünkben
a vágy és a bánat
egyszerre
reszketett.

Vers holdkeltekor

(Tuli nagybátyám halálára)

Hát mire jó ez a lomha csend itt, ha
tekinteted lapul mélyén, s arcom kutatja
az oszló hulla lenn?!
Mi hozott lábam elé, az örvény, az ár?
De hova tűnsz te szomorú ködkép?! Szavamra várj,
várj véres bogyók közt!

Igyekeztem mindig tiszta ésszel mérni, mit adtál,
a zajt, a csendet is. Bátyám, miért is zavarnál,
mint a babonást? Jó
vágyva lépkedni nők után szőlős dombokon,
s meglopnunk a fanyar venyigét, míg jó rokon,
nyugton aluszol már.

Már egymásra hajlik remegőn millió
fűszál, kúszik az árnyék, duzzad a víz is,
terjeng a halszag.
Bandzsít a nappal: a vad hegy szánalmas
bús fej sisakját ölti fel szemben. Varangyok
édene lesz a táj.

Még néhány perc, s tömör rézből kikel a hold.
Cikkan majd sűrűn az oktalan hal aranyhasa
s egy lány fehér húsa
meg-megdidereg a hűvös suhanástól,
összeborzad a forróságtól –
öleli valaki.

Gyerekkori augusztus 20

Amikor pirkadt, Ibolya néném már vezetett,
odaérve, sűrű hajnal úszta körül a Várhegyet,
szédítő mélyben láttam a Dunát s a híd felett
félúton éppen megállni akartam,
de Ibolya néném nem engedett.
Nem egyedül voltam: álomkarikás szemmel
jó néhány gyerek
rótta a kialvó lámpák alatt a hegyet,
vicinális hozta, vonat és hajó a virágos rengeteget,
kikeményített inget, vasalószagú szoknyát,
tisztára súrolt kezet.
A kapu, mint az angyalok átjáróháza fejük felett,
nyitott szárnya szőnyegként omlasztott
lábunk alá mesebeli ígéretet.
Mindenki megújuló szívvel lépegetett,
mintha forró bor gőze szállt volna,
s az orr remegve szívná a szegfűszeget.
Rendőrsisak se csikordult,
mikor virágok súrolták a lószügyeket;
mikor feszes táncba ingereltek csípő legyek,
szoborként tűrték, hogy farkuk bojtjával
játszik a gyerek.
Hajnal volt még, de az arany tornyokon reggeledett.
S hogy elérte a kaput a batyus, fejkendős menet,
valahol bent megadták a jelet,
és az alabárdok felfénylettek a tömeg felett.
Egymásba akadtak, mint szarvasok, ha verekszenek.
A kapuszárnyra mély dörejjel ráverték a reteszeket.
Lovasrendőrök terelték vissza a jöttmenteket.
Odabent elindult az álom-menet.
Amilyen Ibolya néném álma lehet.

Le, a mély Duna-parthoz érve elaludt minden gyerek.
Megtört kis testünk összegyűrte az ünnepet.
Bejutni nekünk azon a kapun nem lehet.
Vissza, Ibolya néném kézen vezetett.

Képek egy faragott csontkürtön

Elefántcsont ház és ajtó.
Elefántcsont alom s padló.
Elefántcsont lovászrajkó
kiált rád, hétalvó vad ló!

Sörényed lángot vetve ég.
Nyalod elefántcsont kezét.
Diónyi szikra pattog szét,
ha csontpadlóhoz patkód ért.

Elefántcsont lábszára majd
megabroncsol, mezőre hajt.
Lesz ott lótánc, ugrasz is haj,
csontlovacska, nem ér a baj.

Amikor együtt rohanunk,
csillagok súrolják hajunk,
ahogy a selymesvizü Ung
először mosta derekunk.

Mert mi leszünk, ki repesünk,
elefántcsontba rejtezünk,
de Földön átemelkedünk,
fiú és ló egyek leszünk.

