A húsmérleg

Hát ki gondolta volna?
Kurdi bikaistállóban
Tá-ti-kából valóságos
Marie Poumeyrol festmény lett!

Rózsás füléhez hajlott
nagyapád hízó bikája:
„Anatómiámból Zeusz,
nemde, benned is fölrémlett?!”

„Jupiterre, de még hogy!”
szól ti-tá-ti lányka nyomban;
szeme jár-kel izgatottan,
s mér, mér, mint egy húsmérleg.

(Mértéket vesz nagy titokban.
Gonddal választ. – Kit?! – Férjet?!)

Esetem Clarával

Clara velem randevúzott.
A földön egy halott hízott.
Míg a nap szemükbe tűzött,
Clara a halottnak főzött.

Higgyem, fölcsap szakácsnénak?
Viaszarcú pincérnőnek?
Falt a halott, majd’ megfulladt:
„Sosem ettem zsengébb sültet.”

Clara sürgött: „Szomjas a holt!”
Nyögött az, hogy „kemény a Föld!”
Én a képből kiosontam.
Étlen, szomjan – ám nem holtan.

A versbenlakóhoz

Ha már asztráltestű leszek,
esti lámpák arany boglyáinál ritkább nemű,
póznabúgásból még kiszökhetek,
óraütésből kicsúszhatok,
fűből csomózott árnyékbetű.

Még becsönghetek ágylábakon.
Lábujjakon. Ahogy fűszál-csúszdáján egy csepp víz.
Mi az nekem, ha harisnyakötő-csatban lakom!
Gázöngyújtó lánghajlaton
vadmargaréta-szárral szád sarkában, hallom, hívsz.

Némán. Mikor a tükörbe nézel.
És – félig elfolyt aranyszobor –
a holdfény megtelik erdőlihegéssel,
s állatszarvon beúszó ökörnyál-remegéssel
ezüstöződik vázádban a virágcsokor.

S a Hold aranypénz: rávertem Salamon király
udvarából kimenekült királylány-arcéledet.
S ahogy a vízcsepp követ is kiváj,
a rád kövült Időt kivájtam, hogy örökre szállj
a versben, ha már asztráltestű leszek.

Az ég visszatükröződik

Az el nem táncolható tánc:
mint holdsütésben a zománc…
Mint ponyvává fűzött románc…
Nincs benne dallam – nevetés, zokogás?
Nincs benne telt rím, csak asszonánc.

A zegzug folyosón kitárt
ajtó mögül hallod a gitárt,
mégis, mégis csak kivárt!
Nem emberujj veri, nem húrja bong
(az ősz gitáros alszik legkivált).

A pincék alja mégis megtelik
(a vén gitáros alhat) reggelig:
„fölér talán a térdemig”,
azt mondod, „föl az ölemig!”
Zenét virágzik a férges padló.
Fölér – ámulsz – a lelkedig.

Ó, mint tükör előtt soha
– testedre öntve a ruha,
a hársvirágszirom puha,
mint esti lámpa részeg fényköde.
Nem is ruha,
csak hajnali harmattól nedves nyoma.

A tánc, mint ezüstöt folyat
csiga az ágon…
Tapogat.
Rád tapad. Lósörény-puhán cirogat.
Maga elé emel át a világon,
átlépsz pislogó csillagokat.

Vizeken át szájában visz tovább.
(Az ősz gitáros alhatik tovább.)
Az el nem táncolt tánc fog át.
Ujjad rácsa alól öledből dobog.
Hallgatod soká.

Ifjú arcképe Kék Madár nélkül

Egy forradalom sem foghatja végül
veremsötétjét régvolt finomakra.
A te képed sivatagban talált kő.
Félig betemetett szád félig sincs kimetszve.
Öklödből alig válnak ujjaid széjjel.
Ujjak! Csikorgó csuklód alatt ez az ólmos bunkó
egy fecskefiókát se tud fészkébe emelni!
A Nap protuberancia-erdejébe
előbb száll le a Kék Madár énekelve,
mint hogy megpillantsd a komló bozontján túl
virágcsokrával ágyára fekvő
pucér szomszédnődet, kitárt ablakában.

Tűzvíz

Ráchel úgy ül,
mint aki megfulladt Zamárdiban az első szájon.
Köldökéig lángba borította a Nap.
Föl, öléig, a víznek álcázott tűz végzett vele.
Bőre alatt a gőte rémpirosa
liftezik rézsút,
vízipók korcsolyázik a bokán.
Hófehér combhajlata
(csupasz, ijedt levelibéka)
ananász-szeletekkel örvénylik,
mint szénsav a pohárban.
Ráchel két combja, csípője
színültig tele a Balatonnal.

Szöveg N. N. modorában

Vérhányó.
Vércseppkőbarlang-oszlopokkal csigázik arcomból a Föld szakálla.
Aggastyánakt.
Bütykös, szétterpedt katonaláb, fekete erekkel.
Hídkő.
Hamutűz-lapjain megkövült kilenc japáni árny áll örökre.
Harangöl.
Gyerekhangbörtön. Őz-sírás. Magpergés. Ágvacogásban csigatemetés.
Aulikusok.
Aranyló, telt hasú négyes piros hegedűkön játszik vazul-fülekkel.
Szonáta.
A selyem kivégzett lányokon zizzen.
Észbontó öléig ér le a loknizott haj a hullán.
Sonatina! Sonatina!
Ez a paradicsomkerti rokolya de nagyon táncol!
Szarkaláb színű tavaszi szoknya!
Csengőcsobogás az ing!
(Mint a sírkő,
a kivégzettek ülnek, állnak, fekszenek.)
És a selyem jön-megy.
A ruhaváll oly keccsel járja!
Aulikus hegedűszó.
Paradicsom-idézetek.
Ibolyacsipkébe öltözötten látom a hajnalt:
kényeskedőn hátat fordít.

*

Katonahússzövet.
Munkáshát-cserge,
proletár anyatenger.
Koponyasivatagban fényüket vesztett páros bogarak,
vakká szúrt szemek.
A szemetek!
Pilla-lábuk körül potrohuk hallgatag fehérjét mutatók.
Héja-tört didergő tojások.
Ó, nem, nem tavirózsák, melyekből kikel a tóra a Szépség.
Lou térdeinek költészete
nem emelkedik onnan
rátok
elő.

Mesterségének fokozatai

Áll tükrök kismestere, utcafi,
míg hosszú lótusz combú ágyasa
tevéjét sivatagba hajtja ki.

S hogy nyeregben mester s ágy vasa,
s a holdfénnyel telt lepedőn a nyál
barlangi cseppkővé száradva cseng,

zenéje mindent titokká abál,
és Goya úszó kísértetévé
nőttön nő tevén, bár alva a szent.

Világosul a csont, mint éji tévé.
Átüt a húson, ami lefoszlik.
Ím, a Pusztulás Eleganciája:

testük rőt uszálya utánuk piroslik,
míg betevegelnek a nagymesterségbe
ágyasa és láb közt doromboló cicája.

A félig még szőrtelen,
szivárgó üdvösségbe,
s berendezkednek, mint
hegy alatti szobába.

Egy versolvasó ifjú hölgyhöz

Különös részvét és gyöngédség Magának!
Szíve megsemmisült az ijedelemtől?
Elefántcsorda ezer lába – vers, vers, vers,
segítenék Magának – s gyermekrabló-rengeteg liheg.

Mit tegyek? Hajócska szíve nem vet itt horgonyt.
Ez itt mind egyiptomi terpedt oszlopláb, láb, láb,
elefántcsorda ezer lába: falloszerdő a szűznek!
A Maga angyalai nem itt vannak.

Elefántháton angyalnapozó, azúr. Hol a
pénztáros, a rózsaszín sarujú szépséges rémség,
a Szerelem adhat csak jelet,
hogy a fehér elefántok trombitariogással
s a kövér hímek gyöngéd íveléssel
emeljék Magát, s finom, barna combját
egy friss, aligzsendült ajkú angyal
angyalivá bélyegezze.

(Mondhatnám azt is, hogy) variációk egy Proust-témára

Nevedhez (Yvette) párizsi sanzon illene.
A szerelem is (először) franciául illett volna hozzád.
Izombékáit rádugrató rabló
liszteszsák-faru asszonya lehetsz utóbb is!
Előbb kiröppenni kéne hálóing-fehérben a padlásablakon.
(Amikor) fejed kidugva a szomszéd padláslakó függönyéig
nézni kezded: lepedőjén mily édesen tölti idejét Odette
(azáltal), hogy padlásablakod lenyesett rolettarongyain át
éppen rézgombos ágyad nézi: – hogy négykézláb állsz,
és ablakán fejed bedugod, Yvette.
Selymes, szomorú lófejéből
kibújik Harlekin azonnal,
sarokba hajított lónyak
üres tölcsére kiénekel ablakodból.
Nézi Odette (hogy) az Yvette törzséből bukdosó csöpp almát
ujjak hevenyészett kosarukba szedjék,
(hogy) az ágyék szirmait széthajtó ajkak
sót, osztriga-vonaglást érnek
(s azt is, hogy) kiröppensz
– éppen kiröppentél a padlásablakon.

Úszol az ég menyasszonycsokrával a külvároson végig.
(És visszafelé, ha) szivárgó, halk trombitaszó vagy
Odette, Harlekin alvásába lopakvó,
egérke-aprón a kandúr éjszaka-morgás
nyaktörő hegyi szerpentinjén tipegsz,
s hol Odette behúzott-karmú macskatalp csendjében alszik,
indáztatsz köréje lugast,
kikeleti aranyból kisodorsz levelet.
Trombitaszólamod selymét Harlekin
legombolyítja Odette derekáról,
s mint ökörnyál úszik Odette után eltévedt zenéje.
Yvette, szól Harlekin, mint egy babához, Y-vette.
Tetszik az álom élőinek, hogy itt van Yvette.
Ő az emlék.

Őszi est

Nehéz kék köd a keritésen,
mint pálcáján a vattacukor.
Fölsír s reszketve veti ében
ágait szét a nyári bokor.

A füttynek ezüstszegélyű árnya van.
Hajókürt-hangnak lila uszálya van.
S madár ha szállt, mint egy szobornegatív,
lebegve fölötted áll – sokáig hív.

Megfoghatatlan, de nyoma van,
ami csak moccan körülötted,
s benső világunk, nézd, boldogan
eléd lép, mint az újszülötted.

A szilva esése közben fennakad.
Túlért szilvaként omlik szét fél szavad.
S túlért gyümölcs bőreként derekad
kezem kosarából lágyan kihasad.

Csend. Üvegpengés az ág-zene,
mi most felemelkedünk bele.
Fölöttünk a madárnegatív
titokkal telt lebegése hív.

Szigetszentmiklósi Vénusz

A tér mindenestől alszik.
Alvó tükrökben sokszorozódol,
míg előrehajlottan,
ahogy szoktál, ágyadba visszatérsz.

Reggel Vénusz beül az iskolapadba,
10 órakor a vécén
leszív egy-két
könyörtelen slukkot,
szeme árkos,
s még ő maga sem tudja,
hogy ölének
kicsi füveséből
szikrázik

a tenger sója.

Éjszakai vetítés

1

Harlekin két hete sóvárgott Réka után. Réka bőszárú sortban hevert, s a combhajlat ütköző erdejéből egy picinyke páfrány kikapaszkodott az önmagára visszaroggyant, fakó nadrágocska-szárra.
Ha Réka – kalapban – kagylókat gyűjtött, széles karimájú fehér vászonkalapja orra nyergére sűrű árnyékrolettát gördített magából, tekintete beletakaródzott, mögüle leste, mit vált ki lábujjain a kerek körömágy ápolatlan tökéletessége.
Harlekin – mint mindig – kővé meredt, a strand kő teknősbékájához hasonlón, téglából rakott betört orrú fóka, farka rozsdás vashuzaláról lassan lemálló betondelfin. Vállát világfaló kis fickók egymásba akaszkodva tiporják, babszemnyi
kislány végül elmélyülten megkoronázza: mint kőpad lábához – tövébe pisil.

2

Réka magasan nyíló ablak mögött lakott, tükre elé feküdt, jobb keze édes Meridián volt, bal keze fekete Szagla. Dideregve tűrte, mikor vetkőztetni kezdték – ujjai a hársfát bevontatták az ablakon. Amint a szél betüremléseivel teli függöny fátylából kibontják, ott liheg fölötte madárfióka-pehely tapintású lombja, csillagok messzi fényével átitatódik suttogása.
Harlekin állt az udvaron, nekidőlt a hársnak. Mint Csontváry zarándokai, lejtették körbe fehérlő táncuk a kimosott ruhák. Behajtva fejét is a fa hónaljába, vöröslő hangyák birtokba vették arcvonásait. Fülledt kéregrepedésből rohantak a ráncok árkaiba, föl-le, fűtől fáig.
Mikor Réka tükre elé feküdt, minden ízében reszketni kezdett a hárs is. Mint akit pányvával vonnak, párkány fölött lombja a szobába nyomult. Harlekin is – egyszer – fejjel lefelé belekapaszkodott a repülőbe, de Réka rászólt: Szagla, mi repült be az ablakon? Ó, az alva csüggő csúfság, mondta Szagla, egy denevér, s mint szobalány a porrongyot, a fából kirázta a mélybe.
Mit tehetett Harlekin? A fej nélküli törzsre fölkuporodott, úgy tett, mintha ő volna a hárs, rágömbölyödve.

3

Végül eljött szombat éjjel. Szülei között Réka éjszakai előadásra vonult.
Harlekin tudta, hajnalban lefokozzák. Menesztik kofahajóra jegyszedőnek. A tat szélfogó kasában spárgán lógó mandolinnal tyúkketrecek közé szorul. Dél van, kifehérült napfény habzik a bozóton, s fiúján térdeplő lányka néz föl nagy fehér mellén annak kezével, mikor a hajósíp a víz közepéről gorombán rikolt.
Harlekin ekkor földlökést érez. Tömeg közepében, Réka mögött. A szomszédok arca, mint öreg kútkáva, márvány vízköpő kiszögellése, moccanatlan ázik a vetítés vízesés-sugarában. Csak Réka kuporog úgy, mint nyugvó fotelból kiütköző forgószéken. Mint a fodrásznál pörgött kislány korában, aranyhajszálak siklottak válla hóhegyéről az olajos padló férges réseibe.
Meridián és Szagla a süppedő székoldalba csípve. Lába nagyujját szőnyeg virágcsokrába fúrta. A combív megfeszül, a darázs döfte száj megduzzad, kifeslik, érzi. Harlekin átnéz a hátán, Réka, búgja rekedten, és forgószék pördül, mintha erre a búgásra járna, Harlekin lába elé.
A vasárnap első pillanatában a mélyben kofahajó füstöl.
Alvajáró gyermek lépked a lépcsőn. Melle között Meridiánja szombati éjből valamit markol. Viszi az ágyba, viszi szobából szobába. Évről évre. Lányunokái se kaparintják meg kézcsókjaikkal.

Audrey a Dunának ment

Mikor lebukott már a Nap,
csak akkor kezdett bíborodni.
Végigömlött a lift
tízemeletnyi falán a láng
s a 42-es lábú kislány,
a Nofreté’ szemű Audrey
hiába fürdött – bámulni kezdtük
az izgatóbb délutánt.
Mert ropogott kint az ablak,
s karácsonyfánkon az üveggömb
mind megnyúlt s remegett könnyként,
mintha arcáról folydogálna;
tévénk tükrébe tejköd települt,
és őt kellett követnünk,
kinek a Rákóczi téren át
épp a Dunába ért a lába.

Kék, hideg nő

A Kosfejű egyszer egy kék szobába tévedt.
Kék volt díványpárnán a rojt, képen a ráma.
Kék a függönybe fűzött szalag – s a ruhája!…
Vedlett kék tálcán rakott elé kék csészéket.

Ott még a teagőz is kék volt. A cukra kék!
És kék selyemből mint a hó, sütött a válla.
Mint alpesi holdsütésben egy ródlipálya.
A festő megborzongott. Azt mondta: Aludnék.

Tükörkép

A fák mögül a vak homály
sötét, puha állatbundája domborul.
Hallhatón lélegzik fűben a fej.
Félálmában a vaskilincs után kinyúl.

Bársonyból meresztett karma
ajtón végighanyatlik, deszkán kaparász,
megcsobbannak a levélsajkák,
s esőcsepp-kiütéssel didereg a ház.

Menj ki hát érte, talpra segítsd!
Jártányi ereje sincs már ablakodig.
Szentjánosbogarak áznak,
hol kecskeszakálla mellkasára folyik.

„Cigánylány-ágyba, apó!
– mondd neki gyengéden-durván – kemencébe,
rossz csontodat mért nem dugtad
ölének gyógyfüvü rétje közepébe?

Zárt combjának melegétől
leolvadt volna rólad áruló karmod!
Állatbundád bársonyából
kivájjon – nem is kellett volna akarnod:

pamlagotok lett volna így
hosszú szőrbundád, képzeld, selymes terítő!
S emberként láthattad volna,
mikor folyó- s hegy-lelked szélbe veti ő.

S szemed tenyerébe csukva,
minden ami benned szárnyas: útnak ered,
míg tested térde közé vonva
gyöngyfogu hercegi purdék apja lehet.

S bár hercegségük: seholnap,
mégis faunságodnál csak jobb a tűzhely!
Bogyó-koszorú helyett is
teleaggat könny-atkával, perc-tetűvel.

Halhatatlan síplyukaid
jobb ott betapasztva sáros sarka alatt!”
Mindenből kifosztott isten:
ember, márts faun-szivébe tőrt – szavadat!

De örök-kék szeme ködén
halál előtti mosoly – újjászült remény?
S egyesegyedül magadat láttad
sötét ablakod vakult közepén.

Esik

Fényes kályhacső törzzsel a fenyők
nem nyelik többé el az esőt.
Erdő alja nappal ezüst-sötét:
nyakadba rázza vizes ümmögét.
Lehetnél, aki rázza, te magad,
nem a vicsorgó gyöngébb kutya csak;
nem tűz s víz kényére hagyott szérű –
de maga a villám-meredélyű!
Eh! eb ugat! amit az képzeleg…
Az áram megszökött. A ház hideg.
Padló alól csörgőkígyó-patak
a fák közt tóvá, tengerré dagad;
a tenger hátán köd, ködből felhő,
erdőkre fehéren letérdeplő,
sötétbe oltott mész, fehér ragály –
zsákba kötözött patája kapál.
Orrlikaiból a gőz idecsap,
szád besötétült nyomat szine csak,
ha felhasad s kibuknak a szavak,
folyamsötétben hallhatod magad:
„Csak az asszonyi csípő kenyerét
a Mindent Elvivő ne vigye még!”

Holdözön Kalevala-hatással

Ilmarinen (persze, csak ő)
ment az éjben vaspöröllyel.
Bronzfején a holdfény-sisak,
arca, mint a bronz homokkő.
Aztán jöttek görbe utcák.
(Eladó a cseresznyés kert.)
Gimnázium és a szobra.
Tündérien szép majomsor:
lányok fönn egy kerítésen.
Léptem, hova Ilmarinen.
Ahány lépés, bomlott csokrok
annyi csésze mérge hullt rám,
kiömlöttek nyakszirtemre –
lánynézőbe, nőt faragni,
ezüstcombú nagy Dunához
ereszkedtem gyíkos fűbe,
mint egy kamasz fogvacogva
térdre, karra ereszkedik
fejjel nagyobb asszonyára.

Kalevala-apokrif

Ilmarinen, messze, kalapált.
Pörölycsengése négy tóra szállt.
Fújtatóból tüze kivirult,
érctömbből a forró fej kivált.

Forró aranytömbből a szelíd
lánymellek csúcsuk kiemelik,
isten hüvelyke nyomta volna,
olyan a köldök, fénnyel telik.

Futkosnak az őzbak csillagok,
kerülgetik a négy ablakot,
eszterláncban káprázó szemük
lesi az arany-szült lány-Napot.

Ilmarinen némán azalatt
kikalapálja a lábakat.
Ütése egyre gyöngül, lágyul,
ahogy a térden tovább halad.

Az aranyverő talpig remeg,
mikor az ölhöz érint kezet –
lám! kenyérbél-puha lesz az érc,
úgy ível hajlat-szeleteket.

Kaland a Kalevalából

És szólok én szegény, új és nyomorult
Ilmarinen:
Piros keselyű-ujjaid tépték,
aranyból öntöm ki a szivem.

A férfi végül mind magára marad.
Pohljolából
csupa céda leány jött csak,
mióta kiszakadtam jó anyámból.

Uram, új szív kell! Csak hangja szálljon!
Őre: lakat!
Szűk ketreceibe még én se férjek.
Soha több szelíd pillanat!

O. szerelmei

1

Gyerekkor, hatalmad

Palackban emlék:
„Hágtam én gyerekágy-fám!
Vágy, vertelek szét.”

2

Öreg szeretőnél álmodozik

Milyen jó lesz majd
éjjel nála… S nappal itt
kéjem alhatik.

3

Számítgat

Bearanyozlak,
mint tisztást a fény! Csak hagyd,
amíg kifosztlak.

4

Ifjú szeretőhöz

Törj szét, mint a fát!
Telt makkod szívemig verd!
Döfd le ott Apát.

5

Ifjának igazat mond

Lábam szétteszed?
Várj, míg kibukkan fejed!
Lásd: én szültelek.

6

Kettőjüket összeméri

Öregem kértem:
„Dörzsölj, hogy égjek!” – Hágsz te,
s tüzelek térden!

7

Öreg szeretőhöz

Kunnilingválnál?
Sót kéne keresned. Jobb
az a márványnál.

8

Kopogtat öregénél

Mint a vízcsobaj,
elaludt a bűn. Apó!
Itt a hó. S a baj.

9

Panaszszó ifjához

Vérezek hét nap.
Erős vagy nekem! Bűn csak!
Hóinget ég ad.

10

Szél dudál

Véres tunika.
„Kikapartak már babám!
Ég a klinika!”

11

Öreg szerető sír

Mottó:
„Lett áramszünet.
Míg gyertyát hoznak, fölgyúj-
tom mindenüket.”

Kivárt sötétet!
Rám gyújt házat. – Leégett.
S fut, hogy kivégzett.

12

Öreg szerető vallomása

Mottó:
„Vígy az Istenig
a hátadon!” – S lelöktem,
amint hegyre vitt.

Istenig vittem
hátamon. – De lelökött,
s mély nyelt. Ez minden.

13

O. örök szerelme

„Apám vert, bezárt.
Sírtam az égből esve.
Róma visszavárt.”

Megszenesedett

Megszenesedetten messze lett.
Tört, fehér színe szén.
Takaróstul nefelejcsedet
vitte haján, szemén.

Míg gesztenyelombos öle várt,
két fényes ifjú Hold,
észre se vettük, hol semmi falt,
összenőtt ölünk volt.

Ha álmunk rétre ért – sötét kelyhe nyílt,
csókolt, mint a szirom!
Csokrait a bodza fűzte ránk –
csöpp kéj – tömény iszony.

Árnyak koronáján kipattant
fényből ki szól? Neved?
Ágyamon átörvénylett színhús?
Üres ajtókeret.

Belőled, mint eső, elpereg,
vize só – fénye méz.
Hívhatom, mi tárva. Messze lett.
Magamba visszanéz.

Episztola operett-betéttel

Ne olvass, ne olvass Emile Zolát!
És senkinek ne írj episztolát –
mondták a századfordulós nagyik
a csíkos falú szalonban, akik
féltették kedvencük szeplőcskéit.
El is kísérték a vurstli-térig,
hol óriáskerék lejt s cirkusz áll,
s Herkules mutatja, mit nem muszáj.

De védencük amikor elájult,
ó, ó, mondták s egyikük alányúlt,
omlatag, szép haja a földig ért,
s ők nézték egymást: Ilyen semmiért?
Rózsaszín-pirulós nagyik, dédik,
így nevelgetik csak Lottit, Hédit.

S hogy kart karba öltve nevelődnek,
angolkert kanyargó útjain nőlnek,
s az ápolt gyepen jön Zola, Le Säde,
s játsszák: – Ez az én szám, ez a të szád –,
csak játszadoznak a hattyú padon,
s idegvégződésük egész vagyon –
ráismernek, hogy korlátlan árad
s elönt mindent a huszadik század.
Térdükig borzongató és édes.
Ölük előtt rózsás nyelvekké lesz.
S mikorra árnya hátukra áll,
már ők is tudják, hogy mi a muszáj.

S mert a sorban mindennek helye van,
„episztollammal szívem tele van,
mivelhogy nem vagy itt, úgy rád gondolok!” –
Lotti episztola-írásba fog.

Hédi meg olvas, s nyomban ő is ír,
Episztolla vadul hasít papírt,
s a lábujja is tízfelé mered,
s kapkodva harap lélegzetet,
és Lotti Hédit, Hédi Lottit lát,
ó kétkezes episztolla-vibrák!

Magányos finom perc, jöjj tanunknak:
élvezni, írni együtt tanulnak,
ballal azt, jobbal ezt, ki mily kezes,
csak szeretve írj, és írva szeress!

Fölkelt Ady

Maróti Istvánnak

A szócirkuszban ma este föllép.
Kiírják nevét a villanykörték.

A síron ülő kőgéniuszba
szállt robajló földből törve-zúzva.

Repedt a kőtérd, de mállni nem mert.
Csattogva hordott lángkardu embert

korom és vihar angyalruhában.
Végig a köd-Pest nyomult nyomában.

Részegen. Tamás-hitetlen fejét
bámulta, mint Atlantisz hírnökét,

cédrust, ősbölényt. A véres őszi
lápot látomása betetőzi.

S mikor utat nyit a sündörgö köd,
széjjelnéz cirkuszponyvák között.

Látják-e: újra fölszállt a páva.
Ölükben kikel aranytojása.

Ó, a proletárfiú már felnőtt.
Kocsimotorja – helyette – felbőg.

Szöveggyűjtemény, 1975

1

A fiatal költészetről alkotott képünk
egyelőre felettébb hiányos,
avagy
van-e kormánya az ekének?
(Na, ki tudja ezt gyerekek,
mikor már a kormánynak sem igen van ekéje.)
Illetőleg:
irodalmi vita tanulságai 1875-ből.
Helyesbítve: 1975-ből.
(Ámbátor nem is tudom egészen bizonyosan, Lisznyai
uram, melyik dátum a valódi?)

2

A vers:
„Rügyes meggyfa ösztökével
telketekben szántok”

3

Újmódi nemességünk magyarázati
(A vers védelmében.)

B. E. szerint az ösztöke az ekekormány tisztítására szolgál.
Tudomásom szerint nem.
Ökröt, meddő tehenet ösztökélnek vele,
vagyis böködik, csapkodják, nógatják,
s nyilván lehet vele tisztítani
az ekevasat, csoroszlyát, eke papucsát, kormányvasát is,
de a kormányát nem.

Az nincsen neki,
csak szarva,
az olyan mint a bicikli kormánya,
de az eke nem bicikli.

(A vers ellenében B. I. szerint.)

A meddő tehenet, ökröt, aki szánt
nem szokták böködni, szúrni, csak meglegyintik, ráütnek.
Sarjú-tüske böködi – a tenyerem,
én nem böködöm az igás jószágot,
s ha mégis, akkor nagy az indulatom,
jobb nem kimutogatni.

Van az ekének
taligája,
gerendelye,
utóbb már csoroszlyát nemigen használtak,
vasa,
papucsa is,
de van kormánya, kormánytükre,
van néki két szarva
is.

4

(Mit mondott Illyés, Lisznyai uram, sehogyse jut az
eszembe szó szerint, tudja, a Vadak etetésében. Egy
népfinak mondta. De ejnye, miképpen mondta is végül!?

Na nem, nem komolyan kérdem – Magától. De Lisznyai
uram, vajon ha Tőlük kérdeném, e vitatkozók mernék-e
idézni:
– Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
kellene: honnan jössz – azzal, ecsém: hová mész!)

5

Hát így folyik a mi életünk, Lisznyai uram. Verselgetünk.
El-elvitatkozgatunk.
Irodalmunk maholnap csupa ekeszakértőből áll.
Milyen jól érezné magát közöttünk, ha most élne!
(Olyan szépek a verseink, mintha csak Maga írta volna,
kedves Kálmuska bátyánk.)

Béri Géza éjszakai műszakba indul

Ébredj hétalvó! Kezdődik az éjszakai műszak.
Asztalfiókban alszik a zsebkés. Nézd,
székre vetett nadrágodból a padlón akart eliszkolni
– lesiklás közben aludt el szíjad.
A tegnapi ivás papagáj-bokrán
már nem les át a szénevő sün.
Kétoldalt, az utcalámpák mögött a mélyben
még lányok hánykódnak,
mellbimbójuk tenyerükbe döf.
Feleséged álombéli kuncogása
ereszt függönyt utánad.
Helyetted majd lányod költögeti,
mikor kék-fehér abrosz közepén
palackjából kiszabadul a jótevő szellem:
lábujjhegyén a napfölkelte már mennyezetig ér.
Méz-szaga lesz, és aranysárga madaraitól
olyan húsvétvasárnapi hangulatuk támad,
hogy mosolyuk gyorsfényképeivel teleszórják a szobát,
mielőtt ki-ki útjára indul.
Mikor hazatérve majd az üres szobába lépsz,
az ibolyaszárral telt pohár mögül
előlopakodik a hegy, ahol a kétujjszéles fűben
hemperegtetek hárman a lejtőn,
s a nevetés foncsoros szerpentin-szalagjait a szél
kitűzte a Szabadság híd,
az Erzsébet híd,
a Lánchíd kapuira.

A szép vízvezeték

A sárga rézcső a messzeségből.
A folyosókon a belső terek.
A vékony vázú vaslépcsőkön
kétfelé fésült hajjal
a bagoly szemű gépmesterek.
A tetőablak és a tekintetek.
Mintha nem a póklábú horgon,
verejtékfényű test a csipeszeken,
hanem csakis ezen a vak
üveg és szem-rengetegen
függne itt a termeken végig,
a pincékben, az emeletek,
a régifalú bolthajlatok
alatti közegeken,
amíg csak meg nem telik csővel
sorban minden terem.
Itt-ott a cső szivárog, amott
egy órán vezették keresztül,
a cső tovahordja a ketyegését,
mintha hattyúcsapat súrolta volna.
Néhol a cső körül apró láng kering.
Belenéz, és állapotos
felesége visszatekint rá,
majdhogynem beszélnek,
de a szerelő a fürdő felé fordul.
A függőhídon a gépmesterek
kétfelé fésült fejjel tartják a teret,
mint összeroggyanó vágat
oszlopai a zuhanó szenet.
Rövid emlékezetű művezető
vet utána üvegkalitka-jeget.
De ő már hallja, dörögve hallja,
szárnyas órája ketyeg.
Szárnyai kísérik.
Egy alázatos kis cső rózsája
(fürdés közben)
permetezve csurog szívéig.

Disznófő

Fejét láttam disznófőnek:
„Nyomjatok pofájába kukacos almát!
Ossza a vajda a purdék közt széjjel!
Aranyozott hazug nyelvét
vessétek Erzsébeten árnyékszékbe!”

Fekete vaságyam kivetett magából,
a toronyban őr állt, de nem merte nézni,
hogy üvöltő kocsija a falon átjön,
szélsebes lakája hajlik előtte,
veti eléje, mint pálmát a római szolga,
a vak szemű fiút, a vak szemű leányt,
az ifjúságot.

Végszó

Mint ólomkristályban a metszet,
áttetszenek s zizegve lesnek,
a napraforgók az ólom levegőt
meredten így emelik a ház előtt.
Majd kondulás, majd csörömpölés.
Két macska: kigyúlt, szökellő kés.
Repülő testük zúgása rikolt,
a véreb nyög, lánc pattog, nyelve kilóg;
minden karom nyílt, az íny érzi a zsákmányt –
ugyan miért e cécó?!
Véres szemük előtt fölcsap a madárszárny.
Lehet-e más a végszó?

Párbeszéd

(Hódolattal rótt igaz történet CS. T. költő portás-purgatóriumából)

Egy ember ment át Erzsébeten kék koporsóban.
Csak a lába lóg ki, s tán a keze kissé.
– Isten hozta, hogy van?
– Kérem, a Petőfi utca lecsúszott a téglagyári tóba!
– Hova gondol?! Keresztben áll!
– Igen, de megfordult azóta.
– Megfordult?
– Egy óvatlan perc elég volt. A portás amíg
evett egy kis káposztás derelyét (itt a szomszédban lakik),
és a sorompó, hogy jobban utána nézzen, fölállt!
– De az istenért, miért nem hívták a KÖJÁLT?
– Hogy injekciókkal az akácfák ballonját fölfújta volna?
És a Hungária Vegyi Művek ehhez mit szólna?
– Ezek szerint tervszerűen előkészített volt a lecsúszás?!
– „Valakibe beletörik a bicska!” – nyilatkozta több tégla-
gyári munkás.
– És mondja, tulajdonképpen hány halott van?
– Természetesen a teljes névsor olvasható az esti lapokban.
– Az jó. Mindjárt veszek egyet. Fontos a részletismeret.
– Tudja mit? Megnézem én is, ipszilonnal írták-e a nevemet!

Károly utcai emlék

(Az Aranycipőjűnek, a Károly utca című verse után)

A Károly utca a számon kiszalad – – –
(Ez itt alább, Sanyinak szánt hódolat.)
Mikor még borba mártott piskóta volt a … lábam,
egykor a Károly utcában, Sanyi,
egy kutya lábszáron hágott, de oly vadul,
hogy sebesen kezdtem ordítani.
Jöttek is lőccsel, hólapáttal (mivel a hó esett)
és szemközt röhögtek a kocsisok.
S persze, fogalmuk sem volt, hogy mi a magyarázat,
amit ezennel ide írok:
Egész délután, ahol jártam, egy nőstény eb
kerülgetett,
innen bokám körül a szőr, a szag.
Hát ez hozta ki a sötét és kan kutyából
a szerelmet
s a szamarat.

Átváltozásaink hóval

Határ Győzőnek

Szakad a hó
havas a föld
Úristen mily
havakat költ
boszorkányod
Havasalföld
Londonra is
hóinget ölt

Párizsra is
Budapestre
nem a kintre
de a bentre
hetevenötöd
rossz hatvanam
hava alól
nincs ki mentse

Kócsaghátú
hó míg lepte
lett belőle
kéklő lepke
kékellő hegy
csobogó víz
kék ég ivó
szerelemre

Medveszőr-hó
mikor fojtott
szánk a rács közt
vadat fújt ott
kötésig ért
ha a vállig –
Táncoltattuk
Füttyre forgott

Jön karácsony
ismerősünk
s mert a tél csak
nekünk őszünk
három gyerek-
csínytevők mi
ellépkedünk
ölnyi őzön

Szemközt velem

(Rácz Edit szobrászművésznek)

Azt hiszem a börtön valamelyik álma:
magma-közepemben ültem kitalálva.

Angyalmezítelen legközepén gyermek,
de csak mint a hagyma, egyre leveledzek.

Burokhaj burokhoz simul idő, hajlam,
míg kívülről nézem, mi minden volt rajtam.

Mint Krisztust keresztje, tenyerét a szögvas,
fa-voltom mag-voltom esdeli, hogy „szokhass!”

De a bent – míg a kint kötöz rám vérszakállt,
szembe mászó tüskét, állhegyen tört halált –

vedli tűzfal-hámom! S angyalmezítelen
ül csak velem szemközt, néz rám legközepem.

Műhely

Nem költészet a Költészet folytatása.
Előbb az, ami ellenállt,
arcába köpött a Szépnek.
Lóhugy színe a havon –
szárnya összefagyott tollai helyett.
Az ég elhalt nyerítés-pántja,
a magány távolodó patadobaj-szöges öve,
a sárral tömött szájú ének.

Szólítás

Nekem csak az van, ami közvetít.
S csak akkor létezik, ha szól.
Létezés, legtisztább formád a hang.
Minden élő, ami szólít.
Mert hiába van, ha van, de néma,
s elmosódó tömegében
a magában értetődő tárgy is
meg-nem-szült gyermektemető,
mint e kert fölött az ezer levél,
árny és semmi szótlan lombja.
De belőle egy-két idehajló
ág-bog névszerint ismerős.
Közöttük gyújt csillagot a magos,
száruk a tengerbe hajlik,
igen, itt, Erzsébet közepén a tenger,
ezt adják ők, ez a szavuk.
A krómoxid könnyű lándzsák zengik,
közvetítik a végtelent.

Mintha trópusi éj volna

Olyan az éjszaka, hogy minden lehet.
A Dél lángfarkú csillagai csüngnek,
közel, hogy rájuk vethetnénk ingünket.
Kábító stoplámpák a macskaszemek.

Pattognak, mint kivilágított bolhák.
S ahol az árny krokodil-foltja mered,
fölül a lián-dús rézfonál-veret:
rajta ezerlábú, kéklángú pont hág.

A kert vörös és rózsaszín. Rögökkel,
fekete-kék kaviccsal telt az útja.
Mélyén a fehér vaspad úgy röhög fel,

mint ágáló vad ló sörénye-bojtja.
Minden szétlobban. Éj, nyugalmad hol van?
Gyémánttal kivert kígyó-oszlopokban.

Néger bölcsődal

Az újszülöttre nyíltak a liánok,
nehéz röptű afrikai sirályok,
óriás szárnyú fekete bogarak,
az öreg halak és az oroszlánok.

Újszülöttbe ivódott a virágvér,
kígyók siklottak a lassúbb csigákért,
smaragd színű pókok fonaluk adták,
fokhagyma gyógyító feje hozzá ért.

És minden élő az újba költözött,
a gyermek liliomba törülközött,
s a lábatlan fák s szépfényű kövek
lelküket emelték a feje fölött.

Málló kőalak

Szentendrén autónkba intő
kisfiú volt olyan, mint ő.

Ágyamon térdel. Csak merengő
kis madara, szeme zengő.

Egyébként néma. Ijesztően
úgy ül, mint a temetőben:

kőangyal, kifaragott. Örök
mosolya befelé törött,

ahogy róla lassan lemáll…
Babázni tanul, ringat halál.

Puha tetemű szó

Szó! Puha tetemű, levágott Vad, kinek
mutathatom: gőzöl, él, vonaglik szived,

s nem kell több, csak gyulladt-szemű lámpás vesse
himbálózó fényét horgadó ereszre

s már úgy futok alája, zárt kapujáig,
mint aki hirtelen édenére rányit.

A lelkem rigó-felhő s egy bokor füttyhang
szakad ki számból – de kutyák kara vakkant,

aztán a sikongó, sárga boszorkagép,
fönn villamos szikrázik, az ablaka ég,

nyöszördül sín, híd döng, a pap-fejű lámpák
mintha inganának, még füttyömet várják,

de – Szép bujdosóm, égbelim ne röpülj! – így
őrizem madaram. A tél kijózanít.

A fonák balladája

A gombáról lehullott egy pettye.
Az üvegpoháron megéretten
hullni kész az üveg-szőlőminta.
Nőt is láthatsz: kecses lábairól
fut a topánná fajult krokodil.
Az ékszerész egy zöld követ dörzsölt
és agancsa nőtt a szarvasbőrnek.
Mondják, az ártézikutak most már
fuldokolva nyelik a vizeket,
s a fák ijedt csipkelángja kigyúl
minden este időben elégni.
A lámpák szórnak éjszaka-mélyet,
fekete gömbjük, mint a gömbakác –
ó, és fölöttük hallom a tengert,
fönt, fönt, egy medúza-gályát, siklót,
csikorognak a vitorlatartók,
hadak menekülnek tengeren át.
Fönt, fönt, elérhetetlen hallani,
tengerparti hegyek énekelnek,
pirossas-barnák rőt erdeikkel,
ivó szarvasként hajolnak vízig,
ó, hallani a tengeren túlról
régi versünk képében szívemet!

A tű fokán fennakadva

Mióta? S meddig? A tű foka elmetsz
s két-gödrű sírba két serpenyőd lehull?
Mindkettőben mégis drága volt a súly:
földnek az ég. S az égnek az, hogy élhetsz…

Drága volt a mérleg – kis üdvök veszte –,
rémes föl-alá, naiv adóvevőgép,
hogy a Föld rajta fölnyúló tenyérként
szívét a mindenség ölébe vesse.

Szarkofágfelirat

Mint borostás-markú hintás
gorilla-erővel
ráz szét rongyszoknyát nőjén,
és róka-szájuk csucsorítva
a sípcsont-sovány hintán leállnak,
gyűrűbe fogják a hóhér jelenetet:
a bicskába csimpaszkodó sikolyt,
a hullát,
így
szétrepedt órád
vérröghöz hasonló porszemeit
most fölzabálja
körülálló sokaságod:
a Mindenki Senki Sivataga.
Vércsíkos testét
körré nyújtja kínjában
a szétvert fejű macska:
lebombázott horizontod.
Vékonyszárú
fekete nadrágod alján
már megjelentek az apró lángok,
mellényed gomblyukait,
mint az aranka,
véreres levelekkel
összeszemeteli a tűz,
fallá sűrűdő ég ajtókeretei
eltávolodott tájat
szeletelnek darabokra.
Egy-egy seszínű, sefényű
Nap-konzerv szeletet löknek eléd,
de a bombaomlás peremére
éhesen lohol a csont-és-bőr tigris,
s már fakó-szakállú,
vizes-tekintetű
oroszlánok arénáznak.
Itt a besötétedett imaházak
köhécselésével telemert köd.
Legyező-szétcsapódás
egér-surranásával
végigszökdel a karodon,
arcodat megérinti,
mint a gyerekkabátról letépett,
ázott szőrmegallér.
Olyan a tér,
egyre inkább olyan a tér,
mint Slim körül az erdő:
egy darab
leszakadt
holdkaréj
aranylásával gaz közül világít
a makacs áll.
Kioltott világosság
és emlékműve:
e kutya-mozdulat.
Állkapocs között
a szétharapott sors.

– Hát feszítsd ki most
ocsmány mellkasod,
mely szakasztott oly szép,
mint Praxitelész szobrain,
és a szakadékok túlsó partjának
zergenyáját tükröző szemeddel
vedd jól szemügyre
a két üres üvegkalitkát:
időd elrepült, mint fülemüleszó.
Amit teszel, már szarkofágfelirat.
Óceán alatti hajnalnak szól.

A Meglékelt Homokóra

Mint hóhegyek
szikrázó hermelin uszályán
egy gyűrődésbe
befészkel a tenger…

Szép, szép, de ki beszél
a Meglékelt Homokóráról?!
Ahhoz a hülye is ért,
hogy a fönt lent legyen
s mint majom a figyelem résén át
elcsenje amit megkívánt.
Szakállas mutatvány,
ahogy a kéz
fortéllyal
a két gömbön fordít egyet!
De mikor keletkezett
e hajszál karcolás?!

Ez itt!
És hogyhogy repedéssé öregedett?!
Hova tűnt ezer és ezer nap-homokszem?
Nem gömbből gömbbe
– gömb alá zuhog!

Ki vagy?

Dalmadynak

Mit nekem a száj! Ismerj tisztább beszédet!
Mit tud a száj? Akkor szeretem, ha néma.
Tán Michelangelo Éje heverészett
életem legszebb száján. Egy szótlan lény a

menny földre tévedt titkai közül. Árnyék.
Zárt a férfiszáj! A baráté is. Erről
ráismerek fecsegők közt, aki vár még.
De kit ismerek a te hiúz-szemedből?

Ebnek gyengét, ha tolvaj csalétke hívja.
Úrnak senkit, ki épp a semmibe araszol.
Körbe-tűzfalat – minden visszhang a sírja.
Nekem szemed, szád: barlang, rossz farkas-akol.

Dalmady!

Mióta megfenyítettél,
megrezesült harcost,
a szerelem üvegházába menekítettél,
megvallom,
igen hideg
varázskastélyba tettél.
Pedig kölyökkoromra több jó szavad volt:
Kassák és Kormos színarany napjával süttettél.
Ó, mert rekedésig kiáltoztam,
hogy „kitakart Föld, megölellek”,
míg csak börtönömre szakadt a süket tél.
Akkor te az ilyen-olyan meghívottak
vasárnapi dalai közül kivettél.
De ’56-ig szóló obsitommal,
helyemben, Benő,
te is mire mennél?
Európaiatlanul rímelnél?
Panyókára hanyagul vetett forma
verdesné vállad
s hideget, meleget egyszerre éreznél.
Mint amputált
a táncos láb után
a véradók vendég vérével is
egyre csak utánam véreznél.