Elefántcsont ajtó tárul,
hajnal feszül kantárszárul
istállóház csontlováról.
Szarvasűző szem is ámul.

Mese az esőben

A külváros ezüst esőbe süpped,
       az utca csupa buborék,
virág harangja a szikrázó csöppet
              szétszórja még.

Zsi komoly ráncot húz arcára éppen:
       Apám a pék, majd elfogat!
Szemévé lesz, ahogy rázúdul kéken
              az alkonyat.

A pék kemencéje átderengve
       szoknyáján süt, lánggal lobog.
Hogy férhet ennyi harag a szivedbe,
              lángustorod!?

Sűrű illatban áll esőben a pékség,
       szakadj már ajtajátol el!
Egy kürtös görnyedt kabátomban hétrét,
              egy új Sorel!

Nálam kétszer ekkorább, s bajsza: ennyi!
       Hátát ablakhoz veti, áll.
A lova rúgkapál, ha nem adsz enni,
              s ő trombitál.

Erre a hangra az álom szétlebeg,
       hálóingéből kiugrik
s végigkutatja apád Erzsébetet,
              dühe piroslik.

Lisztfelhő fölötte, ahogy elüget.
       Megsütne ő, mint egy lángost.
Jöjj, tegyük a holdat, szép, sarki követ,
              mialánk most.

Van benne hegy, völgy, de mégis inkább ágy.
       Jó kerek, fejtől a lábig.
– Te csak trombitálj!… S kutat a pék tovább
              hajnalhasadásig.

Párizsba érkeznek az angyalok

Az égből jöttek egyre csak
az égen túlról jönnek
mint tengerész a meztelen végtelenbe lendül
a fák bójái közt s a tölgyek
mosolyában repülőknek
dala duzzad zendül

Ha az Eiffel látna titeket
csörrenne az orra
félrebillent sisakján ingana az este
ezüstfürtös füst alatt
várna Párizs teste

Vihar előtt a kék világ vihog még
de csipkeszájú lányok mosdatják a bordélyt
ujjaikról ingükből terjeng a Chat Noir
(Rops bácsi* pórázán feszül a gyémánt nyál)
lakkcipős lábuk föling még
kitárja előttetek bársonyos benseje mikéntjét
az utcák is rengenek –
s ti énekelni kezdtek „rózsaujjú hajnalt”
s más homéroszi szlengeket

Fénylő fejetek körül az áldott földre
szirompuhán ha lóg az est gyümölcse
takarót Párizsra vetők
az Eiffel alkony-karokkal lehajlik
s nyüzsögve indulnak alóla
a katicabogarászó
kéregetők

* Rops bácsi (jegyzet)

Esti fürdés

Az alkonyatban bolyhos szirmokkal virágok csukódtak össze.
S elfeküdtek agyag ágyaikon, mint takarók alatt a szeretők.
Zsire, a péklányra gondoltam minduntalan – ti, ki tudja,
milyen éjszakáknál időztetek. Nem hallatszott más,
csak a fojtott ropogás, amint millió béka nyújtott háttal
a tóba hullt, s hamvas cserepekre tört a komoly tükör.
Nézzetek hátra, mi lett szurtos városunkból? Talán
féltek a rideg téglagyártól, és hidegen alszik
lábatoknál a homokhegy? De képzeljétek oda Zsit, kikapcsolt
szoknyáját ledobva! Nem támad ettől tűzvész az egész tó körül?!
Míg fürdőző testetek fehér habrózsát ver fel a fekete tavon,
egyedül heverek a szúnyogzümmögésben összecsukódó
virágok között. Fürödjetek még! Holdbeli
nehéz arany rögként a lábfeje már mellemen pihen.

Este a tanyán

A zöld halom – alvó mell az őszben –
lélegezni látszik. Majd, ha beles
a Hold, a vak ló csikóját óvja.
Fél, mert zuhogó, vastag este lesz.

Itt csak kihűlt zsongás most a város.
Kordé nyög, ló nyihog – ez a szobám.
Hűs rézkancsóidra gondolok, rád,
s fekete-ezüst láncra a bokán.