Csütörtök

Láttam, „a szél kövér macskafarka
belekampóz” Dalmady Benő szemébe.
Láttam: tízegynéhány közös évünk „csupa nyílt törés,
csupa csontig leszakadt sebhely”.
Eszembe jutott a koraősz, mikor a Dunaparton
karikázott lámpapózna-mereven.
Nagy teste ellenére megrepedt üveg
törékenységével hatott rám.
Alatta nyögve nevettek-lihegtek a küllők.
Szeme már abban a napsütésben is
kásás vízben bukdácsoló jégdarabot hordott,
s asszonyomtól, ki az idegennek kijáró
első mosollyal fogadta, fakón tudakolta:
mi oly nevettető? Bár nem viselt frakkot,
angolnyi termetéről sütött a hóhideg ingmell.
Csak nem hord fűzőt alatta?
Elképedve néztünk össze Gível,
s kívántuk, bár karikázna tovább.
Most rajtam a sor, hogy kereket oldjak.

Nem! Dalmady Benő a Kis Hölgy „száncsengő
ringású cicijét” nem tudta „kettős holdnak venni”.
S végképp megpecsételődött sorsom, mikor „a mező
angyalhaj-ótvarain” – versemben – „a zsák-
testű Óév nagyanyain” vajúdni kezdett.
S a többi kifogásolt részlet! … Egytől-egyig
csupa érzékletes, erős kép, tanúsíthatom;
alakok, tárgyak, megszemélyesült fogalmak.
Körülöttük fenyőszagú a levegő és almaharapás-
zamatú, mint a Kis Hölgy körül, aki
úgy tud aludni, hogy „közben testének
tündöklés-sejtjei osztódva alusznak”.
Dalmady Benőnek mindez dísz, üggyel-bajjal
aggatva versre. Láttam, a jóidő Dalmady
jégszínű homlokáról átszökik egy üres
asztallapra.

– – – Hirtelen az orvietói dóm
megcsonkított domborműveit találtam
magam előtt. (Úgy látszik, meg nem tagadhatom
képzettársításom kárhoztatott „manierista”
vakvágányait.) A társába kapaszkodó angyal
nyaka, állhegye még megvolt, de szája, arca,
koponyája helyén csak a kőseb fehér vére, a falra
fölcsapódó meszesgödör-loccsanat bőrösödött.
Más fejet úgy csapott le a kalapács,
hogy fejebúbjáig a tarkó ép maradt. De csak az!
A tizennegyedik században faragott arc helyén
a merénylő fantom-lenyomata dermedt. Miért?
Múzeumok kiszúrt szemű arcmásai évtizedek
óta kísértenek. (Vesd össze A kopasz
fodrászlány
-nyal, az Ördöggolyó-ból.)
Miért szúrták ki a szemük? A kettőzött
őrség ellenére rendre megjön
az ujjai közt borotvapengét rejtő:
valami nem kell neki. Az ókonzervatív
vagy az ultramodern? A Monalisa – vagy a
vastag bajusz rajta? Valami csúnya –
amiért szép? Csúnya – mert más? Más,
mint szőke hitlerájban egy füstös cigány?
Miért nem kell neki? Kell a falvédő-
sugárzású költő, verses újságcikkeivel
a csavarember. Kell a Kis Hitterjesztő
tömjénillata. Kell a lábszagú pornó.
De az az egyetlenegy soha! Orvietóban
az Angyal, Rómában a Pietà Szerelmespárja,
az Éjjeli őrjárat nagymellényű kecske-
szakállasai. (És a Kis Hölgy száncsengő
ringású cicijének kettős holdja.)
Ez már minden mértéken túljutott.

Ah! Ah! De aki ennyire rosszul van,
miért nem fekszik ágyba, szegény?
Miért nem hajol a fürdőszoba mosdójába?
Vegyen be aszpirint, hashajtót! Dőljön hanyatt
a pszichológus fehér műbőr pamlagára,
s kora-gyerekkori frusztrációit, mint
virágokat szokás, préselje szárazra
testsúlyával!
Csakhogy őneki sokkalta
aktívabb ambíciói vannak! Övé Torquemada
igazsága! S azzal Orvietóban pőrén
az Őskritikus csupán figyelmet támaszt,
jelzést ad, megment a Pokol hívó mosolyától.
Kalapácsa tulajdonképpen az Írást ütötte
kőbe: Mene, tekel, ufarszin.
Láttam,
Dalmady Benő kásás szemében is a bukdácsoló
jégdarabnak ez a rendeltetése: vésse
homlokomra.
„Ez férfimunka volt”,
mondta Orvietóban a Kalapácsos is.
Én pedig, mielőtt e könyvbe az Év végi
napsütés
kéziratát végleges helyére tenném,
üres papírt csúsztatok a gépbe
s lemásolom újra, hogy Dalmady ujj-
lenyomataitól a szöveget megkíméljem.

A Helsinki út

Most nézz ki az ablakon. A szürkület kettémetszve.
Most kezdődik a rózsaszín uralma.
Soha illanékonyabb uralkodást! És mégis…
Egész nap ezt a percet vártad – nézz ki az ablakon!
Ahol legtágabb a távlat,
a szürkület sávjaiból ott emelkedik elém,
onnan már csakugyan karnyújtásnyira a földön,
a rózsaszín uralma.
Egy csík. Vízszintesen.
Cezúra a szürkület rétegei között.
Mélység nélküli szakadék.
Meder nélküli folyam.
Ég a földön.
Rózsaszín szalag, amint átköti
az ablak alatti ajándékcsomag-földet,
ezt a ketrecalja-földet,
P. tébolydasarkát.
A siratófalú toronyházak között (mint a
postás gallérja alól) dereng,
olyan, mint üres hegedűtokhoz hasonló előszoba
kopár sarkába dugott meglepetés,
miközben az ünnep estjére vár.
Rózsaszín – semmi köze a rózsasziromhoz.
Semmi köze a színhez.
A szín alatta is szürke.
Az úttest.

Év végi napsütés

Év végi napsütés kültelki máza alatt még a
téglaégető hűlt helye is arannyal rakott véka.
Még a fekete ravatalozó mező is fakó
ezüst-szeméttől hemperdül, bolydul a zöld maradéka,
mintha csak Karácsonyból kivetkőztetve a fenyőt
belerázta volna egy tizedik emeleti lakó,
s a rongy angyalhajból zöld sünök gömbölyödtek volna,
s tűlevél-tüskéik körül a Kis-Duna könnye folyna.

Csupa nyílt törés, csupa csontig leszakadt sebhely, de
a szél kövér macskafarka belekampóz a menhelybe,
hol meghúzza magát az öregasszony Óév, puffadt
hasa az ágyból szemlátomást fúvódik föl, mint léggömb.

Hó tonnáiban, kristály hercegségben szebb a szélcsönd.

Bár sikló szánt húsz éve nem láttam, s az se csengett-bongott,
a száncsengő, ha képzeli az ember, lajtorjává
válhat. Ha minden csengés: lépés – lesz Isten jókedvévé.
Puszta kézzel elejtett szarvassá. Házzá. Angyallá.
Puszta szemmel megejtett Kis Hölggyé. Gyönggyé. Kagylóvá.
Kurvát is a hó tonnáiból könnyű tisztába tenni,
száncsengő ringású cicijét kettős holdnak venni,
mikor a téglaszárítók közül csak hópelyhek úsznak,
s testének tündöklés-sejtjei osztódva alusznak.
Fekete dongájú dézsában fürdetni Szűzzé, Kirkét.
Ágyékmozgású Hintó, elhullámzik velem innét.
Most a téglaszárítók közül gyilkos se settenhetne.
Szél papírállatkái hintik az űrt üresebbre.
Géz-békák, rongy-gyíkok a mező angyalhaj-ótvarain.
Menhelyén zsáktestű Óév vajúdik nagyanyain.

Reped a léggömb-has, össze többé sohase forrad.
Babafürösztés. Újév. Halleluja-függönyös vérpad.
Átalver az őszi messziből idáig tüzet hányó.
Micsoda év jön: aranyban érkezik!
– Ó, hómező,
varjúláb titokírása csipkézne… Száncsengő… Szánnyom.

Levél Z-be

Déli hegyekbe kóborolva
északi folyamkanyar jéghideg
nyárestjébe burkolom magam,
pedig a fát piros hold vérzi meg.

Mint sátor csattogó ponyvája,
arcon vert hátadig érő hajad.
Bokrok, didergő zenészek közt
szám melegített virág-talpakat.

Viharlámpában vízszint suhogó
lángnyelv világított öledig.
Irgalmat esdő szememet-számat
a lángok selymére szögelik.

Függönyből, fatörzs mögül a szél
kipenderít – dőlsz – utánad kapok,
de a semmi csontig hasító
tüskéin fönnakad mozdulatod.

Pisztráng-villanású percek – délen
borítottam szememet velük –
mégis talpad viráglenyomata
jegesedik a fűben mindenütt.

Fürdő lány Z-ben

1

Szemed
széltől hátrafújt függöny,
alatta becsúszó tekintetem a kádig,
a víz utolsó buborékja a lefolyó torkán
veled egyszerre sóhajt,
s a zománc tengerében
besötétedik meztelenséged Húsvét-szigete.

2

Szemem
tükör, amit fürdés után lábad közé teszel,
hogy láthasd: sötét kerteden ejtett holdsarlóvágás
a gömbölyű világon majdnem körbeér.

Aranyhajú téli alkony

A parkettából fű, ibolya nyílik.
A falban nem ablak – mézes üveg áll.
Nem láthatsz ki – de ellátsz elmúlt napba.
Csak azt ne hidd, hogy ez tout ègal.

Mintha a Kis Hölgy haja tekeredne
lekopaszítva, végbe göngyölítve.
Ponyván kínálták – meg senki se vette.
Dühvel vágták vissza e sittre.

Hitted volna: sárgulni fog, mint befőtt
üvegbe romlott, nyírt napkitörése?
De hol alóla, amit egykor benőtt:
pillantásának repkedése?

Széfből a kincs, mint csatornába hólé,
a légneművé vált páncélból kihull.
S mint cellaajtót betölti a hóhér:
mindent kirekeszt ez az idol.

Ez az önmagát kitépett aranyhaj.
E látnivalóra lehúzott szemhéj.
Száj – elillant jelentésű szavakkal.
Priapuszokkal telt szentély.

Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat?!

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságában ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.

Fű, ibolya… És a falban nem ablak.
Hanem mint vérben útonálló rög:
magva trombózis-gyanús alkonyatnak
aranyra fest szárnyas lódögöt.

Tél, szerelem, fél híd

Azt montad nevezzelek ∪– nak, ne ingereljük az ördögöt,
legyek jó zsidód, ki istene nevét nem veszi szájára semmi pénzért.
Elégedjünk meg ennyi csodával: az orrszarvúak
mozdulatlanul kérődznek, míg kinőtt, kockás gyerekkabátban,
kötött sapkádból Pallasz Athéne sisakot formálva,
mézszínű hajzuhatagod tarkóvédő idegenlégiós kepijét hátul
szabadon lobogtatod a hidegben, s fázós ujjaidat
markom szájzáras buldogfejében, kabátzsebem legmélyén melengeted.
Hát ennyi nem elég? Úgy lépkedünk, mint egy egészen apró medve
egy még apróbb őzsutával összenőve. A zöld és sárga lámpák
émelyítő konfetti csíkjaikkal a betonút sártócsáiban remegnek,
az elénk kanyarodó reflektorok világító fehér mázba vonják
a gumikerék fröcskölő sárbombáit: repülnek, mint az angyalok.
Minden alattomosan fénylik a sötétben – csak a Fél Híd feketül.
Felének építését, úgy látszik, jobb időkre tartogatják.
Estéről estére – oszlopok megfagyott verejtékével alul,
s hogy íve épp a legmagasabb pontján esztelenül
abbamaradt, kibuggyant óriás vasdrótbeleivel fölül –
mint fölfeszített állú titokzatos állat, utánunk vonít.
Álmodom-e, hogy fellopakodom rá veled,
s el nem készült leszálló ívén indulunk (mint egy fájó,
lábbütyök-csomókkal teli padláslétrán) a gyerekkoromba?
Mikor bársonyruhád rejtelmes nyílásába kezemet becsúsztatod,
önkéntelenül a kamrafalhoz döntött zsák
hűvös lisztjét éri másik kezem,
ó, igen: hozzád képest durva kőreszelék, csikorgó murvaöntet.
Szédület émelyít – lehetne ez új költészet pillanata!
Új szavakból a hasonlíthatatlan lüktet,
mint kivehetetlen árnyalatú kék erek ágyékodon,
de a vonító hídon maradt a vers is ∪∪, ∪ – m,
itt zacskó száraz dió s fokhagymafüzér moccan a szögön,
s réssel teli rejtekajtón a reflektorok késével átvert hó zuhog.
Hogyan hihettem, én, fölfeszített állú, titokzatos állat, Fél Híd,
ki legmagasabb pontján esztelenül abbamaradtam,
hogyan is hihettem szerelmem, Kis Hölgy, kihalt múlt időmről,
hogy szörnyeinket kötőtűi alá heverő
mohazöld gyapjúmotringokká szelidíti!?

Viszont

Csak öt percre futottál volna át,
ha patkánytetem jeges szőreként borzolódik
a téli fű a parkban.
Kifehérült szád körül tilalmak ketrec-árnyékával
lihegve csak egy percre estél volna be az ajtón.
Erőtlenebbül, hogy a szoba közepén magadban állni tudj.
Vágytalanabbul, hogy didergő ajkad benső rózsaszínével
megitass.
Kopasz nyakú, tollatlan szeretlekjeid
tudatlan madárfióka-csipogása nélkül,
miután ígérgetéseid elapadtak,
s apró színjátszó-trükkjeid leszivárogtak a szőnyeg alá,
mint a lassan kivérző seb a fölnyitott csuklón s bokán,
csak a pilláid közül csurgó ónos esőcseppekkel
lett volna arcod behintve,
s annyi időre csak,
amit az óra másodpercekkel mér,
amit az ilyen tiltott találkák vámszedői,
a kulcslyukra tapasztott házmester-szemek föl se fognak,
éreztem volna, amit soha a selyemszőrme sárga ágyon,
a viszonzást.

Becsukódás

Állig gombolt meztelenségbe
ő felöltözik, ha levetkezik.
Túlságig nagyra nőtt lábfejét be-
terpeszti tükre tengerébe.
Ágy, sivataggá porladt mocsár
gőzöl. A cserge sárga lángja
testnyomából parazsat eszik,
mégsem lobog föl. Tüzét, mint hasa
a bezabált tigrist, lehúzza,
hever, macskafarkat kunkorít.
Ágyából, a cserge szőrzetébe
tövig beverve ácskapoccsal,
nézek utána én, kirabolt,
mint üstökös uszályközepébe.
Célzókörökkel furcsára festett
tekintet nélküli tárgy a szem,
idegen hátát hiába lesi.
Túlságig nagyra nőtt idő előtt?
Ide-oda ütődik benne,
mint a karácsonyesti tréfa,
a nagyobb dobozba rejtett
kisebb skatulya titka: egy szem
tarka bab vagy ruhacsipesz – a
lélek. Tarkóján, haja alól,
mint mocskos mosókonyha-firhang,
ezért az a lecsúszó árnyék.
Szakadt szivárvány maradéka.

Dia Kis Hölgy

1

Hó szakadt rá. Már négyszer. Hó.
Térdig. Ölig. Mellig. Állig.
Karcsú suhanc, ki odacsalt.
Kazalba dugott.
Fölgyújtotta rád.

Hol szemed égett:
gyémántozódik
fölötte most a tonna hó.
Hajlunk föléd, kutunkra mi.
S metszve tőből, fölvérzel még.

Síkon púpra púp: hegyre hegy.
Tengerszem verdes ránc közé.
Fák, hóba feketedjetek!
Virágos ingben
táncol falakon.

P-ből nőtt hegyi tájamon.
Como tavamon. Adrián!
A naplemente
csóvája, Kis Hölgy,
elsötétül a válladon.

Te! Becsukódó kapuszárny.
Félhomály. Derengj sötétből.
Váza önfénye
örök sarokból.
Csillagtalan ég mélye sejt.

2

De fordított e ravatal!
Nekem kéne nyújtóznom itt.
Tenger üres táncparkettja.
Szél. Hold. S két össze-
hajlott női fej.

Világvégi tekintetük
hálója rácsoz
azúr-ibolyát.
Tengerbe vert cölöperdőn
lámpafüzér fut semmibe.

És mégis ott a semmiből,
szívükből és a messziből
az ég alá hányt
marionettet,
kihalásznak, rám lehelnek.

Átölelve üres rongyot
– föltámasztjuk! – pattannak föl.
S madárcsináló,
visszaérkezem.
Röpdös a csíz, a pitypalatty.

Mosott hajuk illatából
készül kezem közt a szárnytoll.
S tetemem, lábtól, zizeg, mint
gyerekszáj, fésűn:
– Játsszunk még egyet!

3

Bársony ládikában mégis
– színes diák – te fekszel itt.
Várkastély a Kárpátokban.
Szakadék. Medvék.
Csillag fagy. Te jössz.

Csaló szeánszunk hív elő.
„Attila utca nyolc?” – kopogsz.
„Ez P?” – A lélegzeted is…
„Báthory Erzsi
kerget kis szüzet.”

– Nem nyitunk ajtót soha már!
„Száncsengő-virtuóznak se?”
– Meghízott erdőnk; csöngjön ott!
„Forog molnárlány
vízikeréken!

Fáj neki!” – Mi meg itt fájunk.
„Kőszívek! Én vagyok Kis Hölgy!”
Két régvolt moziszenésznek
néma kép alá
így cincog szivünk.

Árvácskabársony tenyered
fehérre festett sík falon.
Domborulása
párnácska szádnak,
mint gyilkosaid: testtelen.

A Kis Hölgy aranyhaja fölött szemem a jövőbe néz

Mikor harisnyás lábfejemre borult szombaton,
s a fapapucs fehér bőrpántját kikerülve csókolta ujjamat,
s Gí és én fölötte összenéztünk, mint két meredek sziklapart,
s ő szakadék folyójaként, üvegbe zárt holdsugár, világított a bőrén keresztül,
s a haján át erdőmély ibolyarengetege lélegzett kezünk madarait kívánva,
William Butler Yeats a fejét ingatta:
Hogy is adhatnám össze vele vadon nőtt ötven évedet?
Arthur Rimbaud amputált lábát dörzsölte kielégítetlenül,
s csak félig figyelve dünnyögött:
Lehet-e, hogy megbocsássad Őneki a folyton elnyomott szándékokat,
könnyed befejezés tegye jóvá a nyomorúság korszakait?

De Ezra Pound azt mondta: Amit szeretsz, az megmarad – a többi: sár.
S García Lorca szamárral kaptatott föl a lépcsőn,
szamárnyereg felhőhajójából leszólt nekem:
Lába között felejted ajkad – mondta.
S tudtam: így van. Így lesz már. Fölkapja Őt az idő,
mint kerti ünnepélyre törő szélvihar a papírlampiont,
s üvegbe zárt holdsugarától
a szomjas sötétség még sötétebb lesz.

A Medvefogó

A cirkuszi medve, ki fagolyón billeg
és zúzmarás szemmel hegedül, hegedül,
Gyarmat porán végig, kerek börtön alól
szárnyaló gúnárok, ebek közt menekül.

Vad börtönoromnak magasában aztán
dombi erdő tarolt málnásán elhever.
Csalják mézzel, bottal, cifra tűzoltóval,
de kopogni illőn – medvénél? – ki se mer.

Megy ekkor egy asszony virágos ruhában.
Nincsen szúró botja, se tüze – szeme nagy.
S látjátok?! A medve szelíden nyomában!
Jönnek! S köztük én is: anyám szive alatt.

Hajók

Ki találta ki az első hajót?
S a tüzet? És a kereket?
A szerelem feltalálója ki volt?
Árulók atyja, Efiáltész, ismerem a neved.
És ismerős, aki Marathónból jövet összeesett.
S Heléna, egy féligzöld alma nyertese is.
S ki az élvezetek mesterségét megújította,
a történelemben szerepel félezer kukta.
És ismered, aki szólt:
„Szegények, a mennykő essen belétek!”
Meg azt, aki szólt:

„Szegények! Fenn a mennyben vár a ti
ebédtek!”
És azt, aki a kettőt együtt fújja.

És itt van Napóleon trombitása,
kinek két kezét a gránát kitépte,
de szája a marsot rendületlenül fújta.
És ismerős leghülyébb királyod tyúkja,
pápák kakukktojása,
no meg a vén zászlótartó,
és a kis Dobos is a polcra került,
hiszen kitalált egy tortát!
És a Kékszakállú! Hiszen hordóba zárta a nőket!
És Lédererné, hiszen „keze, feje, lába…”
És a nagy lábú fiú,
aki a rock and rollt kitalálta.

De ki találta ki az első hajót?
Az Ararát hegyén egyszer csak ott egy bárka.
Az Atlanti-óceánba egyszer csak befordul
Gibraltár után az első föníciai.
De kiderül, hogy mindenről lekésett:
elemi iskoláinkban már a vikingről hallani.
Az ókor tele van szantál tutajokkal.
Cédrusfa paloták ringnak a korallpiros vizen.
Rabszolgalányok táncát irigylik a sellők,
míg a gálya szagos fűszerládákkal vonul
s vitorlát vöröslő tenyerek jókedve dagaszt.
A középkor hajói fölött, mint tűzvész visszfénye vérzik
a gályarab-jajszó.
Török vizeken néhány magyar szó.
A hajó orrán a Tengeri Szél bronzfeje fénylik.
Majd kinyomják a szentek
a szarvas, kopoltyús faragott isteneket.
Elsütik az első mozsarakat.
A dátumot szépen beleöntötték az ágyúcsőbe.
Milyen meséset tévedett, hallod, Kolumbusz Kristóf!
És Egyházat alapított valahol Magellán!
(Egy ilyen jó hajós! Ez mégiscsak sok kicsit!)

És jönnek a kínai dzsunkák, a selyem.
Cervantes egy hajón lesz nyomorék.
A skótok tudják, mit csinált Robin Hood a tengeren.
És így tovább, és így tovább. Hajóra szállt a nép.
Aztán hosszú kéménye nőtt. Oldalán locspocs kerék.
A kisfiú csak ámult, ahogy a kémény
a híd alatt meghajtotta fejét.
És kinőttek titokzatos virágai, a hajókürtők.
És ősszel, ködben a Dunán
hallgatod a mély, a magas, vadmadár hangú
hajókürtöt.
A Kis-Duna egyik falusi városához,
a reves deszkakikötőbe
lassan bekacsázik a cserfes kofahajó.
És San Franciscóban az Arany Híd alatt
piros frakkban áll a néger zenekar.
És Ráckevén láttam utoljára
zenekarral búcsúzó hajót.
És képekről láttam hajólokált, úszómedencét,
teniszpályát. Laticelfülkét sztriptíz utánra.
Mozit. Templomot. Repülőteret.
De ki volt, aki a hajót kitalálta?

Bözse és a számok

Mit akarnak Bözsétől a vénhedt számok,
görbe képletek, sikamló ábrák?
Tanár úr, Mózes-ük-szakállú álla
mért csattog, mint varjú a napsütésben?!
Ha Bözsit hívja ön,
s ő hallgatag-álmodó,
hát mire vár temetőkapu-szájjal?
Nem vette észre, hogy
a szelíd csönd remegve
Bözsin könnyű csillagot ingat,
mint szalmaszál a tapadó buborékot?
Nem nézett ön Bözse szeme közé?
Hisz színtiszta irigység,
ha szúrós heggyé húzza föl vállát
és rosszallón köhög!
Bözse a puha szerelem alján
kagylókkal játszik,
üveges, kék színű tengeri fűből
fontam repkedő kötőt
ágyéka elé én,
s ha a számsor
– dobokra pergő kivégző osztag –
kagylókat rugdos s marsol keményen,
kapja kötőjét ijedt szeméhez,
és semmit se lát a vandál veszélyből.

Kis vers Karácsony táján

Átnézhetsz-e az ablakon,
ha jégvirággal van tele?
Kórusban szól sok kis majom:
„Átnézni rajta? Csak mese!”

Hát lehunyt szemmel láthatsz-e?
„Nem én – nevetnek –, még te sem!
Nem látszik úgy a lámpa se!”
S illegnek csak fölényesen.

Bújtál-e kedvenc zugodba
egyedül, de mégsem magad?
„Ha egyszer: egy – csak egy!”, zsongja,
s szétugrik a majom csapat.

Pedig a jégvirágszirom
félrehajolva utat nyit!
És át lezárt pilláidon
a nyárban láthatsz valakit!

S hiába egy: csak egy – kedvenc
zugodban térdén lovagolsz.
Ugróiskolába lebbensz.
Virágért földig lehajolsz.

Babáid szenderegnek mind.
Télen úgysem nyílhat virág.
Bár rosszcsont szél süvöltget kint:
nincs maga, ki magába lát.

Nagyanyó rég nem látott unokái

Hogy kerül Juliska néni szonettbe?
Kocát vakargat ez a nagyanyó,
az orra is dércsípte rőt bogyó,
zizzen szoknyája, mint szárított repce.

Pápaszemmel kémlel, mi ez, kelepce,
hogy ennyi tündér nőtt, mint a hagyma
szökőkútként csobogva magasba –
vagy mind gumókról fölrepdeső lepke?

Álmodik, mikor messze még az este?
S csak, hogy kocája éhesen röfög,
néz rájuk úgy, mint az elevenekre.

Most meg én látok furcsát: a rögök
fölött jó arasszal, látom, lebegve
nagyanyó száll unokái között.

Nyári Mari könyvébe

Higgy a nevednek: benne a nyár.
S ha nyár: tavasz és ősz – de tél soha
(ahol, mint jégszekrényben a máj,
hó alá zárva csíkra szelt szivünk.)

Hová a völgy, mit tavasz öntöz,
jég-közepünkig kívülről bámul,
s csak képzelünk szirmot, rügyet rönkhöz,
gyümölcsös nyarat, a lombkoronást.

Higgy a nevednek, megszabadít!
Varázsköpenyében innen kilop.
S bevár a nyár – szemből-fény vakít –,
mint egy lüktető szügyű antilop.

Alvó Susanne

(Egy világosi házi muzsikálás után)

Szemedet, meleg jánosbogarad
betakarja egy-egy levélszirom,
mert virágnak látom szemhéjadat,
s lélegzésed a vers papiromon.

Mosollyá nyílik álmod zenéje:
az esti zenekar játszik tovább,
s a fonott burájú lámpa fénye
siklik a tóvizi hullámon át.

Már hajóvá alakult a konyha!
Árbóckosarában a Hold lobog:
fényéből szőtt hálóinged fodra,
de furulyádon billeg ujjsorod,

s a két István, testvéred s Pista bá’,
a furulya-társ s a mandolinos
muzsikája kísér mindenhová,
álmod égi, földi partjaihoz.

Éva-lak, Fonyódon

A ház, a ház, a ház.
Szögleteiből darázs citeráz.
Mély folyosóba mész,
függönye mögött vonót húz a kéz.
Pókszőtte hajú lány
átrepül a magára zárt szobán,
hajad súrolva húz
kiütéses falán át szoknya, blúz.
A válla olyan szép,
mint fióktengelicéd tolla épp.
A melle kerek, szép,
almáskertjét ápolnád, szeretnéd.
A hasa heves, szép
méz-mázas kályha, szád rásüttetnéd.

S lábujjon fülel,
honnan dong darázs,
a ház, a ház, a ház.

Sikondai gyerekrajz

Gelsei Erzsinek

Este volt, s Erzsi, a kaszálatlan fűben futottál.
Kifésült hajadat szentjánosbogarak úsztatták mögötted,
mint menyasszonyi fátyolt, s a tyúkólban vérengző menyét
kakastoll-kavargásból behúzott farokkal surrant rajzpapírodra.

Bátyád marcona fakéreg-szakállasok
bekerítő marsolását rajzolta egyre közeledőben,
s megszületett a világ nevezetes zuga itten:
a kísértetjáráshoz elengedhetetlen
kivájt tökfejű tanári kar
igazi szuroksötét tekintetekkel,
a többinél is fejjel kisebb maróti bácsi
(mivel eggyel kevesebb volt a kivájható tök),
összefogódzva csacsi fülű nagyanyókkal,
baltaagy-szögletű apukákkal,
s a szerelmet keblük húsdarálóiban eltüntető anyucikkal,
hátrakötött sarokkal szipogva álltak
a fabácsik
fekete körgallérja alatt.

De végül
kislánycopfjuk, stráfos gyerektrikójuk
zsíros-lekváros címerében,
mint borsárga gyantát könnyező kérgen
egy világító bogárszárny,
megragadt Erzsi, büntetést megelégelt,
jóakaró pillantásod.

Miért szép a Süllő utca?

Hogy miért szép a Süllő utca,
csak az tudja,
ki a sarki holdsütésben
talál olajfa-kalauzra,
mert az ezüst sombrerós fa
belelát a csomagodba.

Óriás ezüst elefánt lenge
ormányaként súrol az ág,
illatvödröcskéit addig üríti rád,
amíg egészen elmerülsz benne.
Ki tudná jobban, mint ő,
hogy táskádban felkönyökölt
az elfűrészelt delnő, Pintyő.
S ki lát el jobban az állomásig,
hol szögezik az arcképedet,
s a körhinták közt álló hintón
kacorbajszú vetélytársad
rajtad nevet.

Barcelonából bika bődül,
San Franciscóból trombita.
Soha nem hitted, hogy az égből
leszállt az Isten kisfia.
Lépj mezítláb ki a fűre,
s a lelked, mint egy nagy csomag,
itt senki sem veszi észre,
a sarki fánál elmarad.

Anyám jácintjai

Titokzatosan gyönyörűt
tanultam játszó anyámtól.
Padláson ómama-szekrény.
Muffból molyfelhő kitáncol.

Kalapon pók karikázik
s padlásnyílás-fénybe a por
száll, mint éledt báli fátyol,
homályban egy virágcsokor.

S már hallom az első csengést:
„Jaj, talán csak nem lesz törött!”
s aggódva rongypólyát hámoz,
de szikrázik keze között

és olyan kék, mint a tenger,
ha szemhúnyva elképzelem –
egymásra nevető arcunk
ránk nevet az üvegeken.

Egész kosárnyi különös
béléses, tálas szép üveg:
lilán derengnek, borszinün
lövelik rám a fényüket.

Visszük a létrán lefelé.
Karjában én meg a kosár,
s ahogy csendül, nevetve szól:
„Látod, egész kosárnyi nyár!

Kint hullik a hó, fúj a szél?
Szembekacagjuk a rosszat!
Tenyérnyi kert az asztalon
hóesésben illatozgat.”

Hittem is, nem is. Valami
homályos kép rebbent bennem.
Karácsonykor zöld búza nőtt
nálunk egyszer, cserepekben.

Virág – üvegből?… Nőhet az?
Anyám csak vígan dolgozott.
Üvegbe víz került. Bele
csöpp vasalószenet dobott.

Aztán a parányi tálat
fölültette az üvegre,
lukas volt mindegyik tányér,
hát egy hagymával befedte.

Barna héjú volt a hagyma,
öreg-ezüstös, kopottas.
Újságpapír csákót nyomott
rá az anyám, hogy „aludhass!”

Elhűlve néztem, mit akar?
A víz, a szén, az a hagyma
nem szólt, nem moccant, csak tűrte,
ahogy sorban letakarta.

Majd múltak a hetek. Réten
leterített fehér medve,
a havas föld egyre porzott,
szél cibálta fenekedve.

Láng nyelve a kályha-ajtón
kíváncsian kikandikált.
Almahéj sült, dió gurult.
A sok üveg sötétben állt.

Egyszercsak hallom, hív anyám.
Szánkóztam a Jutadombon:
fehér arcom bazsarózsás,
van kristályos hó-bozontom.

Havasan futok hang iránt
s lábam majd meggyökeredzett:
Az üvegekben porcelán
fehér kígyók tekeregtek.

Vagy ha nem kígyók – a hagyma
eresztett meseszép szakállt.
Mint a fehér rakott szoknya,
amit tündér-derék riszál.

„Ilyen fonadék nincs is tán,
hajló alabástrom lián…”
Tapsol anyácskám, jót nevet
olvadó hóember-fián.

„Ez csak a gyökere – hanem
a papírt is emeld feljebb!”
S hagymából zöldláng levelek
valamit már kiemeltek.

Még körbeölelték óvón,
rejtették, de nem sokáig!
A fényben úgy nőni kezdtek
– áll most csupa királylány itt!

Szétnyíló kardlevelek közt
lábujjon állva vigyáznak.
S gyermeknyi anyámat látom,
belőlük néző anyámat.

Nóka

„Hozol meleget a hidegre?”
És:
„Kergetsz-e medvét a gyepre?”
– kérdezi Nóka Márciustól.
Ő most éppen éjjeliszekrény.
(Szobákat játszunk, bútorokkal;
Enő az ágy, Zsazsa kanapé,
Renáta, Hajni asztal, kancsó;
„függöny lennék! ezer szemem les!”
„én tükör! a tükör mindent lát!”
izgalmuk rózsaköde nyüzsög,
mint egy Mándy-regényben a múlt.)
Nóka négykézláb, térden,
mi meg,
transzba-esettek, a levegőt
hasunkig leszívva
fülelünk:
Kopog-e szekrényláb?
Ajtaja
láthatatlan kéztől nyílik-e?
Semmi által kihúzott fiók
rejt-e takaró-nagy ibolyát?
Szerelmespárt takar?
Halott lányt?
(S míg egy tizenegy éves gyerek
kék trikónadrágban, mezítláb,
forró tenyerét hűti padlón,
bámuljuk elragadtatottan
– hóesésen át, tücsökréten – :
Nap kalács-sárgája megkeni,
Hold cicanyelve nyalogatja.)
„Rákuporog meztelen néni.
Sír? Kuncog? Ül háttal az ágynak.
Lepedőn nyög csupaszőr bácsi;
süppedős most, mint perzsaszőnyeg.
Pedig ajtóm csak lábbal rúgja
s dúl-fúl magában
– súg a szekrény –,
ez valóságos kutyakínzó!”
Ó, de az ágy franciaágy még…
„Mire a lábam csúztól húztam,
poloska szagú szoba mélyén
teletömtek lyukas cipővel,
egerek rágtak büdös rongyot.
Hó hullt…”
– Galambtojásnyi? –
szólok közbe,
bár egy szeánszon
szigorúan tiltva fölös karaty,
de Nóka tág szembogarában
nem párásodik be a mélyút.
„Akkorák”,
súgja megbocsájtón,
s elbeszéli lába törését…
„Legvégül mikor tűzbe dobtak,
láng énekelt; táncoltam lángként.”
Nóka egyre négykézláb térdel,
mégis heverő testünkön jár;
hajában gyertyaláng-koszorú.
Láng ölének pici mohája;
láng tíz körme; hószínű bokán
tűztollú szárny szökteti fölénk.
Néz Beatrice-korú Zsazsa:
Dante is arrafelé lehet.
Renáta lovának földig ér
holdfényű farka – és ugyanott!

Aztán Nóka ismét Nóka már.
Manneken-Pis
lány-változatban;
hasat dülleszt
és vidáman szól:
„Falon fehér nőarc látható.
Körülötte zöld a növényzet.
A nő fején piros róka ül.
Annak szájában csipog egy veréb.
Hátterük sötét medvebarlang.”
– Kié e kép?! –
„Szabad a gazda?
Szász Endre: Hónapok; Fösvénység.”
S mert írunk egymásnak cetliket,
hogy ne csapjunk zajt, ha Gí tanít,
ezt írja még:
„tudod barátom,
mindegyik hónap egy női arc
s mellékalak… Kissé ilyesztők…,
elipszilonnal, de ez csak hév!
Kihagy az iskola? Hát aztán?!
Kibújt belőle, mint nyakörvből.
Cipőben nől a szög? Le vele!
– – – – – – – – – – – – – – – –

Most megdicsőülten kacsázik
a félhomályos tükör-soron;
látom, valódi a bokaszárny.

Megajándékozom magam egy kutyával

A szükség nagy úr – hallottam én.
Felkerestem. Kértem tőle egy kutyát.
Hogy hol esett ez? – Hallgatok én.
Ej, kérdezzed inkább nővérkém hugát.

Ha elárul – tied napernyőm!
Ha elárulsz: kikaparom a szemed!
És tükör-másom néz pityergőn,
míg pofát vágok s: hamm!, vad kutyám leszek.

Nővérkém húga dehogy beszél!
Még hogy ő! Tükrömből les csak vissza rám.
Eltűnik, mint házfalon a szél.
S: induljunk világgá!, szólunk, én s kutyám.

Most aztán tükröm mögött lapul;
mélázok imbolygó hátán az ebnek.
Vagy hasal az ágyán. Alkonyul,
s a hársfazenészek hozzá belesnek.

Hogy ezek ki- s mifélék? Ó, hát
azt se tudod, hársfán zenekar terem?!
Ha húzzák fülembe a nótát,
mind a húsz ujjam a függönyhöz teszem.

Függönyösen párkányon hagyom,
míg az ujjbegyek párnája mind megtelik.
Mivel? Mézzel, csacsi angyalom,
csakis mézzel!, szopogatom reggelig.

Ne kerekíts ily árgus szemet!
Elárulja, hogy kukkot sem értettél.
Hallgass inkább hárs-zenészeket.
Észre sem veszed s magad is méz lettél.

Zenéből illat, s illat e méz
– ehhez semmi abrakadabra nem kell!
Esti hársfa sűrűjébe nézz!
Nézz, míg virág-diszkója táncra nem kel.

És látod, hogy minden virágfürt
egy-egy zenekar, bár csak lepke-parány
száz hegedű s csavart-nyakú kürt.
– Hóha! Megállj, világot járó kutyám!

Reggel majd igazán elmegyünk.
Most hallgassuk együtt ezt a zenekart.
Álomba hull, összeér fejünk.
Közös takaróval a Hold betakar.

Tref miért nem kék?

Először is: az ő neve Tref.
Nem Trefi – zárja nevét egyetlen f.
Jóban, rosszban, ha örül, ha sír,
egyedülálló név, mint királyra Sire.
Másodszor: bundája hófehér.
Tudom, öleb is van s fehér kisegér,
de ő még csak nem is lisztfehér,
sem hófehér, boltos amit zsákba mér,
se meszelt szoba, se kerti szék,
nagyapa haja se másolta le szinét,
nem, mint kék égben vadliba-ék –
ő fehér, fehér! Mert nem lehet kék.
Láttál már kék bundájú ebet?
Vagy lilát? Micsoda tünemény lehet!
Képzelj zöldet! Zöld foltját: hetet!
Hozzá remeterákász tekintetet!
S farka hogy rózsaszín!… Ó, de szép!
Képzelni lehet – csak ne vegyék neszét!
Hisz álmodhattam volna másnak:
üvegnek vagy háztetőpiros-palásnak,
abban is kék-arany mintásnak,
stráfosnak, bíbor csíkosnak, parázsnak.
Mondjuk, Holdra röpdöső ebnek.
Focikirálynak. Vagy lusta gólzsáknak.
Ájtatos, félénk szelindeknek:
dorombol ő, s a macskák legyintgetnek.
De tehettem-e? A Szigetünk
innen odáig tart csak. Semeddig se.
„Álmod káposztáskertbe kancsalit be,
ott lát kék kutyát!” És jaj nekünk!
Minden Strucctoll néni s Kucsma úr
kék vagy almazöld ebemtől dúlva-fúl,
akkor is, ha álom csak, szegény,
s nem is ők álmodták, nem ők, hanem én.
Ezért a kutyám, tudd meg: fehér.
Hátáról lábam épp a földig leér.
Igaz, nem egészen, csak az ujjhegyem.
Hogy Tref nagy lenne?! – Ne mondd nekem!
Termetre az hát! De lelke még gyerek.
Szeretem, mint a kisebbiket.

Tükör-párbeszéd

– Nóka, mondd csak, minek néked eb?
– Mert jobb szeretem, mint a sintéreket.

– Szeress engem! Én itt vagyok ám!
– Nem leszel itt, ha rád uszítom kutyám!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És akkor mégis kell valaki,
nem halacska-bujócska, de igazi,

nem kisikló, szökdelő tücsök,
kivel küszködve csak hűlt helyet ütök;

ki keringve néha elém forog –
s függönyt hullámosító semmit fogok.

Mint tengeren átkelt kismadár,
oly kimerült, ha székemre hullva száll.

Én megitatom, megetetem.
Körülszökdösöm, sosem üres kezem:

„Ez a szép ruhám, örülsz neki?”
Titkaimat szőlőként szemelgeti.

Olykor cica-magába süpped.
Cica-nyújtózással húz tiszta inget.

Szavunk néha egyformán kezdjük.
Fennkölt Szemölcs bácsit jól kinevetjük.

Könnyű vagyok: hisz tudja leckém!
Ülünk az iskolapadban kettecskén.

Kéz a kézben goromba éjben:
ha ő nem fél – Nem fél! – nincs mitől félnem.

Nagyfiúk!… Gonosz Zöldség nénik!…
ha Ellenőr-szemöldök jegyem kéri:

ha szőrös hernyó nyakamba hull –
ővele nem végződik semmi balul!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ne mondd! Ha matekból vérzek el,
vajon helyettem a táblánál felel?

Ha Anya cipőjében lábam
nyaktörőn vacog – ő fessebb lesz nálam?

S míg dagadt bokám dörzsölgetem –
tűsarka átkopog a fiú-szemen?

S ha Lala libabőrösre néz?!
Őt egérlyuk nyeli, iszkol a merész!

Este jön – tükrömből nyelvet ölt.
Elalszom – álmával telik meg a Föld.

Még szeressem?! Miféle nő ez?!
S szól Tref: – Gyanítom, te vagy, aki ő lesz.

Világszám

Nővérkém húga, Nóka nevű
(mivel nővérkémnek egy szál húga van,
hogy ki e tüneményes eszű,
találd ki – én be nem mutatom magam!),

mióta Tref a cimborája,
valóságos úrnő itt a Szigeten!
Meg se moccan Süni bokája,
ha előtte megyünk – ő köszön nekem!

S amilyen hosszú, épp akkorát
bámul utánunk „Puma” Poma Feri.
De Tref belőlük semmit se lát:
ha úrnőt én – ő a várúrt mímeli.

Vagy legalábbis medvekirályt,
ki után pányvavégen móca liheg.
De a legkisebb havasi lányt:
világszámként kürtöl ki mindenkinek.

S akkor én, bár rezzenetlenül,
míg bárányfelhővé göndörül kutyám,
s egy pacsirta trilláz legbelül,
Nap mögött szállok, mint hab csónak után.

Vontat a Nap, kicsi habruhát,
végig az égen, a bokámnál fogva,
s göndör felhőt – nem is egy kutyát! –
látnak a mélyből: repül gomolyogva.

Napsugár-aranylánc bokámon!
Lecsüngő fejem köré úszik hajam!
Tref, ujjam sem érint!, kiáltom.
Szállok! – de nyomban elszégyellem magam.

Láthatatlan napsugár: hűség
csuklómnál hordoz, s le-lebukó fejem
– látja a nefelejcs szemű ég –
ketten is őrzik, míg játszanak velem.

Kutyám és a Nap. Ők emelik
fönt, fönt! Hol föltűnik az álom-határ…
De a táj folyónkba rejtezik.
S a világszámra lent komisz móca vár.

Megijed a Nap és elmerül.
Hegyesedő füllel szimatol az eb.
Ég-szag, víz-szag, pillangó felül.
S megszólal Tref: – Bundám kifésülheted.