Én eladnám mosolyom a réten,
eladnám szempillád seprőit is!
Versem a fakult kána-virágon,
nélkülem, bogárként kergetőzik.

Éveimet is vihetné handlés!
Tudom, nyikorogni kezd a kerék,
ahol csak fölütöm majd az ágyam –
szerelmem, térjek csak vissza, eléd!

S elképzelem: hajnalok szügyéről
mennyi férget fésülnék ki veled,
legyünk tiszta, mint lovarda-páholy:
tetűnket, mindet, szétengeded.

Hogy kerekeim mind szétgurulnak,
vak lovamnak nem lesz tréfás kedve.
De mégis hajnal, majd meglátnád:
fénylene Nappal s Holddal az este.

Hajnal porhaván, az ágyon

Szent szeplők a hajnali porhóban.
Kitakaródzó Zsin csókom oson,
és meglesem, csípőjén hogy dobban
gyönyörű ütemünk arany dobon.

Fakoronák lettek a rímeim!
Idegen lányok mosolya de rég
suhan, mint árnyával a Zeppelin…
– Violán csak nem a Múlt tüze ég?!

Múlt tüze loppan lábujja fokán?
A forrás szomja vagy, Történelem?
Hány lányarccá válsz szét Zsi nyakán,
hogy egyetlen arc légy verseimen?!

Múlt tüze perzsel bűbájú bokán?
Szerelmem emlék – bár sohasem volt?
Hány szem bogarából néz Zsi puhán!
Rózsád szirmait kéne tagadnod?

Történelem, nekem lányszemből állsz.
Benne láttam ölük rózsájáig:
míg Zsi göndör páfrányosából szállt
a vers, lét-alatti lány, a szádig.

Búcsú Zsitől

A nedves tájon bólogatva süpped,
fűből kinő a buborék,
kandi ernyők lombja mögötted
kéklőn elég.

Zsi komoly ráncot húz arcára éppen:
„Harminc napja nem láttalak!”
Tág szemében virágom fényben,
a Nap matat.

Az estben Zsi a dombon áll derengve,
szoknyája rám hajol, velem egy,
parti fán megért s szemezne
rőten a meggy.

De mintha neki fordítana hátat –
„Harmincnapos lesz az új lakat!…”
Tárd másra virágos bokádat,
s ne lássalak!

Rázzon a szabadság, ahogy csöpp cicik
hamis dombjába számat ásod!
Világgá többé nem viszik
boldogságod.

Szerenád

Magát zárt karokkal lebegteti lent,
és zöld mosollyal ölel át az este.
Bomlik a felhőkoszorú, mert kifent
a Hold remegő, megnyúlt, sápadt teste.

Imént a Város szállt könnyedén… Utcán
lomha lámpacsóva szikkadt, mint a vér.
Aztán a fák is szálltak, s ami lustán
még itt marad, hűlő mellkasomba fér.

*

Hogy kimentem a szép, forgó hajnalon,
várt ott a hídnál szomorú alkalom;

egy ismeretlen, lágy bóbitájú lány
sosem látott virággal ott állt csupán.

Híd alatt sötét volt, hulló holdfejen
verődött vissza a kékült hegyperem,

s a Város arcélén vöröslött a bűn,
s ő véle párban, mint két vessző az ű-n.

Mesterek ölében ült – látszott baján.
„Hát lovacskázni, mondd csak, jönnél alám?!”

„Inkább az ágyadban gyógyulnék előbb.”
Hídlábtól hídlábig vártuk az időt.

„Virágod lecsüggedt, gyógyulhatsz-e még?”
„Múlna a lázam, ha léphetnék feléd” –

mondta, és lampion volt a láz, vetett
bozót-szeméből leszelt virágfejet,

utána is kapott, úgy ért közelebb…
Hullott szirmából lett szemfedeled.

Sárga sodrú vers

A város, ahol télen
Annás kádárok aludtak,
lázban ég. Lámpafák alatt
a kádárok berúgtak.