A cinke

– Nincs is Tref! Csak a hóban pár széndarab!
S egy ugrabugráló lila cakk!
– Szén és cakk? Hát az meg mi? – Szemed a szén!
Szád a cakk, ahogy tátogat.
Hol hegyes, hol tág, mintha ő volna csak!
Hunyorítok, és nem látom én!
Jé! Már azt se látom, hogy szemed a szén!
Csak két apró korom-kődarab
ment a hóban… eltévedt… s beleragadt!
– Mi az, hogy eltévedt? A szemem? – A szén!
– A szénnek nincsen szeme! – Ó, te szegény!:
árvállik hóból harmadik szén.
– Három szem? A harmadik nem az enyém!
– Nana, ha nem is szem: a tiéd!
Mi lesz? Dugd már hó alá orrod hegyét!
– Hogy itt felejtsük? S zsebre tegyék
netán valakik?!… Gondolom, nagydarab!
– Nem elefántnyi. De az egerekét
alapul véve nem mondható
kicsinek se! Csak közepes hó-lakó.
– Inkább ágy-lakó és tál-lakó!
És jó meleg tenyeredbe bújható.
– De ki bújik, mi bújik, a hó?!
Ha egyszer nincsen Tref, csak e rét-lakó
süppedő, szikrázó takaró?!
– Ha nincsen Tref, hát ki hallja hangodat?
Mért hegyes meg tág a lila cakk?
Nemde azért, mert ő is egyre beszél,
ki válaszol a hóból, a szél?,
s játsszuk, hogy két szemem, orrom: széndarab,
s szám ugrabugráló lila cakk!
Csak abban tévedsz, hogy szénnek nincs szeme,
nincs füle! Van szíve! Mindene!
– Tref, hova szöksz?! – Nézd, itt is egy széndarab!
– Egy kismadár!… Halott? – Kérdj havat!
Mivel Tref nincsen, hallgassunk hó-szavat!
Hó-tanácsot! Szén-e? Kismadár?
– Él-e, te szamár! Picinke széncinke…
– Vedd föl! Majd zúzmara-déringe
leolvad szobánkban… S talán talpra áll.

Piros almahéj

– Miféle könyvet bújsz? – Kisütnék valamit.
Tref vállamra rakja mancsait:

– De hiszen ez vers, nem pedig szakácskönyv!
– Gurul belőle a varázsgyöngy! –

kiáltom ravaszul (vállam sajog már).
Tref kiköt mind a négy saroknál.

Nincs most ujjamnál hamisabb útjelző,
ahány sarok: gyöngyöcském rejtő

csupa cél, honnan a semmi ránevet.
Tref megunja. – Nem játszom veled!

Esdve nyelvel: – Miért nem játszunk evést?
Kisütsz inkább verscsilingelést?

– Amit itt olvastam, az nem ehető!
S már az sincs, amire tehető…

Rávetkőztetni az alma ruháját,
hol szerzünk vén, pókhasú kályhát?

Hisz kamránkban sincs, mióta kamra sincs!
Ómamák kályhája volt a kincs!

Tudd meg Tref: az volt varázsgyönggyel tele!
Mamám nézett tüzébe bele.

Kályhacsövében dorombolt macska-szél.
S duruzsolt a piros almahéj:

sült a kályhán, csiklandozta a meleg –
te ezt csak könyvből ismered?

S macskáját is?! – Csövébe bújt a komisz?!
– Még a sültalma illatot is…

– Szeretném látni, itt pisszenhetne-e?!
– Hagyj macskát! A szél volt. S éneke.

Odakint galambtojásnyi volt a hó…
– S a sültalmahéj ennivaló?

– Dehogy, Tref! Szagolni kell! – De Tref tátog:
– Könyvedben ily étket találok?!

„Kolbász, májas hurka lesz ma vacsorára!”,
ha így szólnál: állna a kályha!

Hoznám ómamástul verssorok közül.
Bánnám is, ha alma héja sül!

Ha egyszer tepsin víg hurkazsír rotyog,
keringjenek körül verssorok,

galambtojásnyi nagy hó szakadjon kint:
azért a hurkát bevágom mind!

Tavaszra virradunk

Még hajnali fél öt óra sincs.
Házunkra dőlt, álmában horkol a köd.
Lámpa se hint fényt az útra kint.
Dér Anyó matat: inget horgol, beföd.

Cinkénk meg – számít is, hogy alszom –
gyógyulófélben már lázzal csicsereg:
– Künn, jégcsap szemöldök-bajszon
fényleni!, fényleni kezd a kikelet!

– Na most meg a fejedre repül! –
Ugrik Tref, s vele telik meg a szoba.
Cinkém párnám mögé menekül,
Dér Anyó lábujjon most oson tova.

Legalábbis paplanom alatt
azt álmodom, térdét mint húzza állig:
kirúg vele – háztetőnk szakad:
látom csillagok ferde koronáit.

Egyik épp a nyílásba szorul,
s bűvölten lesi az óriás kutyát:
Tref egyre nől, nyelve bíborul –
de bátor kis cinkém hátára fut át,

s hol Tref füle puhán megtörik,
azon a bolyhos „hegy-nyergen” csak megül.
S álmom még magasabbra szökik,
mert víg cinkeszót Tref kísér ebül.

És a csillag igen jólnevelt,
billent koronával átjön a falon,
s paplanostól engem fölemel:
– Honnan tudtátok, hogy épp ez a dalom?

Csakhogy álomképem széthasad.
Tref rég nem csinált ilyen komiszságot!
Földre ránt paplant, párnát harap:
– Nem cinkét fogtunk! Őrült fakopácsot!

Bezúzza az ablaküveget!
Szárnya úgy veri! Tán nem is volt törött?!
Nem értem, te ezt hogy tűrheted?
Csirreg, csattog, fejed körül pörög!

– Tref! Azt mondja, nyissunk ablakot!
Telet mosdat aranytócsában a Nap.
Lesikált róla havat, fagyot.
Kibújó fűben nyoma sem maradt!

A szájharmonika

Tegnap megnyílt a Céllövölde!
Száll óriás inga: hajóhinta föl-le.

Bádog kasból bodorulva fut
kétkalapnyi felhő, ehető pamut:

cukros vatta! Harapj! De mibe?!
Harapsz, csak szivárgó édes semmibe.

Tref is így járt: hitte, nagy falat!
Kaput tátott – és elhűlve úgy maradt.

– Nem nyeltem még, és üres a szám?!
Nyugtalan szaglászott füst-cukra után,

s íme fűből, az orra előtt
tükrös, szikrás lapocska szemünkbe lőtt!

Fű közül fénye így kiabált:
„Nyomban azé leszek, aki megtalált!”

Hamis vattacukrot feledünk,
szájharmonikára visszanevetünk,

mutatom Trefnek rekeszeit:
– Éjt nappá téve fújom énekeid!

– Hallottad-e már kutyák dalát? –
gyanakodna Tref, de kihúzza magát,

s előlegez egy füzetnyi dalt:
hajóhintából túlzengjük a zsivajt.

Egyszerre csönd lesz. Csak ő meg én.
Szám a harmonikán, a menny tetején,

a hinta merőleges marad:
ömlik a Szigetre ez a pillanat.

Sosem lesz vége! Csupa virág
a csíkosra festett hintán a faláb.

Este bíbor Nap gurul velünk:
ő se megy aludni, ha énekelünk.

Gyerekek, tücskök, virágfejek
koszorúja vakítva körénk lebeg.

De Tref füle jó: – Ki hüppög itt?!
Sír egy csónak, mert a hídlábhoz kötik?

Vagy a híd sír? Vagy szösznyi virág?
Gyerek keresi a szájharmonikát.

Ül a híd karfáján, csupa sár
portól és könnytől az egész arca már.

– Itt harmonikád, te szerecsen!
S vizslatja Tref: – Tán csak tudja énekem!

Tref kicsi akar lenni

– Álom ül szemedben! Jó reggelt!
Megtudhatom? – Csak úgy játszottam kicsit…
– Én is játszottam, csakhogy nagyot! –
Nyújtózom. Kidugott lábam rávirít.

Tíz ujjam mind kalapot emel.
Ő meg pálmaágnyi farkával köszön.
Takaróm erre lependerül –
Tref ablakon szökik, hempereg füvön.

Futnak a rigók ímmel-ámmal,
hajnali híreik fütyülik tovább.
Tudják, Tref még az álomnál tart:
nem félik a selyemgombolyag kutyát.

A kert mindent tud mindenkiről.
S Tref álmáról, ami folytatólagos,
tudják, hogy benne pöttömnyi ő,
amolyan csöpp; alvó csigaház-magos.

Kinek feje szakajtót kitölt,
s ha két lábra áll: a kertkapun kinéz –
borjúnagy eb mért lesz kiskutyus?
Hogy érthetné sok szárnyas rigónyi ész?

Bevallom, engem is izgatott:
– Nem értem, álmodban kicsi hogy lehetsz?
Te vagy a kertben a legnagyobb!
S faggatom: – Ilyen álmon te mit szeretsz?!

Áll, fölülről néz csak lefelé:
– Te meg mindig nagy leszel! Álmodsz nagyot!
Nagy nőt, aki nem lábujjon áll,
hanem lehajol, úgy tár szét ablakot.

– Mert aki nagy, Tref, mindent elér!
– Hát ezért első dolgod reggelente
kinyújtott lábad megmérni jól:
túlnőtt-e ágyadon?! – S néz a szemembe.

– Egyik reggel úgyis túlnövöm!
S majd veszek egy nagyot, hiszik, nem hiszik!
– Ezt meg a kutyaházba lököm,
feltéve Tref, hogy összemész kicsit.

– Selyemgombolyaggá? – lopva les,
de hitetlensége jóval komolyabb.
Tessék! Itt egy nagy-nagy méla eb.
S kicsi akar lenni, mint egy gombolyag.

Tref fölsül

Ó, ó! Amíg látogatóba mentem,
befőttem Zsuzska elé tettem,
ahogy kell ilyenkor, rá is nevettem:
„gyógyulj hamar meg!”, s elsiettem,
azalatt,
hisz magammal nem vihettem,
Tref elveszett.
Sehol se leltem.
Jaj, lélekszakadva végig a kerten
semmi felvilágosítást se nyertem.
„Szólj, felhő!”
De csak száll felettem.
„Utacskám!”
S előlem elsetten.
„Súgd meg víz!”
Két tenyerembe kimertem,
s nem szól, csak
lábujjamra cseppen.

Fületlen vasbögrém kútba beejtem:
„Szólalj fel Kút Tündér,
Trefet hol leljem?”

Köszönt a Nap. Legurult telten.
Jött a Hold játszani: –
s könnyemet nyeltem.

Végül a boltos ajtajához mentem.
„Mit kérsz?” Állt fel a boltos velem szemben.
„Semmit, semmit… A kutyámat kerestem.”
„Cö-cö-cö”
göcög a nagy pocak menten,
„tán itt az uborkásüvegben?”
Rémkép:
vasketrec,
sintér van szívemben.
Vagy hogy Tref megnyírva s fületlen.

Ám egy pici kutyaláb elém lebben.
Akkorka kismacska kutya csak:
orra fönn,
füle lenn,
majdnem semmisem,
csöpp, hogy kisebbik zsebembe elviszem.
Szőre nyírt,
szeme pötty,
hidegen
vakkant, hogy
(még ilyet! ez is oly vékony, fura vakk):
kutyámat vihetem!
„Vigyem is!”,
ajánlja sebtiben.
„Ki kér ily gavallért?! Senki sem!
A híd alatt kushad, igen kiverten.
El nem viseli, hogy el nem viseltem”,
szól, s elhordja orrát emelten.

„Tref! Mit szerettél ezen az öntelten?”
Tartom nagy buksiját már a kezemben.
„Föl nem rémlik oka”, sóhajt, „nekem sem”.
Csalfa bűntudattal néz a kerek szem:
„Nem tetszett néki, hogy én így növekszem”.

A Visszhang

Mottó:
„Mikor még barátom egy kutya volt,
fehérben járt, mint a királyok,
s nem költészet, hogy szeretni tudott”

Hajóval kezdtük. Csak aztán fogattal.
Végül
beérjük lábunkkal, a hattal.
Mikor a bársony hegy elém ül
foszló felhőből puha, nagy kalappal,
zöld erdő-szakálla előttünk,
s fönn, a tág semmiben
csak az ég kékül.

– Most aztán megjöttünk!

„Mi meg már itt voltunk!
Itt voltunk!”
(Szól egy hang,
hal tíz hang.)

– Ők szóltak?
Mi szóltunk?
Mi ez az ijesztő?

– A Visszhang!

– Visszhang?

(Barlangszáj, szakállat eresztő,
fényvesztő.
Cserepes medrében víz pang.)

– Ki gördít hordókat a hegy hasában?

– Te hallod?

– Én hallom.

(Bús baglyok
sűrűből huhognak utánam.)

Bevallom:
– Fává változtam!
Suhogok talpig zöld csipkeruhában!

(Mindig ezt álmodtam.)
– Nézd! Ezüstös fatörzzsé nyúlt a testem!

– Nahát, hogy rajtad mennyi madárház van!

– Majd hattyú érkezik az egyik esten.

– Hattyú nem lakik fán!

– De, ha épp nekünk hoz valamit…

– Akkor se!
Vagy csak igen ritkán.
Mondjuk, négylábú
társad is, ha lombpalotádban lakik.

– Te?
Meg egy kétágú
rézágyú!
Hihihi…

– Ha nem, nem!
Egész erdő hív: benne madarásszam.
Ég áldjon!
El kell sietnem!
Nem ily lik-luk magason,
széllel bélelt házban!
Még hogy kiessem!

– Tref, hova futsz?!
Jönnek a rókák!
Farkasok! Medvék!

„Rókák!
Nem ismerik a mókát!
A rókák
a mókát!”

– Te hívtál?
Hallod ezt?

„Jönnek a medvék!”

– Én?
Én nem!
Várj csak!
Valamit hallottam,
Visszhanghoz szólottam,
ő mondta:

„Tref jön lobogva, robogva,
medvékre kirontva!
Ne félj! Ő megvéd!”

– Fusson hat lábunk!

– Nincs róka, se medve!

(Kalapot billentve
hegy néz utánunk.)

A zuhanás

Tref azt játssza fönt a dombtetőn: szobor.
Napfényes szélzúgás bundáján kotor,

fülét borzolja, farkába kap –
orrára ültet madarakat,

vagy ha nem is ültet (csak én képzelem,
hogy csőrt fennek orrán kék-mellényesen),

küld köré darazsat, pillangót,
s föl-le, hátán járja a tangót,

de Tref: moccanatlan kő, talapzaton.
Szél se megy többre, mintha csiklandozom.

Jól van, légy szobor! Egérutat
talál magának, aki kutat!

Agyő, Tref! Én innen most legurulok!
Légy te csak öntvény, nyomjon fehér burok!

Nekem is segíts, szél! Kicsi szánt,
csúsztass a lejtőn toronyiránt!

Úgyse hall ő most, ha csak süket szobor.
Hints szemébe virágport, rezgő bokor!

Rejts előle fű, nőlj magasra! – – –
S fut rám a mély lélekszakadva.

Ront alulról föl a mély: agyaras orr!
Szembe velem fut a mély: sárkányostól!

Fű takarta púpjain dobál
a domb, mint rázkódó csontu váll.

Mint gonosz szamár fölkap s újra levet,
tüskéje tépi térdem, tenyeremet.

Gyermekláncfű-fej – agyonnyomom! –
kap utánam – én mibe kapaszkodom?!

Virágba, göröngybe, s az zuhan velem!
Véres térdem még ki sem nevethetem!

Sáros orrom se! – nyilall belém.
Nem lesz kedvem a bánya legfenekén.

Ijedtségem nálam is jobban robog,
szinte leér! – épp, mikor átkulcsolok

egy napfényű, bozontos fejet,
s még egyet – Treffel – bukfencezek,

aztán – rajta már – csak nyakam nyújtom át,
nézem a szakadék-pocsolyát:

a rög még hull, csobban, elmerül – – –
Tref zászlónyi nyelve megnyal kétfelől.

Színjátszók leszünk a Gorgóban

 

Ilyen a zöld villamos útja tavasszal

Hídra a zöld villamos kikanyarog,
mögöttünk elsüllyed Szigetünk.
Kétfelől sűrűn hulló szikra ragyog,
ablakokba befütyülgetünk.

Nem mi – némábban nálunk senki sem ül –,
hanem a motorkocsi hiszi:
szögletes gépteste paripa belül!
Hátán egy madárház – azt viszi.

Azt hiszi, se nyereg, se kantár,
madaras paripát kaland vár!

Se nyereg, se kantár, se zabla, csak az!
A billegő madárház meg a Tavasz!

Nem a gép sípol – de az öröm!
Kocsisor körül madárözön!

Lólelke nyihog – s a kalitka-orom
jácintos, szalagos a boldog lovon.

 

Ilyen az esti autóbuszé

Mint az éjbe kivetett parázs,
fölizzik a Város fénye, körbefoly.
Mozin a filmcím: Kígyómarás.
S plakátról szól Tom: Így csallak tőrbe, boy!

Tükrös kirakatokból bábuk
kínálják hosszan az ezüstruhákat.
Csöpp lakktopánba bebújt lábuk,
de nem pingáltak rájuk szemet, szájat.

Miért? Miért? – Tán így érdekes!
Bálna röpít – ötvenméteres.

Kék-ezüst oldalán harmonika-sor,
agyából a sofőr hangja hátraszól:

Tülök utca! Tuba utca! Teremszeg!
Csöng a bálna, benne Treffel kerengek.

Áll. Szusszan. S lódul kerekein.
Reflektor süt a szeme helyin.

 

Gorgó Színház

– Itt vagyunk Tref, viseld jól magad.
De néz már a portás! Kifakad:
– Hohó! A lovadat!…
– Nem ló! A kiskutyám.
– Nem elefántcsikó
e lábra kelt dikó
véletlen?
Fület hegyező ágy?! Hát ébren vagyok?
Szőrpaplan,
s hozzá ez a csóváló farok?!
– Kint hagyjam?…
– Az kéne még csak!
Hogy senki ne merjen bejönni?! –
Mérgesen int, négykézláb gusztál.
– Ó, csak nem így, alulnézetben
fog a bácsi Trefnek köszönni?!
– Fura eb, ő is hogy megmustrál –
csóvál fejet bajszánál fogva.
De végül fölragyog a porta:
– Vidd be magaddal, ha ilyen pöttömnyi!

*

magam színpados teremben találom,
de gyökeret ereszt mind a hat lábom:
– Tref (súgom), Tref,
olyan ez, mint az álom.
Kékes, lisztes, rózsa-sziromló,
pilléző fényben
zsinóron függ egy babérfa, pirosló,
s előtte éppen
nővérkém táncol a színpadi réten.
Mint egy üvegfestményen.

*

Fatörzsnyi fejüket varjastól hordók!
Pincemélyből morgók!
Táncosnőre hörgők!
És elhallgatnak a vízesés-csörgők.

Trefhez kapok én:
nincsen a helyén.

Parkettán a karma ha hármat koppan:
hófehér teste már a színpadon van!
Szörnyeteg Gorgók elé magát veti –
de Timi, a Táncosnő kineveti!
S hogy rémfejét a sereg leemeli,
Tref Erát, Erzsit nyomban felismeri.
Mekkora szégyen! Rohanok utána
ingó bokával a híres deszkára,
sírnék – de én is gorgós maszkot kapok!
Tref azt mondja:
egész helyre színjátszó tanonc vagyok!

 

Nyúlfarknyi utószó

Hullámzó busz-bálnán s zöld villamoson,
s magasabb, tükrösebb csillag uszályán
Cinkével megy haza Tref, s Nóka lovon.
Kerti rigók a holdsarló hintáján.

Holott a széncinke régen elrepült.
S lovat is épp csak álmodni sikerült.

– Holott kutyám is… – Nóka tükrébe néz. –
Volt? Nem volt? Volt és nincs? Enyém az egész.

Szoba a kilencediken

Na most elképzelem a szobádat. A kilencediken
ablakodon legfeljebb a madár ha beláthat.
De kinézhetsz az égre: fény és szél, szivem,
és lábaidnál hever a távlat.

Az ég a párkányodnál kezdődik. Nincs űr – a teste ez.
Hát nem hasonlít rád, ahogy öltözik-vetkőzik?
Mondd, nem szemeddel néz vissza, ha este lesz?
És sosem ér véget, csak kezdődik.

Ha szobádba váratlanul belép és szárnytolla vakít,
egy-egy tollat titkon mindig ott felejt. Csak lapul,
míg szárnnyá alakul: majd hordják vállaid
fénytől markolva fönn, s éj tart alul.

Az unalom nem őrület

„Az unalom olyan, mint a súly,
ami tüdődet a hátadon
kipréseli”, írtad, s én: Lazulj
rémkép, csak rossz álom láza nyom.

Hideg téboly holdja az égen.
Ő sugározhat ilyen örvényt:
hínárerdőkbe merülj önként,
nehogy a Vágy rózsádhoz érjen.

Hogy csukott-szépségű lant legyél.
Érintetlenségében zenél
medúzák alól suttogása.

De az őrület ajtót nyitott.
Mezítláb várt és csengő titok
lépcsőd fölött virágos ágya.

A gipszben lakó lény

(A tört bokájúnak)

Júniusvég, júniusvég,
hidegek az esték.
Elmúlt pünkösd, rég volt húsvét.
Fehér hold-bokádat
gipsz-bilincsbe verték.

A gipszben tettető-álnok
lény féreg-pórázt fog.
Vár, Nagyonfáj elaludjon,
hónod alá nyúljon
óvatosan álmod.

Ekkor, mint lakáj a parkban
vérebeit elereszti,
tündéreid elijeszti,
lángban áll a paplan!
Jobb lenne jég közé veszni.

Csupa véreb-orrlik érint.
Húzódnál – nincs hova.
Hajszálereid tétova
patakmedre ég, mint
a Mennyt elálló tű foka.

Bekerít szimatoló nyüzsgés.
Föl, bokádra matat,
nyaldos vagy harap?
Gipsz rág, mint a féreg,
kaparnád a falat!

Kívül: súny. Csöndben csak koszlik.
Nem érez, nem jó, nem rossz itt.
Nincs semmije. Anyag.
Csupán a közönye.
Hogy porkoláb-lakat.

Recept a távolinak

Képzeletünk
játszótársunkkal elénk hajóz.
Hogy jól láthasd:
roppantul fontos hozzá a póz.

A kéz-, a láb-
tartás, és az abszolút magány!
Egyedül légy,
mikor a Vágy néz végig magán.

S hová a szem
szomjasan úszik, ujjad betedd;
fodrozódik
ujjadra méz és só és meleg.

Mintha húrok
csillannának kéz-, s lábujj között:
édes a kín,
ha feszülsz rá, ha gúzsba kötöz;

ha lélegzet-
vesztve tüdőd pattanni akar,
s íjként feszít,
hogy: Ne! Még korán!, s forrsz, hogy: Hamar!

S hogy tetőtől
talpig elönt az édes gyönyör:
lélegzeted
lassul. Alszol. Arcod tündököl.

A jövevény sötétség

Tündéreink lettek kísértetekké?
Milyen tavaszvég ez a június?
Tavon túl kétlábra jegesmedve áll.
Mint aki a tavaszba épp benyit.

Hófehérre mosta bozontját a Nap –
ki félne tőle fényár-teraszon?
Pohár csillan, csendül a kés: Gí terít
fényben fürdő asztalt vacsorához.

Kőágyából a petúniaarc is
ártatlanul néz a jövevényre.
Ág nem moccan, csak az ég baldachinja
lebbenget, mint a Farnesina-ágy.

Bujócskázik Sodoma puttója mind,
Roxana fölött a mennyezeten –
s ez is csak azt jelenti: pohárcsengés
torkoll az ég gyerekkacajába.

Így, virágszemmel várjuk mindannyian,
hogy a vendég asztalunkhoz lépjen.
Jön is az! De mint aki a kárpitba
késsel belevág! Úgy nyomul fölénk.

Hirtelenül az ég tetejébe tép
szemverő csőrrel, kövér taréjjal;
tűzgyűrű szemből ugrik a sötét ránk!
(Max Ernst lányt dermesztett vele kővé.)

Itt van a Kakasláb! Baldachin rongyát:
csíkokká szaggatott eget hurcol.
Tudtad, hogy az égszínkék belül vérzés?
Kibuggyan, s a szemközti hegyre csurran?!

Hogy a platánlevelek denevérként
lepnek terítőt a mennydörgésben?!
Nyitok borítékot: mélykelyhű virág,
origamid hull a lábam alá.

Gyújtok lámpát: árama szakadozna;
lent a kertben már suhogva esik,
nádas eső körmöseit osztogatja
lepkekikötő levelek között.

Utolsó rózsafejünk a homályban
most oltja ki magát. Illata tűnt.
Fölfúvódott, mint ki folyóba veszett.
Gyűrt szirmai – egyszerre – lehullnak.

Néztem, mert téged láttalak. Nyílása
hozzád hasonlított: kuporgásod
a rút fotelban; szót nem lelt tündér, ki
félredöntött fejjel térdén pihen,

s előtte kalitkájában az Idő.
Magam is, mint a csend kettőzése,
nézem ahogy köztünk berácsozódik,
s mézes ujjaddal szórt szénán elül.

Hamar fölébredt! Most ő rácsoz téged:
tört testtel fekszel – villámlás vakít.
Nem tudod, pedig a Koromtoll-Gatyás
matat a hátad mögött! Sót hint szét,

hol föld alá taposott barna fotelt;
s amit te aranyozgattál, a keddi nap,
fényjárta lugasával porig leég.
Tündéreink szétfutnak világgá.

Mulandók, menthetünk-e múlhatatlant?
Egymás vállán a rablók benéznek:
bűverejük a lábam leragasztja.
S a számat, nehogy bokádra hulljon.

Jancsi szonettje

Ha Jancsi nem regényhős, most szonettet írna:
A Csorba utca álomerdő-holdvilágba
beburkolódzva várna, s lábhegyén leingva
a mába – zöld zenébe öltöző madár, ha

szemed taván repül – követnéd alva, mint a
tetőn, cserép kúpsoron át a holdba hágva
(ahogy csak égbe száll, ha vissza nem, a hinta),
s beköltöznél asztal alá egy nagykabátra.

Ott már szükség se volna holmi trombitára.
A kintet megszűrné zöld abroszunk szitája
padlóig érve körül asztalunk, s csak inna

– kiszáradt itatós a tintát, s hiába –,
a szám csak szomjasabb maradna még utána,
ha kislány-kezed rejtekünkön újraírna.

Pünkösdi holdhimnusz

Egy tövön két szín: fehér s rózsaszín
pünkösdirózsa az almafa alól (amin
tavaly ősszel akkora termés ért)
tiszta és üres arccal lesi, hogy mellé érj.

Mintha lakodalom után most ébredezne,
kavargó álom még szirma selyme,
gyűrődik, mint aki éjszaka végig táncolt –
minden rózsafej álmos leány most.

Hosszúlábú, a csípője vékony,
ingén még az égi bálból hintó-keréknyom.
Boldogsága elgázolta – s érintetlenül
hitte közben, hogy bensejében ül.

Felhőfölötti ott mind a tájkép.
Itt, itt a világosi dombon legkiváltképp.
Nem is az égben, csak ha az erkélyen állok,
túlpartig én is átszivárványlok.

Kedvesem itt égből súgó Chagall-lány lenne.
Ahogy a trapézán kedvvel lengne,
mézes ujjú kicsi kezétől lábujjáig
a fehér hold haján átviláglik.

Ő pedig az összement világegyetemre
nyulánk és áttetsző hídba menne;
íves, könnyű híd lett hajlékony derekából.
Ajka közt pünkösdirózsa lángol.

Ki lesné meg, mikor a gondolat testet ölt?
Süllyedő-emelkedő csöpp szive, melle föld.
Előbb, mint kék agyag: sűrű! – S porló
homokóra-porrá omlasz, torzó.

Előbb héja alól süt a meztelen szemrés;
benne tükrére hajló teremtés,
de titka, mikor szám szomjasan rátapadna,
fehér homok, a szél fölragadja.

Az imádott homlok, orrtő, süldő Sába-ajak:
papírból olló-vágta sziluett-vonalad.
S kérésre a mester szemet is vág;
nézd keresztül rajta tenger piszkát.

A köveket, ha lapjukon elcsúszik a nap,
s az indigókék árnyékból kél patkánycsapat,
a napozók helyét elözönli –
s a suhogó korzó csupa kölni.

És zöldes lámpafény, mitől az arcod gipszes
halotti maszk lesz – és mennyi szfinx les;
lecsüngő ezüst fülbevalójuk bókol rád…
Pálmák közt vének ropnak vén polkát.

S mint gumiarábikum, a percnyi zene köt.
A sápadt Sziluettvágó mellé kövülök.
Míg boszorkányos ollója mindent széthasít,
csak nézem, nézem túl, Fiume lámpásait.

Papiros szemnyílásokon át nézve, fények,
kisfiú vagyok, aki a zárt kertbe nézett,
a kapun túl csillogott a kavics;
fán zöld lelkek csüngtek – s várt valakit.

Miként boltban a ruhák, zöld lelkek, nehezek,
amikor bent játszottam teveled,
amikor a szobamélyből kongó óra szórt
a lámpabúra-szivárgásra sót.

Kősót, fehéret, gyanús-merevet.
Éppen bokádon kergetett szájam ereket,
lüktetésükkel vitette magát,
s te fűvér-nyálazta talppal szökkentél tovább.

És kétoldalt a korsó alakú
korlát mögött lila zokniban pár marabú
csőrösen, lila-zoknisan, gombos cipőben
tollászkodott két tisztelendő fenn.

Csosszant, de nem szólta el magát a lépcső sem.
És akkor, és akkor mégis elvitték tőlem.
Elvittek! Elvittek tőlem, ó! Elvitték őt.
Csöpp köldökéből zsebre vágták tűzszín égkőnk!

Talpán a virágvért, szájam nyomát,
ujján a mézet, fehér holddal hosszú haját;
imádott homlok, szemrés, süldő Sába-ajak –
füvön lila-zoknis paphad halad.

Gombos cipő csikorog sóban; hóban. Télben.
Vittek tőlem kabátjuk zsebében.
És fagyottnak láttam mézes ujjad;
és rácson át a kertet. S életem lebujnak.

És zárva meredt a kert. A kert zárt.
Zöld lelkeiből egész boltnyi fedett szempárt.
Suhogó lelkek, mint a fogason
a ruhák, a selymek, hogy: Nem adom! Nem adom!

Mint az uzsorás a nagyítóval,
kertfalon át, ágakon zúgtak: Siratófal!
Mögötte sivatag, hiéna őr.
Szügyig kiemelkedett Opatia-öböl.

A part rőt kövein végzetes test.
Fennakadt, kivérzett. Kiáltom: Mit lesekedsz?!
Tengermocsokból örvénykoszorú:
fél szobor, félig patkányharapdált idomú.

És mégis, és mégis erkélyen, fenn,
a túlpartra nézek, s mondom: Nem! Nem!
Az almafa kerek növésű lombja fölött
hűvösen húzod fel ívelő szemöldököd.

Mintha mézes ujjad hajtotta volna ide,
gyűrten aludva bál után kifolyt a szive
hajnali fénybe, s a nap hogy lehull,
égitest nélküli ég lesz vigaszul.

Hányadik díszletben hányadik kor?
Akasztókötélen himbálódsz, por.
S százezer éves lelkem bolygva itt,
majd csipegeti kezed magvait.

Érzi, hogy tenyereden mindet mézbe forgatod.
S lábujj-tövedből kihajló füvön alhatok.
Az imádott orrtő, Sába-ajak –
örökkévaló múlt perce fakad:

reszkető szirmú, testtelenségű rózsatő,
fehér és rózsaszín pár rózsanő;
s ami a színnél is törékenyebb átmenet:
olyan egy ittléted s hogy nem lehet.

De mi az a nem lehet? Hét illat, hét kenet?
Tíz ujjon hét gyűrű, vagy koporsón szép veret?
S mi az az ittlét, ha Opatia
öblében se tudott omlania.

Fiume tenger-dobálta lámpásain túl
a zárt kerti fal, mikor körben úgy alkonyul,
hogy csengők a házból özönlenek,
tündérré válnak a kísértetek,

s a Klapka utcában álló gyerek
kavicson lépked és tündöklenek,
ahol bokrok mögé visznek a lábnyomaid,
és fehér hold derengi át, hol semmid vakít.

Mintha mézes ujjaiddal befogod szemem
s én előre, előre terád emlékezem.
Emlékezem, hogy imádni fogom:
alvó rózsalány lesz Világoson,

pünkösdi rózsatő, rózsaszín s gyűrött-fehér.
A lesz elgázol – a volt mind elér.
Míg levelén nyugszik alvó feje,
a lassú fehér hold mivelünk érik tele.

Hova lett?

Most, hogy írom ezt a pár sort,
hó helyett bámulom a záport.
Feketén fürdik január –
s retkes zuhéja ezután.

Mint egy leégett alagút.
Bennrekedt a kocsi, a vasút.
Csorogni kezd rá korom ég,
olyan a tél, mint a pokol épp.

Velence fénye itt: havam.
Csak bennem fehérlik, ha van.
Miracoli hídján mi ott
észre se vettük: világitott,

s világítottunk vissza rá,
fény a fényre. – Hova tűnt, hová?
Irsád, Sába, mondd, hova lett?
Maharadzsád meg a baronett?

Azúr alatt a vaporett?
A ringás a vízen hamu lett?
Kilencszázkilencvenkilenc –
nézek rá, mint égre a fegyenc.

S míg írok a könyved elején,
szívem, téli eső-feketén
hiábavaló, jól tudom.
Átsuhantam már a sorsomon.

A pünkösdirózsák elnyíltak

Gí ollója levágta fejük. Földig lenyomott volt
már három hete mind! Rohadó szirmuk fele széthullt.

Lány, arcod körül ingatag erdőlomb-hajad is tűnt
Erdősor heverőjén. – Frufrud nőtt ki, redőnyként
zárná homlokodat! Minek is tárnád, ami más volt,
mint egy kócbaba átlagos ékessége? Apád most
hálás lesz nagyon: az vagy, kit szive várt haza! Nyugtasd:
ráütsz, tükrözöd őt, tucatősöd. Cinkosa voltál? –
folytathatja amit kieszelt! Húz, képmutató lány,
csábít vissza: előbb lebujok tangóira pördülj,
s presszók féldecijén, aki átnyúl érted, az első
gyűrűzzön be a rögbe! – Szabadság? Hess! – Ki ne röppenj,
így vagy jó! Tucatarc. Belül egy kis kín. De a sors már
kattant rád lakatot. Ha az álom még el-elkábít
is – perc csak! Nyikorog heverőd, s rájössz: ki a vendég.
Mint maltert a fal, érzi a tested: köt kihülő mád;
megdermedt anyagát sose zúzzák isteneid szét.

Most, kusza lány, te, a szárnyad tűnt. A szived holt.

Az Angyal leírása

Nem kifordult szentkép.
Ördöggé sem züllött.
Ha megkéred, elkísér Napról a Holdba.
Mint kíváncsi gyermek, nézz körül rajtuk.
S vissza is nézz, hol árnyékod hordtad.
Égi rangban a madarak is mindjárt
őutána jönnek (csak a fák állnak előtte).
Ha sokáig nézlek,
apró fénypontjaikból összerakódtok.
Egy ég alatt bucskáztok a vízbe,
vízpergető szárnyad is megvan.
Még azelőtt, hogy „utcaszínűvé” lettél,
nagyvárosi árnyék, emlékezetből kieső
virág- s madárkor.
Ha elmentél magad mellett,
nem találhatsz senkire sem.
Pedig a fű nem győzi elnyelni
tengervíztocsogású lábnyomodat.
A kagylót, honnan ide kiértél,
még vissza se vette a tenger.

És még valami:
Szemedet ne mossad köddel.

A tavasz illata

A tavasz illata? Légy őszinte!
Először a föld. Az ásónyom.
Kerítés mögül fehér gyökerek
párolgása a lazult rög alól.
Aztán minden ami zárt ajtód
s a föld közé került. S amit
úgy átformál, mint a kárpitos
a rossz rugójú díványt, ha új
huzatba vonja. Illata van a
holdsütésnek, s az árnyék,
mint a szőlővel rakott puttony,
csillagokig szagzik. Teadélután ez,
lehet. De hajnaltól hajnalig tartó.
Illetlen táncú, kitakaródzó,
magát mutató. Este az ágyban
veled keveredik. Télből kihámoz.
Nem les. Nem kacsint. Tágra nyílt
szemmel néz. Ablakot nyit.
S a paradicsommadár hosszú
farktolla végigsúrol, ahogy
fejed fölött elhelyezkedik.

Episztola Bertalan Gergely haláláról

Barbarának

Nem ismerted őt. Csak novelláit olvashatod A sivatag…-ban.
Bertalan Gergely… Egy nyurga srác, kit rajztábla-sánca mögött hagytam
tizenöt éve, Morvayéknál. Szaracén arcél, szárnyas gesztusok,
sűrű rácsú szem. De milyen szépszál mosoly szól, hogy fogd meg, ha tudod!
Szolgálatkész és mindig földobott. Több, mint amit a tábla mutat;
a rajz szárazgally-hangon még ropog – szálkái nem lelik szárnyukat.
Nem is találom hosszú évekig. Aztán egyszercsak előttem terem.
Megnőtt. Szeme szempillasepreit ejtve kerüli tekintetem.
Sovány. Nagy ádámcsutkája rándul; túlcsavartak az idegei.
Semmi kisgyerek. Vad. Kiábrándult. Papírját egyre rezzentgeti:
nagyra nőtt keze finoman remeg. Majd a Stádiumban debütál:
Remegés a cím… (Lám, megértheted.) – Jó! – Rándul a keskeny sebü váll:
vérével írta, hogyne volna az! Gyanúsan sok benne a fehér,
mocsoknyomú hó: semmi sincs vigasz, mire az est szívéig elér.
Csak egy patika az idegenben. Üvegablakfény. Tégely ragyog.
A Menny előőrse vele szemben. (Szívverésén át olvashatod.)
Jótevő űrállomás a hóban. Tűz duruzsol. A Lány gyanutlan.
Hogy hamis a recept? De hiszen jól van ott minden a tündéri zugban.
Az est mocsoknyomával kintrekedt. A Lány szemében csak a lámpák
sokszorozzák meg gyöngyös fényüket. – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Lyukas szívén a gyönyör átvág,
ahogy a zsákmánnyal markában robog: vakká vált szemben fáklya lángol,
majd a gyanús-fehér fürdőkád imbolyog, s tűz lobban a vécéfajánszról.
És a szárítókötélen mintha fehér hollók tollászkodnának.
De aztán repülni kezd a hinta, min gyerekkorában annyit szálltak.
Ő s a többiek! Ő s a lányok is! S míg a tű rejtekhelyre kerül,
az egyik pántos cipőjű zoknis, szőlőt szemelve ölébe ül.

S míg nem érti, hogy lehet egy fürtön ennyiféle ízű, húsu szem,
nyitja ezer ajtaját a börtön s ezer arccal jön érte Sosem.
Sosem. A szél suttogása bennünk? Hogy önmagunkból süt lampion?
Nem. Csak a halál. Hogy kell temetnünk. Kandeláberen a lángszirom.
Sosem. Mint thai lány, engedő. Szótalan, mint a táncos árnya.
Huszonnyolc évét batyuba szedő: fölmálházta a Túlvilágra.
Szaracén arcél, és hozzá bánat. És néhány novellában a mag.
De nem bírta kivárni: a fának lombárnya nő, s ő ül az alatt.
Csak a katafalk, csak a katafalk. (Üvegesülő, föl! ne habozz!)
Még közénk jön egyszer – fogadta. Majd!… Az új antológiába hoz
új novellákat, esküdött minap. De nem olvas ő már kritikát,
s hallgat, kire a tengerár kicsap. Már gyanús-fehéren viszik át
a Nap jupiterégője által sziluett-fénybe vont hegyélen –
őt, aki szembement a világgal. Szíve még ki se hűlt egészen.

Nem tudom, ott vagy-e, ha temetik? Kriszta és Cilik, Ivett és te?
Nagy állóhinta veletek telik, majd pára-cimborái lengetik.
Suhogtassátok, ahogy a sarokvasak engedik!
Mosolyt s pár virágszálat hajítsatok Rá a mélybe.

Vénuszoltár

Szakonyi Karcsinak és Gerdának

 

Születése

Előbb a köd. A tintába csurgó tej.
Vattába pólyált kutyamorgás-homály.
Aztán a hideg tapintású kagyló,
a nyitott, a szétdobált. Semmi kétség:
összefogdosott üresség: Övé vagy.
Minket nem hagy cserben vadász-szimatunk.
Ezer küszöb közül kiválasztani.
A parton ékszer-szemete – óvatos
vízmozgás hajnalban visszaveszi majd,
s a homok-szürcsögés s a hab virága
megfejthetetlen, ha kérdik, ki járt itt.
Ő szoknyát húz addig, s nyitja az ajtót.

 

Tudása

Willendorf óta egyre tanulatlan
hordja a kéj: tücsökmuzsika paplan.
Nem húzza magára, ráhemperedik.
Tenger csiszolta kéje sebhelyeit.
Nincs rajta egy sem. – Irigyelt Simaság,
mi görcsökbe rángva zuhanunk alád.
Csillag-robbanás tetőnkön meghalunk,
ahányszor kiszakad csípőnkből magunk.
Anyaként fog Ő, kísért lehetetlent:
– Újszülötted, heverünk mély öledben.
Willendorf óta egyre, szakadatlan
halálunkból nemzett Halhatatlan.

 

Esküvője

Úgy szeressen Ő, ahogy Gít szeretem.
Úgy szeresd Őt, ahogy engem Gí szeret.
Ez is tücsökszó, egymást váltó két hang.
– Tél jön – füvével teletömtem ingemet.
Íme a Fűember, a Rétember, ó,
akinek zsákjából hull a tücsökszó,
viszi, hordja körbe a nyugati szél.
– Hullám, az Óceánba visszavigyél!
Sugár, röpíts vissza szülő Napomba!
Veled a Földet szorítom karomba! –
Ezt hajtogatja. S, hogy ne légy sose zár!
Mindennek nyitja, a Szárnyunk maradjál!

Szabadon ritmizált kifejlet

A temető közvetlen közeléből menekült el ő.
Húsból faragott angyal, fél, bár halott az a temető.
De visszafut és rám talál – még szerencsére a számok
szögön függnek vaskapunkon, s az éj nem tesz több csúfságot.
Mi lett volna, ha a házszám olyan meggondolatlanul
kibújik a szögek alól s a Kakastó alá lapul?
Mi lett volna, ha a kapu kerítést emel vasából –
rácsain át inal múltunk minden édessége, alul,
s a rezsónk sem izzik ránk, ha babahajú öle alól
a vágya se nem dorombol, se nem világol…

Mennyi az egész? – négy negyed

Gérecz Attila halálának napja: 1956 november 7

 

Nyakán nyitott az ing

Fiam-korú államtitkár. Nyitott az ing,
vidám a mellény, pergő nyelve is vidám;
a kézfogása is kedvemre volt, amint
bucsúzva szólt (eszem járt már Itálián):

– Ha visszatérsz, leülve hárman (semmi flanc!),
helyére tesszük Attilát. (Miniszterét
igérve, s értve: zöld utat.) Nevét a lonc
e szélütött sok év után ne lepje még!

– De addig is, míg kint vagyok, ha kell, keress!
– De még hogy! Én számítok rád!… – Azóta itt,
ha Róma éje pestin csillagszekerez,

s a Göncöl összeköt hazám, veled megint,
a hangja él… Talán ma hív. (Ujjongna Gí.)
Fiam-korú volt, higgy! Nyakán nyitott az ing…

(1999, Róma)

 

Már nem nyitott rajta az ing

Fiam-korú államtitkár… Mi van megint?
Ahány a hónap, annyi az üres, silány
igérgetősdi – s vargabetűzöl le (mint
kisiskolás, ha „fát” kapott) lépcsőn, lilán.

– Megállj! Hová, hová?… – Te meg lapítsz. S kibontsz
elém egy új mesét; kiáltod új nevét,
„ki: érti majd… de most sietsz”… Mint a tolonc,
kifosztva, nézem, mi vesz körül, mily vidék.

Te futsz. Felöltőd csap… Ha dél volt, hát most veres
verőerekkel átszövött est lett ez itt!
Hazámban állok? Prérin (?), átvert „ószeres”,

költőt kínálgató handlés – végzet szerint?
S kisiskolás, te?! – Hangra lelt kufár, akit
hatalma veszt! (Már nem nyitott rajta az ing.)

(1999, Budapest)

 

Átvert megint

Fiam-korú?… s államtitkár! – A szív meging,
dobálni kezd, s ocsúdsz: Ne! Gyötröd!… Kis hiján
bocsánatát kivánnám. (Orvos így tapint
beteg zuzára: „kést belé!”) – Időhiány,

a sok teher lenyúz!, s szidom magam: „grabanc-
eszű, vakult!, mit látsz belé ficsúrt, herét?!
Baján segíts, ha tudsz! Ne légy nyakán kolonc!
Első szavadra hív, kínálja reggelét!”

Na végre! Mint éve, összehoz (szív repes)
a józan ész!… A lift suhan. Fönt: takarít
egy ősz mamus. Kövön fölmosórongy legyez,

a csík dereng. Az ajtó zárt. Csak perceink
peregnek szét a friss kövön; tisztán vakít.
Inalt egy óra – becstelen! Átvert megint.

(2000, Budapest)

 

Fölkél, hogy élj…

Fiam-korú államtitkár… Hajnalaink
egyik találkozóján történt, hogy Zsazsám
elébe állt, s „beszélni kéne” – így, amint
szemébe nézne, ő fölényesen csupán

szemöldökét nyilazza, mint tornyán a bonc:
„megint arról a Géreczről?” – ejtvén nevét
magas lován Zsazsára így. – Ócska lobonc!,
te senki! – jól érzem most, míg történetét

Zsazsám bevégzi, s hallgat. Arca könny-eres.
Középszer ötvenhat sírja – hozzád, akit
megóvtam volna tőle, írtam. Végzetes,

miként te épp zászlólyukból ránk tekintsz:
nem látsz! Így árt az úr-szerep? Élsz? – rög lapít!
S a holt, kit sírba rúgsz: fölkél!, hogy élj megint.

(2000, Róma)

Kadarkuti Richárd utcai lámpái*

1

Tócsák hercege,
kátrányba mártott
lámpaoszlop;
kültelki éjben
szél rázta fénylő
kalitka fog.
Gyöngéd-szorgosan
mosdatod szurtos
Erzsébetet,
fényeddel súrolsz,
s oldódik róla
tündér, retek.

2

Hogy Ablak nyílik,
csillagszegecses
szárnyát veri,
éjben úszó
villamos-csöngés
leszól neki,
s Mennyből az Úr is:
„Jöjj hát! Fogom!”
S tartja, míg mássza
égig a létrát
száz élű penge
lépcsőfokon.

3

Kadarkuti! Kadarkuti!
Fényboglya-lámpád
Erzsébeten
úgy úszik itt, mint
karácsonyfád
festményeden.
Hírt hoz a mennyből:
„Áss csak a mélybe,
szívedbe jól!
Aranykor kútja
itt oltja szomjad,
másutt sehol!”

* Kadarkuti Richárd utcai lámpái (jegyzet)

Nolipa lámpa-csendéletére

Nekem, ha nagy a borulat,
ha áll alá kötött csuklyám az ég,
lóvontatta csöngetés hoz utat:
kockás terítőn lámpa ég.

Petróleumból jő lángja.
Alig libeg már – mocsári vidék
sárba fordult szekerén hunyt lámpa:
huny, de a tócsát szegi még.

Fiatalon, ezredesen
Nolipa kazán-szivén bokra rég:
miként egy ház! s az autodafék!

Ahogy ő is: csendesedem.
Pista, lecsavarom a fény felét.
Kószálni veled egyet épp elég.

Miniatúrafestő

Két tenyérnyi, féltenyérnyi,
muszáj az égnek beleférni,
muszáj az égben ott repülni,
pedig az ég épp csak tűnyi.

Nem ahogy a fű csak fűnyi,
a hegy meg hegynyi s mind csak tűri –
ki tudná magát átrepülni?
Tű fokába beleülni,

űrt hallgatni hegedülni,
a tű fokán átpenderülni,
a Tű Fokán Túlt megkerülni,
csillagnyájba elvegyülni,

bolyongani, bolygó lenni,
ibolyát szedni, ahol semmi,
a Semmi tág szemébe lesni:
„Ó, te árva”, kézbe venni,

fodros fehér álmot vetni
s ha seprűs szempilláit ejti,
a Végtelent pólyába tenni –
megfesteni, vele telni.

„Hajó a hegyen”*

(J. A. századik évére)
Szondi Györgynek
(Velence)

Kétezeröt, te hazug! Húzom időm (ami nincs),
mert ki akarna, zsivaj, most besorolni közéd?!
Tűnj, lefolyó sebe, Szennyév! Te – a századik?! Bőr
vedlete! Ótvara! Lúghabba kevert lehető-
ség!
Ki igérte magát rossz január kanapé-
ján kitanult szeretőnknek? „Takaró fügefánk
ága a szánkba lelóg” – hallani félkopasz ő-
rült motyogást, s a zománckád, ime, itt a valónk:
kétezeröt közepén lyuk, s hajahullt – ami lett.
Századik „ünnepe”? Bár semmi jelét (hogy a bűn
épp te lehetsz) ne találják duguló lefolyón,
népmosodán, szutyokalj tetve után kotorá-
szók – bizony: undoritasz! Torkomon, év, elakadsz!
Kardalaid! Lihegő könyvkiadásod! A Vers
– rácsod mögött! Üleped széfe alól! – „kiosont”?
Ujjnyomaiddal „osont”, gégetörötten inalt!
S holt! (Vagy az istenek élesztgetik újra szavát?)
Ej, te meg azt hiszed épp: Juj de kinőttük a hold-
fényes időt! Bevizelt álmainak kora múlt;
serdül az ember – imé: Istene sincs! „Se Athén
gyermeki kék tunikáját pocakomra ne húzd,
szétreped! – írta le Marx –, emberiség, kinövéd!”
S éppen ez évben a KÖNYV „nagyvonalú” kabaréd
ál-Danaéja – borítván aranyaddal a színt.
Bámul a publikum: itt, Harry után ez az új
lelkesedés, mire csengsz? Olvas a nép, s gyerekünk?!
Csak az a baj vele, hogy látom, amint a forint
szertefolyik! Fizetett írnokaid meg a té-
vé mosodája mit is készit elő? Fakopács
úr (s neje) versenyezik, hogy mi a leggyönyörűbb
könyve, ha szót kap. Előbb: hányta a sutba, de most
közfigyelem sugarában Fakopács elidőz:
Jókai Annus-imát röptet a Mennybe idén,
vagy kibetűzve nevét, Pottere győz – s e világ?
Kocsmaröhejbe az esztrád bukik, ám aki át-
vert, Okos Úr, tüzijáték-felelősöd a slep-
pel viszi már a dohányt. Lám, kitalálta, mi kell:
hirdeti Őt, meg a Könyv-Sztár Ügető Befutó-
ját – ily együtt – a betű! Mekkora ötlet ez így!
Mért? Az idén augusztus derekáig a KÖNYV
– már, ha az ebben az évben születődne, az új
összese sem
kunyerált arcpiritó dadogás,
lábtörölés szurok-árán se ki többet a pénz
állami zsákjaiból,
mint ami EGY miniszteri össz.-bér
NÉGY kerek év idején.
– Számolod-é az ARÁNYT?!
Hogy mire mennyi jut itt! Vers? Ide számologép
kell csak a kézbe, s hogy ész hassa keresztül a mát:
közbutaság – kutyasors!
Állami rendbe a vers mért ne simuljon, amint
pénzpiac, üzlet, ipar mind belefér – csak az Ő
szelleme teng alamizsnán?! – Sose bánod a bűnt?
Hajnali séta jövőnk „mesteri útjain” át
pöcköli gőgöd „eszét”? Ez hiszi: teljesedett,
„majd, ha az emberi felnő…” – s babonád e növés?!

Balga, hihettem a két ezred elúszta után:
Frakkban is úr lehet ész! Nagyban is él a szikár
önbecsülés: Ne akard sepreni árnyad a más
lába elé, mig a kősúlyu homály kiterít
önmaga lába alá, szád betapasztja, legyűrt.
Balga, ha vágysz, hogy azértis fölemelne a Szép?!
S nem született gaz az úr, dölyfteli kétszinüség.
Jó szeme tettre való (kétezer év kitanít!)
s emberi szívre, Hazám! Mérce a volt – le nem ejt!
Mégis e kép az enyém: Ő kopogásra a zá-
rat kinyitotta, s Köré gyűl, aki némi zavart
küzd le a frissre sikált gőzösön; arca sötét
önmaga csődjeitől, s gőgje csikoríttat önt-
vény-szigorú szemezést Véle. – De óra üt ó-
rát, kigyul árbocon esthajnali csillag, egy ujj
angyala Bankfira, Sziklára, le Gyáros elé
festve ezüstöl – s az Ő homloka, mint az övék.
…Mért ne lehetne ez így? kérdem, s a vízio: zutty!
Kétezeröt, szanaszét foszlatod te csak Őt.

Hát, vak eszű, a hajóját se tudod, hova tedd?!
Roncsa se érdemesült, hogy kalapálva egy ács
restaurálja utóbb, hisz vonatát se – kerék
vérnyomait lepucolgatva se! – tette elénk
senki! De Néki se járt éveken át, csak a zöld,
lágy libafosra pirosló gyalogút; a sötét,
elhanyagolt szoba emlék-lehelése; az ág
dérszövevénye alól kertre a Semmi meredt,
látogatója a szárszói végen sose volt.
S Ő? – Csak a ködben aludt (nagy, befagyott vizekén).
Szónoki hév ugyan élt volna belőle, de ház,
múzeumának – ugyan! Föl se fogod, mi veszett!
– Hogy’ toporogna a láb, kétezeröt, e hajón?!
Pláne, ha itt az a Száz Év, ideforog, eléd!
Ünnepe (volna), ha gyúl, s rád süt a tény: Vele jobb
volt!
Gödön is. Noha onnét kizavarta az alj.
– Tartozol érte!
…Hajóhíd ki-kilengne cipőd
súlya alatt. Elegáns öltönyös úr, igazít
Bankfi a bajsza hegyén, s Gyáros is Őfele int;
megy vele Tóga s a Bölcs, Jog s Tudomány, csak azért,
hogy legyen áthidaló két okos ember a szó-
bokrosodáson – ügyét önmaga ellen is úgy
védeni, mintha Noé gyűjtene most együvé
bárkaderékba jövőt: új erejével EGÉSZT.
Védeni önmaga ellen? Ha muszáj! – Odasóz
Ő vitatűzben! Igát nyelve nem állt, ne feledd!
Horthy ügyésze uszúlt? Félrebeszélt-e ezért
bármikor? Állta sarát, arcba ha köpte a társ
(pártja, a nője)?! S ha új vers, szerelem, szabad elv
sértve: a száj, a „pörös” zárta-e szép igazát?
Most, vad idő, neked bókolna, ha döngsz a hajón?
Megkeserült tömeg és tisztviselő-pereputty
forgat elénk csupa molyrágta igét. Ezen ám
(új ezer év elején!) mégse aludhat az ész!
Mert, ime, itt az idő: fénybe, jövőre a fél
százada vérbe borult Forradalom kel elő
mészbe-rugása helyén, s nézi, nem értve: kikelt
már a vetése fölénk, kétfele tört a bilincs,
ránk települne a Nap – míg Európa bevált
tág egü álmodozást: tengere mind ölel, vár,
ó, magyar!
Így igaz. – Ám (kérdezi Ő szigorún)
mit teszel épp? Marakodsz? Egy haza népe két ól
torz röfögője, ha így, aljas agyart növel ép-
sége helyett, s szive csak fojtogatásra serény!
Dunyha alá behenyél, únna, világ, s bedögölt
béke, jövő lehetősége?! Eladta magát,
s ördöge most teszi füstté repülő magasát?
Zongora búg? (S csak a vers?) Mert ez a kéz (vagy a kés?)
most belevág, s töri szét harmoniád, te suhanc
„felszabadult” hatalom? – Fel? Mi alól? (ez az Ő
vers-szava lesz, Uraink. Élc helye nincs e hajón.
Sem csevejé. Csak az ország sora. Emberi sors.)

Ismered Őt, s nagyapát? Régi fotójukat értsd
(értheted, albuma vár): félhülye az az ős.
Állati ól szaga dől… áll a Fiú, s szeme néz
rád, te, jövője, szegény nagypapa-pilla alól:
„Hegy tetején ez a gyűlés! Ne Dunán, a sikált
ócska hajókajüt ablakkeretébe’ kutass
arcuk után! – Ararát-sors ez a szirt tetején.
Hátul az ólkerités, s nézd: elöl ágaz az út
ködbe, Homály szakadékszáj parazsába, s kerék-
forgatagú özön indázza elő ugyanazt:
körbe a, körbe a kép váltakozott – de mivé?!
Én s nagyapám, a szegény; ól, s emelődne Fiú –
bár kitörés Ariadné fonalán soha nincs!
[Tréfa-e Zampano lánc-tépve? Nyakán tör a lánc –
mégse szakad meg az ősátok: övé lelegelt
végzete.]
Jön nagyapám, ópium olvad erén,
s félhülye, zöld unokákban kikel illatod, ól.”

Képzelet osztja elém: Ő a Dunán. (Ez a kép.)
S kétezer év magasán (filmen ez két jelenés
átvetülése együtt) várja: kopog a jövő.
Kétezeröt,
vígy koszorúdba tudást, összehajolva kigyúlt
fölfedezést:
ez az út.
Nélküle Holdra makogsz,
s Földbe a tél temetőférge befúrja magát.

* „Hajó a hegyen” (jegyzet)

Episztola az Eleven csónak Jánosának

Szentmártoni Jánosnak

János, e pár sor aligha lehet hazanyaklani-hullt-csont,
ablakodon bezörögve ijesztő Lény, kerek églyuk,
ködszita-porhüvely árnytalan ingadozása, kisértet!
Frászt! Ha figyelsz, ez a hangagyökérre simítva: időm. Csak
jött befejezni – mit úgy kifizettél jóval előbb, há-
romnegyedéből látva előre a Hold-kerek könyvet –,
most kinöveszti a fényt az egészre! Csupán a papírfo-
gyást kell jól adagolni, nehogy szaladó soraim vén
asztalom sebhelyes orcáján futakodjanak égig!
Hinne-e bárki, ha nincs papiros bizonyítani: kész van!
Szóval: iparkodom.
Ám egy-egy apró szóközi percig
csak könyökölve magamból át a jelen közegén túl,
mintha csak itt vetekedne Szakács Eszter megürült he-
lyén Sivatag-hadatok gyalogolni a semmi födőjén
– hát kupolának akarta mutatni előbb az egész had!
(Bertalan is, hova lett, mondd?!) – S úgy gyalogolt nyomotokban
két Cili Barbival át köteted lebegő magasáig,
mint ahogy ott, a galamb-kalitok s Gaál csónakon álló
ős-amazonja, s a part heverői közé jelenésed
röpte felívelt!
Barbara? Rajzolt ketrece foglya;
Nagy Cili? „stoppal” száguld „vérszagu” vad „kamionban”;
„unkahasu csuklón” babonázva Cecília épp ámul
abban a percben…
S a fönt repülő?!
Fuvarozza az utcán
régi szobáját, menti magát! Terebélyesedett ágy
s rajta a rózsa növése befonja Csepelt! Akadozna
ló, kocsi! Rózsasziromtól púposul út! Pata csúszkál!
Nászmuzsikába kocsis nyög: az ágy, meg a rózsa növése
lökte a bakról! Lófarat üt, töri, izzik! Utóbb még
lángba borít az egész rakomány?! Hova mentheted át?!
Nézd:
úgy forog fönn a te angyalod: vermem alá bevilágít,
átemelődik a múlt: Eleven csónak, hozod ölben!
S itt Sivatag-csapatod repül, egymást lelt kötelékként.

Holdacska nappal telt fotójára

Tavi háttered él; hancurozó hal ugor
mélyből:
Van-e fönt Nap, a kék égbe dobott tüzelő
ékkő?
S van-e Ég? Puha kék ingbe fölé hajoló
boldog?
Te is épp belenéztél – s repeső örömét
hordod.
Ez a perc letörölt minden ijedt-szomorút
szádról.
Van a Nap, van az ég! hirdeti fénnyel e kép:
Látszol!

Song a bombavivőről

p. Barta Istvánnak

Olvastalak s egy régi kép,
nem ilyen verklidallamos,
hanem tűsovány s messze-kék
(nem hasonlítok magamhoz),
kihajtott ing és késmosoly:
cilinder alól skalpszedő
nézett velem farkasszemet,
pokolgéppel nyújtott kezet.

A kép chaplini tortahab-
közegében e nyomorék
gyermekhit töpped, roskatag
szemétdomb, seprű-kotorék,
csonttalan, szemét-ruhájú,
mit a légáram összeront –
(ennek se más, csak üszke zsong,
siratófal szögén bábu).

Hol a könny a puszta szikla-
likacsokban mohát terem,
e Paprika Jancsi itt la,
trombitázik árván nekem.
Szegélye nagy tintatenger,
minden hajókat tördelő –
de hitébe márt sebemmel…
mégis a Vízen átvisz ő.

Vár a Föld kenyere, ágya!
Kifordítom pokolgépem,
s tudod mi van bensejében?
Jószándék aranyalmája.
Körös-körül a tengeren
tömlőhomályból rám kiált
minden széttépett emberarc.
Nézik e szögbe vert királyt.

Bábukirályomat szögön.
S megnyúzott bőrét fal alatt.
A szélhordta koszt, börtönöm,
hetvenkilenc-év-magamat.
S az Idő szemüregében
dögevők szárnya megpihen.
Vak Úr, bosszútlan hagyja már,
vigyem alá a semmiben.

December van, nem Karácsony

(Bartis Ferencnek, könyvéből fölütve fejemet)

Nagykarácsony éjszakája
jönne még, ha lenne szárnya.

Tépve tolla, hópehely lett,
Illavára hullt lehellet.

Vácra vérbe fagyva dőlt be.
Gyerekkorom hányta rögre.

Szőrehulló év jött – mind gaz,
köd úsztat csak, Semmin inghatsz.

Vagy a szárán, ahogy állva,
állhegyéig hóba ásva

Attila is úgy röpülne,
mint ki Semmi ágán ülne.

Ágon-e vagy ágazódva
futott a sín, túl a hóba,

futna most is, ahogy mindig,
elguruló fejeinkig.

Az elrepültekre

Fiam indul az ír csoda(?), csapda(?) felé.
Fapados viszi őt, viszi Albionig, hol a komp
szeli zöld szigetéig a szótalan árapadást.
Vize néma. Csak ázik. A ködcsepegés

se akarja becsapni, hogy isteneké
citerája. Ha Dublin eléveti lámpasorát,
kikötője közel se lesz épp sörivó-meleg, ott-
honias. Pedig innen oly álomi volt.

Hova lesz? Mi sötétül a lába alatt?
Ki az ötven elé is utazva fut ott kopaszon,
gyerek-ámulatával a fénybe – ha lánggal elég,
csecsemő-kicsivé teszi ír temető.

Ugyan itthon e rög-kopogás sose szól.
Közelíbb temetőben az urna öcsémmel eling,
belesüpped a falba – ne ázzon a könny keserű
leve rajta. (Helyén neve mily mutatós.)

Szobafal körüláll. Csak az óra, ha jár.
Vonakodva, a zsákkal a háton – időmmel – elém.
Fapados repülőn elinalt fiam űrpora, szél-
hazahozta eső lesz a ház tetején.

Rossz tavaszom

Bartis Ferencnek

Milyen éj-filozófia bánt?
Idegen szoba körbekerít – utazót,
kit a hózuhogás betemet, ki se lát,
s morog április – vérebe tél.

Bosch elejti, a vászna lehull:
lesz az ég odakint, idebent meg a tűz,
parazsán forog egyre az ember, s az ész
üti bottal a lába nyomát.

Viszi ír kövesúton a szél.
Le-ledobja a zsákot. Elalszik. S a kő
maga kúszik a zsákba az útja alól,
ha felébred öreg fiam ott.

Temetünk. Öreg öcsre borít
falat egy sima mester. (Imánk megakadt.)
Igazodna az urna-meleghez a holt.
Üregén univerzum-anyánk.

Ilyen lyukban? Egy urna az ágy?
Ha az ég csupa Isten, e lyuk neve: nincs?
Ha a perc csupa sír, s öregebb soha én,
nem az új csecsemő zokog itt?

Hal a volt? A jövő lesz előbb?
Ez a két komisz ügy csak a vant (becsapón)
huzogatja a nyársra! Hiány, ropogós
falatod nem a van. Van: a nincs.

Az aszály

Az aszály
fojtogató bűze váj
magának rést a kocsiablakon.
Gí Peugeot-ja
(amikor született, állt még Trója),
e tizennyolc éves virgonc gépkisasszony
(zengje más kor tökélyét pesti sanzon,
nélküle is nyilvánvaló:)
150 kilométeres tiltott suhanásban
négy kereke alattunk miből való:
Duchamp lépcsőző Madmazellje combja,
ahogy a lépkedést kerek egészbe fonja
a szemünk,
s mint lefutó harisnyaszem, lába szára
e futurista álom-gurulásba,
Párizs futószalagáról
megérkezünk.
„Asztagokban áll a bűz előttünk”, mondom Gínek
(történetesen
honi sztrádán, a 7-esen),
s visszanéz rám, mint öreg autónk
– más egekből – virgoncan és sebesen:
„Ki hinné? Otthonunk felé hajtunk
Rómába, Velencébe, épp Világosra most!…”
S félrefordítva felejtett fejjel beront
a beteg Föld utunkra dőlő
büdösség kazlai közé.
(Kerek arcán őszibarack s szőlő rekeszeit kínálja Pszüké.)
Mert nem kis vigaszára,
mintha csak keserves képünk felhő-füstje mállna,
áttörve a mihaszna falat
kikerekül óriásian a Nap.
S rátapad a szembogarára.

Három halott Átlók

Juhász Sándornak, Czétényi Vilmosnak, Csillag Tibornak

Szerda elúszik, a nappali hold (fele arca az égben)
most veteményezi épp az azúrba a csillagokat, hogy
kék röge keltse ki mindet az esti sötétbe, virágnak.
Akkora csönd lesikált hada: kéklik a hangtalan álom,
hegyvonulás folyik egyre a túladagolt ragyogáson.
Én se akarva kisujjnyit izegni, csak itt vagyok (épp hogy)
más temetéseken érve idáig, ahol heverészek,
lusta mag. Elmaradozva Tőlük, tán testnyomod, élet.

Köztem és az ég közt

Öregedő kedv: januári fénylés.
Soha nem látott zöld bogyók a bokron.
A fölgyulladt cserge sárga tűzvészébe dőlve
láthatod a kitárt ablak négyszögéből:
az alacsonyan szálló Nap,
mint óvatosan lehajló cselédlány,
a napsugarak aranytálján
eléd rak kéklő itáliai eget.
Nem, nem emlék; a tavaly-márciusi Róma,
szőröstől-bőröstől az az ég csúszkál itt
a benyújtott vakító tálcán:
a Kis-Duna s jobbra egy riadt textilüzem
hályogos ablaksora fölött
kinyúlik, egész a leheletkönnyű hegyekig.
Ha most fölállnál (máris elszédülsz?),
római dombok akantusz-dzsungelét
pillantanád meg a ház alatt –
miért ne lehetne mesebeli jó napod egyszer?!
De nem mozdulsz,
csak heversz sárga cserge-meződben,
övez tűzfolyó-lobogás.
A hangtalan suhogású láng olyan,
mintha saját olvadó faggyújukban
idáig úsznának az érted
soha meg nem gyújtott
születésnapi gyertyák.
Tudod-e, mennyi az ötvenháromszor
elmaradt ünnep fénye?
Fejszámoló nélkül is megmondhatom:
Indiában pontosan ennyi máglyalángolás
költözteti a semmibe a vízpart
megfeketedett tetemét.
S hízónknak, ha az idő megérett,
mikor makacsul ránk-sütő kásaszem lett a hó
(gyerekkoromban)
csikorgó léptünk alatt az udvaron,
épp ennyi vasvilla szalma tüze kellett,
hogy hamu és pernye bűnbánat-kaftánjába bújva
elnyerje hentes-szívünknek tetsző tisztaságát,
étvágyunkat a lakomához.
Hát ezért nem moccansz!
Nem megy az csak úgy: fölállva,
átlépni a Pokol tüzét!
Nem moccant hízónk se.
Kormos orra alatt hiába kocogtattam
vasbögrében jégcseppé fagyott könnyem,
pedig a kukoricacsörgetésre
mindig röfögve, sivalkodva fölállt.
Most pontykukaságban feküdt a tengersötét szörny.
Ott volt, s mégis
már egészen más tengermélyben
kapálódzott párnás csülkeivel.
Olyan volt,
mintha sötétséggé dermedt óceán
hányta volna ki a hóra,
mikor a moccanatlan csillagszikrázásban
meglesni véltem,
ahogy bőréből egy hátráló fóka zsákmozgásával
éppen beletottyan a más elembe.

Mi volt, ami még szállt köztem s az ég közt?
A Hold gondolája és a csillagok teaházai?
Egy távoli zöld villamos
szikrabokra a vezetékeken?
Férfiak pipafüstje? Mosófazék-bugyogásból
a gőz ezüstöződő petúniája?
És?
Bokáig érő hálóingének
vetítővásznáról
a meztelen Éva homályos
ugráló-kontúrú filmkockája
repült s fénylett,
mert pillanatra szétnyílt rajta
a báránybélésű, cafatos nagyapa-bunda.
Dideregve kapott szétcsúszó szárnya után,
de ingének meleg titkai
szöktek a hajnali ég hideg,
egérfogó
ketrecéből.
Ám ruhásszekrényhez súrlódó háttal
osonni utána –
mint egy tiktakoló szívű féldombormű,
ahogy ha kora este lefeküdni küldték,
én nyomában lopakodtam –
most tilos volt nekem!
Utcakő-tömören
vagy ellenkezőleg,
éppenhogy üresen,
mint a kocsiról legurított csövek,
itt volt és nem volt itt,
feküdt és közben kimászott önmagából,
és lecsusszant egy tenger
– havas udvarunkig kicsapódó – bensejébe
a leszúrt sertés.
Ez, ami szállt köztem és az ég közt.
Se füst, se gőz, se ágyékillat,
se más kis angyal.
Lét és nemlét közt lapos tengerpart húzódott hosszan,
szélrajzolta homok.
Szélrajzolta sötét sávjaiban
valamit kikerültek a szállingózó hópelyhek.
Derékszögben kitértek,
valamit kihagytak a csillagsugarak.
Egyszercsak abbamaradtak,
majd ismét folytatódtak
a por, a hó ér-árnyú hieroglifái,
kis, elmosódó madárlábnyomok.
Tudod, mit hagytak ki?
Mit kerültek el?
Mi szakította meg az áramkört?
A gondolatkört?
Ólomkülsejű belső?
Egy magfizikai laboratórium
védőpajzsa tán?
Tudod te?
Én nem tudom.
Azt sem tudom, hogy a szél
nem fújja-e szét a hangom.
S hogy a nyomdafesték lánctalpas anyagelvűsége
kitapossa-e szándékom írmagját is a soraimból.
E vers szívverését is ott keresd, ahol kihagy.
Ez az, ami szállt köztem s az ég közt.
Ezt akarom elmondani.
Ahogy lábad előtt a római dombok
törpe akantusz-dzsungelét,
a tavaly-tavaszi Rómát,
magányos délutánod fata morganáját
dadognád te, ha moccanhatnál
a máglyán – igaz?

Hát én is csak ezt,
a kihagyást,
megnevezhetők közt a hézagot.
A soha nem látott napokban,
az ősz és tavasz közül visszahúzódó télben,
most, hogy a szorgalmas cselédlány, a Nap,
minden faágat rézfényűre dörzsölt,
és soha nem látott zöld bogyók
duzzadnak az út két oldalán,
s beléjük harapsz,
mikor párnába fojtasz sírást,
és asszonyod nyelve áttolja gömbjüket a szádba,
s nézésétől is ikrásodni kezd a mézük,
süt combjai holdudvarából,
és azt álmodod,
hogy olyan hosszú, mint egy gyárkémény
gerinced csigolyasora!
Ezüstös lengőajtók
szabdalják derengő kazettákra belül,
s elaludt hangocskák bebábozódva
pókhálóágyon himbálódznak emeletein.
Mikor ömleni kezdenek a tejes-zöld bogyók,
és zuhog e zöldborsóeső,
rájuk buggyanó ezüst és zöld vérben
szétáznak a bábok, mind fölhasadnak,
kikötődnek, mint pólya,
mint a letekeredő fásli,
zölddió-nedvben úsznak.
Akkor a hártyaszárnyak kiszíneződnek.
Lesz itáliai kék ég kékjük
és adriai tengerkékjük!
Izzanak korallvörösben,
gyúlnak lóvérbarnán,
és pávaszemük tüzét szórva kiröppennek,
ki, a kazettákból!

Harmatevő sokaságuk ejtőernyő-köteléke, lám,
aranynál aranyabb napokba ragadja magával,
s vízszintben úszik,
mint gyárkémény-hosszú betonkanális,
cső,
melynek benseje külsején virágzik,
felhőnyi lepke, és repül, és repül
gerinced csigolyasora!

Látod, valahogy így kellene
kihajolni ablakodból.
Fölállsz.
Átléped a Pokol tüzét.
Akantuszt lelsz a házfal alatt!
Túlvilágot!
A hátsó ajtón kilépve kiskabátban,
a szemetes kukák féregzsongású depója mögött,
a bogyó-bizsut csendítő bokrok alól
lét és nemlét közt lapos tengerpart húzódik hosszan,
szélrajzolta homok.
Szélrajzolta sötét sávjaiban
valamit kikerülnek a szállingózó hópelyhek.
Derékszögben kitérnek,
valamit kihagynak a csillagsugarak.

Párbeszédek

1

– Költér! Ha én itt vagyok, ő meg ott,
ha én vagyok az Igen s ő a Nem,
melyiket választod kettőnk közül?

– A harmadikat: köztetek a rést.

2

– Neked így se jó, neked úgy se jó.
Számodra melyik a legjobb rendszer?

– Ha megvéd tőled; téged tőlem óv.
S mindkettőnket leginkább magunktól.

Ima

„Ahogy ha eljön, egy svéddel, dánnal,
ahogy nemzet szintjén Angliával,
jóba kellett volna lennem Gaállal,
jóba bizony a noah-noáhval.

Ha nem kettős csókkal – kézfogással.
Egyházból se kelttészta prímással.
Mert nemcsak az előírt fohásszal…
Másképp nem megy: csak a »száz virággal«.

De Uram, nem: száz virág-nüánsszal,
százféle Dalmady-variánssal,
lándzsával, ha nem halandzsával,
szmokingba bújt fogdmeges szeánsszal!

Adj nekem, Uram, több korrektséget!
Kalapot emelő ellenzéket.
Csak középosztályból kevesebbet!
Ne legyünk mi középosztály-nemzet.

Add, Uram, minden nap felismerjem:
a »sakkozó világfival« szemben
»az ország ügyeit vivők közt« nem
lehet analfabéta több most sem! –

Németh László ahogy mondta Szárszón.
Jaj, ha az értelmiségim vérzőn
csupán »idomított szolga«. – Ártóm!
Hogyan lehetne, Uram, a zászlóm?!

Nem az én vértem, pajzsom. Székely.
Nem ott. Itthon. Kisebbség-vermével.
Padlónk alá férgesedik P-vel?!
Hogy leszünk mi valaha Tündérkert?!”

Lábjegyzet

Erzsébeti néger:
P-ben szénné ég el.

De előbb fekete
sötétkamra-élete.

Rés nélküli zárka
tengerszint alá ásva

beton-otthona itt.
Szólhat. De nem valamit.

Nincstelenből lett e Nincs,
a mondott úr! – Legyints!

Kimosakodva a lift
máshova, másokat vitt.

Ott érte és nevében
– villából, hegyélen –

él, él s valaki dönt.
S ő lent. Sohasem fönt.

Útjelző és szakadék

(Két kifordított Bertók László-sorra írja a noah-noah)

1

Nem vagyok oly nagyszakállú,
ki fejen állót talpra tesz,
magánhasználatra mégis,
Laci, sorod kifordítom:

mögöttem a történelem,
előttem puszta „lét dadog”.
Nézek összeszűkült semmit:
elfordul, mint a macskaszem.

Hogy múzeummá lett a múlt,
s keretben minden felirat,
az Ismerd meg magad s Légy jó,
A Paradicsom visszavár

Szellem, Útjelzőnk, csodállak,
nincs útkorláton gyúlóbb fény:
szakadékba-hullásaink
fölött égsz állhatatosan.

Benzintől összeégve, vagy
karomra kötött szárny alól
száguldásom roncsait míg
félrehánytam, fölnéztem rád.

Nem a holdnak vonít az eb,
még akkor se, ha verset ír.
Őspatakba mosva arcom,
magasban, út, terád néztem,

s hol foszforeszkáló Jeled
áttört korlátot közrevett,
én kapaszkodtam vissza, föl.
És tündökölt tovább az Ész.

2

Köz-eszünk, a kincstárnyi-sok!
Rövidlátó szemem itta,
mint a pécsi pályaudvar
lámpafényét rovarfelhő.

Épp csak egyre kevésbé lett
tört-testű táncom szárny-kecses;
szebb a vér permetje nálam;
vércseppem kápolnafénye

hócsönd erdőn ha átnyilall – – –
de toll, nehogy elkalandozz!
Leszakadt fejem, lőtt sebem,
mellkas elé markolt tüdőm

visszfényével farkasszemez
rendületlen fényforrása.
Nem hunyorog. Sugárzik csak:
szakadékba itt vak se hull!

Nem is a vak. Állig gépben,
géptüdőben, szívmotorral
(csuklóprotézisem ragyog!)
utat mutat – s nyel szakadék.

Keretben már, hogy ez a harc…
s másfajta raj… Gyerek, aki
hisz Perpetuum Mobilét.
Pláne, hogy az ember is az!

Anyám és én már ezerszer
túlszárnyaltuk Lemmikejnent:
haltam, s ezerszer összevarrt.
Fény! szakadék! lásd hátamat!

Sebaj

Nincs mást mit tennünk.
Tétlen csak nézni,
ahogy a róka
jércénk bevérzi.
Rókán át medve!
Medvén át hajtók
célzókeresztje
szeli szét mellünk.
Kakasunk, jércénk
után az eb: dög.
Után a ház: rom.
Házban hal társunk.
Legutoljára:
epezöld szívünk.

Erdőkbe bújnánk?
Galagonyák közt
inkább feküdnénk?
Fölállni onnan
tüskék sebével
nem lehet másképp:
orrunkban dróttal,
ól szemetével.
Sompolyog róka.
Trappol a medve.
Üvöltünk? Célzó
fejvadász Gazdánk
telemer vályút.

Minket a Pokol
jegelt szelíddé.
Leperzsel, forráz,
szalonnánk hántja,
borsoz, fűszerez.
Sebaj. Röfögjünk.

A noah-noah visszaküldi költőlánynak aranyhaját

„Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat.

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságban ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.”

De a pincemélyben ott a dinamit.
S ahogy német tisztek ’44-ben
marsoltak rájuk: roppantak hidaink,
előérzettől bukva, térden:

a Sas még nem ugatott tűzparancsot;
hallgatag zsinór még nem volt begyújtva,
de víztükör vetített elő roncsolt,
defloreált lány, Európa –

úgy most se kezd zuhanórepülésbe,
de rajtam a sasszem tűzkarikája.
Még nem száll a circumdederunt égbe,
te kellesz hozzá, Tél Leánya?

Aranyhajad szikrája kap zsinórba?
Lángja fut el a rejtett kötegekig?!
Ávós tisztek döngtek hidamra sorra –
neked sikerül, nem őnekik?!

Ha semmivé égő csipkebokorból,
mikor majd világ-énem belehamvad,
te és a jövő fogódzva kibújtok,
születés-nedves két arany Nap,

vad világtörésben darabka tükröt
fogtok-e találni, hogy belenézhess?
Hogy – költő! – valakihez szólj, ha üdvöd,
s visszaragaszd őt hajtő-mézhez.

Ha megfulladt is, hajsátorodba rántsd!
Támadjon föl ibolya-illatától,
hogy nyűgözze hajadból kagyló-zománc,
a vénuszi! S a jézusjászol.

Széna aranya és a tengermoraj
születésed óta hajadból susog.
Mózeskosárrá sződd! Ne veszítsd soha.
Legyen új Földön óvó burok.

(Noah-noah) levél Dalmady Benőnek

GAZDAGON ELLÁTVA JEGYZETEKKEL
A CÍMZETT HOSSZÚRA NYÚLÓ GYÖNGÉLKEDÉSE
MIATT,
CHRISTIAN MORGENSTERN HALÁLÁNAK
HATVANÖTÖDIK
ÉS EGY CSUROMVIZES KAMASZ
ERESZ ALATTI KUPORGÁSÁNAK
NEGYVEN(EGY)EDIK ÉVFORDULÓJÁN,
KIKERÜLHETETLENÜL NYOMATÉKOSÍTVA,
HOGY A KOPASZ ÉNEKESNŐ
ÉS A KOPASZ FODRÁSZLÁNY NEM UGYANAZ,
TOVÁBBÁ A TÁRGYHOZ NÉLKÜLÖZHETETLEN
FILOZOFIKUS KEZDÉSSEL ÉS BEFEJEZÉSSEL,
KÖZTE PEDIG KÍSÉRLETET TÉVE
A HORATIUSI KÖZÉPSZER P-SZERŰ
(VAGYIS: ÚJ) ÉRTELMEZÉSÉRE

Légtelenített, zárt üveg,
nézd a huszadik századot.
Meddig állunk el benne még?!
A légüres: jól konzervál.

Mint minden hasonlat, ez is
kezem közül kisántított.
A bűzös lég itt megmaradt.
Az időt szippantották ki.

Mi végre? Sárkány-ötletek,
nem kutatom a titkotok.
Horatius középszerét
én így fordítom: én vagyok.

Pompa, kastély, allűr nélkül,
kukacos odvú P-ben is.
Nem kell imádkoznom érte.
Így szültek. Kényszerzubbonyom.

Dalmady! Moss fület! Talpra!
Ujjal mutass! „Bevallotta:
ő, csak ő! Csigaházából
kidugná szarvát Horáchoz!
Ionesco-hápogás se már?!
Se Morgenstern-impresszió?”

Nem a Kopasz énekesnőt,
kopasz fodrászlányt
írtam én.
Kopasz, kopasz, de mégse egy!
S a Csuromvizes vándordal
„monológ-görgetése”, ó,
bármily dermesztő benyomás
(= impresszió), oly egyszerű
a lényege: eresz alatt
kölyök ázik. Kölyök térdén
Dsida ázik. Fönt pedig a
gerendán, lám, „ágas-házas
violamag” töve ázik.

Látom, ez is Ionesco lesz,
mag meg a tő, nohát figyelj:
mikor a tő elvirágzik,
nagynéni-ujj gyökerestől
kihúzza a virágágyból,
s rafiával összekötve
fölakasztja hűvös szélbe,
szélverésbe, napsütésbe.
Hát azt meg mért? Ott a magház
addig bóklász, addig hintáz,
míg kipergetjük magvait.
Lesz még tavasz! Tartsuk számon.
Fújsz Dalmady, szinte hallom:
– „Ázott szoknya suhogása”
hogy lehet a fonnyadt tőből?!

Úgy, hogy a srác annak látta;
hogyhogy erre nem gondoltál?

Nézd: a violatő bokra
fejjel le: akár egy szoknya.
Hát még hogyha „hideg rázza”…
Kivált annak szemében, ki
fűmag-sűrűn veti vágyát,
s mindenből egy szoknya rezdül,
libabőrös lisztpuha láb,
lónyak-széles hajlású comb.

Negyven év távolban ázik.
Meghajtom előtte fejem.
Mert akasztott nő is lóg ott,
az utcánk végében akkortájt.
Ház mögött, bagoly megszállta
lombbarlanggal teli tölgyön
lóg, amíg a világ: világ,
a férjgyilkos nő, lányosan.
„Egyszer szétnyílt pongyolája”,
s „fehér a lába, mint a só”,
emlékszem a krumplis-zsákra,
Warholcz szatócsnál azon ült.

Lógázó lábáról elröpült
facipőjét fölemeltem…
Súlyos szemhéja letapadt.
Érted, Benő?! Ez mind így volt.
S ki Dsidát olvasva ázott,
és csüngő violatőben
nem Olaszi Baba lábát,
se Rátasi Évi térdét,
se Csütörtök Gizu édes,
gömbölyített körmű ujját,
hanem ezüstös két soron
csak fölakasztott nőt talált:
meghajtom érte a fejem,
hogy nem szólt róla. Elaludt.
A látomásba nem fogott.
Esőben ült – s az átsuhant.

Tudta: pelyhedzve mit bír el.
Innenmaradt korlátain.
Átengedte a „dalt” nekem:
fogjam én föl a suhanást,
Madárszülőmnek szárnyait.
S merjem, minek nem-merése
neki, bizony az érdeme.
Szavamra: horatiusi!
És nem csupán csuromvizes.
Ázott? Látod, hogy mit tudott:
négy évtized múltával is
nyújt ágas-házas violát.

Nagylelkűségét ne feledd!
Ha „madárhólyagodba” szúr,
ha „Langston Hughes-t”, a vén ripit,
s repedtfazéknyi rímeit
rád önti, mint a marcipánt,
s vonszolva puhány üleped
míg sistereg az utcakőn,
szemedbe vágja, hogy mi vagy,
(vagyis ahogy tettem volna)
jobban lakolnál, minthogy így:

elvirágzott, hát ad neked
egy megázott, rafiázott
violatőt eresz alól,
gyökerestől, magházastól.

Én pedig a morgensterni
halaknak írom énekem.
Legyen mivel fölrepülni
egyszer még, madár-korukban.

A noah-noah szép Linának egy régi rögtönzést ad elő

Amióta egy fekete asztal
tövében először megpillantottalak,
szemrésedben sötét tenger zúgott,
parttalan hullám közt titkos hajó haladt,

tompán sugárzott félárnyat fejed:
istennő-sisakján lehúzva a rostély.
Érc-sima sötétség verte szemrésedet:
eszméletlen csapást sújtó fustély.

Vagy nem sisak alól – dzsungel özön-
liánjai közül rémlátva tekingetsz?
Egy Angyal? – megvesszőzték lüktető
csiklójáért?! – Aktaiónt tépő szelindek?!

Kastélyfalon akadt lánynemű tramp?!
Kiért rongyba bújt az úr, hogy úgy szeresse!
S míg lábujjadtól öledig csókol,
nyakát tartja, hogy álnok borotvád lemesse?!…

Ünő vagy? Vagy évmilliós hasztalanság
saját szügyét nyaldosó gepárdon?
Mint Vezúv torka, szédít e szemrés:
fürdő Évából vízpartba süllyedt lábnyom?!

Megfejtve most a titkod! Egy festő
(halott) várta szellem-elődöd, egy másik
tizenháromévest, hol szivattyú-
ház zsongott – s szívdobbanása bevilágít.

Emlékszem, irigyeltem: „Bensője
lámpáival fölgyújtotta magányodat!”
Tükrök lezuhantak, jelenés-hang zendült,
s jött a Lány, „mint egy szárnyas vonat”!

Boszorkányjárású volt az alkony.
Holdfényű lábát egymásra halmozva: varrt.
Tíz körme szentjánosbogarai
nagy lábán fénnyel fésűzték az avart.

Festőm imádta: „Nem hittem, hogy szagod
ilyen vad fűvel keményre tömött zsák!
Sosem érintett párnádon a fejem
majd márvány-szájjal hallgat, ha nyakazzák.”

„Számba vizet veszek, s megmosom arcod
– szólt a Lány –, ha bátyáim összeverik.”
Nagy keze alól még látszott a mell
s rózsaszín érme. S festőnk sírt: „Reggeledik.”

Ingatta törzsét rajta. Érezte:
nincs, nincs, aki Hozzá érhet – kőből rakott!
S feketén verdesett kétségbeesése:
„Mért kapott arcod kőburkolatot?!”

Majd fölállt, és ezt már álmodta csak:
„Úgy fekszünk, mint két tüzes hasáb a fagyban.”
S nem szól a Lány, mit is mondhatna, ha
ahol elrepült fönn, a tiszta magas van.