Most részeg, rezgő estén
ha rímet hajint a szél, reszket.
Esthomályból gúnyolódó
lányok nyújtják: vesd meg! Vesd meg!

Ti is, jó költők, a város
lemeszelt sarokján
tikkadtan elégiáztok,
iskoláz boszorkány,

s veri a taktust tapsa.
Angyal ás egy vermet.
Szív helyett, ti, kővel-költők,
dugaszolnak versek.

Vérünk majd ha tüzesíti
a sárga sodrú lőré,
jön a cigány, s elvarázsol
részeg hegedűvé.

Teri

Megláttál-e,
amint lompos útról jöttem,
merész szemekkel
fürge csavargó,
üres kezekkel,
kicsit piszkos szájjal,
hol vidoran tanyázik még
valami a tankcsapdákból.
Ismerlek már,
elképzellek magamnak:
Fehér vagy,
mint duzzadt vászonlepedők,
ha lenge illatuk
elcsavarog a léceken át.
Vasaló melegével átjárt párnán
kezedben lenne álmodni jó.
S fürdődből jövet
kitárnám karomat
mindenkinek.

Terihez írt keserű vers

1

Először volt Anna,
és megviselt úgy,
mint ahogy szeretőt
csak megigazult
szerető tud
megviselni.

Aztán jött a többi.
És megviselt mind.
De végül jött Teréz –
virág bólint kint,
piros és vad,
olyan, mint ő.

„Temetésemre jön.”
Leszek szép mese és
fürge ballada
az egész temetés,
népünnepély
s pletykatéma.

És azt fogják sokan
mondani, hogy
volt egy lány, Teréz…
Hallgass, csillapodj.
Meghallani
nehogy rohanj!

Teréz, Terike, te…
Szerettelek pedig!
Öt hosszú napja se,
hogy csókunkat vetik
lábak elé
az ablakok.

2

Ne felejts, Kékszemű!
Szám húsa szád husán.
Néha majd nyár után
Szentes is fölneszel:
Csú bácsi üvegbe
szentképnek térdeltet.*

Egymáshoz ragasztva
látható a csókunk.
Növésnek indulva,
ahogy indázódunk.
„Szűk nyakán keresztül
hogy tettek üvegbe?…”

Tedd majd az ágy fölé,
hadd kezdjünk nőni, ha
csillagos sötét lesz.
Kidugva nyelvedet
keskeny üvegnyakból:
elérlek! S szerethetsz!

* Csú bácsi üvegbe szentképnek térdeltet (jegyzet)

Csónakon írt vers

Szabó Lőrincnek

1

Ha lábam már a vízbe lógna,
s üres homlokkal térdemen
soká itt elhevernék, én csak
nevetnék tükörképemen.

Gyűrűzne lent, én azt hihetném,
mindjárt szétfolyok, s majd aztán
a lassú, meghitt sodratásban
felszín alá oszlik fajtám.

Ha testem zöldes víz locsolná
– de jó meleg az ömlő víz! –
meghalok, tudnám, és örömmel
hagynám, ha a Nap-küllő visz.

2

De míg számban érik a dunaíz,
vetkőzik, futkos s hív, hív a tíz-,

a száz-szemű tömeg: rám mosolyog.
– Viszolyogna, ha elosonok?

Ha megszakadna a telítődés,
s nem volnánk tarka terítő és

nem éreznék, a vérük hogy suhog –
váratlanul csak fölfordulok?

S miként, mint árnyék a napozóra,
dögöm úszna, s harapna orra,

ahogy peckesen a koszból kiáll –
s nem megy neki, ki éppen pisál;

a víz, érzi, nem áraszt meleget,
mit máskor combjára keneget,

közös lében véle hullám vagyon –
s váratlanul majd megforgatom:

kivel szívesen levegőt se vesz,
zöld orral jön csak – s bőrén nincs retesz!

Pórusai kortyolnak szabadon.
Könnyedén magammal ragadom.