Szemedben sötét tenger zúg most.
Messze a hullámon üres hajó halad.
De közepén hánykódó kajüt nyílt:
ágyában ijedten altatgatod magad.

A noah-noah esete a fölsült lánnyal

– Hogyan? Félsz szeretni?
Először is: itt nincs
magasra rakott ablak.
Csakugyan lábujjhegyen nyújtogattad
a gyökerestől kitépett nefelejcset?
Fölötted egy Kadarkuti Richárd-féle
szénaboglya zizegett,
mint az eső, a kátrányszagú
lámpaoszlop kopasz égőjéből…
Megnézted közben?

– Nem szénaboglya volt,
hanem hosszú, szőke haj.
Talán paróka – fényszálakból.
És nem eső zizegett,
hanem ez az ápolt vízesés-haj
hullott az arcomba.

– Öregedő tanárod azt kiáltotta:
„Takarodj vissza a könyveid közé!”

– Azt nem kiáltotta,
hogy takarodj…

– És a víz?
Vödörből csapta az arcodba!

– Talpas pohár lehetett…
Legfeljebb üvegtál…

– Kneipp kúra.

– Az mi?

– Tetőtől talpig:
tizenkilencedik század.

– Akkor se tudom, hogy mi?

– Még én se,
hogy mi történt veled azután?

– Álltam.
Az ablakot néztem.
Saru volt rajtam.
Semmi mást nem éreztem:
testemen végigcsurgott a víz
lábujjaim közé.
– Késleltetett robbanás.

– Az mi?

– A gondviselés.

– Nem értem.

– Nem baj.
Akkor is beválik,
éppúgy,
mintha értenéd…
A lábujjaid közé
szivárgó vízből
eszedbe se jutott
szeme vizenyője?…
Hallgatsz?

– Összerántotta a függönyt
a csukott ablak mögött.

– A bábszínház bezárt.

– A rendőrautó
másodszor úszott végig
az úttest közepén.
Először oda se figyeltem.
Most lassított…
Nem maradhattam tovább.
Éreztem,
ha harmadszor is visszafordul,
rendőrök cipelnek haza.

– Megkérdezték volna,
ki öntött nyakon.

– Véletlenül…
Valaki…

– Hazugságod
csúnyán bevilágította volna
a vizes házfalat.
Föl az ablakig.
Hosszú fickók voltak?

– Hosszúak hát!

– Nyomban bezörgettek volna.
Aztán a víz nyomán
kiömlik az egész…
házfalra,
rendőrre,
úttestre.
Szerelmi jelenet
egy vénülő tanár
és e szeplős krumpliorr között!
Nálunk!
A mi manézsunkban!
Ccc!

– Rajtam gúnyolódsz?

– Ez öngúny.
Téged alig érint.
Hisz innen vagy még
a szocializáción.

– Micsodán?
Nem szeretek politizálni.

– Szamár!
Ez lélektani műszó.
Felnőttéválás.

– Nem értek hozzá.

– Látom.

– Nem akarok felnőtt lenni.

– Értem.
De szeretni csak akarsz?

– Kit?

– Őt.
Vagy mást.
Aki nem olyan
magas ablak mögött lakik.
Aki szereti
a nefelejcs csokrot.
Nem önt nyakon
talpas pohárral.
Az úttest közepén úszkáló
rendőrautók elől
házába vezet.
„Gyerek
késő este
ne csavarogjon az utcán”.

(Keskeny kézfeje
vénuszdombjára ágazik.
Bal mellén leomló lonc
a szőke hajfonat.)

– Te szereted…

(Szeme üres part
napsütött vize.
Inni gázolnak bele
gyerekkoromból lovak.)

– Mit?

– …a nefelejcset?

(Ezüst halak orsóznak át
haján s a sörényszálakon.)

Noah-noah lexikon 1.

 

Az, ami

Miből lett a noah-noah?
A költőből lett Harlekin.
A nők már dobják Harlekint?
Rájött, hogy ő noah-noah.

Költő mondta: A szerelem…
Harlekin bukfenc közben nyúlt.
De hogy a bukfenc se repít,
rájött, hogy ő noah-noah.

Varázsolt költő szeretőt.
Harlekin: bele önmagát.
De hajszálanként szétesett
a lósörényű csábító.

Költő búcsúja farkas-est:
Kis Hölgyből lett a kis szuka.
Trombózis tájfun-egein
hattyúból bukott ki liba! –

aranyhaj-zászlós himnusz szólt.
De Harlekin búcsúja mi?
Bizony, lehet tanítani:
nézői – háttal – tűnnek el.

Az egyszemélyes ponyva dől.
S a túloldalon kifordul
maszk alól a noah-noah.
Sírig bohóc – minek a maszk?!

Költő lett volna pillangó!
Harlekin bűvölt, hogy nem az.
Nemet játszott ő igenné.
A noah-noah, az, ami.

 

Kín-rím

A noah-noah az: ami.
Az eltévedt lovas hagyta erdőn.
Mózesnek a csipkebokor lángolt.
Neki Hirosima, Nagasaki.

S hogy valahol utat tévesztettünk?
Nem ’48-ban – még Etelközben.
Ó, de még inkább: azóta mindig.
(Tréfás [?]) történetünk betelt közben.

 

A hásítás

H…ah…noah:
az öncsonkító toldalék.
Az ugrástalan bolhalét.
Csak a „soha”.

Váll helyett vállfán a szerep.
Színpad sehol.
Csak be ne tojj!
Ne röptess fákra egeret!

Arról van szó,
s mindössze „csupán”, hát fülelj:
oly tetű hely,
noha ismerősen hangzó,

mint az öreg Labirintus
(vagyis a Föld),
nem maradt más: vér és színhús.
Költő nem költ.

Ének nem szárny.
Repül nem-dal.
Nem hall a fül, dalol a hal.
Az ember árny.

Noa-Noa:
térképre nem róható jel.
Nosza: noah,
sóhajszerűsítsük – óh! – el.

Kopasztott tyúk
a légen át úgy csónakáz.
Mért nem tör utána a frász?
Kövesd Hattyúd!

Vagy ha nem, hát miért az ah?
Kit ér e gúny?
Hunyót – ha húny?
Ha nincs út, hát menjél haza.

És fényképezz!
És dokumentáld, ami jön.
A te időd az én időm,
egy fénykép ez:

Kolumbusz új földet talált.
Gauguin csak gömbölyű halált.
De lefogyott mára ah! ah!,
hátán viszi noah-noah.

 

Noa-Noa és noah-noah

(Lexikon és hódolat szegény Gauguinnek)

Gauguin minél ösztövérebb,
a halál annál gömbölyűbb.
Befogja az egész Földet.
Sok tátott szem szája: hírnév.

Csak egy tiszta szeméremrést,
s árkában egy alvó Angyalt,
szemében árvácska-bársonyt,
ajka közt forrásvíz-ízét

Európán ha lelne túl,
Gauguin lehetne gömbölyű
bennszülött az édenében –
s a halál fogyna kicsiny ponttá.

S mert markában a beste már,
mint gyermek kimúlt galambja,
cipődobozba fér bele
föld és nyári virág alatt.

De minden éppen fordított.
Előbb meghalt a reménység,
s az édeni földművelő.
Utóbb, hogy lesz valaha is.

Nincs más: sárkányfog-vetemény.
Földet többé már ne keress.
A csillag messziről csillag.
Nincs hova hát… A gálya: rab.

Noah-noah szó: ne hazudj!
Mást te ne ámíts! Ne dobolj!
Állj szembe a golyóval! Lyuk
lesz szíveden? – Medáliád.

 

A noah-noah – is – mennybe megy

Mikor minden nagyság emlék,
emberméltóságod a múlt,
a huszonnégyórás nemlét
tengerfenék kórházterem.

Elérhetetlen centire
óriások nyújtják kezük.
Lélegeztetőgép-fehér
türelmük és mosolygásuk.

Még benjáminkorú köztük
kedvesnővér Illyés Gyula;
milliméter-közelben hív,
de bénától csillag a táv.

Hunyd szemed vissza hát anyád
langy magzatvíz-tengeréig!
A béna kórházi ágya
így lehet szülőasztalod.

Magadat újra megszülő,
kibukva újra Világra,
jákobi lajtorjád cipeld,
öleld egyszülött ikredet.

S óriás kedvesnővéreid
ég-magasához emelve
magadból hágj fokról fokra,
szem-moccantás-aligsággal

hátadon a méhlepénnyel:
a kilyukadt harmonika
hangját elvesztett Halállal,
föl, közéjük, kézfogásra.

Noah-noah jegyzet egy régi vers alá

 

Sóhaj

(Recsk, 1951)

Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Oda vágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.

 

Képzelt – s képzelten is csonka – találkozás

– Na nézd! Egy Gauguin-tanítvány!
Zöld fű, kék tó, virág kézben.
S Isten is fülhallásnyira!
Az élet álmodni akar?!
Hé! Ne fordulj el! Hova futsz?

– Futni e kővel?! Az őrig!
Érte, hogy beléd durrantson!

– Kísértődnek golyót kínálsz?
Hány éves vagy? Tizenhét?

– Már nagykorú! Huszonkettő.

– Azt védeted őrtornyokkal?
Ily ritka kincs az a nagykor?

– Mi ez a vizelő vének
lassúságával csorgó gúny?
Vállamról vedd át kövemet!
Hordd kicsit! Majd szóval tartalak!
Borz pofád ismerős. Ki vagy?!
Miféle mester? Házmester?!
Kiakolbólítottak?! Az
megesik. De hogy épp ide?…
S honnan is?

– A jövőből.

– A jövőből? Ne mondd! Az a
se fű, se tó, se szál virág,
se élet?! S mit akarsz?

– Élni.
Csak élni. S azt se valami
túl akaratlagosan. Csak.

– De hisz ez börtön-pszichózis.
Cellahideg kell hozzá, nem?

– Nem. Lehet villaterasz is.

– Hallod, ez nem az én jövőm!

– Nana! Még egy-két kivégzés,
s tulajdonodra ráismerhetsz.

– Már láttam eleget. Soha!

– A te kivégzéseidre
gondoltam, nem képeskönyvre!

– Enyémre? A fokról-fokra?…
Na nem! „Majd virágot hordok”!
Ha nem tévedek, tudhatod.

– Ne lobogj. Figyelj: Nincs virág.
Mert az az ország sincs sehol.
Nincs hova vágyj: „a gálya rab”.
Nincs tér: markodba zsugorul.
Nincs más idő; mert mindegyik
ugyanaz, mivel benne vagy.
Képpé teszem a szót, hogy érts.
Ismered Tantaloszt, ugye?
(Atlasz nyomán jut eszembe.)

– Tantalusként de mennyire!
Idéztem is. Ha vársz…

– Nem, nem!
Majd máskor. Most nézd Tantaloszt:
Jóféle termésű faág,
fenyőmadár-sültet termő,
vagy muskotályt kínálgató
nem nyúl be már tömlöcébe.
Nem cicáz az orra alatt
Zeusz mézesmadzagaként.
Szellő se tömíti tele
az epekedő orrlikát
berdás lakomaillattal.

– De akkor nincs Tantalus se!

– Hát ez lenne a logikus.
Csakhogy van! S mi veszi körül?
Mindenfelől sült és ital…

– Elrántják az orra elől,
mit ér az ilyen lakoma?

– Nem úgy! Sült, ital marad,
és nem kapja el a szél sem.
Van – de keretben nézhető!
Hamvasra festve a gyümölcs,
de festve! A ropogósra
sült hús így hiába csábít!
Keretből?!… Csak hülye nyúlkál.
Dacos lesz Pavlov kutyája:
kőszemet fordít a képről!
A vágy verebének mindkét
szárnyát (megtörték, megvágták)
már nem is veri a földhöz.

– S Tantalus?!… Akkor mit csinál?

– Gépszerűen lélegzik, míg
a lélegeztetőgép majd
helyettesít lélegzetet.

– Ugyan, ugyan! S mit csinálsz te?!

– Rögtön gondoltam: nem tudod.
Én Mózes vagyok. Egy hágó
ködlő útja bukik alá
a Visszavont Ígéretig.

– Az Ígéret Földje helyett?!

– Na persze olyan is Mózes!…
Ne Michelangelót képzelj!
Se Meštrovic´ teremtését!
Nevelson rekeszeit (a
kedvenc első kritikára*
hivatkoznék színed előtt;
„goethei életgyónásom”
ott fért össze békésen a
nevelsoni guberánssal),
a bearanyozott faroncs
szeméttelep-sűrűségét
képzeld magad elé, hogy láss.
S közben álld meg mosoly nélkül.

– Kővel a vállon nem nagy ügy.

– „Szigorúan formai szem-
pontból semmi különbség
Agostino di Duccio és
Nevelson szekrényei közt”,
mondta valaki Nevelson
Királyi bősége láttán;
„az összhatás domborműé.”
Ha így nézel, előtted is
az összhatás költészet lesz.
S a fej Mózesé.

– Na ne mondd!

– A legutolsó repülő
az emberi fajból – tessék!
Ha bakugrásai netán
szauruszok barátnéját
juttatnák eszedbe, a tyúk-
udvaron lépkedő pulykát,
gondold, hogy ő is csak madár,
hattyú testvére, kócsagé! –
rút és nevetséges angyal,
ki tántorogva, fejjel le,
kerékbe tört nyomát hordja,
s minden tevék púpjával telt
hátát cipeli Istenig.

– Miért nem száll le Tahitin?
Kevesebb tán Alkaiosznál,
hogy Leszbosz nem fogadja be?

– Minden bizonnyal kevesebb.

– Márpedig én!…

– Te?! Hallgatom:
márpedig te?… Ne szólj! Álmodsz.
Az élet álmodni akar.

– De hiszen te is ezt mondod!
Szerelem és álom! Igaz?!

– Igaz.

– Akkor?! Felelj: akkor?!

– Nincs hova vágyj. S ahova jutsz…
Fölidézhetnénk Szent Terézt…
…önmagunkat sem ismerjük
és nem tudjuk, mit akarunk,
s messze távolodunk attól,
ami után a vágyunk hajt.

* kedvenc első kritikára (jegyzet)

Egy noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka

Nagy Lajos a könyvesboltból
keménykalapban, savanyún,
lépcsőjére, nézi, ki lép.
Fölös csengő ajtón riog.

– Nagy úr, csak egy noah-noah!

(Kifordul az üres tenyér,
jelezni azt, hogy nincstelen.)

– Akkor hát itten mit akar?

– Március van, és hull a hó…

– Átlátszó még az ablakom.
Bámulok ki, és repülök.
Magától menten zuhanok.

– Nem, nem, hisz én is idekint,
fekete fa, a gyökerem
ezer ágbogát kivontam!
Óvatosan a Föld felé
pillantson csak: a koronám!

– Fekete lyuk és korona…
Mit hord a talpán maga most:
koronáját, vagy talpa szól?

– Szarkazmus-szárnya ép, Nagy úr!

– Remélem, az.

– S hogy észrevesz,
Magritte forog a sírba’ most.

– Kiről dünnyög orra alatt?

– Magritte festő, a szürreál…
A Belga ő, ki álmodott
felhőre hágó disputát.
Persze csekély eltérés van:
keménykalap csak ön fején;
látja, ugye, én mint vagyok.

– Látom. Magánál szebb a hó.
S amint már mondtam: fölröpít.

– Amint már mondtam: engem is;
fekete fát és gyökerét,
s gyökérszálára, mint a lány
sötét hajába gyöngyöket,
fölfűzve rög s mi benne hál:
virág, féreg, ibolyamag.
Láthatja, Nagy úr, repülünk.

– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?

– De hol találtam volna meg
könyvesboltjának ajtaját,
ha nem repülök magam is?

– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?

– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.

– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…
– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.

– Hát mi az, ami elveszett?

– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”

– Jó, jó, a firhang mögé, látja,
lassan begyűltek társaim;
ürült a Föld, de nem üres!

– „Vendéghajat veszen”, Nagy úr.
Tudja: „csend… és hó… és halál.”

– Esténként hívom kénytelen
a Kenyér- s Halszaporítót:
Sokasítsd meg vaságyamat,
hajtsa rá álomba fejét,
aki csak átkelt a Folyón.

– S lám, izzó kályhacső hevít
zakók alatti szárnyat itt…

– Nincs, ki hűlő tűzhely körül
föltűrt gallérral didereg!
Se Kassák. Se Illyés. Se Füst.
Nyújtóznak lópokróc alatt.
Nyújtózik mind, a többi is.
Valóságos menedékhely
a könyvesbolt, így, éjszaka.

– Fénye kitűz az ablakon,
ezért emelt a havazás,
a márciusi hó ide.

– Lámpásom régen kialudt.
Szemem sötétje se dereng.

– Hát amit a kalapja rejt,
a takargatott glória!
Fényszálának motringjából
horgoltam szárnyam tollait.

– A hízelgő!

– Egy szó sem az.
Se hízelgés. Se kegyelet.
Csupán a kiürült akol,
P jégbordázata, a Föld
kirabolt Krisztus-mellkasa,
a keselyű kitépte szív
helyén az űr, s hogy lent az ég
nagy tüdőkék Gaál Imre-kép:
légszomj-lilán hörögve ráng,
kisistereg a semmibe,
ez vet ide, boltja elé.
S „Jégtörő Mátyás” homloka…

– Hol Valparaiso s Várad
hazámtól kopjahosszra van?
Hol a rengetegben Ábelt
sas veri?! – s maga félrenéz?!
Szúrják Áron kopjafái?!

– Két pogány közt, hogy merre van
harmadik út, hazányi kert,
ezt kérdeném, míg a kályhán
langyulna a lábmosáshoz
tenyeremben fölhozott könny.

– Ó, a könny! Stigmák véreznek,
s maga híg képmutatást hoz?!

– Koldus én, mosnám a Királyt!

– Mi volt ez? Hátsó gondolat?

– Hátsó? A Feltámadás?! Egy
noah-noah Húsvétja ez.
Itt néz a boltba, itt dadog:
’Attila, hadd mossam lábad;
„talán csendesen meg is szólalsz”.
Szegény Yorick, mit mondasz te?
Versben Bujdosó, csak ints! „Mert
mézes, ami tiltva”… „rémzöld
vadonon át” vinném igéd!
S ki „semmiért egészen” élt;
ki Berda, Sinka volt; s aki
„poklokra csavart pupillát”
és „levegőtlen présben” állt,
s mint Donatello-alakot
színarany lepedőn, Nagy úr
(pedig ön nyakas puritán),
elnézném csak, miképpen ön
ahogy agyonvert farkasa
tartja gyöngéd sarjúfényben
vérbundás szügyén a fejét.’
– – – – – – – – – – – – – – – –
– Túl sok a kínzókamra-szem
odalent, Nagy úr, s benn máglyatűz.
Hogy egyszerű legyek, mint ön,
emlékezésül, ez a Föld:
Két ágyúcső összeragadt,
köpi egymásba szüntelen,
mit beletöm két félteke.
S eves benne a töltelék.

Így, éjszaka, a Könyvesbolt
űrállomása hivogat.
Jó, hogy keménykalapja van.
Jó kályhacső-vörös a szárny.

Énekszó, a végén noah-noah párbeszéddel

Kisorosziban akkor láttam meg a gólyát,
mikor a tévében énekedbe fogtál.
Mintha Erdély magányos
sóbányavágataiba volnánk bezárva.
Olyan volt ez, mint az üresen zörgő
barna papírzacskó csücskéből
utólag kigurult kristálycukorszem
(a Kakastó körüli gyerekkor hátterével)
kormos tenyerünk s a besötétedett
remény közepén.

Éneked édességét amint elképzeltem,
az estéből merítő gólyaszárny
a Valót elkábította.
Szinte érzékeltem, ahogy a tollak
a pontos ápolónővéri mozdulatban
lehajló fehér fityulává,
s a szívós lánycsukló körül
ropogó-friss mandzsettává hasonultak.
Színeváltozásod az utonálló percet lefegyverezte.
A Költészet elbánt vele, ahogy ővele szoktak.
Nem! Úgy mégsem.
Nem vitte követ törni.
Nem hajította ki a negyedik emeletről.
Nem feszítette keresztre – holott,
ki jobban odafigyel, látja,
fekete lakájhajlásban görnyed a Pilis;
vajon mit emel sunyi alázata
erőszakosan a Kis Nővér orra alá?!
A tövisbe vert Krisztus bordó leplét,
hogy mint tőből kiöltött
vértől kövér és érdes nyelvet,
a szörnyszülött anyag robot-teste
öltse ki a Teremtésre: „Íme, Fiad!”

Egy kaptató magasáról
hirtelen fölnyílt a falu.
Látszott, óriás csótányok lepték el,
de megdermednek, holtnak tettetik maguk,
s csak a visszapillantó tükrök
sóezüst kádjaiban nyomják alá
a csöndet a Wartburgok, a Ladák;
nyomják, hogy kiserked a vére
a nyomozószögletű állak
borostás karosszériáitól.
Buta-fehéren (mint tömegsírból klórmész)
dereng fel a házfal.
Ablakaiból végképp nem lehet
az eljövendő órákba kilátni.
Emlékezetkihagyásos nagy eső
áztatja szét a Dunakanyart.

Arany János kísértő álnok bajvívója
Salamon tornyáról lógázza szellem-lábát;
panaszosan csikorog a térd-
s a bokaforgók körül a kiürült páncél,
mint a hegyvonulat mögül beindított
dömperek alatt a vízpart.
S hogy Balzac szamárbőreként
napról napra zsugorodik s elfogy
szerelmünk, Tündérkertből az anyanyelv –
július huszadikán, este kilenc után,
mikor a tévében énekelsz
s én egy gólya átváltozásaiba merülök,
az emlékezetkihagyásos nagy eső
szálaiba takaródzik
beton villanypóznán a kocsikerék-fészek.
Észre se vettem eddig, hogy a kátrányba mártott fát
rekeszes betonelemek csontváz-lábai váltották föl,
Húsvét-szigeti lábszárcsontok;
mintha ellobbant volna róluk térdtől fölfelé
a medencecsont, a koponya, a gerinc.
De énekelsz!
S kékes-ezüstös édes kísértetedtől
(a foszforeszkáló képernyő-cellán
te magad vagy kékes-ezüstös
gyöngysorból kihímzett
Gólya Kisasszony!)
magam is elkábulok.
Olyan ez, mint az egyiptomi sírkamra-éjbe
bevetülő zseblámpafény-tallér.
Elővonz a múmiakötelékből.
Két tenyerem tallér-aranylásodba bemártom.
Az íráshoz fény kell.

– Kőnek csak annyi maradtam,
amennyi egy forrás vízköpője –
szólok hozzád, mert éneked szezámja megnyit.

– Fémnek csak annyi – mondod –,
amennyi egy kürt fúvókája.

– Testnek csak annyi,
hogy rákuporodva a lélek

elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot – hallom,

s maga a Költészet ad
szavaidhoz saját zenét.

Színerény

A diktatúra színerény.
Bár az, aki rá kést emel,
évezrek óta csupa dög.
Két végén ég Brutus – s mit ér?!

Azt mondják, a mai lány mind
nyaka fölött gyerek marad.
A felnőttségből kivonul,
mielőtt lábát betenné.

Mint függőfolyosón vécé
lesőlyuka, oly árva vagy.
Ne tilts! Élvezz! Míg összenő
benned születés, halál.

Az ösztönökről

Ha varázslók, mit számít,
hogy a törzs nem civil?
Tudatlan énjük enyves massza?
Mit számít,
ha boldogságod ragasztják össze
porrá zúzott szilánkjáig?
Ha lelked évmillióiról
rárakódott mocska peregni kezd,
miért gombolod be magad előle állig?
Miért rossz, ha annyira jó
megszabadulni legutolsó
foncsor-tüskédtől is?
Ha már üres vagy, tárd csak széjjel!
Benne ért földet az ég.

Noah-noah lexikon 2.

 

Tegyed

Ami semmit én tanultam,
a keveset átadhatom.
Szép nem pótol szabadságot.
(A káromlás se ezt, se azt.)

Szerelmünkre legkiváltképp
illik a bírói intés,
hogy a „jog nem ismerése
nem ment fel a büntetéstől”.

A szerelmi képtelenség
nem szabadít föl a vágytól.
Befogadtad albérlődnek
a tetvesítő szimulánst.

Mézmáz, de ágyadból kirúg
a patkánytól nyüzsgő Hiány.
*
Borítson süntüske talpig:
öl vár hétszögletű fejet!

Ha nincs csont agyvelőd körül,
lesz madárfészek-meleg kéz:
tenyerébe zár! lesz csiga-
lágy valódnak csigahéja.

Elég a képből. Megérthetsz.
Fél vagy. Sorsod: legyél egész.
A fajfenntartásnál ez több.
Csak így vagy hű önmagadhoz.

A szeretet írva: ragacs.
Mossad le azzal, hogy teszed!
Ne mindenkit! Az csak semmi!
Ha nem leled: önfeled fúl.

 

Az igen és a nem

Lojális légy mindennel, mi
építve-rontva emberi.
Kis ember, ne halj nagy ügyért.
Piramissal betelt a Föld.

Ne légy irgalmas martalóc
bensőd bűneivel. Máson
ágyú-súlyú terpeszeddel:
fogdmeg fennhéjázásoddal!

Úrtól tört gerinceddel se!
Hivatalnok állkapcáddal.
Ne legyél se tank, se pondró;
se pribék, sem áldozat már!

Jövőd tán nem ellenség, de
vedd észbe: szolgája sem vagy.
Aki holnap akar élni,
az életéről lemondott.

Kerüld a szép rögeszmét is.
Neked senki se mondja meg,
mit keresel e csillagon.
Nem költő, aki hazudik.

„Ölelhess, alhass”! A haza:
hol álomra hajthatod fejed.
S rózsán a hajnali harmat
felüdít, mintha kiinnád.

(A rendőr is, ha hazaér,
gumibotot, öltönyt levet,
rózsádat nézi az ágyból,
s kellékek nélkül elalszik.)

 

Korisme

Van gonosztevő kék szemű;
oly sima, mint a politúr.
Egy ápolónő – kiderült:
megkínozza az aggokat.

Bolondok háza – kiderült:
csupa szarka és keselyű,
aranyfog-vadász, dögevő
gyógyítja ott a beteget.

És hány tévészemélyiség!
Hány hivatásos hírharang!
Hány közéleti méltóság
gyógyítja így a sebedet.

Sebesültebb már nem lehetsz.
Mert amit nem örököltél
cro-magnoni kannibáltól,
kitenyésztetted te magad.

Cigány hóhért. Ikontolvajt.
Nőd méhével futballozót.
Embersütő kemencédet.
A tigrispillantású lányt.

Patkányképű gyerekeid
becsalnak a konyhazugba:
míg az első magára von,
hátulról döf le a másik,

s kését beléd törölve szól:
„Tőle tanultam mégis ezt.
Kapjon hát esküvőnk után
sírt, koszorút – szokás szerint.”

 

Vörösmartyn túl

Hazám sírjához vársz, magyar?
Hamvába hullt csillag hantján
vakondtúrás a haza-sír.
Föld, kilyukadsz, nem betemetsz.

Egy lidércnyomásos álom
szörnyképe ébreszt; hajnal van;
nincs rigó-zizzenés, tavasz,
fölülök; kőangyal, síron.

Só-tájban elhagyott kőút
rám végével rohan: megállj!
Kifut alólam a beton:
– megöltük az indiánt, ki

bennszülött s nyomolvasó,
s az ingovány mélyeiből
történelmünknél emberibb
kezdetekhez elvezetne.

Gí fejét látom, magamat
félbevágott szerelemben;
az ifjúsággal összefont
ibolya-ágyon tetemünk.

S téged is látlak Földgolyó!
Gyermek én, gurítgattalak.
Hát jobb lett volna, ha az Úr
szelíden vesz el, golyóként.

S még szegényebbnek kölcsönad.
Csapdát telepítettem rád,
nem almafát. S nagykorú, én,
gépszárnyam most semmibe zúg.

 

Hogy éljünk?

’Mondd meg, akkor hát hogy éljünk?!’
A tizenkét éves Jézust
főpapok, fogdmegek lesik:
tagad-e Hatalmat, Eget?

A kinyomtatott vers ma már
annyi se, mint a súgott szó.
A noha-noah kertet ás,
fűmaggal vegyít versmagot.

Nem hagy el lélek, fű, míg élsz.
Moss lábat – kisebb lesz a bűz.
Meszeld ki Föld-kunyhónkat, és
szívd be mélyen: fertőtlenít.

A noah-noah nem Kerúb.
Se hipnotizőr, néptribun.
Gitárnyakú fallosza sincs;
dobogóról rád nem lövi.

De tagadja, hogy tömeg vagy.
Hogy te ítélsz „nép-nevedben”.
S: hogy nincs magad iránt irgalom.
S: virágaid fedik gyilkod.

Ahol ások: hullák lába.
Nem hiszem, hogy nincs mért sírni.
Nem hiszem, hogy ős Kajánnal
a tengerparton lovagolsz.

De benned bújt el a Szépség,
akkor is ha megkötözted,
éhezésben fölfaltad is.
Föltámadni csak benned tud.

Benned didereg a Jóság.
Hóhér-kérgű értelmedben.
Csak belőled száll fel a Hold.
Minden naplemente te vagy.

Ótvarod is Isten kertje.
Ágyúddal szétlőtt homlokod
szétporlása Memnon-zengés.
De porfelhőből hajnal kél.

Jól beváltál fenevadnak,
mégse lett bőröddé maszkod.
Énekesmadarat fojtó,
hagyd: csináljak madarat én!

Színpad a vers – téged játszik.
Előhal? – Hogy megmaradj te?!
Földrobbantó! – Katarzisod
állítsa meg a végzetünk! (?)

*

Gyerek-Jézussal kezdtem én –
hadd mutassam most madaram.
Először se vers, se ének;
fojtogatott torka csak fáj.

De vízmoraj s kavicsgörgés
ágyán hiányzó feled szól:

„Tükröd hiú. Bele ne nézz!
Bosch képén lássad meg magad:
Kereszthordó körül ki vagy?

Ne siesd el, hogy nem vagy ott.
Ne ölj meg, mert ott látlak én.
Várj! Várj! – Ha Benne láttalak?!…”

Ki lát?

Jelenthetem: vagyok?
S leszek, ha nem leszek?
Urnafal lyukja fog.
Űr? – Kísértheted.

A semmi körbeáll.
Beomlanál, homok?
A voltra mondjam: él?
Nyolcvanat ha forog.

Agyonkarcolt lemez.
Ha hallanád: vonít
a pléh jegén lemez-
telenkedő okig:

Morogva hű kutyám
bokát nem itt harap,
uszítanám, az ám,
csak nincs, ki szót fogad.

Golyónyi sár-kobak,
seholba Föld pereg.
Se Isten, se Szárny: rohad.
Nem ámit díszlete –

kopár az űri hát!
Ki zöldit lóherét
kinek? – Ha nincs, ki lát
az Istenig beléd?

Egy iskoláslányhoz

Száz napja várom érkezésed.
Vagy százezer ős napja talán?
Lehet-e vers félelemből?
És pokol a mennyből? Kaján
pokol a mennyből?

Ki vagy te? Gyümölcsök értek
és hamvasan csüngtek a fán.
Nem csaltak meg, ha kinyúltam értük!
Porig hajolt térdük, telten, alám
porig ért a térdük

s énekeltek az ágak ott.
(Gyümölcsük kitakaró lányok.)
Futsz előlem, s szemed közben szikrázva visszavág.
Mindent kitársz – s hívásod üres ködében bujócskázok,
te tetőtől talpig paráznaság és tisztaság.

Mikor még barátom egy kutya volt
(fehérben járt, mint a királyok,
s nem költészet, hogy szeretni tudott),
nekem, apátlan fiúnak, kutyám rendezett hány mulatságot!
Körülvett, mint téged a hugod

néha-néha, ha nagy az éjjel
és bűvös csillagfény ragyog,
vagy egy késői pacsirta lassan
(a pacsirták bár alszanak éjjel) dalba fog
az elérhető magasban.

Igen, igen, akkor éjjel
sóvár lelked lélekhez tapad,
téged még holdfényes arcú rongybábud ölel,
s az Isten megül egy homályló diófa alatt,
egészen közel.

Kutya, neveddel együtt számon?
Hessents gyíkocska haragot, kígyóként sziszeg.
Állítsd meg képmásaiddal szegett álom-járásom.
Álomlátó szememre tapasztanám kezeidet.
De széjjelnyílt hajad lelép öledbe, s látom,

nehéz fonatját térded úgy emeli,
mint nyújtózó, karmos mancsokat.
Mintha macska simulna nyakad köré.
Zsákmánya vagy? Szavad övé? Fojtogat
vagy te avattad ölelőddé?

Miért nem rejtenek el még
falak, kapuk, gyerekruhák!
Padlás titka való neked, egérhizlaló kamra!
Hogy ne esnél mennyből hulló fúgák
röptével utamra.

Mint mikor hátán, szárnyán
feküdve verdes énekesmadár a porban,
így találtalak – s nem tudtam: szárnyad törött-e?
Vagy míg tréfád foncsoros léggömbje pukkan,
melléd bukom én is délszigeti rögökre?

Lábtól heversz a porban. Mégis: elérhetetlenül.
Kinőtt ruhád fércét szakítva megdöf bimbó s érem.
Kinyúltam érted. S nem tudom: félelemből?
Lelkem megrepedezett – két kezedtől? Száz repedésen
miféle ármány kavar poklot a mennyből?

Párkák

Mikor a harangokhoz címzett terembe léptél,
megbolydult közepén a tücsökföld,
fény buggyant át a százrésű deszkán,
meleg vacsorafényben úszott a kutyaugatás is,
nehéz csípőjüknél átölelte a Sorsszövőket.
Szél is volt. Lobogott benne a nagy, fehér főkötősátor.
Szitakötőszárnyból egész földnyi torlódott össze a horizonton,
mint dirib-darabra hullott templomablak.
Egy messzibb hajnal szivárgott rajta át.
Talán a tenger.
Mikor a falépcsőre ültél, egy ló hajtotta fejét öledbe:
füle hátrasimult, a nyújtott pofán az orrcimpák remegtek,
szóltak-e hozzád a beteljesülés apró jelképei?
Még jó, hogy a benti csengőzsivaj felé fordult tekinteted,
nem láttad a zöld legyek itatóját, sebes hátát,
férgek fehér rózsáját a láb fölött,
azt sem láttad, mikor a szél feldöntötte,
s kihűlő nyakán ujjaid késő üzenetével
a tücskök göröngyein nyikorgott át vele
egy huszadik kerületi kordé a csend felé.

– Nagyon öregek vagyunk mi már, mondták a Párkák,
és nézegettek nagyító szemüveggel.
– Nem tudjuk telemerni a dézsát.
Csak a gyerekkori fényképeket bújjuk,
csak a tűzfal árnyékában fogócskázunk együtt.
Fehér bort iszunk
s a hold lavórjában gyöngéden megmossuk egymást. –

És megsárgult, öreg mosolyukba öltözötten
szétszakadoznak szemed előtt, mint sziklákon a tajték.
De mégiscsak ők a Párkák!
A konyhán átfolyó patakban buzgón mossák a fölhasított márnát.
A szénapadlás-szagú ágyból kikergetik a fácánokat.
Havas zsabójú blúzban, ezüst hajukban vízhullámmal
tessékelik sorra a kérőt,
Hullatag Balázst, Kiskatona Istvánt, Szakállragasztó Pétert,
de hátuk mögül csúfolódó bagolyszemük villogtatják:
– Karácsonyra súrolókefét vesz a feleségnek!
– Egyetlen üreg a teste: feneketlen bendő!
– Ágyban heveri át a télvizet: egyszál nadrágját elitta.
– Favágó ez: fűrészelne csak látástól vakulásig!
Füled befogod a vastagabb szóra,
de bukfencet vetsz, mert megszabadultál,
s hogy: csiszi-csoszi, kísérik kapuig a fölsűlt hímfit,
te azalatt a piros párnájú hintaszékbe surransz,
s hogy ne lessenek ki platánfák fülönfüggői, a rigók,
ablakra borítod inged,
míg öled pázsitjába ejtett kézzel
fogadod a deszkafalon átérkező koraesti csillagokat.
Ha barátnőim lehetnétek!, szólsz a van és nincs közt ingva,
hintázol a lehetnében,
hiszen tudod: a Párkák rossz anyákból,
alakultak haranguszályból, gyerekhomályból,
se tücsökföld,
se patak a konyha kövében,
se arany nyelvét kidugdosó fény száz repedésben,
egyesegyedül van az álom –
hisz én is álmodom föléd borulva, mikor kinyílsz
e tengerre vetett ágyon.

Jelenés

Leszakadt a sötét a fák közé,
mint szénával rakott padlás.
Csak azt tudom, hogy mint buborék a mély fölé,
fölúsztak a dombra a gyertyák piros gömbjei,
s a távoli körmenet éneke sötét selyemzászlóként súrolta végig a kertet.
Aztán a szikrázó vörös gyöngysor közé sűrű felhő került,
nőtt és egyre sűrűbb lett, mint sötétben az árnyék,
mintha szénával rakott padlásból gurulna felém,
fülüket betapasztó falakon mozdulna egyre lejjebb,
a délelőtti szélben gereblyézett kerten kúszna tovább,
lélegzetállítón veszélyes,
tehetetlenségbe vető –
a dallam cérnaszála
a lámpák gyöngysorát rávarrta
s mint papírbabát az éles olló,
hirtelen körbevágta, hogy felismerjem.
Gitta volt.
Ahogy fölemelkedett a széna közül.

Fölöttünk ezüstöntő műhely

Ha Gitta megmutatja
Erzsébethíd-feszes ívű lábát,
s lehetetlenül édes szabállyal
hull haja két zuhatagba,

s lehunyt szemmel kiiszom,
mint kútásó az első kortyot
keze munkája után,
csengettyűző nevetését, bizony

kint lelem magam a mély
bazalt-szakadék-hallgatag éjben,
falhoz támasztom létrám
s függök, mint egy lisztes holdkaréj

tetőablakunk fölött.
Benézek az akváriumba.
Ó, a teasütemény-
szerelem bent elázik a rumban.

Gitta, gyere fel ide,
egy ezüstöntő műhely van itt!
A megcsapolt csillagok
között – mondom – találtam valamit,

és néhány titkos címert
az ablakból ölébe vetek,
s öléhez parancsolom csókom,
mint ezüstpofáju ebet.

Gyűrű (2)

Guruló szó, gyűrű, karikázik a papíron.
Hullahoppozik a tollamon egyre. Mit akar tőlem,
ki nem tűrök kézen ékszert, s a lányujj
puha ívét meztelen szeretem csak.
Meztelenül a csuklót, karperec nélkül,
és függő nélkül a fület! A nyakszirt hómezejét,
a szem-nem-látta lesiklópályát
ne tapogassa össze csecsebecse-árus láncaival!
Minek dugna melled közé szemfényvesztő ötvös medált?
Fityegő ékszer kalitkája hogyan vetekedne
két rózsaszín puha érmed ékszer bársonyával?

Még Keleten vagy Délen, igen – két halál közt,
a lélekvándorlás öszvér-ösvényein, a fogadókban,
ahol egy gyereklány kancsó teával, marék rizzsel
ágyékkötő nélkül guggol eléd, s látod:
lába nagyujján zöldköves gyűrű: aranykígyó szájában alma.
Igen, még Keleten vagy Délen – homokviharban.
Mikor föléd hajlik az utolsó csepp méreggel (?), vízzel(?)…

De itt ez a guruló szó a papíron,
elszédült tollam körül kerengő –
az ablak párkánya alól az ördög pöccinthette ide?
A szél fújhatta szemem közé
a téglaszárítók pajtáiból?
Ki veszthette el? Hogy csörög-pörög itt,
mikor magamban mondott nevedhez ér.
Nevedre, látod, azt kellene írni:
minek ide gyűrű?

Fűből fonni gyűrűt nagyon öreg lettem.
Vasból, ólomból nem volt soha kedvem.
Aranyból – zsakettben, köcsögkalapban –
szem ne lásson engem állig gombolkozva hamis szavakban.

Az ölelés

A szokásos úton jön. A lámpaernyő
sátorából lép ágyamra lába,
és elvisz engem múltam kísértetedző,
kamasszal zsúfolt mozijába.

Ismeritek? Itt a páholy babiloni
óriásasszony medencecsontja.
Rá a sötét páfránya úgy kunkorodik,
mint Gitta ölére a bolyha.

Csóktanuló extázisban egymás csipke-
idegeibe bújva szállni,
elkezdünk mi a vakító sebes térben,
mint összenőtt csípővel két sziámi.

S mint hó alól a szakadék, az édes száj
szédítő mélyen hogy felreped,
az az üvegharangzuzalék-csengés már
a páholyra dönti az eget.

Szivárványostól ömlik, tejutat vetve,
széttett-lábú pupilla tágul,
s a páholy ordasíny-bíborán remegve
elragadtatottan elájul.

Leveled tele van g-vel

1

G betűid szárán ereszkedem alá az alvilágba.
Mennyire más így, mint Dante kapuján keresztül.
Egyszerű álmot álmodom közben. Kisgyerek vagyok,
összefacsarult szívvel hiába fordítom ki zsebeimet:
minden pénzemet elszedte már a farkasvigyorú Mutatványos.
A Ligetben a művíz fehér korlátjához dőlök,
s vágyaim netovábbja, az üres kaucsuk hattyú
(pszt! az Elvarázsolt Lány ő, nehogy megsejtsék a körbeállók)
magányosan és szomorúan átnéz rajtam, át a
kiürült zsebeken. Tudja: rám nem számíthat többé.
„Hogy ti mennyire tévedtek!”, halljuk ekkor én és
ő, az ujjlenyomatoktól maszatos tollú kaucsuk hattyút.
És látok akkor egy g-t, amint mellőlem a fehér korlátról
szárát kecsesen legördíti a kék művíz fölött,
egyenesen a hattyú irányában. „Ugorj hát”, mondja a g halkan,
„kússz le a száramon érte!” A kaucsuk hattyú szeme
nyomban érti; teljesen rám néz (belőle kinéz a Lány is,
látja már a befalazott torony szellőzőnyílásához támasztott létrát,
s készül a szökésre). Ekkor én megdelejező g-d parancsára
lekúszom a szárán, és a Lányt derekánál (ó, dehogy,
a hosszú sarokba-állításoktól behorpadt nyakú hattyút)
elragadom a kalapját éppen körbekínáló Mutatványostól.

2

Aztán a Liget fekete, mohos fatörzsei jönnek.
Aztán a semmibe lógó folyosókkal az emeletes bérház.
Aztán a virágba borult hársfa
holdfényből és holdfényárnyékból összerakódó
mobil szoborfeje alatt
a szoba,
a rézgombos ágy,
a beúszó függöny által végigsimított párna.
És hol kezemből a behorpadt nyakú hattyú?
És hova tűntem én kisgyerek-álmomból?
A mennyezetről, a papírernyős lámpa helyén
egy hinta lóg alá.
De nem is hinta.
Hanem a g betűd.
Oly szelíd félhurokba gömbölyült az alja,
hogy kényelmesen beletelepedtél.
Kis, fehér nadrágon át árnyjátékot rendezett
ágyékod hajladozó füve,
én pedig öreg, fájó térdemre roskadok, s tudom,
bár nincs köztünk spanyolfal,
sem ólommal bélelt színpadi függöny,
mégis úgy látlak csak – számodra láthatatlanul –,
mintha lesőlyukon követném nyomon
egy magányos gyermek
gyanútlan mozdulatait.
S tudom, mögöttem a hárs
holdárnyékú omlatag mobil feje
virágszempilláit is lehunyja.

A lábfejrajzolás

Asztalom félhomályára telepedsz
lábad rárakod papíromra
órákon át körberajzolom
kiadnám könyvben
mint a verset

Szekrényemben
mozdulataidból
berendeztem magányom ruhatárát
vendégeim elől kisujjad
a csengő ütőjét lefogja

Pedig kereskedést nyitnék
mozdulataidból
földig érő kirakatokba kitenném
hozzád hasonlítson a világ
ha akarja hogy szeressem

Gí Világoson

Csengenek, bonganak a tó
üveghegyei.
Vízszoknyájú harangok közt
mulat kedvére Gí!