3

Vízben csücsülve vidoran
valamennyi szemét rám veti
a kedves százlábú tömeg. Leány-
szem pásztáz… jólesik neki

ki-be dűlt foltozott csónakom,
s hogy lelógok róla, míg sudár
rézvörös nyalábjával rajtam
inog az alkonyi napsugár.

Orrom tele van vízszagommal,
lábfejem ráncosra ázott,
bíz’isten úsznék (már, ha tudnék).
Most víz hintáztat, s hintázok.

U t ó i r a t

Ha lábam így a vízbe lógna
s nem volna itt már senki sem,
nem írnék verset (én nem hiszem).
Hintázna fejem nagy vizen.

Télen a tónál

Czétényi Vilmosnak és a Misztótfalusi Kis Miklós Népi Kollégiumnak

1

Magad gondjába burkolózva
a párás tájon átlebegsz,
a lámpa ring s ringatózva
a tóra tűz száz holdfejet:
arany körték és fonnyadók,
ha zúg a szél, mind elmerülnek,
tél űz derengve és „hahók”
szaporodnak-keserülnek.
A földbe túr a tél, a porba,
hol heversz – ő ideér.
A köd lehúz, a porba fojtva
minden szép mesét.
Hát itt dúlt a forradalmad, mondd?!
       Szűrt bor piros vért kívánt,
ereid vágva, hogy már kifolyt,
       így lett vörös a világ!
Magad gondjába burkolózva
       halódhatsz itt, heverő?
Ha les a dér, szádon bimbósodjon
       még a rőt erő.

2

Ó, valóra kéne váltani
vad, tűnő ígéretet,
kitárom karjaim, ha hív,
kezeimre nézzetek.
Mint régi misén a szent körül
vértesek – helóta nép,
álljunk mi itt hát –, fölöttünk ég,

alattunk szép szakadék.
Számodra, pajtás, mi az ígéret?
Szúrós kalmár vagy?
Pénz?… Több?… Új világ?
Vagy nő kell? Csak álom-virradás vagy?
Télben menetelnek a katonák,
és dombokon, hol háló hull a
vadra, kígyózik lassan már a füst,
mert alant a város tűnt a ködbe,
robbant a rom, s csak fénye volt ezüst.
De nézd, a beton hogy tör magasra,
hogy kényszerít! Hogy leigázzon majd…
A látóhatár szürkén, derengőn
titkolja még a kék szuronyos rajt.

3

És összecsapnak ott a peremen,
tanyáidon, élet, ingatag
lelkek remegve figyelik: távol
mint küzd egymással a két csapat.
Aztán újra csurog a kristálybor,
sarjad villódzva a fű.
Lusta kádárok emelnek várost
– szemük vidám és keserű.
Legyél pajtás az építők közt!
       Szeretők nagy éjjelein
boldogság jár át újra, nyár lesz
       megint.
Valóra te fogod váltani
       a vad, tűnő ígéretet!
A büszke új… a várt világ benned
       lebeg.
Világos, tiszta gyolcs ha lobban,
       világos már az énekem,
megérti századom majd, tudom,
       hiszem.

4

A porban ha nevetsz galádul,
elfogadnál cimborádul,
te rossz, te bolond, te vad leány!
– Ó, sárba húz már ez a tánc!
A város szenderül, s loppan
keserű ajkadon a csók,
már száz ősz hold virít a tóban,
arany körték és fonnyadók.
Tél, ölelsz, s menekülni
miért, miért is kéne már?
Hajam szőke zuhatagján
oly tiszta fénnyel ült a nyár.
Megtanultam én dalolni,
hűvös télben az értelem
mondja ki, hogy visszanézzél,
s előre szálljon énekem!
Kitárom kezem a télben,
nő a nyugalom, bizalom,
s kicsúfol szomorúság,
fakó lány, csúfol a dalom.

Tűzberek csata után

Rohamsisak.
Rajta lyukon tódul a hab.
Véres kelyhe parázs hóval.
A pisztrángok rásiklanak
s mulat a víz
gyöngyzenével, ringatóval.