Három napja sávos, búgó
kagylók közt lakik,
homokba írt K betűje
még idéz valakit.

Halfarkú lányok ölelik
s kikötők verik
hosszú pillantásukkal rá
szempilla-szögeik.

Vízszoknyás haranggal akar
megtéveszteni:
hóharmatba táncoltatják
szép bimbó-rügyei,

hadd higgyem csak, hogy messze jár,
s villámmá reped
a semmibe vetett vágy, míg
éjjé sötétedek:

szurokfekete tószegély,
bölénykarámú…
Bár a legvadabb estet is
várja arany vályú:

a szörnynek a sás muzsikál,
a semmi sípja,
s őrzi, mint lukacsaiban
a tengert a szikla.

Ne jusson nekem ez a sors!
Helyette: ének?
A testét hozzátok Fények,
nem az öröklétet.

Ott hempereg! A holdsütött
platina szelek
karéjából néha rám vet
csípőig tárt szemet.

S nevet, nevet holdfényben is!
Vállából kiáll
az üldöző holdsugár, mint
ezernyi dárdaszál.

Hátán viszi

Ha órás lennék,
a tiktak-pihegésű idő
finom kerekeit adnám neked,
forgasd előre-hátra,
lassítsd és gyorsítsd,
ahogy akarod.

Bányászkoromban
kaptál volna három hintó szenet.
Három fölgyújtott hintót,

a parazsat,
a hamuját,
a szívemet.

Fegyenckoromban
a cellát küldtem volna,
mint bonbonos dobozt,
kopaszra nyírt lámpát,
kenderlepedőt,
a várakozást rád.

Költőként is tudom jól,
ki kellene raknom
hatvankilencből
félálom fekete lakkautóm,
tengerparti
sarokszobánkat.

De kiürült a szerencsezsák!
Leterített negyven évem,
e póruljárt vadászt
a tigrisléptű szerelem
hátán viszi neked
befejezésül.

Kékben tartott próza

A sivatag porszemeiből összeragasztott pályán döcögve
napsugárba rejtett csillagok háttere előtt
araszoltam anyám térde közül elő.

Zsáktestem madárfiókákkal volt kitömve,
képzelhetitek, mennyi dal! mennyi kék-pihe bolondság,
bukfencet vető!

Kicsipegették rajtam ablakaikat
s mint a gesztenyefa, nőtt fölém kék repkedésük lombja,
a nevettető.

De mint pléhtetőn
fehér holdsütésben
áll az áldozatára lesekedő,

örökös por-esőben negyvenegy évem
a dombok mellvédje mögül
egyre céloz és lő.

Mind a lány, ki melle kivehetetlen címerével
golyóesőben borult rám:
átlőttfejű madárfiókáim babázó nő.

Egyedül egy nevezte madárfiókáimat dögnek.
Ez a te fiókád, mondta (és gyermeket csináltunk),
ez a karonülő.

Testem már acélgolyóval van kitömve.
De neked, ki golyóesőben utolsó maradtál,
két-két szeme apró füledben lesz a függő.

A többit nyakadra fűzöm s lesz gyöngysorod.
S menyasszonyi ruhádra varrom dísznek.
Ha az éj színarany udvara néha lábunk elé vetülő,

hallgatni fogod a golyó-zsongást,
az acél harangjátékát bennem,
úgy szól, mint kék madárfióka, a tiszta kék életből repülő.

A tenger felől

Szagos orkán! Takaríts öblöt,
mólót, Téli Kikötőt!
Zuhogó virágzivatarban,
mikor fuldokló csatornatorok
telehány járdát
vastag kána-szirommal,
impalaháton
kocogok a tenger felől.
Ha megrázkódnak
a kazallá dagadt
virágdombok,
s fűrészpofájuk tátogatva
alóluk
a kajmánok kikecmeregnek,
megetetem őket földig érő lábaimmal.
(Éhező hálájuk újranöveszti!)
Később,
mint királyi fenség előtt
az orrszarvúak,
ha mellső lábbal letérdepelnek,
s zászlóhajtásként
állkapcájuk macskakövön pihentetik,
nem állhatom tovább,
hogy ne hajoljak szarvuk fölé,
s áthasítanak tüstént,
mint kő a tükröt.
(De összefoltoz nyomban
az orrszarvú öröm!)
Odább
palota kocsifelhajtón,
hol kő fölött úszik a nagykerekű hintó,
és sárarany-farkú paripán ékszer,
s gyöngyház nyél gyullad a gyilkon,
selymes állú orgyilkos
kezét rejti
kocsikárpit.
Azért csak hágcsóra hágok;
zeng-peng acélrugók
milliomos indulója.
A ló köszönt,
s egy hídon,
hol kandeláber ég lobogva,
s bronztigrisek bronzlabdával
farkasfogsor-hegy-taréjú
horizontom
nézik egyre:
bíbor mellény gomblyukába
hagyom, ha
beszalad a szomjas penge.
Innen már
autókaravánban
avenuekon hajtatok tova,
hol könyvtárfalon
pukkad a dörej – – –
üvegszilánkeső – – –
találat –
agyvelőm a kocsipárnán.
(Elefántcsontsárga havon
ilyen a pozdorjává tört tükör.)
Mikor
a halotti jegyzőkönyv lapján
áttör két rózsaszín impala-orrlik,
a boncasztal Betlehemében,
már tudom is én, mit jelent ez:
„szótagolni tessék:
Fitz-ge-rald halott.”
Hófehér frakkban
– fej körül
alig látható az arany abroncs –
San Franciscónál
sántítva szaladok az óceánig,
öregapám megölelem,
s anyám lelke
a meggyújtott borospohár fölött lebeg,
mikor a hajóhídról visszafordulok:
„Hozom, ha van,
az Új Világot!”
Aztán – – –
Impalaháton
kocogok a tenger felől.
Máglyarakások gyúlnak kánasziromtól.
Sepri a hóhér a bitófalépcsőt.
Itt nincs torony,
amibe föl ne szállhatnék!
Nincs kút, ami ne adna vizet.
Hajnal van,
százláb széles csigalépcsőn,
mit hermelinbundával szőnyegeztek végig,
arany napellenzős, arany fogantyús
Rolls Royce-on hajtatok alá,
fürdők folyosóin vitetem magam
öterkélyű sarokszobánkig.
Alszik
Gitkatamil,
szerelem-királynő,
nyitva felejtett kitakart combon
Afrika-rombusza vár.
Mikor ráborulok
szétloccsant agyvelőm
arany pántjaival,
s kajmánette lábam, hagyom,
hadd mossa hajtengerének
sötét paradicsomában,
és szénasüppedést idéző
Sz-szeivel teli nyelve
– Szeretlek-Szánlak-MegeSzlek –
ha végigtapogat
– rózsákból gyűrött spongya! –
s kitisztogat, mint szellemlakó lámpást,
s mint üvegről a vignettákat,
leáztatja golyó-sebem,
mészárszéki ökörkampók
üszkös lyukát nyakszirtemen,
s mint ahogy a betlehemi állat tette,
végül rám teríti nyelvén: szívét –
tudod már, hol vagyok, barátom!
– Már tudom, hol vagyok, barátom!
Az Isten lakatlan szívébe
a tenger felől
impalaháton bevonultam.

Ki hinne a zseblámpafénynek?

Ki hinne a zseblámpafénynek,
ha patkányszeméttel teleszórt sötétben
a pince alján élő virágra siklik?
Ágaskodó szárra,
lélekvesztő ívű levélre,
tejben szétfutó vércsepp szirompatakzására,
kelyhe felhő-húsában gyönge ölhajlatokra
s körül az illat udvarára.
Ki hinné, hogy a lámpa vézna fénynyalábja,
mind a lehetetlenül spiccelő fényszál,
hirtelen virágpor csillag-szemcséivel tele,
alul nagy gomolygás támad, mintha
lepkéket szabadítanának ki a zsákból,
és sárga szárnyú, homokporú pillangófelhőből
ereszt szakállt
a lámpát tartó kézfej.

Azt mondta nekem egy öreg faun…

Azt mondta nekem egy öreg faun: Mennyit sírtam
a padlásablak tégla-könyöklőjéhez tapasztott arccal, kisgyerek,
alul a sötétbe merült falomb
szétnyitott fekete strucctoll-legyező,
rései között szomszéd házfalak fakó csatornafénnyel,
szemöldökükön hunyorgó ablakok,
almazöld nagy lámpaernyők a szobamélyek nagymiséin,
elengedett kutya lánca egérszürke porba vetve,
és az utca! a hercegnő-arcú koldusasszony,
ahogy kerítéshez surlódva vonul esti púpja,
s a szatócsajtón a csengők fölcsipognak,
mint álmukból riasztott csibék.
Én sírok. Eláztatom a fehér téglát,
hosszú hajam közt egyre halálba szökik a könnycsepp,
kutyaszőrre, virágkehelybe, kútról igyekvő vizeskannába,
tüskétől óckodó meztelen talpak alá.
Már nem kúszok ki a kémény mögé,
elvakult szemem amúgysem látott csillagra szögezve,
mozdulatlanabbul, mint a kéményrepedés,
amíg a meg-megbicsakló akarat
fémes vonatfék-csikorgása
metszi a csendet szétdűlő darabokra.
Csak ha körmöm vérserkedésig mélyesztem tenyerembe! –
szóltam magamhoz félhalálom hajnalain,
de este ismét kúsztam a létrán,
gubbasztottam a szárny növését egyre várva,
mert: akarni kell s a szárny kinő! – hittem ebben.
Ördögöt!

Akaratom volt ájult-gyenge – vagy a kitűzött cél nevettető?
Rájöttem: nem szárny kell ide,
kéz s láb mellé még egy végtag,
viszketeg, vérzékeny, verejtékező,
kit lepipál egy mókusfarok,
megszégyenít a tigris mancsa
s a fagy jégszőre közt megüszkösödik,
mint az elhajított fáklya.
Még egy koloncot? – túl sok az is, ami van!
De, ha – például – a csavarmenet nyitjára rájöhetnél,
ahogy a kéz, a láb, a fej, a nyak,
a törzs egymással kötődik eggyé!
Ha valahogy lophatnál Lemmikejnen
anyjának testragasztó kenőcséből,
hogy a csiriz oldására rájöjj aztán,
és magadon próbálva először,
szétváló darabjaid addig négyeld,
amíg az atom burka is kétfelé lebegve,
ami végül megmaradna,
maga a repülés lehetne!
Az eget betöltő láthatatlan!
Ez fölgyújtott, mint kémény
kormát egyszer a villám.
De behelyettesült az ég hamar…

Nappal voltak civódások,
hosszú sarokba állítások,
málnalekváros sütemények,
porcukorbajusz nyalogatások,
gyomorrontások, leckeírások,
rozsdás szögbe-lépések, felnőtt-lesések,
a fáskamrában nagy szerelmi tanulmányok,
selyemnadrágba sompolygó simogatások,
a gödör, az árok,
kutyaúsztatások, trombitaszerenádok,
képmutatások, mosakodások,
csütörtököt mondott vonatrobbantások,
s hogy tanárok előtt kopaszra nyírva állok,
és koporsó után járok,
de este, jaj, nem tudom már mit csinálok.
Őrhelyemről sírva engedem ki a világot.
A fák fekete bóbitái alatt
testtelen siklik a szomszéd faláig,
elengedett kutyák között
a szatócs csengő-csibéi rárepülnek,
és minden sejtemből hiányzik,
és érzem, hogy belőle kimaradtam,
hiába verejtékeztem,
ezer történéssé hiába hasadtam,
valami ott kezdődik, ott történik nélkülem meg.
Sírok. Eláztatom a fehér téglát.
Szívdobogásom a kirekesztett
dörömbölése az ajtón.
Hiába. Így növök fel.
A csiriz oldásán töprenkedő.
Szeretnék láthatatlan lenni.
Betölteni e maréknyi tájat láthatatlanul.
A szatócs-csengők öblében függni.
Az almazöld lámpabura nagymiséjén átrepülni.
Nappali történeteinket megkerülni
– kikerülni magamat! –,
hogy az árokban rabolt csók alatt
az ő ínyével érezzem szám húsát;
hogy selyemnadrágba sompolygó simogatásom
ne ujjbegyem írja őrjítő kardiogrammá:
vaníliaszagú bőrének idegajtócskáiból ugorjak elő
a titokzatos gyönyör hullámvasútjára.
Hátha ott kezdődik az, ahol határaimba botlok egyre!
A sínek hiába futnak végtelenül,
ha énem minden irányba lehorgadt sorompó.

Estére tetőtől talpig horzsolt seb vagyok,
sajgás és vérszivárgás.
Túlságosan messzire merések,
kígyómarások, gyomorszáj alatti ütések,
érthetetlen elgyávulások, hátratapogatások,
mindent kitöltő dérgubancosodások,
jégkristályosodások, tőrvető hiányok.
Aztán az időiramlás elsodor.
Földre tapasztott füled kagylóját
megtapossa a Niagara-dübörgés.
Aztán a ráncok.
Észre se vettem – íme:
láthatatlan lettem.
Akár padlásig se kússzak érte.
Könnyem szétporlasztotta a padlásablak könyöklőjét.
Hol van az már?
És a szatócs csirip-csengettyűje – hol van az már?
S aki a tetőn szárnyat növesztett, legfőképpen:
hol van az már?
Milyen nyomorék beteljesülések:
többé észre sem vevések,
rokkant padon tenger alóli napsütések,
ingyen-ebédeltetések,
ökörnyálként foszló, szélvert
magadban-nevetések.

Tudod, mikor a naplemente
rézsút sugarai fürösztik a tájat,
s a vashidakon az alkonyat tűzpiros fényporába
berobognak a gyorsvonatok,
még egyszer-kétszer kitisztogattam
a tekintet ablaküvegét,
sőt, fiatalosan egészen kitártam,
a síptartó iszákot párkányán szépen kihajtogattam,
hisz sípjaim így, némán is
bűvöletesek lehetnek,
s az egyiket számhoz illesztve, vártam a lányra.
Kettő is jött.
Egymást csókolva suttogtak férfiakról.
Nyomban kiszemeltek, kedves kis bokruknak neveztek,
lábamhoz takaró göndörült,
hullt rá gyöngyfényű fésű,
bőrtokban tükör,
szemfestéktégely,
ezüstös olló,
törökös szandál,
magnó és fénykép és harisnyaháló –
később kicsiny, üde kikerics-csokor,
elefántcsontszínű lábról
lassan, gyöngéden lehúzott nadrág.
Ekkor én részegen és egész a
gyerekkoromból fújtam a sípom,
és nem néztem félre, mint ahogy e hitvány,
romlott erkölcs megkövetelné,
tudtam én, hogy övig bozóttá tettek az évek,
azt is tudtam, hónaljamig érnek
a pókhálóval beköpött gallyak,
talán még azt is tudtam, hogy a szakállt…
a szájat… a szarvas-érzékenységű orrlukat is…
tudtam, tudtam, de az már nem igaz, hogy szememet
a féregbábokkal bezsugorodó folyondár bemássza,
apró ágtappancsaival tekintetemre ragassza magát –
hiszen minden faun a szeméből áll!
Mi lenne más a faunság titka!?
S mindjárt,
mindjárt észre is vesznek!

Vártam.

De előbb csak az énekesmadarak
kifehéredett csontvázát láttam,
egy-egy röghöz támaszkodva hevertek a mezőn,
a fű közül derengtek tompa,
félhomálynyi fénnyel átitatódva,
mint a félbehagyott ének.

A kislány szereti a homokot szitálni…

A kislány szereti a homokot szitálni.
Kövekre arcokat képzel.
Áhítva szagol fűszálat, gyomot,
anyja kamilla-szagú szurok-haját.
Figyelés közben keserű-zöld levelet rágcsál.
Virágszár tejét lenyalja húga tenyeréről,
mikor üvegszőrű, nagy lila virágból kötnek csokrot.
Este siet húgát is levetkőztetni tetőtől talpig,
ráfekteti a lámpafény-szegélyű diófa-ágyra:
galambszárny-fehér vánkosokon besötétült
olajfestmény-körvonalára hajol.

Kint ablak alá lopakodott
s lüktető halántékát a házfalhoz nyomva alszik az est,
mint elcsigázott vándor,
ki ételt s italt remélt a benti fénytől
s most szomjan álmodik.

Egy asszony a parti dombon…

1

Egy asszony a parti dombon.
A tó, mintha könnye volna.
Hideg és sós pillantással
hegyek közé kapaszkodik.
Egy tó, amelyik hátat fordít.
Csak a nap közeleg egyfolytában:
méreggel tömött zsákja
ide-oda himbálózik,
rotyog platinája, ki-kiloccsan,
de az asszony szeme meg se látja.

Pedig nyitva, mint két öblös istállóajtó.
Küszöbe még tele patkószeggel,
ajtószárnya a deszkák szálkás
húsában akadt lószőr-selyemmel.
Ahol kitódultak, sűrű homálya
még orrluktágulással,
ökölnyi lószemek szikráival.
Tele van, eleven boldogság
üres öntőformád,
az elkószált ménes nyomával.

2

Az asszony elé ekkor odaér
a kislány, a húga s fiú barátjuk.
A kisfiúszemre mindjárt pánt kerül
óvatos kislánykezekből.
Tűri. Hallgat csak mélyen.
Szívét a sajgás beszövi jégvirágszirommal,
de fejében, mint eldugott lámpa, kigyúl
s különös módon ott áll előtte
az ősvízi kagyló legyező-héján
a fénylő idomú asszony.
Bőrén a homok forró szemcséit
kinagyítva látja
mint puskasörétet,
lábfeje ötfelé szétágazó
tófenék-lenyomatát
a teremtés ködétől követheti nyomon,
s újra, újra őt, akit már soha többé
ilyen metsző, éles fényben:
az égbe néző asszony testét.

3

A kislány fején simuló, kurta sisak-hajacska.
Kerek, tózöld szemekben
szeszélyes ollóval vágott csillagrés;
amögött fél lábbal lavórban ágaskodik
– csupa szappanszag, vízcsillogás
ez a vasgyúró gyerekvénusz –
a tapadószívű naivság.
Röpdöső karjában mindig
integetés árama reszket,
szája körül (persze, ő sohasem tudja)
ikrás szamóca-rúzs:
dzsemes üvegek viszonzás-csókja,
megfeledkezve magáról vígan maszatolódik –
arca mégis visszarettentő tiszta,
mint drága könyvek merített papírja
(hogy ujjunkat ruhánkon sikáljuk előtte,
illetni mégis csak élénél merjük).
Csak saját szeme hány fittyet az egészre,
mint a tó hullámzáskor, csobogni kezd
s gátlástalanul teleszeplőzi fénypacákkal.
A komolyság tündére ettől ugyan hátrább rebben
(vele amúgy sincs sűrű kapcsolatban),
de fölényes könyvlap-tisztasága töretlen ragyog.
Mint fényképészkirakatban elsőáldozó képe:
az utca közepéig ható liliomszagömlés
s valódi falusi szárnyacskák a háttérhomályban.
S ha hozzávesszük, hogy a térde olyan gömbölyű,
mint magasságuknál szélesebbé kövéredő almák,
s hogy a nyár igazán kedvtelve gondozta combját,
mint háziasszony a vasárnapi asztalra szánt
mazsolás kalácsot (tojássárgával előbb
gazdagon bekente, s úgy dugta sütőbe,
hogy aranyos-barna bőre most fény-nyalta sima),
érthető, ha az asszony nem akar hinni a szemének –
álmából nevet rá ez a falat ennivaló?

4

Elneveti magát az asszony.
Mosolya alámerül a dombra, mint egy sátor.
Ponyvája a kisfiút egyszerűen betakarja.
Alágurul a kisebbik lány is
pitypang-ejtőernyőket bocsátva tó fölé.
Nevet az asszony lódobogás-nevetéssel,
patacsattogás-nevetéssel – lovaival!
A tó ezüstté összeállt darabjait
a kislányra szügyükről vetik,
suhan a ménes édes fején át,
vízgyöngyös pofájuk dörzsölik nyakához,
nedves sörényük lesöpri
az ing maradék havát is,
fekete-arany zászlónyi farkukkal
felszántják ruháját –
s elnyeli őket tárt istállóajtó.
Az asszonyszem benső homálya:
jászolaranylás.
Nevetése szénaszagömlés.
Nevetése: lovaim esznek!
Nevetése: kristálytiszta víz itatóba ömlik!
Istállóajtó-szem szögletéből nézés.
Nedves, arany ragasztóval bevonva a szemrés.

5

A fiú elaludt.
Baldachin rúdját tartotta kezében.
Két kézzel fogta, de így is nehéz volt.
Lepkék tévedtek a rúd közelébe.
Először apró káposztalepkék, majdnem fehérek,
aztán barnák, fekete-sárgák, lila sávosak, folttalan kékek,
egyre nagyobbak, végül erdőalj-sötétek,
holdfényben megcsillant ablaküveg-derengésűek,
sötétzöld, redős orvosságosüveg-mélyek,
aztán egyre lomhábbak,
virágkehely-hanyatlásúak,
hideg tollseprű-érintésűek,
végül már nem is repültek,
szemére, szájára tapadtak
– pattanó tüdővel felköhögte
a torkára tódult szárnytörmeléket,
és hirtelen vakító fényű repülés közben ébredt.
Előbb a suhanást,
csak aztán az ide-oda ingást,
a füvet majdnem súroló barátságos lengést,
érezte aztán ujjuk lüktető bilincsét csuklóján, bokáján.
Nem szédült, nem félt.
Ilyen jóra még sohasem ébredt.

6

Az égbe néző asszony
elkísérte őket hazáig.
A lehempergett fű szagát árasztó
hajónyi tomporon végig
üde esthajnal folyondár:
kislánykar virágzott.
A révületben,
a félig szétnyíló gyerekszájon
tejben úszó rózsasziromra
rárajzolódtak a sixtusi szibillavonások.
Úgy feküdt arca az asszonyváll puha gödrén
a másik fejének árnyékában,
mint sötét tokjában a pihenő hangszer,
végig az úton, hazáig.

Egyetlen vészkijáratot ismerek…

1

Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
Szerelem nélküli közösség –
akárki mondja: csak rabszolgatartó lehet.
Az Egyházközség oszthatatlanságára ügyel,
az elnyomás csillagszár-szuronyaival
döfi szívünkbe.
Állj föl:
minek az emberiség,
ha kurta életedben
a boldogságot nem ismerheted?
Caesar azt mondja: összefogatom a gyávát
és harcban oroszlánszívű hadammá kovácsolom!
Tudja ő, mit mond, tapasztalt hadfi, hihettek neki.
De aki azt mondja: Ti egyénieskedők,
magatokba gubózó szerelmesek,
elég volt ezekből az önző félrehúzódásokból!
Még egy kis áldozatot, s unokáink áldani fognak! –
ne hallgassatok rá, még ha tulajdon apátok is.
Mert a félelem-üllőn kovácsolhatsz
gyáva egyénből hős hadsereget,
de boldog emberek nélkül
soha nem lesz boldog emberiség.
Minden áldozatot kér – kér? – követel tőled:
csonkítsd magad, rejtsd hátad mögé,
mint Hamupipőke mostohanővére a lábujjdarabját,
ó, te Kékszakállú Árnyék, mint feldarabolt hullát,
cipelheted ezt meg azt múltad
alkóvfüggönyei közül a szemétbe.
Egyedül a szerelem akar téged: azt, aki vagy.
Hozza cipődet,
amibe kés nélkül dughatod lábad.
Egyedül szemében vagy te a keresett királylány,
te rumhordó tengeri medve,
tetves szemöldökű szegény Lázár,
fidélsapkájú katamarántulaj,
állja szagodat, büdös ízedet,
csontgumós, hosszú majomkezed,
repedt sarkad a bizonyíték rá,
hogy téged szerethet.

2

Mi mindent megtanulunk.
És mindent megtanítunk valamire.
A delfint énekelni.
A majmot késsel és villával enni.
A négyéves kisfiút (önvédelmi)
lábkitépő csapdaállításra.
A szülő nőt a fájdalmat apróra szétvető
légzés ütemére,
a vérdolmányos fenevadat arra,
hogy gyermekünket a tudósítók gyűrűjében
(a Marcia su Rómák* virághordalékán)
valahogy fel ne falja,
fogja csak nagyapa-lágyan,
amíg a blende zárul.
A foglyot, hogy fejét lehajtsa.
A költőt, hogyan kell csillét tolni
a lassított omlás vágatában,
patkányfüttyben,
razglednicát fogalmazva.
Csak a szerelemre nem tanítjuk meg
kislányainkat, kisfiainkat.
Elképedve, összerántott szemhéj mögül lessük
az akcelerált nemzedéket,
agyaglábú óriásainkat,
ápolatlan ösztöneik talponállóit,
csókjaik sárkányleheletét,
a négylábú boxer hústépő szájzárát idegeikben.
Vénuszok lepik el a vízpartokat,
de meztelenségük gyöngyházfényű páncélrostélyát
föl ne rántsd:
nincs ott egyéb a templom egerénél.
És a sok Hűlász, Alkibiádész,
sőt nem egyszer Páris, ápolt, tömött szakállal,
a nőies-puhára álcázott szikla-vállon
patakzó erdő: haj és virágok –
nézzétek meg őket figyelmesen:
lábon járó diorámák:
szemükbe tekintve feldereng a krétakori tájék
s benne a sárkánygyík fiatalúr.

3

Se szeri, se száma, mi mindent bélyegzünk betegnek.
Azon kezdve, aki egyszerre két asszonyt szeret,
addig, aki egyet se átall,
röpködnek itt mások fejére
a lefordított hüvelykujjak.
Kolongya anyó, például, ha királynő lehetne,
megtiltaná a bakfisok naponkénti
felesleges lavórba-ülését,
nem is beszélve az úriasabb fürdőszobák bidéinek
szigorúan ellenőrzött leszereléséről,
s tekintet nélkül a szülők anyagi helyzetére,
havonta egyszeri fürdést
nyilvánítana kívánatosnak,
mivel most, hogy nem királynő,
unokái előtt következetesen kifejti,
nem egyszer vékony hangon,
ami heves indulatának tulajdonítható,
és a hajcibálásokig elfajult helyzetekben,
hogy a langyos víz – hát még csobogtatva! –
bűnös gerjedelmeket okoz.
A királyok különben is
előszeretettel foglalkoztak
alattvalóik nemi életével,
s kegyelettel őrizgetjük e jó szokást.
Éppen csak azt nem értem,
ha ennyi megvetés, kiátkozás jut
a szerelem annyiféle rosszul tudójának,
miért ússzák meg szárazon
az egyáltalán-nem-tudók?
Ki vonja felelősségre
a szokásnak tessék-lássék engedelmeskedő
komputer-szülöttet?
A szeretet nélkül nemzeni tudót?
És a szülőgépet, aki az anyaság
fennkölt szólamaival se feledteti,
hogy az örömtelenség ágyasaként
a tűzfaltekintetűek visszatértét
készíti elő az algasíkra.
De hiszen, ha veszedelmesebbek a leprásoknál,
hol állítottak fel számukra karantént?
Nemünk eleven öngyilkosainak,
akik a legértelmetlenebb halálnemet gyakorolják,
a látszatélést,
hol szerveztek elvonókúrát?
Hol állítanak iskolákat
a szerelem felnőtt analfabétáinak?
Bérük emelésével hol ösztönzik
jobb osztályzatok megszerzésére
a szerelem csőcselékét?

Egyetlen vészkijáratot
ismerek a Labirintusból:
a szerelmen át.
A világot meg kell változtatni,
de csak a szerelmen át lehet.

* a Marcia su Rómák virághordalékán (jegyzet)

A szél lesiklik a hegyi lejtőn…

A szél lesiklik a hegyi lejtőn, parton toppant s úgy ugrik a hajóorrig.
Csattog a zászló. Szoknyádról felugrálnak a virágminták,
örvénylenek, hanyatt-homlok vízbe buknak.
A szél körülvett ezüst habverőkkel, neki semmi sem drága,
naptól elragadt pallosokkal hasogatja inged össze,
súlytalan csapódó csíkokra szabja a szoknyád!
Tornászünnepély ez a javából! –
Az ég elviselhetetlenül kék brokátból,
itt-ott rojtosan s hanyagul bár,
de káprázatosra kárpitozott páholy.
S a vízen át az olajpocsolya-napfény – már egyre bizonyosabb –
felderengeti Strángosékat, Deutschnét, Bábel Arankát,
a jegyszedőket, a székekhez tessékelő púderes arcú nénit,
látom, szinte fénylőn, mint egy kitisztuló csoportképet,
ahogy a pára fölszáll csavart réztrombitámról,
ami, szintén csak úgy az égből, kezembe tévedt.
Szakasztott úgy zajlik minden, mint a régi tornaünnepélyek.
A bojtok bóbitái szép lófejek sörényén libegnek,
a szalagok kígyózva édes nevek írásaként kötözik át a szívünk,
s a lányok lóugrása (kifogyhatatlan csapatban)
tökéletesen szemléltetett filozófiai képlet:
a változatlan örökkévaló változékonysága nyújt
lélegzetállító látnivalót.
A szél lesiklik a hegyi lejtőn (mint egy tornász),
a mólón még toppant egyet, s így repül fel nyitott szájjal, fénybe harapva.
Felhúzott könyökéről előbb kétértelmű mozdulat tündököl:
húzza a levegőt, mint hegymászó a pányvát,
de tolja is maga elől, mint útjából sziszifuszi sziklát.
Aztán az ugrás csúcsán lesúrlódik törzséről trikója
(ez az, ami csak képzeletünkben súrlódott le régen),
s ahogy a hajóorr szertefröccsen
a gyönyör pillanatában feszes lábujjaitól,
s önmaga következő ugrása elől
előreejtett vállal kecsesen félreszökken,
mi hirtelen megtelünk a hegy leheletével,
a mellén szétsajtolt vadvirágporral,
hempergés közben fönt, a hegytetőn
lónyakként szélesült combjára rálövellt
mézcseppek szagával.
S én rádöbbenek, hogy mindez csak bevezető itt:
a szél kifogyhatatlan lóugrása,
a hajóorr örökös kaleidoszkóp-szilánk rebbenése.
Ezüsthabverőkkel oldalában ez a hajó
korlátjai fehér csipkefonadékával,
csókolózókat rejtő kápolnáival a vízszint alatt:
mutatványunkra vár.
Szeretlek, mondom.
De ki szeret, kit? – fúj bele a szél is trombitámba.
Én, őt.
Én, én, de melyik én? És melyik őt?
A víz tükre alatt Strángoséknak frissítőt szolgálnak fel a nénik.
Egyik bácsi lábmosáshoz készülődik. Másik bácsi
(vasárnap van, szúnyoghálón túl a kertben
hullott barack gurul füvön)
kigombolt nadrággal díványra dőlve ilyenkor,
díszpárnaselyem alá kezét meleg homályba bedugja
s a hófehér, kékszemű cicákra ejti szürkülő fejét.

Szünet van.
A víz megtelik éggel.
A hajó német szóval, sörrel és szeméttel.
A szél elült.
Szoknyádon a csapkodó csíkok összeszövődtek.

Egy fényképezőgép bűnbeesése

Nem a ruhádat vetted le
– előbb kilenc közös évünk.
S lett a tolnanémedi
tanárlány-fényképed: nénéd.
S még lehullott további négy,
mire a tizennégyéves,
a matrózblúzos kilépett
a fa aranyló gizgazából.

Ki hitte volna, ez a
tucat-fényképezőgép
rossz, tanulatlan kezem között
nem üvegszemével bámult,
s hogy rögzít Biblia-képet?!
Hogy távolság-beosztója
s fénymérője fölrobbantja
a húsunkba ráncosodó
évek ólomketreceit,
Világost hetvennyolcban,
s a vihartördelte,
csüngő almáktól hajolt fa
fésületlen boglyájában
a Földön először látlak:

Smaragd fűben a lekaszált sárkányfejek.
Sárkányülep hegy lesz, bevirágosodik.
S mint fácánkakas tollvégi lángja szikráz,
örömcsöngők, almabolygók fejed körül.

Ideg nélküli üvegszem,
hal-bámulású,
tizennégy éved meztelen
kenyér-ágyékával láttat,
s te időtlenül bemosolygod
(befuttatod ezüstöddel)
e költővé lett objektívet.

A szerelmes szolipszizmusa

Hajnal van, falombon madárneszezés.
Reggelre viszontláthatlak újra?
Becsukódik a világ elől, mint az ölelés
a szív, tapad rád megnémulva.

Minek a szó, mind valahova máshova vezet.
Szemérmetlenül kitárt ajtó.
Lelki újgazdagok borzongjanak vele.
Ha sírok, ments ki a bajból.

De hogy menthetnél ki, te nálam is gyengébb!
Bajunkon kívül létezne más?
Hogyne, mellszobor-gyűjtemény: csupa jelszó, leckék
a butaságból. Üres igeragozás.

Az előttünk járók gipszöntvényei
egérlakta talapzatokon
csalogatnak, de mohó markukban a semmi!
Ezt örökíti ránk a jó rokon.

Hajnal van. Tengelyére csavarodva forgok.
Ami kirajzolódik, magával egy.
A világ vagy képeskönyv – vagy saját sorsod.
Légtornász vagy – vagy bámulsz: kezedben belépőjegy.

A szerelemnek nincs koreográfiája,
bármit béget tízezer éve a nyáj.
Vagy kitáncolod – vagy dermedve roskadsz alája.
Vagy élni tudsz – vagy csupán hiánya fáj.

Hogy csavar legyél, az alkalom, ijesztőn időszerű.
Kész csavarmenetbe csikorogni be.
Hát nem látod emberiség-apádat, Lehunytszemű,
betapasztva a Piramis köveibe!?

Vissza aki fordul, maga is kő közé ragad.
Nem rémülsz meg, ha a szél arcodba veri
– te minden ősanyádnál jobb és emberibb –, szégyelled-e magad,
ha égre írnak a krematóriumok kéményei!?

Ez hát a minden századnál szelídebb huszadik?
Mikor a nyáréjben a szerelmes hívja párját –
még mindig közelebb a majmokig, mint a szókratészi Ablakig,
amin a tíz-, a százezredik század lát át.

Innen odáig: dobogtasson csak mást meg a röppálya.
Magamban hittem. S magamban se – megtanították.
Recsken, Vácon, Nosztrán fordított vissza a sejtsokadalom bójája.
Most már a kezem is csak ott él, ahol ujjaid fogták.

A szemem is csak úgy lát, ha visszanézel bele.
Ebben a konyhaszagú, szamár szolipszizmusomban
könyörtelen határt szab életünk pár évtizede.
Pótlék-túlvilágunk magamból kitakarítottam.

Köd előttem, köd utánam. De a sírgödörig
azért felelek, hogy lakható legyen ez a század.
Nappá, Földdé, Föld-formájú gömbbé alakítsz,
csak tapaszd szememre szemed, vállamhoz vállad.

Hortenziák

1

Hortenziát kisfiú-koromban itt láttam először. A papi kertben.
Fák alatt a föld, mintha átitatódott volna sötétséggel, zsírosfekete volt.
És szemcsés, mintha vastagon megkenték volna hangyapotrohákkal.
Kaviárral, mondanám, ha ilyennek látnám most is. Találóbb volna,
s talán nem keltene rossz benyomást a bámészkodó kisfiúról,
ki az öregasszonyok uzsonnái közben el-elsomfordált a kertkapuig.
Orrát két idő-szálkázta kapuléc közé nyomva kívülről nézte egérszürke
palatetőn a tujafaringást, s a meszelt fal zöld bogárszegecseit.
És a hortenziákat! Azt hiszem, hűvös aggyal most krémszínűnek látom őket,
mert egy cukrászmester veje is voltam jó ideig, s a tejszínnel kevert
gyümölcs-elve (ananász-banán) fehérsége alól áttűnő lényére ismernék bennük,
holott a hortenziák tulajdonságai közül az első éppen az volt,
hogy kézzel foghatatlanok! – bár hallottam például, hogy lélegeznek:
nem növényi – szellemi lényük zizzent a fák alól. Színük csupán a felhők
s a Nap elmozdulásainak visszfénye volt; színesnek látott álom;
és a jobbik énemé, mert rögtön tudtam: csakis anyám virágai lehetnek.
„Egyszer széthajoltok, s anyám kitárja karját: ki szalad a házamba?”
S az egész hortenzia-grupp együtt, sziromarcaival felsöpörve
a likacsos kőutat, mint papírlampionokból összeragadt játékkígyó,
elsiklott máskor a bejáratig. Ajtó mögött lila cingulusban
mindig vacsoráztak. (Bent a lakkcipőnek lila bokazokni a folytatása,
még a gomblyukak is lilán, lefojtva parázslanak a tömjénszagú férfiszoknyán.)
De akkor a hortenziák gyermekien bekísértek a tornyos házba,
s kiderült: pap lakója nincs is egy se! Az egész csak hallomás volt. Ijesztgetés.
Mint mikor a kéményseprő lekiált a kémény torkán a háztetőről,
s ti dermedt velővel hallgatjátok bent a szobazugban, mikor – Rossz gyerek
nem lakik itt! – int neki vissza „még ez egyszer” füllentő nagyanyátok,
s szemeteket is behunyjátok, pedig a kéményseprő csak énekelt fönt,
láncos golyóbisával döngette a kéményfalat, s már régen ellebegett
a téglaerdő szélcibálta többi kéményéhez a varjak liftjén.
Lám, lám! A nagy ijedtség után kiderül, hogy otthon vagyok. Kertünk bentről
bársony mohaterítővel van beborítva, fénylenek rajta a feketerigók.

2

Ebben a házban – ami kisfiú koromban keret nélküli kép volt,
az ég szalonjában függött, az azúr falán; a Más-Világ, adhatnám meg a címét is
utólag, elérhetetlenségét mintegy összegezve –, ebben a házban halt meg nagymama.
Ebből a házból rohantam ki a hajnali ködbe, puskadörgésre riadva.
A moha bolyhán (kidobott menyasszony-uszályként gyűrten dermedt rá némi dér is)
madár merevgörcsbe kövült szárnya sötétlett. Vére, mint a rögös só,
mint az üveggyöngy, szinte már ragyogni látszott, s a madárvadász,
a pap fiúja, eszeveszett dühöm elől hátrálva fölbukott a lépcsőn.
Első házasságom szobafalára itt meszelt lilát Rátkay.
Itt tömte síró szájába öklét Gaál Imre ároklé-, árokgaz-foltos zakóban.
Ez a ház, miután becipeltem a vállamon söpredékségem bűnjeleit,
vagyis egyszerűen csak a poklot, s az öreg pappal házilag készült pálinkából
áldomást ittunk a nagy alkalomra, ez a ház úgy illett hozzám,
mint egyik végtaghoz a három másik, s én úgy őhozzá, mint a cipóból
kihasított szelet, ha helyére visszadugják. De hortenziája nem volt.

3

Keret nélküli kép az ég szalonjából (de negyvenöt éves fejjel hátsó
világítóaknának is nevezhető) belóg az orrom elé, ha e házba lépek.
Kint egyszerre nyílnak a gesztenyefa pagodái s ringnak a platánon csüngő függők.
Egyszerre esteledik s hajnalodik. Az utánam szaglászó kopó topog a hóban,
és sötét szolgálatát, mint föltámasztott koporsót, nekidöntve a nyári hőnek
ő is a Kis-Dunára iszkol; foltos kutyájával inkább versenyt úszik.
De semmi baj. Amúgy sem tartozna rá a mi féltett – percnyi – összeesküvésünk.
Képzeld, anyám (ki ebben a házban megőrültél), míg tiszta tekinteted ránk nyitottad,
és kortyolgattad Gí jószagú húslevesét, a megállás nélkül lóduló
zárt marhavagon – igen! igen! hallottuk mi is! – kidübörgött a szobádból.
Gí térült-fordult, s mintha az ablakon át az ásott föld szaga tódulna be,
s mintha mögöttünk mosolyogna, váratlanul hortenziákkal van tele
széked körül a korhadt padló. Egykori asztalom fölött a boltív
árnyék-karjából szelíden kibontakozva, Gí teremtő
kertész-ujjairól még potyog a virágföld, a gyerekkori.

Vendégségben

Ne haragudj Gí, ha konyhacsempék között ragyogtat
a versből kifelé bukó szó. Tudom én, vásári fényképész háttér,
festett tündöklés lukkal: abba dugtam holdlány-fejed,
átírtam szemed arany rostélya mögött lelked jajveszékelését,
arcod fegyelmezett aranyfüst-derűjében bízva,
lényed pompás kis örökasszonyi jelszóvá érett: Jöjj, terítve van!
Ha egyszer vers, hogy három hétig e villa konyhája
leereszkedett eléd, mint színpadra a függöny két felvonás között,
hol fiamat anyjánál édesebb szavakkal hívtad
vacsorázni – s közben tízszer is tártad-csuktad a hűtőszekrényajtót:
kedvtelve forogtál egy szem gyümölccsel. Vendég voltál.

Mint ahányszor autóból kiszálltam. És páholyba beültem.
S hosszú borvörös lepellel borított emelvény bikafej-magasán
szavaim vér helyett folytak. Szállodák csiszolt tükreiben
helyére csúsztattam szikrázó nyakkendőm, s a tapsra
fölemeltem nőktől kölcsönkért kezem: Elég, hisz egymás között vagyunk!
Csakugyan? Otthonukból érkeztek az egybegyűltek.
Én ócska utazótáskámmal túl az Óperenciáról. A küldött.
Ó, szerkesztő úr, mondta a főispán Kaposváron ezerkilenc-
száznegyvenhétben mosolya gyárablak-félhomályában,
de a csillár üveg kösöntyűi hamis kacsintás-szeletekre
szabták a pillanatot hátam mögött, míg belém karolt.
Az ő oldalán pálmafák álltak. Szőnyegen lépdelt,
mint aki lakkcipőben sajtol szegfűk futószőnyegéből illatot.
Az én oldalamon P sara sehogy sem ért véget, széllel-
bélelt nadrágom szíját csontmarkukban tartották halottaim.

Ahol neki süppedő kókusz, nekem csapóajtó. Ahol
metszett pohárban a bor forr, s havon borókafenyves,
nekem ott csillámló, elkékült hegy s a szél epilepsziája.
Éjszaka beszállingózó hó számon szétolvadt csillaga megitat,
álmomban látom, Ifjúság, meztelen fiú szobra, csúszik alá
a hordalék-rétegekben; orrtalan, kartalan; csorbult
kő-mosolyával bányamély cicomázza föl magát; lábfeje
göröngye (az ujjak már lerepedeztek) csillét tart féken.

Ne haragudj, ha kezedet fogva ez jut eszembe.
Csak azt mondhatom el: kisebesedett, tisztogatva
a szemétre hányt fiú-törmeléket,
s szétdarabolódott, amikor szobrát összerakta:
vállcsontját átültette, bordáit megfelezte, hűs virágbőrével
tetőtől talpig bevonta – mind, mind a szorgos kis kéz!
Olyan, mint az anyaföld: engem hordott. Egyszavas
vers vagy: Föld. Föld! Földem.
S két szó leszünk a fejfán: Vendégek voltak. Kétszavas vers.
Akkor végül, mint ritka felhő szétoszlik néhány félreértés
– hogy az út egyik oldaláról hiányoztak a pálmafák,
s leggazdagabb éveinkben is egyetlen otthonnal kevesebb készült.
Ó, majd P mocsarán is emeletesek a korzók,
s gyöngyházba foglalt állótükrök között vezetnek lépcsők teraszokra.
Szárszón, a sínen lefüggönyözött óriás leányfej:
fárosz áll. S szárnyalva indul gyűjtés további fároszokra.

Fonyódi reggel

Gínek

Én: te. Te: a világ! A világ, aki előbb voltam, mint én.
Rohanjunk le a kékszőrű tó-állatot megsimogatni!
Már lobogó lánggal égnek a Nappal szemben
Badacsony házainak kigyulladt ablakai.
Elmondom nekik és a tó fölé ágaskodó
fehérre meszelt templomoknak, én: te! Te: a világ!
A világ, aki előbb voltam, mint én.

A látogató

Kisfiam a padlás zárt ajtajain lesett keresztül.
Gí csemperagyogásban jégkockát gyártott a konyhán.
A többiek beleolvadtak rajzaikba, sehol
se voltak. A teraszon könyököltem s Ő jött fölfelé.
Azaz: a teraszon könyökölt Ő, mikor megérkeztem.
Föl az úton, mintha függönyök súrlódtak volna hozzám:
szinte elszíneződött a levegő a hársak nehéz
illatuszályában. A lépcsőn nevethetnékem támadt:
milyen tolvaj-riadalmat dajkáló öreg szerkezet!,
tetszett nagyon házőrző csínytevése – kell is, ahol az
ajtó kitárva áll. Ő visszafordult a könyöklőről,
virágja maradék sárga csokrával vette körül
a fa, s csillámló homállyal, mint az árnyékos tófenék,
(mondom, teraszon állt) óceán tornyosult fölénk égből.
Megindultunk egymás felé. Mint a vízbefúlt, gondoltam.
Mert kövér volt, mint az ezüstté taposott sár Hárságyon
a putrik körül, s mintha a mi dzsipünk gumimintái
kaszabolták volna össze, üres arcának sarában
vad kerékvágatokat hagyott az elrobogó idő.
Azaz, ki tudná, ki, mit gondolt, s miért, hogy a ragozás
elmebeteg logikával csapong emitt – hisz szememmel
követtem, amint a kertkaput nyitotta, s az alsó ház
fénylő fekete tábláját mormolva olvasni kezdte:
Művészeti Alkotóház, s a gereblyéző kertésztől
nevem hiába tudakolva, fehérbe öltözött nők
igazították kedvesen útba, amire megindult.
Számoltam lépéseit a lépcsőn, és éreztem kezét
a hideg fogantyún, mielőtt halkan lenyomta volna,
és az ajtótárulással együtt fordultam feléje,
eget, virágzó lombot tudva mögöttem jó kötésként,
s alattam e balkon szintjét. Csak haja szénaboglyáját
néztem; nyakánál a kihajtott ing gallérrepdesését,
mintha az elveszített fénykép sovány fiúja jönne,
az, aki merőn a lencse közepébe nézett akkor
a rózsaszínű jövő bámészkodóit venni célba,
s a kezében tartott tekegolyó egyszerre pokolgép
s a megmaradt hatalom király-almája, színaranyból.
S lehet, hogy mögötte Erdei kézigránátot dugdos,
és Waldmann a tányéraknát padlóra csúsztatja éppen,
s Kellner egész tankot rejt mosolya alá, amint békés
tekecsapatnak álcázva fújják, hogy ez a harc lesz a…
Te szegény, gondolom magamban, hol hagytad cimboráid?
Úgy állsz itt hosszú hajaddal, akár egy mai fiatal.
Szól is a gitár a nyitott ajtó mögül, kopaszodva
is hallom, tanulatlan is táncolni kezd rá az ideg,
muzsika pezsgő tóvizébe merül a halfarkú sejt,
vígan csapdos, orsózik s hasát mutogatja a sziklán,
én nézlek, s te merőn visszanézel huszonöt évnyi köd
alól. – Jöjj, (mint falun, régen) táncol egymással két férfi,
látod a mólót? azon végig! látod a vizet? rajta,
látod a víz közepén a két magányos széket? odáig.
Pszt! Ne mondd, hogy huszonöt évet jöttél s most csak ennyi vár.
Egy koldus, aki hegyeket mutogat s hársszagot áraszt.
S a szék, amelyen hellyel kínál, sem az övé. Te szamár!
Hosszú hajú gitárodat átkapcsoltam orgonára.
Jégkockái közül elindult már az én Penáteszem,
jön, hadd mutatom be neked Gít. A víz körül ő a part.
A Föld, fiam, amely ölében ringatja óceánját.
S gyermekem is vedd jobban szemügyre, mintha bátyja lennél,
(mit számít az a nyolc év korkülönbség) kezdd csak előről
a kanóc meggyújtását, pokolgépes álmodozásod,
elfértek egy széken ketten. S mi együtt, valamennyien.
– Így szólt hozzám Ő a terasz könyöklőjébe fogózva,
s a fák a tavat s közepén a két széket eltakarták,
ha ugyan voltak ott székek – gólyalábon?…

Első éj Sikondán

Fától fáig lopakszik az erdőn.
Kenyérbél arca ablakrácsomra tapad.
A fák derékig sötétben várják,
de lombjuk aggastyánszakáll-csigáiban
már rejtőző üvegmedencék éle fénylik.
A gyermekek még távoli ágyaikban
egymás csípőjén felejtik kezük,
s csak álmukban futnak itt a gyíknyelvű füvön,
a napközi otthon kihalt udvarában.
(A hársak fölött az ég szeméremrése,
ahogy a völgy, oly hosszan kifeszül.)
Majd szétiramodnak a rengeteg-aljba,
labda vagy csalóka kísértetfoszlány
meleg kenyérkaréj arca után,
hol folyandárok sűrűjén a lábuk
felnőtt szem nem látta csapásokra fordul.
Itt a füvelő tisztás: fehér ing selymén
átütő pázsit – mit a szeszélyes nagylány,
nem tudhatod, most eltakar vagy kitakar,
míg a három erdő határolta völgyben
folyhat a Rousseau-festette labdajáték,
hol Gí vállán félig, először elalszom.

A hársfa

A hársba behúzódott a mi éjszakánk,
a ti éjszakátok, Vogelweidéé, és
sietve a reggel elől összekapart
néhány csillag bekerült, mint jégszekrénybe,
mint összeomlás elől széfbe pár gyémánt.
Hiszen a fű harmatkásája már hűvös
bokaszárnyak surlódásától lúdbőrzik:
jön lefelé a Hajnal, szerelmesétől
mint akit elűztek: nem látó szem, hosszú
kamaszhaj alá temetett bánat, s a kéz,
(amelynek mozdulata kivehetetlen)
amint szívébe döfi vagy épp kirántja
a legelső vöröslő napsugár-lándzsát.
Ilyenkor derül ki, mit tudhat a hársfa!
Kettényílhat, ha a baj komolynak látszik,
ha olvadt platina-tekintetükkel a
foltos agarak minden irányból jönnek,
s maradék erejét összegyűjtve szegény
Szárnyas Bokájú sánta ugráshoz készül,
kiderül: a Hajnal is befér a hársba.
S a kéregkapu közönséges bogártáj:
eltéved rajta szimatoló agárorr.
Ágak közül egy-két gyöngyszürke vadgalamb
álma zsinórján magasabb ágra röppen,
ettől a néma lomb rezgésbe jön, gyöngéd
lehelet-kuncogás támad tetejéig,
mintha egy öreg, sötét templom megtelne
nefelejcs-szemű gyereklány-suttogással.
Egyszer ha baj lesz, e hárs minket is elrejt.
Te elférsz Vogelweide kedvese mellett,
és én is elalszom öreg gyökerein.

Hogyan is pillanthatunk a jövőbe?

Történt, mikor fejed a lábamon pihent a kövön,
s a szél léglökései elől a földhöz tapadtunk,
s a viharos víz tajtékfókái esetlenül
összetaposták a napsugarat, hogy
föllapoztuk egymást, mint régóta
gyűjtött fényképalbumot, s már azt se tudtam,
emlékeink aranyfakó lapjairól hogyan
kerültünk ide? Tán a hullámállatok
vetettek partra? – kerestem az ismerős
tómélyt tekintetedben. Labdáztak vígan,
és a labda partra gurult? Most azért e
tajtékhánykódás, hullámszemük sóvár
pásztázása rajtad, mert visszavinni jönnek
édes játékukat? Közben te elaludtál
vagy éppen ébredeztél, mikor a szétborzolt,
zöld füvön végiglépkedett egy férfi, nagyon
öreg volt, legalább ötvenkét éves, s kötve magához,
karjával nagy, puha keretbe szorítva (mintha
a vásznon Ingres Odaliszkja állt volna föl,
hogy karját lazán karba öltse), nálad
tíz évvel öregebb hitvese repkedett elő
az oldalából. Képzeld, legalább harmincéves.
A hullámállatok hasuk alá húzott farokkal
bámultak utánuk. Boglyafejük pulisörénye alól
előbb őket vizslatták, azután minket.
Mennyi ezüst szóródott köréjük egyre, s külön
mezsgye nyúlt a korban összeillők szél alá bújt
tömegén át, mégis észrevették szülőanyánk buksi
puli-hullámai, hogy tíz évvel későbbi ezüstben
mi lépkedünk ott, miközben fejed a lábamon pihen.

Hány évesek vagyunk ezerkilencszáz­hetvenháromban?

Hány évesek vagyunk ezerkilencszázhetvenháromban?
Ketten hatvanhat évesek! – Bocsássad meg, ha kimondom.
Lehet, hogy így is csaltunk valamit, s hibásan számoltam.
Duplán fojt hány kurtavas év, míg orromba tömi sorsom
a tetszhalált. Most kloroform-ködébe bebábozódunk,
mint kórházi ágyon, sötét éjfélkor apáca-ölbe.
Számoltad-e, hogy siettem: hét és fél éves a lózung:
hét börtönév… S mint szarzsák bankárt, nyakam hordozza föl-le.
És számoltuk-e a szőnyeg alá söpört házasságot,
mikor az erdő ibolya-alja rőt lett, elváltozott
s összeragadt vörös poloskák sivatagának vágott
a harmincnégy éves férfi – csikorgó foga közt homok.
Ha ezt mind összeadom, már elmúltunk nyolcvan, mi ketten.
S hol még Szolnok s Keszthely közt a két év várakozás rád?
A vízszintesen zúgó esők Világoson – s a szívemben.
A félig kész, üres házban érted dadogott imádság.
Nyolcvannégy máris, ha tudni akarod! S a többi börtön?
Hány év múlt ötvenhattól a Juhásztól érkező levélig?
Attól, hogy „ha rajtam múlna… változtatás nélkül… rögtön…”
addig, hogy így írt: … „kiadjuk könyved… az idő beérik…”
Ha a közlés nélkül elmúlt évek duplán számítanak:
észrevétlen elmúltunk száz! S még csak meg se ünnepeltük!
Száztíz! S ha megfelezzük, épp most veszed föl nyugdíjadat!
De hol hát, amit naponta gyomlálsz, veteményes kertünk?
És hol kövér cicád, míg villog kezedben a kötőtű?
S hol az érmelegítő? S hol az olajzöld kötöttkabát?
Duruzsol-e a díszpárna-világ? Vagy kicsit kinőttük?
Tűnődöm, s lám, csak képzelt hintaszéket csúsztatok alád.
Csakhogy, ha mindent fölszámolok is, s minden a fejemre gyűl,
lánykorod fényével mégsem dédunoka-messze!
Mások szerint huszonkettő a negyvennéggyel se vegyül,
s akkor jössz te, duplázott éveim tűzvészből cipelve.
Hát ettől olyanok, mint a középkori állatszobrok?!…
Csókolózunk a buszban, s mint hurok a torkon, a tömeg
fojtogat, szorít! Ó, megfontolt, bölcs maszkok, mind elkoptok!
Itt a segglukbozontú Irigy! S nincs több könyörület.
A szem? Izzó kokilla s ülepig öblösödő löveg!
A Bosch-rajzolta gnóm hallja a kürtszót. Vérszag lengi be.
Mint békési bicska: a száj. Dübörögnek az agykövek.
S kizuhan belőlünk a fölkoncolt Angyal a semmibe!

Zrínyi utcai éjszaka

Mikor a piros búra a fehérre festett függő alján kialszik,
a szomszéd odúk sebhelyes, rózsatövisű hangzavarába,
ki ilyenkor az éjjel szemben fekszik, lát a szűk ablakon át
beleragadni csillagot, mint szurokba süppedt sápadt lábat.

S mintha a fogoly valaki remegése lenne a sötétség,
és elektromos érintésű hajsátora lenne az idő,
fogoly bokára látja hajlani az ezüstből öntött testet,
s fedetlen melle a holdsütésben csüngő virágával kinő.

És elindul hozzá odúk hátáról a csorba kés-zúgásban,
bár Gí úgy hajlik el róla, mint egy-szárán ha két virág pihen.
Gubancos lábú szamárra száll, kisgyerek-karral csügg nyakában,
elhagynak odú-szitkokat, tar gallyt törnek égi szerpentinen.

Hirtelen hófúvás befalaz Holdat. Álmában Gí vacogni kezd.
De az állat bogár-szemében, mint világító, messzi bóját,
egyre látni a szurokba süppedt sápadt lábat, látni
tőrbe csalt melegség, fájdalomtól megfeketült könnyed sóját.

Nagy, fehér komondorok, a hó kutyái, gyilkos-játékosan
mikor szétszaggatják az éj mutatvánnyal teli cirkuszsátrát,
s a hajnali villamos, a nyomor ékszerszelencéje indul,
végre kezétől rózsaszínesedik a szurokhoz ért lábszár.

Végre ő sepri össze a megfeketült sugarakat, s azok,
amint a kiszabadult lábujjak közé tűzi, mind kigyúlnak,
ragyognak pehely fészek-melegével térd puha hajlatából,
pórusokból tündökölnek s vissza, simuló kezébe hullnak.

Vissza, édes-fájva cirógató tekintetébe lövellnek.
Üveggyöngy tűzfüggöny siklik, éhes szem előtt fényporrá robban.
Aztán csak hó van, hó van, hó van… De a gubancos, néma állat
szemében, mint izzó fénykép, a pillanat még makacsul ott van.

Vissza az üres szerpentinen lefelé, és mindig csak hó közt,
gyerekkézzel csügg az állat nyakán, s benéz szemén, mint ablakon.
– Még mindig ott van a Csillagom! – mondja, s örül, míg meg nem állnak.
– Gí, ha ébred, a fényképet, bizonyítékként, megmutathatom.

Akkorra már a borosták kék temetőkert-sövények.
A magzatok visszalopakodnak fogamzás előtti csöndig.
Felejteni anyjuk hátán a szíjat, ökrendő apjuk öklét.
Szamárfej sem fér be az ablakon, Gínek szép reggelt köszönni.

Repülés

A madarak fástól, ágastól fölröpültek.
Nincs húsvéti zászló selymesebb, ahogy a
hajszálgyökerek rózsaszín fehér csigái
a kőkerítésen csak átgöndörültek.

És bekötötték a szememet, a szemedet.
Mint fekete bársonyba bújt légtornász a
fénytörő küllők kerekén, a kötélen,
vállamhoz vittem madaramat, a kezedet.

Nem tudtam: szobrokhoz ütődöm – cölöphegyhez?
Vagy a kivégző osztagon most tiporna
virágos-mellű tavaszunk? De az álom
legkékebb útja nem illik a vesztőhelyhez.

Szorítottam hát magamhoz, számból itattam,
sodortatva is csak a kötélen lépve
madaramat, nyakam körül a kezedet,
a csillagok fehér csigáival hajadban.

Három fűszállal Gít cirógatom

1

Nem tudom miért,
az éjjel úgy eltűnődtem:
sok, sok a várakozás rám nagyon?
Álarcosan,
mint üres szobában az állólámpa,
s félálomban,
akár köpeny alatt a tornyos kalitka
énekesmadarai – ?

Nem értem – magadra hagylak?
Az ablak alatt a hársból kilépek;
a sarokszent talapzatkövének
kiürült fugáiból bújok elő,
azt mondod, még mosolygok is.
Ilyenkor azt hiszed, itt vagyok újra,
megfésülhetsz,
átkarolhatod térdem,
s mint pillangók menyasszonycsokra,
kibontott, hosszú, fehér szalagokkal
szemembe szédülsz.
De én útnak indulok megint.

2

Gí, én nem tudom azt,
ahogy szeretlek téged.
Ha nem fáj, nem tudom,
hogy lüktet a szívem.
Azt sem tudom, ha lélegzik tüdőm.
Magamat se tudom, amikor élek,
csak ha hiányzom belőle.

Mikor suhan az expressz
és kacajod
lámpafüzér-könnycseppjei
hegyi utunkról szétgurulnak,
s hajókkal találkozunk a híd alatt
s vizibíbor hegyárny a mélyben –
és zenekar a havason –
akkor megpillantom,
ahova nem ültem le,
a helyemet,
mint tó fölött
a teljes holdtányéron
egy megdermedt szarvasbogarat,
megpillantom,
mert nem vagyok ott,
magamat.
S eszembe jut,
mint szeplős homlokú kamaszcsíny,
(röhejt pukkasztó jó zrí, fiúk!)
eszembe jut, aki
az utazásból kimaradt,
s hogy Recsken megköveztük,
Vác alagsorába falaztuk,
Tatabánya alatt rossz kövű barna szénné kimértük,
s végül a Zrínyi utca odúiban feledjük,
erzsébeti holdsütésben,
árnyékképű patkányfogók
durva sípfutamaival együtt.
A hiányom juttat eszembe,
nem a jelenlétem.
Szerelmemet sem tudom,
hanem élem.

3

A sötétség jászlában
megszülöd a hajnalt,
hogy szemedből rám
visszanézek.

Üldözés

Bolyongok fekete parton egymagam.
Lélekvesztő keskeny út vízbe csúszó betontábláin
mintha fehér saruszíjon zseblámpafény megvillogna.
A lábujjak önfénye, a széltestű bokaderengés
bántatlan siklik a szurok-ezüst hullám-kalapácsok
szilánkokká zúzott kőkupacára.
Várj, most majd utólérlek, kiáltom,
amikor a tó kettéharapja saját partját
s ormótlan fekete bikateste
hangtalan sűrű kátrányfolyással
medréből utánad gördül.

Zrínyi utcai napok

Szemben velem az egérszínű cserépfedél.
Tetején vörös téglasor,
e percben elhagyatott macskasétány.
Mögüle nem az ég:
fénytelen nylonzsákba gyömöszölt esővíz
fenyegető fürdője csobog.
Legmélyén derengő fényudvar.
Süss fel Nap, titokzatos!
Csönd szúrós szövetéből
mindig előketyegő masinám!

Szellőző ablakaim – éjjel:
rakétaágyúcsövek.
Mikor az ég: ég. (S azonfelül néhány csillag is süt.)
Augusztusban itt is lefuthat egy.
Pusztulása hosszú ezüstsikolyán zuhan alá.
Az éjszaka itt olyan, mint
összefogódzó, pusmogó tűlevelű bokrok.
A holdfényt mindig egymás képébe rázzák,
mert nem is bokrok, hanem
fölhúzott fogínyük ragyogtató,
holddal labdázó kutyák.

Kilövöm magam közéjük,
olykor Gível,
s térdig gázolunk a város szikravető tetői fölött
a mélyen alvók szívdobajában.

De ablakaim nappal
csak magosra helyezett világító rések,
bár szűk marokkal adagolják a napot,
mint sáros kocsilámpa a világot.
Akkorák csak, hogy két szenesember tenyere befödné,
a szemöldökfa fölött akaszkodnak meg a falban,
mint őszre váltó, hulló hajban kislánykori párta.
Nem oda valók. Hát te idevaló vagy?
Hol vagy te? Hova kerültél?

A szülővárosomban. A Zrínyi utca 24-ben.
Innen nem látható, de hallható a ház.
Ablakaim nappal nem rakétaágyúcsövek – fülkagylók.
Csukott táblákkal is egyre kimerik az udvart.
Ülök odúm mélyén
s talán, ahogy vakító égből lecsap zsákmányára a sas,
(régi gyerekkori emlék) közel hozzánk,
hogy nagybátyám fejéről kalapja hátraperdül,
s fölugorva, káprázó szeme a jelenésre mered,
olyan váratlanul kerülök más tér és idő síkjára hirtelen,
nem is én, hanem a rikítóra festett pléhpojáca:

Bent csupa zötyögő fogaskerék és villanykörte,
színes füstöt szivárogtató festett szemgolyó,
és a tátogóra pingált száj mögött egy furcsán
ki-be türemlő kicsi tömlő, sóhajokkal és jajokkal teletömve:
vásáraink kedvence, a szenvedő bádog hóhér!
Gyermek és igásló kikorbácsolt halálába gyönyörködők
dagadó, szőrös szavára kézhez áll a gomb,
s pénz után nyüszít a trágyalelkek ítéletvégrehajtóján a nyílás:
2 forint ellenében kívánt mértékig megőrli az áldozatot,
felnégyeli, égő üvegfóliába csavart velőt készít belőle,
csak a 2 forint dobandó be a hasába,
csak a kivégzésnem lehelendő a fülébe,
s megy minden rendelés szerint,
színes füst kígyózik a szemgolyóból elő,
s az áldozat bárány-nyöszörgése felerősödve
kanális zuhatagban tör fel a bádogtorokból.

Itt mindenki kiszúrja valaki szemét, lábakat tördel,
vitriolt önt a szomszédnő a kedvesnek talált arcba,
nem tér és idő másik síkján, vásárok forgatagában,
ahol pléhfejem megtelik emberöléssel,
mint fészek a tojással,
hanem magasra rakott ablakunk alatt az udvaron.
Itt tavon-úszó-szirom-szemű kislányok is
napon sütkérező krokodilusok,
s az egymásra vetett cápatekintetek halálosak,
mint kabát alól kirántott kések.

Gível úgy élünk itt, mint egy
(Rouault is megfesthette volna) bohócpár.
Az idősebbik mindig bemenekül a fiatalabbikba.
A fiatalabbik mindig befogadja.
A szerelem sűrű aranyzsírpettyes anyatej is.
Olykor a gyermekkorú lesz a negyvennégy éves férfi anyja.
Olykor a férfi vállal magára megmentő anyaságot.
Régebben – főleg éjszakánként – ez egyszerűbb volt.
Mikor a küszöbig érő barna függönyt összehúzták
az ajtón,
s a lámapoltás ideje eljött,
és megszokott esti varázslatukba belefogtak:
vörös kis heverőjükből előcsalták
villogó havú vánkossal teli ágyuk,
valaki mindig megkocogtatta az üveget az ajtón,
a barna függönyök szétváltak maguktól,
s a félig anyafarkas – félig lányisten
nesztelenül ágyukra huppant.
Az idősebb tudta: nem más, mint Romulus anyja,
s félig: egy lépegető templom,
(ahogy a szenegál táncosnőt régen leírta),
s bőrének sötét aranyszínével az ágyat megtöltve,
míg fürkésző, szomorú farkastekintetét
egyiktől másikig emelte,
ők szomjasan melle kúpsorát keresték.
A kisebbik úgy látta:
földre sorba rakott harangok.
S az idősebbik álmodni kezdte: várost épít,
tavon-úszó-szirom szemével a kislány
kikel a napon sütkérező krokodilból,
s a kedvesnek talált arcba a szomszédnő
saját arcának hómezejéből kap fel igéző rózsát.
Mióta az idősebb tudja,
nem épít ő már semmiféle várost,
farkasistennőjük sem kopogtat többé.
S ha kancsuka-szélben este érkezik s szól:
– Ma kissé nehéz lesz,
és csupaseb arcát szégyenkezve tartja
a fiatalabbik tapogató nyelve elé,
társa gyógyító olajként rásimítja tekintetét.
Egymást karjukba veszik és hallgatnak Róla.

Éjszaka hóesésben

Vaskályhatetőig nő fel a tűz apró bokra.
Ilyenkor az odú utcává nyílik,
bíborban lejt a porond közepére.
Üveggömböt könnyez a sötét gordonka lopva.

K. meg ír, ír. G. a nyári víz halcikanását
feje köré horgolja lonc-kalappá,
s víz-bársonyú kosztümöt szab magára,
mikor jövevény érinti falhoz szárnya szálát.

De keskeny trojkának az utcánk, a hó-bogárhát:
padlás málladékán havaz fölénk,
mint fodrász ezüstre a frizurákat,
befúj ezüstre a ló-orr. Tartjuk csak pohárkánk.

Aztán Dosztojevszkij kibontja az alvó Szonját,
s K. elvágódik a dédanya-kendőn,
hernyóvastag fekete sörény-rojtját
hempergőzve hányja magára, így oltja szomját.

A kucsmás kisfiún, egyszerre ott a nyúlprém kabát,
s hátán a fa hagymakupolák nyögnek,
s a templom-nagybácsi toporzékol,
de ablakig ágaskodik – nem szégyelli magát.

Bent húgát Szonja fadézsában mossa (aki G.),
persze, hogy ő, ki más kuncogna így fel,
mikor az üvegre nyomott krumplicskán,
Szonja mögött K. orráig jár szeme örökké.

S tart a világ, amíg a Föld, vén angyal, kifordul.
S forog, amíg csak a Zrínyi utca lesz.
S a ház fölött Dosztojevszkij, a trojkás,
jelt ad jégben hált lovának, s a csengő fölkondul.

K. majd megmutatja az ablakpánt kereszt-sebét.
Írás közben törzsén kirajzolódott.
G. a hóesésben ablakán kiszól,
s ráönti gyógyító olajként a tekintetét.

Az emlékezés technikája (2)

Mint mikor fasor vezet a végállomásig,
s az állomáson túl egy másik,
mintha az életen túl húzódna a platánsor
a tó megsárgult tajtékjával vakult házig,
hol a málló napfény rojtja az emelet,
és pórusain át botorkálok a szádig,
és rejtőző falüreg madárhang-verdesése helyett
tó tör elő – a fasor beletérdel, benne térdig ázik.

Hol a kapu két oldalán,
mint növendék kamarakórus,
vízszínű szoknyát suhogtatva szél bujócskázik,
hátad mögül az árnyból kihajol,
s mutogat rózsaszín érmés süldő melleket,
ott a fénylő üres ég
a kecskeszarvú hullámmiriádig
előbb végez veled,
aztán az öröklétbe állít.

A Költöztető Kocsi

– Tudja a polgármester, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
– Ugyan férjecském, húszévesen honnan tudjam, mi a polgár­mester?
Miért tudná éppen ő, hogy a mi utcánkban sosem ég a villany?
Te sem veszed észre, ha a Költöztető Kocsi megáll itt egyszer.
– Beszélj nekem róla! Húszéves vagy, sosem látott képeid közé
állítsd be őt, amint a Jókai Mór utcából lassan érkezik.
Nem is tudom milyen kerekeken a cigány gödrök között nyekeg.
A földbe süppedt ablakokra ölükből kimásznak a tetveik,
bolhák a kutyaszőr hegyén lábbujjhegyre emelkednek s nézik őt,
csak én nem tudom már, milyen is, ha egyszer betoppan. Fújtat a ló?
Remegő orrból pára dől, s gyermekszem lesi: tán angyal születik?
S pára-szárnyba rejtett teste a kéményfüstben majd bekormozódik?
Akkor kézen fogják? A legkisebb székére ültetik? Etetik?
Kézről-kézre adják, mint talált gyereket: Kis koszos! Közénk való!
Mígnem a lánygyerekek nem lelnek dundi lába közt puha metszést,
s korom alól nem hallanak csiklandós nevetést sem, mikor fogják,
s reggelig kialusszák, mint álmot, a megfoghatatlan teremtést. – – –

– Ne szólj most. Józan a hangod. Tudom, mind a négy lábát törte a ló.
Mikor a mozdony a töltésről zuhant, tengelyei szétgurultak.
A mi utcánkban föl-le hömpölyögtek, lovak lábát elkaszálták.
Úgy félt tőlük a postásautó, hogy csavart kürtjei kinyúltak.
– Már emlékszem. Húzatlan jön a kocsi. Hátán a ló. Sörénye ég.
A vén szikrahányó tolatóvonatok dobtak rá parazsakat.
Kedves kis feleségem, még soha nem láttam ilyen szépet én.
Olyan jó étvággyal evett a tűz, ropogott szájában a falat!
A bakról hosszú kardvirágként ágazott a láng! És suttogott.
Mintha bajba jutott csöpp gyerek csücsörített szája szólna hozzám.

Mintha mézeskalács-házat találtak volna a koldusgyerekek:
hipp-hopp, összedugták nyelvük a fölfalt csokoládé-kocsi-tortán.
– Csak azt nem értem, miért szólsz a fogdmegeknek? Indulás? Most? Hova?
A pincék fölött vállakon himbálózik a bordó ágy, a két szék.
Mi vár a rakományra – lángok fogsora? S a „soha-sehova” – ránk?
Selyem korommá bomlik az égett rózsa, egy matrózblúzos fénykép.
– Igen. Előtte nagy telek voltak. A ló szügyig gázolt a hóban.
A letaposott hó is kapunk fölött méterrel magasabban állt.
Fentről, mint verembe, megfagyott madarak csúsztak az udvarba le.
A Szent Imre utcán eget két fa zúzmara-székesegyháza zárt.
Onnan, egyenesen onnan jött a kocsi értünk, a hótornyokból.
Nem is kocsi volt. Hanem szán. De bogárhátú lett a sok jég alatt.
Csengői öblét a jég betömte. Elébünk suhant hát hallgatag,
de szán alá csúszott a rakomány. Nem köthetsz mást rá, csak magadat.
Akkor minden egyszerre megolvad, az égő szekér nézi magát,
nézi magát a rengeteg vízben, és mozdulatlan az, mint a tó.
Tudom, a mi utcánkban egyszerre ennyi fény még sohasem égett.
Mégis, írd le nekem e képet: a pálmákat, a kigyújtott hajót.
Nem is lehetne más: hajó csak! Jön! Legalsó pincéjébe gyűjti
kislány szurtos masnijából a tetvet, kullancsot a kisfiúból.
Szigorúan szétválasztja bolhát a kiskutyától, s szemet húny, ha
a négylábúak fedélzetére felugrálnak a bolhák újból.
Aztán az utca kentaurjai, cigányok, prolik, háttal, farral…
Halfarkú lányok, kiknek fényes, barna lábszáruk nőtt, csak a lelkük
miákol, nyerít, a sarokba vetett harmonikahanggal halva –
mi a fedélközt hullócsillagaikkal színültig telemertük.

Meg is süppedt a hajó, mintha ólmot szállítana. Van még egy hely?
Hogyan birkózhattok meg a felhőkarcolók sikos lépcsőivel?
Kormos kutyák a jólét kimosdott ebeivel? – Feleségem!
Hallod-e már a zajt, mit a Költöztető Kocsi az utcán felver?

A légtornász haláláról álmodik

A város se úgy ébredt, mint régi áprilisban.
Fű, fa elinalt – és maradt sok hűlt-helyű korona-üreg.
De nem álmodtam én, hogy kerekemről többé nem akarok leszállni!
Tarts életem, amíg kötélen billegő kerekem hossza tart!
Amíg röpít e gyöngyházbensejű vakság.
S jószagú áramlás fésülgette, szemünkre lebegtette
a repülő tölgyek, hársak szivárványos, fehér hajszálgyökereit.
Nyomban tele lett velünk egy felhőemelet.
Majdnem elfelejtem mondani: a tulipánok
– éreztem a gyöngyházbensejű homályban –
visszaszitálták hagymáikról a földet a mélybe.
Lehet, hogy egy híd volt, lehet hogy egy egész város
tigrissávos fölszökellése utolért.
De nem veszíthettem Őt el, tudtam, inkább magamat.
Végig, szemünkről a gyökérujjak le sem kerültek.
Guruló tavaszi esőcseppek, föld-gőz,
vakságunk vázahomálya bepólyált.
Hevülten suttogott:
Mindig csak arra, amerre ők repülnek!

És karikázva a madárzene semmin,
nem tudva, a halálnak szól-e repülésünk,
mutatványomból kiúszva hevertünk
az ég barázdáiból kiszántott csillagok közé.

Végül is illene hozzánk a nyaktörő
kerék nyergével együtt égni a magasban.

Mindig virágos ingben képzeltem halálunk.
Csak fúrd át az ingem édes madárcsivittel
s rakj bele fészket.

Ha a lónak szárnya van

Jöjj kicsi Gí, mutatóujjad tartsd készenlétben,
tapaszd a számra, ha fölösleges szóra nyitom.
Verseimre keleti szőnyeget vetettem régen,
mint Piero della Francesca lovain látod,
fejüket én is fölékszereztem, hogy a tenger
titokzatos, tördelt fénye vibráljon róluk,
míg hátuk a szénhordót is uralkodni hordta.
De büdös nekik a szárny szaga lepel alól is,
bordalt dudál a kocsma Jövendő, nem szárnyzenét!
Megbízhatóbb a sarát hullató muraközi,
még a rendőrló is jobb volt, mint egy szárnyas kanca!
Szőnyegeimről csak az derült ki, hogy csupa rongy,
ékszereimről csak az, hogy valamennyi bandzsa kő,
ettől még a mi utcánkban is gazdát találna,
de kiderült égi kapcsolata is a lónak,
erre aztán bezárult minden istállószeglet.
Lehet, hogy van olyan szurok-éjszakám is, ahol
a csillagtalan égnek taszított lábbal hever,
megüvegesedett szemének sárga holdján kép:
gyerekarcom nyakához tapad indulás előtt.
S nincs egyebem már, mint egy-két gyerekkori limlom.
Lehet, hogy van ilyen óra: kongatja az időt,
s virággal benőtt szembogarad előtt, csak neked,
a levegő hátára vetem szőnyegeimet,
mint szárnya tövére kővel kirakott takaróm,
levegőből formálok fejet titkos fejéknek,
s mikor virágaid szemedből ki-kihajolnak,
s nem láthatsz mást, mint a szirmok közt hempergő Napot,
így szólok hozzád: Nézd kicsi Gí szárnyas lovamat!
Ugye szereted?
S elhúzom előtted a semmit,
ravaszul, hosszú madzagon, mint falovát gyermek.
Aztán azt is tudom: magam álmokkal áltatom.
Futva, a szurok-éjszakába csak te botoltál:
teteméről fölragadtál szőnyeget, fejéket
s szóltál álmomban hozzám: Szállj fel lovadra alvó
Szerelmem!
– – – Az álmok szememből mind kihajoltak,
tarkán egymásba szerelmesedtek, úgy csapongtak,
te pedig felkantároztad a levegő-semmit,
s ravaszul, hosszú madzagon elhúztad előttem.
Így tartjuk egymásban a lelket. De az is lehet,
hol felhő színű patak ered a viskók szélén,
a hópelyhekkel terhes vad márciusi nappal
szárnytollait fésülteti s repülésre gondol.
A posztófenekűekre a mi utcánkból meg – – –
Hallgatok már. Mutatóujjad pecsétje számon.

Gelsomina paradicsom-palántái

1.

Télből a lobogó hasáb
s a nyári vízringás te vagy.
Megérkeztem színed elé
s lekéstem a halálomat.
Van, van egy Hetedik Földrész,
veled én odaindulok.
Bent és kint vízringás: fogom
a kezed s kezemet fogod.
(Gí könyvébe, 1971)

2.

Elmondanám, mire emlékszem feleségemből.
Hallgatag borosüveg nélkül – magamnak.
Nem kérdi senki. Nem mondom senkinek.
Az Átlósutcait s Cs. T-t már régóta
nem faggatom. Csupán két gyanúsan közhelyes
metafora jár a fejemben: a pompei őré,
s elveszve is a naplóját író sarkkutatóé.

Örülhetek, hogy ennyire nem ismer(te)tek:
nem fakaszthat hahotára ez a párhuzam.
Sosem létezett bennem semmi katonaerény,
hegymászó hajlam, sarkkutatói hevület.
Sántaságomból hiányzott Héphaisztosz, az isten,
Byron férfi-szépsége, s még a sántaság is!
Homlokomból nem nőtt ki cédrus – se szem, se szarv.
Az orr nem Casanováé; a finnyás nyelv se rőf.

Idő, Vak Lány, adta és visszavette a nőket.
(Így is világmindenség volt valahány.)
P. M. értem hagyta el herkulestagú husosát –
ám kezemről lecsapta a Kis Hölgyet egy kamasz.
Hogy mire emlékszem feleségemből mégis?…
Versnek manapság obszcén ez az emlék.
Úgy hasonlított egymáshoz a többi, hogy tudtam:
tizennégy éves őrangyalát Isten küldte el.

De harminchat éves, férj és apa voltam.
A tizennégy előtt hogy lett volna ez kimondható?
Hiába, ötvenhatban se lett puskaporos
a tenyerem; mihaszna, gyenge kéz, ócska test,
jobb, ha kussol. Ha azt mondja: Költészete vagyok!
Ha Angyalt emleget, s kimondja, amit gondol,
zárt osztályra vagy újra Vácig ragadja vissza szíj,
bilincs. Régi nóta: telhetetlen fogdmeg a lakáj.

Most ötvenhét éves vagyok. Cellaszakértő. S tudom:
nácibb a kápó, s álcáiban lelke helyett nem egy
ávós-halhatatlanságát menti át új éjszaka-
korszakokba. Míg Gí kocsija Tirol szikrázó
fenyvesein átsuhan. Kiszállt belőlem – s csakugyan:
mint testből a lélek! Hát nincs az a versperzekutor,
ki elnémíthatná tetőtől talpig nyílt sebemet:
nekem a Túlnan kínálkozott benne feleségül.

Nem tudom, mivégre, kezemet kezébe adták.
S amíg ő úgy vélte: én vezetem,
porrá vált sár, nélküle holt, megnevezem a tényt:
rajtam az ő szárnya suhogott.
Huszonegy éve szeretem – ez magánügy.
De hogy hol repültünk, a közeg, már nem az.
(Mint Danténál a Pokol.) A padló alatt-ban.
Koporsók szintjénél valamivel följebb.
S lejjebb a hizlalt útonállón a csizmatalpnál.

3.

Ez a szárny nem Fra Angelico ecsetjétől ragyog.
Nem a leonardói repülő. Se toll, se ég.
Anyaga: kettőnk története. S a leírása?
A puhatestűek padlórés-özönlésén
átvágni készült – és vele sikerült!

Mikor az embert fölfalják a tetvek,
szét csak a front-sárban hullik csontjaira.
Máskor óriás tetűvé duzzad s teletojja
petéivel a Szerelem, Szabadság fanszőrzetét.

De ő csillagokká bűvölte belém tokosult
tetveim, és szárnyhegye vitte első áldozásra.
S hogy ez a szárny még mire készült? Ezen a
magányos márciusi éjen azért ehhez-ahhoz
elküldeném a régi verklidallam bújt igéjét.
Például azt, hogy „megérkezve színe elé”
– bizonyisten! – „lekéstem a halálomat!”
És azt is, hogy „van, van egy Hetedik Földrész,
ahol bent és kint vízringás.” Kívüle mostan
milyen kézzelfogható az asszony-alakját
fölvett föld és levegő hiánya! Testnyomod, élet!

4.

Ki vonaglik meg a ráismeréstől?
Hogy a tetszhalott Tremendum lábán agyag repedez.
Vízszintes, mint a tenger. Riasztó, mint a sivatag.
Vízszintes fül bozótos járatait
formázza kopáran. De süppedő
homok-sejtjeiben rejt egy kagylót.
Ő kell, hogy napról napra kikeljen belőle.
Hajnal-köpenyegét vállamra teríti,
s az elveszett országba velem visszatér.

5.

Mondják, a milliárdos az angol várkastélyt
kőről kőre fölrakja ismét a Vadnyugaton.
Tornyában angol kísértet bolyong, s az erdő
VIII. Henrik levágott fejű asszonyai
szavát suttogja, ha jön az orkán – :
ez a Pénz! Az aranytéglákból rakott hegység.

Hogy még jobban ne menjen tönkre az Állam
a börtönében nekem osztott káposztától,
s mert méregdrága gumiszobán a sokkolás ám!
S az öngyilkosok alagsoraiban se érje csőd
szükséglet-végeztető gépem
közpénzt faló villanyszámláitól – :
ez a Szárny! Segít a köznek. S még váltót se írat.

6.

Legvégül mire emlékezem feleségemből?
A szárnysuhogás hiányát hallgatom. Magamnak
hallgatag mondom: minden Ő, amire emlékezem.
A vers hátsólépcsőjén lehúzódom
a szenespince-tompa csillogásba,
hol patkányvisításban az árnyék
szülése folyik; első tipegése; iskolája;
alaki kiképzése – kivégeztetéseim sora.

Nem hiszek a túlélésben, s hogy fönt valaki
nálam jobbá teheti, ami él.
Húsvét utáni keddig nem csipogtatom
félbemaradt madaraimat.
Akkor már Gí kocsija visszafelé suhan!
Tirol fenyvesei alatt – kimenőjéből –
Velencét csókolt szemmel érkezik. Csak fejemen
lesz még némi hó-mocsok, de átsüti a Nap.
Bár a kocsik fölöttünk átrobognak,
páncélosan rajtunk keresztüliramodnak –
ott nyílegyenes a szakadék. S a csönd fölső céjét
üvegesen recegteti a rianó halál.
Mi Gelsomina paradicsom-palántáit
(ki emlékszik Gelsomina paradicsom-
palántáira? – nevetek hangtalan magamon)
bedugdossuk a sárba, a tüzelő homokba,
összetört urnák kidőlt hamujába, pólyakorcba.
A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.

Mit akar egy ötvenéves a szerelemtől?

 

Az ötvenedik év (le)épülő tája

A Dunasor jegenyéi akár a ciprusok! s a Nap!
a szürkébe betolakvó rózsaszín s narancsszín!
az esővíz-tömlők üveges nejlonzsák-csücskei!
a Helsinki út vadonatúj, zsiráfnyakú óriás
lámpásai itt, az alsó park előtt
– és mind kigyújtva! S e kettős fényben
– lebukó nap s az autóút lámpái között –
mintha a téglaégető romtömegének odúnyílásaiból
fehér egérfolyam lopakodna a térre.

Ó, hol van már Rátkay szálkás vésete,
a hét, a kétszer hét, az ötször hét
sovány esztendő cserepes tehén-tomporán
a széttöredezett bélyeg?
Azt hirdette: III. RENESZÁNSZ.
Rég olvashatatlanná tette a gyárorom orbánca,
a tartóváz szújárataiban a tbc,
gerendák bőrfarkasára csüngve
a begombásodott eresz romlás-szakállzata.

Gyerekkorunk,
s a téglaszárító korom- és füst-bolyhozta
gerendáinak helyén
most a virágzó gaztól lilás rétre özönlik
az egér-közösség köd,
puha tappancsain lassan sodródva terjed,
mint egyetlen, oszlásnak induló szivacsállat,
hasa alatt az este sötét rongytestét
élősdiként hurcolja magával,
himbálódzó hátán tüskéző félhomály.

Fűágyak megviselt betoncsíkjáról
az ablak sarkába még éppen belefér
a Gyöngykisasszony ellibbenő hóködmöne,
s az alsó parkból visszaint a Kis Hölgy
kibontott hajának lángnyalábja a lebukó Napig.
Feje fölött váratlanul kigyúl egy láthatatlan
repülőgép, hátán kihabzó lósörénnyel.
Gí cipője mégsem kopog sehol.
Kihagyott az este szívverése.

Bent a tükör már úgy csillan,
mint az orvosságosüveg-él.
Az ajtóra rázuhannak az első északi árnyak,
s mögöttük a lépcsőházi vaskeretekből
könnyedén a lépcsőre huppan
a szarvasbogár-kínzó, rossz arcú szél.

 

A szél szimfóniája

Fújtatta megőrült anyám parázna-öreg-pap látomásait,
a falból kilobbanó gyehenna-lángokat.
A lavórban mosdatásra várakozó „Napsugaracska”
fekete-acélos ágyékpelyhei
sorban fellobbantak tőle, mint gyufaláng;
hamvadzó rőzse-szemétjük, mint csomó kitépdesett
krizantémszirom
gubancosodott a korhadó padlón.

Telefújtatta a világnyi magány vascsarnokát,
a ravatalt, fekete-ezüst függönyeit;
anyám viharzó fekete-ezüst passióját
tünékeny dombormű-sorozatban suhogtatta
a részeg kántor s a rekedt pap orra elé.

Ő fújta fel a tengervízkék nejlonzsákot
az előszoba-kiszögellésben,
mikor a halál órájában visszaértem,
s Gí kitágult szeme előtt
csakugyan tengervíz mélye-köde képlett,
ott úszott-ringott benne
az előszoba szögletéhez terült zsákban,
beleúszott szavaimból,
amint becsöngettem,
s vállamról a falnak döntve
a kórházi kék szennyes iszák horpadozott és szögesedett,
mintha elejtett őz patáitól, őz sírásától.
És szóltam rekedten rámutatva:
Anyámat hozom haza benne.