Fönn a bozót
néha pattan – rőzséje gyúl.
Holt katonán csupa láng száll:
tüzes Nap még utánanyúl,
feszül a tél
a hóban, vad, négy mancsán áll.

A halottak
tisztelegve néznek terád.
Átlőtt sisakjukba füvek
pergik csupasz magvukat át.
Oly dermedtek,
mint veszélyes csókban szüzek.

De van ám itt
fekete meg tüzes bogyó!
Vérszínű ág-fejdíszedet
hullt madárként lepi a hó.
Véres csizmád,
mintha járna fellegeket.

Ahogy a hó,
úgy a harctér is elomlik.
Tömült harang a jégbucka.
S ó, hányszor tovairamlik
az alkonyi őz,
mielőtt holtan lebukna.

Kamasz arcképe háború után

Hát kinek tányérján reszketsz, kocsonya?
Hát kit altat a trombita rigózó, rekedt zenéje?
Maholnap a föld, hol nadrágom megnyitom,
sem a miénk, ha megmosom veséim sós vizében.
Nyakszirtünkön mászik a tank – a boche kiköp,
lovagkeresztesek lángszórósa nyit piros halált.
Erkélyük tűzrojtján csüngve a nénik
szitává lőtt kötényükbe fölkapják a határt.
Hát mért érzem, hogy jó volt itt vesződni,
kányavisongás közt ólakhoz görnyedő derékkal
szökni a szíj elől, vonszolva haragom,
de ünnepen, harmatos avaron szállt a derék had!
Szálltunk, mert rongyaink hasadtan lengve
sok furcsa cselre s víg mókára adtak jó okot,
ma szuronyt hajigál a néma erdőn
az idő pengve, hol ajzó idegzettel gallyt lopok.
Hát kinek tányérján fénylesz, kocsonya?
Hát ki táncol az idegen, rigózó, rekedt zenére?
Olyanok vagyunk mi most, mint a falkák,
ha mögöttük tűz és előttük tűz a messzeségben.
Ablakból ásít éjre a sötétség.
Nincsenek tiszta, mélységes álmok, ha virradat ég.
Könnyeim meggyűlnek lassan a számon.
Életem! – Hisz’ nem is éltem. Engem ki hív haza még?

A víz istene

Valaki a Vízről jött fel,
haját fenyőkbe födte,
ujja között lazán szétmállott a bögre
(aminek hasa volt),
az ember nevetett, kacagott,
kucsmát viselt és rövid kabátot,
dalban beszélt, a holdra kiáltott,
de ez az ember nem lehetett az isten.

Még jött valaki… A víz felől még három.
Halat hoztak, válluk roskadott a hótól.
ők is kacagtak, ők is nevettek,
hogy hóval fedettek lehettek,
hogy derekuk ingva ha előredűl,
a hóba könnyük vegyül.
Ha megálltak, ráncukon a könny
olyan volt épp, mint lomb között fagyöngy.
ők is parasztok voltak.
A Víz nem küldte az istent.

S akadtam még annyi loppanó lélekre,
akik nem hagyták nyomukat szememben,
akik nem ittak sohasem napfényből,
csak kiütésük fürdetgették egyre,
kutyák zavarták őket fel a hegyre,
arcuk álarca repedt üvegből,
szívem keresték – ott ültem közöttük:
dohányuk füstje rezesre befüstölt,
szánalmat ittam bundamély kisüstből.

Valaki ismét a Víztől ballagott.
A Víz küldte hozzám.
Nem volt már fürge,
nem volt már paraszt,
nem volt már ember.
Csak subája volt és –
járásának suhogását hallani.

*

Dombok kanyarja vár ma.
Kunyhó és kalács.
Hal, amit a vízből merít a háló,
ágy, hol az álom holdtalan immár,
s éj, min a háló bogjai izzanak át még,
mint a tűz, ami itt
a víz alatt szunnyad.