Ő fújtatta a jövő idő parányi, fűre töppedt,
színehagyott gumibábját
viziló-kandúrrá,
elefánt-tigrissé,
mérföldnyi égen átkígyózó égő olajtartály
sötétség-szellemévé,
fölfúvódott patkánytetem Mount Everest-tömegévé
a küszöbön,
– ijesztővé megnőtt Múlttá.
Ó, de a Pestis oszló patkánykirálynőjének
havas szőrei közé csakis Ő borzolt előttünk csapást!
Az ólomfény-derengésű szürke bőrön
szerpentinkanyarokba hivogató
csengettyűhangzást rejtve,
vígan röpdöső gyerekhímzések, selyem sárkányfarkok
csábító cikkanásait láttatva a Hát hegyén túl,
hogy „csak följebb!”
„egyszer még eléritek! csak egyre följebb!”

Ő izzított parazsat lábujjunk között,
ha megállni akartunk.
Ravasz tűzoltómesterként, ki egy egész
erdőtüzet képes árkai közé befogni,
kénsárga ellentüzeivel
a sülő csiga- és énekesmadár-elszenesedésben
elvágta a visszatérést.

 

Ars poetica gyermeteg régi piktor módján

Gyermeteg régi piktor módjára lám,
ki tárgyát nemcsak látja, hanem imádja,
s bár uralni akarja a Techné minden ravaszdi,
míves fogásával, mégis belátja:
foglya a fogságba ejtő;
a megragadott ragadja magával,
hova a láb soha nem vihet, még a képzelet sem,
legfeljebb háttal vonszolódva,
hiszen milyen fogvacogtató ugrabugra lehet ott az
– kerékbetört pörgése maga körül,
küllők közötti verdesés –,
ami a megszokottban tetszik szárnyalásnak.

Épp emiatt késlelteti a színrelépést, a Tudhatatlant.
Maga elől kordonnal övez Középpontot,
láng nélkül, ki lukat éget,
s az érintetlen vászon síkján átdöfi a Sziluettjét,
mint kék eget és napsugarat fellobbantó kijáratot
a bika vérű sötétségben,
alagútja végtelenül messzi végén.

Reméli, hogy kijut az Égig
– reméli, hogy az alagútnak sosincs vége.
S ezt is, azt is egyszerre remélve,
ravaszdi s naiv tájképe épül,
amit a szem lát, s látott ötven éve:
a szépnevű út kigyúlva,
a lámpasor s a lebukó nap közé befogott köd,
ahogy Dsebel Sándor etióp költő mondta:
„mint a vén disznó bele,
csupa fehér féreggel van tele”.
Mert a Techné lelke közösségi,
benntartja a „rovarokat szaporító meleg” bolyban;
még bőr-vörösítő durva darócban is
„veszélyesnek tűnő víznyelők nyílását,
ordas pofájú lukakat” együtt kerülget velük,
s lehet, hogy egyet – épp ő! – rongyával végleg eltömít! 
S az is lehet, hogy a kibontott hajú Kis Hölgy
visszaintését Napnyugatnak, mint legutolsó kísérletet,
hogy tavaszfolyó hajának
zsebtükör-csillámaival a Telet
szembelője, megvakítsa,
s a Gyöngykisasszony ellebbenő hóködmönét,
mint utolsó hangocskát a nevetésből,
e kissé fölhúzott orrú kormorán kar
tagjaira hagyja hullta után.
S végül a Szelet, a rosszcsont tűzoltómestert,
aki mindent gyehennával beolt,
a passió-festőt, a holttetem-szobrászt.

Ő, amit a szem nem kívül, csupán bent tapasztal,
formázza, gyúrja, színezi,
s a gyermeteg régi piktor
másképpen igazán nem teheti:
hagyja, hogy ecsetjei közé kapjon,
valamit átkenjen, valamit lekaparjon,
amíg e percben a táj oly hajszálpontos,
hogy a föld s a levegőég verőér-lüktetéssel megtelik.

 

A szoba kivilágosodik

Megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
az Ablakon Kinéző,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi – – –
Férfi? A májusban ötvenéves?
(Apja-kinézetű padtársainál a kérdőjel alá
mindössze ez a szám is elég alapnak.)
A hét és fél évig börtönlakó?
(Ó, hány plusz évben mutatkozik most
a légvonatában arca rózsáit
gyökerestől magával sodró mínusz,
a hajdani kivonás – megmondhatod neki, kortárs!?)
Íme, az írószövetségbeli író
(innen, a katafalk szagú Erzsébetről).
Meg sem látszik földgyalu-nyűtt, lisztes képén, hogy
csupán helyhiány miatt nem kerül ide cím szerint négy
(bocsánat: öt) könyve kilencven százalékban,
mint ami harminc s egynéhány éven át
közölhetetlennek bizonyult.
Tán végzetesen elhibázva nem a vályogvetők egyletének,
sem a tábornoki pucerájnak,
csupán hazai lapjainknak küldte versét,
örök erzsébeti vidékiséggel teletömött füle hallván,
hogy akadnak bennük versírók szépen,
s hogy varjú a varjúnak csakugyan nem – – –
De a népi bölcsesség a legváratlanabb helyzetekben
mondhat csődöt.
Mert kivájja.
Milyen költői névsor kerekedhetne ebből (– ó,
kizárólag helyhiányból nem tehető közzé itt sem).
Mert különben bizonyosan állítható,
hogy e verscím- s költőlajstrom
szolgálna annyi vájtfült kulcslyukával
(a nemversben alvó vers szüzéről, a szép Csunyáról),
mint mondjuk egy
„visszaemlékezés az ülőkalauz rendszerre”,
ez az eldugult, behorpasztott
s húrjaitól megfosztott viola da gamba szféra.

De e feleslegesnek tetsző kitérésből
(igen, mert „nem szokott a fegyelemhez”,
hm, sem Recsken, sem a kurtavasban?…
s mert az öregedő írók fecsegése
– ami az asztmás közismert levegő-után-kapkodása –
„mindent egyszerre akar kibeszélni”…)
mégis lépjünk vissza az Ablakon Kinézőhöz,
s zárjuk e részt le igen kurtán.
Hiszen nem olvasható ki a ködösülő ábrázatból,
hogy mit akar tőle a szerelem?
S még kevésbé, hogy ő akar-e tőle még valamit?
S így legvégül csupán a kérdőjel a nyereségünk,
ha ő maga is meg nem szólal – – –

mikor megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi
hallja az északi árnyak által szorongatott ajtón
Gí tündérlány-ujjainak kölyökkutya-kaparását
(szabadon idéztem az Óceán alatti hajnal 131. lapjáról),
hallja a villanó fényjel-rövid csöngést,
és a kordonnal kerített Középpont,
a techné által meg sem kísértett Sziluett
tartalmától kivilágosodik.
Mint a szoba.

 

Pantomim a szerelemről

1

Ez tehát az ötvenéves férfi bluesa.
Ez a tánc itt félszáz éves.
Ha képzeled: a nemiszerv sikos rózsa,
alatta rejlik kagyló.
De azt nem képzeled, hogy elefántláb-szürke
és árok-ráncos a trubadúr.
És napfoltok a női mellen!

2

Napmeleg selyemhomokba körénk bedugdosott
tépett virágok.
Csüngtek halott leheletük
oszlani képtelen fellegében.
Mi papást-mamást játszottunk alattuk,
én és az egyik prae-Te, Baba, Évi, Emmi nevű.
Fölfogta karjába édes nyálával összegyúrt
homoktestem,
emlőtlen halvány mell-sziromjából
sűrű anyatej-varázst csurgatott fogaimra,
és elültetett szélfogó combja közé.
De szemem befelé sírni kezdett:
mint a homokba dugdosott virágszár,
nem eredtek meg vízcsepp-gyémántú gyökereim,
nem szőtték keresztül-kasul.
Ekkor kezével bánatom bozótját félrehúzta,
megüvegesedő álarc alól
vonásain Te kezdtél átderengni,
s néztelek térdei hegyéről, mint Mózes az Ígéretet.

3

Szomjamat hozom, amit nem oltott senki.
Éjszakai párbeszédemet
a márianosztrai kutyavonítással.
Anna üzenetét,
kinek ha lennél, legfeljebb középső lánya volnál,
mégis kishúgod ő az egércincogás-emelte szénán,
húgod a tűzfény-ingéből „kifordult bandzsa
süvegcukor mellű” kicsi papnő,
aki fölém térdelve Téged előképzett,
csókjaiban megjövendölt,
ki cigánykereket hányt a tatárnak köles szemű hóban,
míg agancsomon az összefolyt gyertyalángot,
menyasszony-uszályod megígért röpdösését
menekítettem tömlöcről tömlöcre, erdők alá.

4

Ott agancsomon minden fény kihunyt.
Ott földre fektetett szarvasfejemen átnőtt
a bundásbogarat hízlaló pitypang.
Katángkóró hajnali kékje ott hamar őszi
esőcsurgású bakszakállá vadult,
fekete fává nőtt ürömmé –
hogyan mondhatta volna a tizennégy éves gyermek
annak az erdei vadnak,
ha nem Angyalok feszítik szét a száját,
hogy „mindörökké”!?

Ó, és hogyan futhatott úgy e szó elől?
A murok halotti lepedőjét lerántva rólam,
úgy mégis hogyan is futhatott,
hogy rejtekhelyei előtt
kikerülhetetlen nyomokat hagyott!?

Szívdobbanásaitól ellágyult a bőrét érintett ág
s tüskéit rólam visszahúzta.
S az éjszakai álomba merült folyandár
megnyúlt virágtölcsérei
sóvár árammal kezdtek
kezével borított arcáig elfényleni.

Menekült, de akkor már minden mutatott.
Cseppkőbarlangban ült,
szabadító vízmosás-szón töprenkedett.
De belül nevemen szólongatott.

5

Ki megy a sorsával szembe arccal?
Mikor az ég, a jól ismert táj,
mint fejszecsapások között a tönk, megreped,
mintha a túlsó oldalon most hatolna bele az ék,
s a repedésből ömleni kezd a Túlnan fénye,
lobogva vakít –
mégis áll ott a fényben derékig valaki.
És int neked.
S az ujjhegye ég.

Folyik a könny, folyik a szem,
minden régi seb kivérzik,
s mint viharban a hárságyi rózsalugas,
eszeveszett piros hóesésben fosztódik
sziromcseppekre a vér,
amíg a test már csikorgó csontú
magház-kopasz, bibe-csupasz.

De az ujjbegy ég, és egyre int,
és lépni muszáj a fejem köré font karu aluvóval.
Ha nem Angyalok, akkor hát mások,
de mégiscsak valakik fűzik
tántorgó léptemet zeneszóba.

Egészen biztosan a régi ház! A fürdőloccsanású!
Lepkékre féltékeny függönyei
ahogy végigúsznak a kertemen.
Sírjukból kivetítődő óriás nagyszülők,
kiknek kuncogása
lábujja közé guruló gyöngyöket terem.

Valakik szavára Ibolya néném púpjának kupolája alatt
mégiscsak összeverődik egy templomnyi gyülekezet!
Vérebpofába – szívem húsa helyett –
mindig repül a tömegből falat!
És hallom, sokan, sokan diadalmasan csöngettyűznek,
s érzek levegőbe emelt szőnyeget,
ahogy anyám ölébe vett és térdein léptetett,
talpam érint virágágyásként porhanyó tenyereket.

És akkor már ott vagyok! Úgy érzem, ott vagyok!
Tíz halált kihalva emelem Feléje testemet-testét.
Még! még! kér könyörgő paranccsal,
mint ki az idők kezdete óta várta e pillanat beteltét.

De teste szivárvány.
Mint üstökös uszálya percre beborít,
égő ujjhegye áthatol rajtunk
– ő a karomban föl sem ébred.
Csak én látom, hogy szem a szemet, száj a szájat,
testüknek minden hajlata, halma
egymásra úszva kitölti egymást,
mint öntőformáikat a forró ércek.

Aki felé mentem, s akit hozzá vittem: egy volt.
Egy a végzet.

Előszó

Nekem a múlt nem menedék, szájízt
édesítő színes cukortojás.
Tucat-Rockefeller nem itt mereng
utcai cipőpucoló-korán.

Ki gyermekből csak Tempefői lett,
s szülőfészkem, váltál alvilággá,
nézem, hajdani hány fészeklakó
játssza itt a Fegyverneky grófot!

„Egy vérből valók vagyunk te meg én”?
Szép szó, csak nem hat hintófalon át.
Fényes orrú kapitális szarvas,
motorod bőg, gumipatád felrúg.

Négy-öt évente tartok Budára,
leckét kapok ott a sajtevésből.
„Vérnyomot hagyó vörösborral edd!”
S proli-Ilus vén csőszkirálynő már.

Négy-öt évente járok Hivatalt.
Templomhajónyi szobában trónok.
Gólyalábat csatolva lenéznek,
merőlegesen, mint a déli Nap.

Bőrnadrágba bújt dandy elárul.
Bőrzakóján hímes műtulipán.
„Az öntudat napfogyatkozása”,
szól rám, „hagyj, Állatsereglet-gyűjtő!”

„Füstharapó, Daka, hétalvó Pentz?
Roggyant proletárszaurusz-csapat!
Szétrohadt kísértetlepedőjük,
szemünk láttára hullt a kivájt tök.

Mi csak napfény-súrolókefénket,
kék, égszínkék tisztítószerünket
tettük a fürdő rézküszöbére:
maguk mosták angyallá magukat.”

S Forradalmunk sebes vékonyába,
amíg dugdosnám Tamás-ujjamat,
bámulom, hogy fej korában, íme,
mitől bűzlik a hal, ez ne tudná.

„Így hát szedd cirkuszi sátrad, költér,
rózsái bűzlenek – ne fertőzz itt!”
S Gargantuának képzelvén magát,
néz Párizs patkányainak, népem.

Patkánynak néz ez újsütetű úr.
Ha húst ad, méregben megitatja.
Ha eget nyit, feszül kelepce-drót.
Vár börtönfal tengermorajával.

Innen a múlt nem ágyasház, torony-
magason heverő párnán álom.
Csontomig tisztító véres lázam.
Maláriám. Jelenem. Számig ér.

Első találkozásom Schröder úrral

Még nem voltam soha temetésen.
Sütött a nap és arany karikák,
egy titkos szappanbuborék-fújó
gömbjei közt vártak a paripák.

A gömbökkel virágernyők szálltak,
egy-egy néha közepükbe jutott,
pihe-korona alól kinéztek,
mint tükrös kocsiból kisasszonyok.

A szirmokkal úsztak tollak – fényes,
sötétfrakkos fecskék, fönt: vadlibák.
Tüzet fogott bárányok repültek,
szétnyílott legyezőként a világ.

Fehér matrózblúz alakú felhők,
üres pólyák, kibomlott szalagok
közé szállni a dermesztő mélyből,
kirepedt tokból bújtak a magok.

A fénytócsás csatorna fölrepült,
és hozzánőve a halottasház.
Macskatetem szeme ablakából
kék bálkirálynő, inalt a hagymáz.

Jácintgyökerű fák bogarakkal,
siratóénekű kerekes kút,
lovak, lovak trappoltak a légben,
a vörös orrú ministránsfiúk,

füstölő, körgallér lebbent, mint lent,
s csattogva, mintha kikunkorodna
fiú-csúfító szoknyából szárnyuk,
suhogtak, épp mint a lakodalomba.

A pap és a kántor Schröder úrral
(a temetkezési vállalkozó)
koszorúk mentőövében úszott,
lábukra fonva az egész bozót:

fátylas kalapok, selyem köcsögök,
farzsebben dagadozva a bukszák –
s széles, rakoncátlan kedvvel a holt,
ki nézi: sírját kik koszorúzzák.

Szomszédasszony muslincákkal

Mondják, rossz nő volt Irma mamája.
Nevetik Csuék a rézkarikát,
füléből az utcán ami zenél:
„Befűzhetné az ura orrába.”

Ha naphosszat kerítésen lógott,
mondták: „sütteti pehelybajuszát”.
Telt lába esővízben ázik,
fonnak fölé új hálót a pókok.

Irma örökké táncórákra jár.
Apjával este kézen fogva jön.
Föltámad kedve bolyongni ekkor.
Messze, mocsárból pendül egy gitár.

Köti haját kontyba. Kalapja van.
Mint a korzóra, megy a nád közé.
Magas sarkú zöld cipőben lépked.
Azt mondják rá: „Én szégyellném magam.”

Ha nincs függöny a konyhaablakon,
látni: lánya mosogat, férje főz.
Vacsoránál lassan jár a kanál,
szemük beszél. (Átellenben lakom.)

Ha nincs függöny a szobaablakon,
lámpaoltásig látni ágyakat.
Vérző szívű Jézus nézi őket.
Anyjának ágyaz Irma pamlagon.

Az árokparton sokan ismerik.
Eloson köztük, magában beszél.
Mondják, néha autó követi,
kihunyt reflektorokkal reggelig.

Valamit várnak tőle, azt hiszem.
Rajzó, zöld muslincatömbben hever,
súrolja néma szárnnyal millió,
s mozdulatlan, mint mása a vizen.

A vérebfejű úr

A házra messziről nézegettem.
Lakott ottan egy vérebfejű úr.
Katonásan, kitolt hassal járt-kelt
a téglajárdán vigasztalanul.

Dárdahegyű kerítésen néha
fejét fölnyársalva kikönyökölt,
de düh-lépésben lódulva újra,
végig a kertjében döngött a föld.

Még soha nem láttam ebet ingben.
Se prémes bundában szelindeket.
Indulót hallgatott gramofonból.
Villogó késsel, pattogva evett.

Nem tudtam betelni vele. Vonzott.
Napraforgótányér mögül lesem,
hogy négykézláb ereszkedik egyszer,
s szemem közé ugrik egyenesen.

Álmom hoz cirkuszt. Egy mágusforma
krokodilkorbáccsal veri nagyon.
Megkötöztetem a mágust, törpe,
elhízott kutyává változtatom.

S őt, ki ébren vérebfejet hordott,
bíbor páholyba épp leültetem –
de tűzoltó a Nagy Brehmet hozza:
mutatja, és benne felismerem.

S iszkolnék. A cirkusz vonyít, csahol.
Hullámzó porondján hanyatt esek.
A holdvonzás felébreszt. Még látom
az ablakba dagadt ördögfejet.

Kora őszi vasárnap háziúrral

A háznak persze háziura volt.
A vaskapuhoz kulcsa. S vasárnap
bukfencezhetett a fényben szajkó,
zár csördült, télbe csapódott ajtó.

Dőlt a jégecetszag a családból.
A kelttészta arcú lány nem köszönt.
Ingerült anyám becsapta könyvét,
a fényt róla, mintha lesöpörnék.

Mint őszi sárgulat, a napsugár,
hátán lecsúszott, ezüstté dermedt.
A háziúr téli körtét számolt.
Hulltat is szemétlapáton ápolt.

Elbújik nagymama kendő mögé.
Csak a háziúr neje karattyol.
A porcukrot bajuszáról nyalja,
és poharában vérző kadarka.

A szilva zsákban, kosárban, tálban.
Nagymama karsztok szerpentinjén fut.
Lent szakadék, fönt keselyű, megáll.
Szagot áraszt a kiürült pohár.

A feleség még vígan fintorog,
„két ágyban hogy férnek nyolcan?”, nevet.
A férj hasáról órát húz elő,
és üt a tiktak, korbáccsal verő.

Kelttészta arcú lányuk toppant már,
s a háziúr rekedten kezdené,
ó, de nagymama, lázában égve,
bevallja, hogy nem telt a házbérre.

„Ó, Varga úr, ó, Varga úr!” Ám az,
elsöpri, mint kenyérpapírt a szél.
„Hol bujkál férje? Elitta talán?”
Futva fölragad Aranka-anyám.

„Falura ment! Ott még jó a szív! Hisz,
kegyed is onnan jött rendőrnek fel”,
szól nagymama, és parázson járva
rendőréket tuszkolja utcára.

„Rongyos nagysága!”, hallom, nő sivít,
és: „Odavalók a Jutadombra!”,
végig a kerten zsírparaszt üvölt.
És mégsem süllyed el velünk a föld.

Nagyapa létrán ereszkedik le,
borostáiba pók gabalyodott.
„Süteményre telik, lakbérre nem!?”
Nagymama nagy garral játszik – nekem.

Csak anyám hull tengeralji csöndbe,
bár sorba megjön a három fivér,
s mindjárt eljátsszák, hogy a háziúr
családostól körünkben mint vidul.

Csu szemétlapátról számol körtét.
Tuli cuppogva faldos süteményt,
„hogy tetszenek aludni itt?”, nyafog,
s Gyula bebilleg: „A lányuk vagyok.”

„Majd odajutunk a Jutadombra”,
fölkuporog ágyában nagymama.
Dombi szél lefújja rólam rongyom.
Álmodom, hogy sárkány szárnyát bontom.

Warholcz szatócs behozza a boltot

A látógatók! Ők aztán voltak.
A Warholcz szatócs. S mily akaratlan!
A nagy, repedt ajtó zárja kattan,
két szárnya valósággal benyomul,

s méltatlankodó bősz buldogfejjel,
a szétharapott mondat, mig félig
kajmánhassal a foga közt fehérlik,
riadtan mered lázrózsáimra.

„Hát őrá sincs tekintettel, uram?”
suttog nagymama, a főrendező,
s én láztól csillogó, révedező
pillantással cirógatom végig.

„Ó”, mondja roppant zavarodottan,
„csak nem vagyunk betegek megint?”
s az illem szelíd szabálya szerint
lábujjhegyen jön, billeg pocakja.

„Nono”, mondja, s fölemeli kezem,
de ejti is nyomban. „Mint a kályha!”
S én bámulom, hogy hasán kabátja
rekeszekre bomlik, pultra, boltra.

Megcsillan benne a mákdaráló
fénylő bádogfeje, vaskereke,
a faláda szilvaízzel tele,
s zajtalanul hatol zsákba a kanál.

A pléhkanál a kristálycukorba,
púder-tapintású lisztbe a fa.
S a cikóriakávé illata
piros-ezüst rudakból szivárog.

S szivárogni kezd a méz színe is,
a kristályvizes üveg tózöldje,
a tejszín hócsöppje hull a földre,
fénylik és duzzad – nini! a dunyhám.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Oly csönd volt a félhomályban néha…
Júliusban, ha ajtón a hárslomb
tófenék-páfrányként bebólong,
s képeskönyv-halaim ág közt úsznak.

Az üvegeken megfoghatatlan
visszfények törlőruhája matat,
s gyúlnak pókhálóba burkolt nyakak,
aranypapír tündöklik a dugón.

És hordója alól a svábbogár
kimerészkedik a csíkos padlón,
kalimpál a szívem, elakad szóm,
másom sincs: meredt, csupasz lábujjam.

Ám fehérmandzsettás puha mancs
a fényben úszó porszemek közül
testet ölt, lecsap, s míg bajszot törül,
rámkattintja zöld zseblámpa-szemét.

Macska! Mert e bolt a macska boltja.
Hitelhez juthat, aki csodálja,
ó, de hiányzik néhány dekája
sajtnak, vajnak, ha – mondjuk – belerúgsz.

S hogy szűkkeblűbb lett a szatócs s becsap,
csak egyik baj – de hallgathatsz mesét!
„Odaadóbb, mint némely feleség”,
kezd rá, amíg liptóit adagol.

„Például, ha nőmre bíztam boltot,
tőle, sajtból cincoghatott egér,
ő azt nézte csak, zsebébe mi fér,
selyem- s krumplicukor s medvepertli.

Vitte ágyba, mint hörcsög gödörbe.
Alvást tettettem – majszolt hangosan.
Mióta nincs, élek én boldogan.
Biztosan égi cukortartót dézsmál.”

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Őrá sincs tekintettel, boltos úr?”
„Nagyságos asszonyom, hogy szólhat így!?”
Macskára zúdul a méreg: „eridj!”
Lábszár körül kígyózva hízeleg.

„Csupán kérek. Hisz tetszik érteni…
Nincs nekem tőkém, honnan is volna?
– Ennél ecetes szilvát rumba,
mondd csak kisfiam, hozzak egy tállal?

Csak nagymamának magyarázzuk meg:
rettenetes nagy pénz ötven pengő!
Mondd meg: tisztelem én, nekem szent ő,
de ha nem fizet – én miből fizetek?

Nekem ki hitelez? Dobra vernek!
Akkor lesz a Csorba utca csorba!
Warholczra, a jó öreg szatócsra,
még sírva gondol a mai adós.

Koldus – s leszek kegyárus, tán verklis,
ki kétkerekű kordén imbolyog.
S apácaszóra söprök templomot,
menhelyek tetves dézsamosója.”

„Magának legalább a menhely áll!
Nekünk meg a soroksári homok.
A tárcában hány százpengős ropog,
ugyan uram, míg sajnálja magát!?”

„Nekem?” S a szakadt bőrtárca nyílik,
de nagymama egy hatost belevet.
„Itt van, vigye az egész pénzemet.
S csönd! Nem látja, negyven fok láza van!”

„Ó, jaj… hát akkor hozom a szilvát.”
„Tréfál, boltos úr? Rumot a lázra?”
„A rum csak szó”, súgja magyarázva,
nagy keze mögül szeme hunyorít.

A fűtő tenyere

„Narancsot hoztam neked! Ugorj föl!
Egy, kettő, itt ez a takaró. Na?!”
S ablakon át, ahogy süpped hóba,
láttam a Napot, déligyümölcsünk.

„Ilyet a boltban pénzért sem kapnál.
Hallod, jobb is, hogy még nem eladó.
Megvenné Pénzeszsák – s fekete hó
fagyna fekete jéggé a kertben.

Mint Noufer úr reverendája,
olyan fekete lenne a szoba.
Pénzeszsák háza? – Arany pagoda!
Mi süt sok-sok termének közepén?

Láttál-e ezüst trónusként díszes,
gömbölyű, üveghasú kályhát?
Hát a Nap sugaras, lángos szárnyát
belétördelték, mint alágyújtóst.

Sugarától megkopasztott fejét,
szegényt benyomták az üveghasba.
Onnan többé nem kel a magasba.
Csak Pénzeszsák szobáin duruzsol.”

A narancsból már búbja sem látszott.
Csak a hóbuckák pereme szikráz,
testem jó lapát-kezekben hintáz,
de máskori vígság, most nem röpítsz.

Két vén fatörzs sötétje összeér,
ágbogak között ritka csillagok.
Még mindig a zord mesében vagyok,
hisz sehol a Nap. Hátha megtörtént?

Csak a drótozott vaskályha szuszog,
kérődző állat, visszanéz, szeme
(két parazsas lyuk) oly fénnyel tele,
várom, hogy lábra áll a kis tehén.

Aztán már ezüstös üvegkosár,
ami egy trónszéknyi kályha hasa.
„Most szépen ágyba bújsz, megyek haza”,
szól Holák bácsi – s rákapaszkodom.

„A Nap!” súgom félig maláriás,
félig másfajta lázzal kiverve.
„Hátha sikerült Pénzeszsák terve,
s most kályhába tördelve a szárnya!

Milyen lehetett szegénynek? Zsenge
kiscsibe szárny, aranysárga pihés?
S az csak úgy megy: pénzért megveszi és
eldugja, hogy csak őrá ragyogjon!?

De hát én addig nem fekhetek le,
míg a Nap az üvegkályha foglya!
Jöjj, szedjük a házát darabokra,
fordítsuk ki azt a Pénzeszsákot!”

„Hohó! Csak halkan. Hallod a rendőrt?”
„Én nem!” „Pedig csikorog a sarka!
Faköpenyéből sandít a hangra,
s tudod hol áll?” „Hol?” „Pénzeszsák előtt.”

„A kapuban?” „Vagy a sarkon. Ott les.
Most megvárjuk, mikor vacsorázik.
Addig te épp elszámolhatsz százig.
Más dolgod nincs is. S hozom a Napot.”

„Várj! Becsapsz! Azt akarod, aludjam.”
„Az se rossz, ha eszedbe jutott.
Beteg gyerekkel hova is futok,
ha ajtó nyikordul, rendőr rohan!”

„De te visszahozod? S ha megéget?
Csupa tűz. Kezedbe hogyan veszed?”
Ő csak szénfekete szájjal nevet,
guggol, tenyerébe vesz parazsat.

Kormos bőrű arcán kályha rőtje,
s titokzatos, sokélű kristály: nagy,
széles tenyerében darabka Nap,
mint ékszerész párnáján drágakő.

Föláll vele. Jön. Tűzszagot érzek.
„Dobd el kérlek, a húsod összeég!”
Ő búcsúzásra nyújtja jobb kezét:
„Hiszed-e már, hogy hozom a Napot?”

Az átlőtt homlok románca

Baba apja a lábon járt titok.
Olaszi bácsit agyonlőtték már,
de sudáran miközöttünk jár,
homloka közepén kis, kerek luk.

Katonás termete szálegyenes.
Ha részeg, a szeme égő préri.
Olaszi mama buzgón keféli
kitömött vállú, karcsú zakóját.

Félcipőjén még a folt is ragyog!
Tejjel és nyállal subickoltatik.
Utcánkban ő az egyetlen, akit
nyakkendősen látok hétköznapon.

Haján télen-nyáron hó van. Ezüst.
Nézem. Igazi hóban hempereg:
orgonasípsorként áll négy gyerek
s vacogva mosdik vele kútnál.

Míg akkora pelyhekben hull a hó,
mintha csupa liliom hullana.
Söpri válláról szirmukat Baba,
gödröcskéit nehogy betemessék.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod, mindennek kettős arca van.”
Lehajolt hozzám, lukra mutatott.
„Ló homlokán láttál-e csillagot?
Még nem? Pedig a táltosság jele.

Agyaggolyód nyoma a sarkad alatt,
dugd ide az ujjad, lám, ekkora.
Meghalsz! fütyült a golyó. Én? Soha!
S megkeményedett a csont, mint páncél.

Most ez a nagy Halál, a huhogó,
arcra bukva itt didereg, fiam.
Úgy elbújt, mint akinek leprája van,
már-már ujjam közé se csíphetem.

Dugtam mégis orrába karikát,
láncra fűztem, s ha nagyon akarom,
tüzes vasammal bizony kicsalom,
perselyt csörget, s a rézpénz ráragad.

Illeg-billeg, de szépen járja ő!
Falusiak meg is tapogatják.
Ha tudnád, jószagú lányok csapják
alá a holdas sarkantyúpengést,

kocsmaajtókig utam beszórják,
talpas poharam alját is pénzzel:
– Hadd szemezhessünk a lidérccel,
mikor a homlokodból ránk tekint. –

Én meg a pénz csengését hallgatom.
S töprengek, amíg hanyatt fekve alszom,
Halálom, valahogy meg ne haljon.
Majd jobban bánok vele ezután.”

Egy öregasszony emlékére*

Kóbor kutya az elétett tányért,
banya kerülget szülőszobákat.
Napszítta, tetűszürke rongy alól
közelednek repedezett lábak.

Van, aki rászól. Árokig hátrál.
Nem mozdítja onnan kő, se szitok.
Hű, mint falakhoz talajvíz foltja,
új meszelésen átütő piszok.

Van, aki hagyja. Surran kapun át.
Vizet hord, rőzsét a tűzhöz. Lobog.
Volt, kinél a vaskaput sikálta,
földbe tövetlen kutyatejt dugott.

Kútkáva kövét fényesítette,
szemétlapátra szedett libasárt.
Soha senki nem mondta, de tette.
Szelidült buzgalommal egyre várt.

A nyitott ablak, a szentségtartó,
ha szél ingatja, fénnyel öntözi.
Alatta ül ő, háttal a napnak.
Csapzott vadvirág-csokrait köti.

Jut minden küszöbre, párkány alá.
Színehagyott szirmok harangfeje
némán beszorul kavicsok közé,
zöld hullájukkal az udvar tele.

De egyre fényesebb a mosolya,
toronymagasból, királyné-szelíd.
Mikor fölsír az újszülött, föláll.
Nézzük pávafenségű lépteit.

Nézzük, ahogy a forró kavicson
egyenes háttal libeg – rá se lép.
Útjából a fűtő is félreáll.
Kiejti előtte lánya nevét.

Érti a szót? Fakult tükör szeme
alacsony felhőfoszlánnyal tele.
„Meglátod”, szól nagyapám, „hajából
kibújik egyszer egy gyerek feje.”

Vonul felénk az utcán. Parancsol:
gönceiből kihajol egy szolga,
egy jó arcú, szagosra mosdatott,
tiszta, csengő hangon szól a boltba.

Átszellemülten, kissé félredűlt
fejjel hallgatja maga is szavát.
Mikor megindul, mintha trónvivők
izmos vállán imbolyogna tovább.

Kutya követi, sárpettyes gyerek.
Mit se számít, ha zárt kaput talál:
a vasfogantyú embert utánoz,
a rézkilincs helyén asszonya áll.

És szól, mint másutt. Este majd a szomszéd,
léckerítés közt szúrva át a szót,
elmondja szőke szénhordónénak
a bolond vénség rebegte valót.

A szénhordó sikos kőporral súrol
horpadó lavórban lapát-kezet.
Virágos szoknyába lépve társa,
indulnak: „Lássuk csak, hol a gyerek?”

Ablakban ott a lámpa. Mocsárból
szivárvány színű pillék, rovarok,
mint utcánkból elvarázsolt lányok
szívtépő első bálja kavarog.

Gyűlik marék bab, fél kalács, gyolcs ing.
De hol van ő, az utcát fölverő?
Néz a sötétből. Tojás-koponyán
óriás gyerekszem bújik elő.

Nagybátyám elvarázsolása*

Behavazott bernáthegyin, álmom
szakadékából felhoz a reggel.
Napfölkelte vércsíkjai között
Tuli botorkál egyesegyedül.

Gyúl a házorom vörös aranytól,
tündököl fatábla kettős íve.
Megformázza a tízparancs kövét
téglakönyöklős padlásablakunk.

Mint repülés közben megdermedt sas,
kicsapott ajtószárny sora a ház.
Akadálytalan hömpölyög a tél
ezüst csordája át a küszöbön.

Áll nagyapám a lépcső tetején.
Friss sebként fénylik a szakadt könyök,
málló nadrágból kisápad a térd.
Rezzenéstelen keze: puskacső.

A messzeségbe szúrt mutatóujj
fia hátát már szitává lőtte.
Bámulunk, mikor a kocsmasarkon,
mint hóban a nyúl, fölbukfencezik.

Ó, ha szárnyam nőne most, erős szárny!
látna nagyapám súlyos madarat,
elhúzna ház fölött, sok ágú, tárt
szárnytolla lenne holton takaró.

De fut Deutschné, az epilepsziás,
s a szemináriumból szökött pap,
csüngő ajkán a megtapadt ima,
s tódul a többi pálinkaivó.

S varázsütésre, Strángosék felől
ministránsgalléros kabátban Ő:
hosszú orrán sötét szemüveggel,
hegyes állát mellkasára ejtve,

úgy jön, ahogy a szél papírt cibál.
Ahogy rongycsomó táncol viharban.
Ahogy kukoricabajusz lobban
leheletedtől, ha tilosban jársz.

Mindenki nézi – s észrevétlen ő.
Tuli feláll és felénk mutogat.
S mint egy középkori grófnak, neki,
penészes ősz haj a vállán csurog.

Egyszer zsebtolvaj iskolát nyitott.
Tón a szürkület vitorlása állt.
S Tuli tenyerét így fejtette meg:
„Jövőd helyett egy barom sebhelye.”

Bezzeg az övé, mint a gidaláb,
vékony és selymes s boszorkányos gyors.
Botvéggel tolta félre nagyapám,
fel se állt, mikor megkörnyékezte.

Csak kezem fogta s utánameredt:
„Rossz, mi, ha idegen eb szimatol?”
Borzongani kezdtem libabőrösen.
„Elfutnál?” „El, de hátha megharap.”

„Bátyádat ez már szétropogtatta.”
Botja a tömlöcarc után döfött.
„Minden patkánylyukba jutott egy csont,
nincs bátyád! Szélhordta rongy csak, semmi.”

„Ellopta órám – de neki adom”,
simogattam a botfogó kezet.
„S anyád táskája? Nagyanyád pénze?”
mordult rám, „Ilon széttört perselye!?”

Lehullt a hó. Tuli kapunkban állt.
Zakóját nadrágjába tűrte be.
A forró levest kutyaként falta.
Nézte nagyapám: „Tűrünk tavaszig.”

Esténként Tuli maskarába bújt.
Gramofon szólt. Shimmyt táncolt anyám.
„Már ez is tánc?”, fitymálta nagymama.
Alma sült tűz- és jégvirágkeretben.

És hópehely hullt, galambtojásnyi.
Folyosót vágtunk, kristály szánutat.
De a sarkon egyszercsak Ő köszönt:
vakablak szem, penészes ősz lobonc,

érzékeny hosszú répaorr s kezek.
Tulinak intett, mint ebnek az úr,
s ő körülcsaholta kabátszegélyét.
Kullogtunk vissza. Verten. Nélküle.

Este a móka elmaradt. Tuli
hószemöldökkel nyúlt tányér után.
Megkövült könnyoszlopok mögül át-
nézett nagyapám a fejünk fölött.

Aztán a reggel. A tél bevonul,
mint házkutatásra csapat pribék,
s néz nagyapám megfeketült szobra
farkasszemet a felkelő nappal.

Hajnalra eltűnt télikabátja.
Tolvaj, most bukfencet vetsz a havon!
Látjuk, tódul a reggeli kocsma.
És Strángosék felől Ő érkezik.

Ha szárnyam nőne, karmom is nőne!
Látna nagyapám súlyos madarat.
Sokágú szárnytolla lenne inkább
elbukott bátyámon éj-koporsó,

de begörbült karma közt e másik
rondítson havat, mint arcban köpés,
míg tavasszal majd tajtékzó vadvíz
rögről rögre a földet kimossa.

A mészáros családja

(Hogy kerülhettem újra én ide?
Kartávolságnyira – de soha itt!
Jártam-jártam körbe határait.
Füstölgő fűből néztem semmibe.)

Szűcsék tetőtlen viskója lapít.
Este homályos, borsárga szive,
kúszik az ablak fénye messzire,
kerék-szabdalta tócsás agyagig.

Bőrző pocsolyába kordé gázol,
billegő kerék küllői között
sárvíz? – lobogó vas zuhog-dörög,
szikracsóva – lófarok ficánkol.

De bakján a legsűrűbb éjszaka,
mint tüzijátékba vágott nyílás,
feketén, űrbéli hercegprímás:
teknő béllel a mészáros Daka.

Kiküldtem elé fekete kutyám,
veremsötéttel megnövelve jól:
„Ahol a Pentzék szélkereke szól,
föltartóztatod a fahíd után.”

Most nyakába vetve, nyelve kilóg,
farka kinyújtva kókadt, egyenes,
nem lefetyelne sáfrányszín levest,
nem tanít ludat repülni, ki: volt.

Évit hajánál fogva emeli
a csorba sarok rőt ablakába
gonosz mamája. Szíve kivágva:
átsüti a hold. Szemem legeli.

Mintha sírása lámpás lehetne
a megérkező vak szemű lónak.
Szinte érint a lehajtott lónyak.
Bújok kutyatej alá temetve.

Sír, sír, sír. Malom hüppög? Hallgatom.
Malomkerék alatt fürdök vele.
Köldöke sója tengerrel tele.
Baglyos, zúgó fa nő ki ablakon.

De káprázat-ágon átnyikorog,
fényt mészárol Daka. Vállán kutyám.
Mély seb vérzik tócsán kordé nyomán.
Oldalamból kutyám ki- s kimorog.

Tűzanyó Ilonka menyegzőjén

Gidren-gödrön imbolygó rongycsillag,
magában mormogó csöpp kísértet,
Adamcsik néni jön a mocsárból,
cafrang nagykabátban, mellén lámpás.

Hogy csetlik-botlik! Lámpása fénye
megvakította, mert belebámul.
„Így a kutyák is eloldalognak”,
mondta egyszer, „meg táncolást nézek.”

Gyanakodva pislogtam nyikorgó
vasvázba fogott lámpakalitkába:
guggolt, mint füst kéményre borulva
félénk kis láng ott – de hol a táncos?

„Hogy láthatnád, ha kifelé nézel?”
korholt szelíden. Lámpája lángját
orromig nyomta: jó vas-szaga volt.
„Látsz-e már bent tűzgömböt forogni?”

Jön Adamcsik néni júliusban,
redőt eresztő fehér ruhában
imbolygó szomorúfűzfa, térden,
szálhaja ússza körbe a lámpást.

Napraforgótányérra kitűzve
hoz méregüvegcse színű lepkét,
ájulás ellen füvet anyámnak,
virágmagolajat hátfájásra.

Nagymama a könyöklőről nézi.
Csak Ibolya néni pusmog vele.
Ruhájukból fojtó ősz szaga dől,
füstölög, mint fölásott avar.

Sietve tesz-vesz a két kis púpos,
fa alól szilva söpretik elő.
De dáliák nevetik őket, s rám
Évi köldöke fénylik át rajtuk.

Ők össze-összeborulnak egyre,
mit sem tudnak kertem titkaiból.
Évit most fekteti ágyba anyja,
piros lámpafény húny. Sóhajt az ablak.

Elülök már a verandalépcsőn.
Adamcsik néni olyan a fák közt,
mint az óriás, fölhevült álarc:
lépegető maskara parázsból.

Velencében ereszthették szélnek.
Sárga ég átverte sodró lánggal.
A nap zuhantában fröcskölt rá vért.
S ide esett, itt hánykódik égve.

Hánykódik? És ha a Táncmester ő?
Még a lámpalángnak is dirigál!
S ostoba, suttogó dáliáknak.
Forgatják szavára kéz-levelük,

fonódnak rám, sziromfejük kigyúl,
hívom a kertbe, alájuk Évit:
fürkészve néz szét, vetkőzik hamar –
tűzgömbök forognak fűágyakon,

Évi lábához lágyan ütődnek,
összefogdosom éhes szagukat,
ragaszt kis hasa oválisához
mézes ragasztónk: a tűz közepe.

Mikor nagybátyám hozta Ilonkát,
ő meg Jozefint, ő meg Rozinát,
Adamcsik néni, hoppá, lehajolt:
lángot loccsantott három cipőbe.

Pedig mindhárom igen lukas volt.
Ilon kisujja cipőn kisbaba.
Mégis azt láttam, láttuk mindnyájan:
selyemmé válnak, sarkuk arannyá.

Topognak tűzben. S mint fény a tükrön,
úgy korcsolyáznak fűre hullt havon.
Mert hó hullt. A fa kérgéről porzott.
S cipőorron három orsó pörgött.

És pörgött a meg sem hajolt fűben
Ilonka, Jozefin, Rozina ott.
Évi azt súgta, még jobban fogja
pörgetni magát az esküvőnkön.

„Meztelenül?” – leheltem fülére,
s mintha őt nézném, befogta szemem.
Három orsóról pedig csak vetült
szanaszét a kertbe habos cérna.

Hónál fehérebb, szikrázott egyre,
tekergőn, mint vízben jácintgyökér.
Vastagon, mint végtelen szál tészta –
térdelt nagybátyám: falta magába.

Körben állt az utca. Kopogó szem
jégeső-verése pengett csodán.
„Édes?” „Diós?” „Nem!: mézes-tojásos!”
„Túrós? Szilvaszirupba itatva!”

„Birod még szomszéd?” „Ez ám a bendő!”
„Ha édes volna, megutálkozna!”
„Citromos-tejfeles lesz, ha mondom!
Lábasnyit szoktam bekapni ebből.”

Szól könyöklőjén nagymama ekkor:
(büszke anyám hiába int, „mamus!”)
„Látod fiam, mondtam Ilonkának,
csak egy markéknyit dobj a levesbe,

fölforr, megdagad, majd kidobjátok!
Osszad be apránként – hosszú az év!
Most nyeld csak, fiacskám. A szaga jó.
Hja, nincs jobb, mint a tyúklevestészta.”

„De mamus!” rebbent Ibolya néném.
Házba szaladt, tányérral bújt elő,
s a kopott, vasízű nagykanállal
jól megpakolva szállt nagymamáig.

Szállt, mert szárnya támadt púpja mellett.
Nagymama földerült arccal evett.
Anyám-Aranka hátat fordított.
A szomszédok kapunk kiemelték.

Mindenki evett. Dióst, tojásost,
tejfeles-citromost – amit kívánt.
Aztán egyszer csak csönd lett a kertben.
Adamcsik néni ment a mocsárba.

A három testvér egymáshoz tapadt:
kettős lakattal aludt Ilonka.
Nagybátyámnak csak cipője jutott.
Lukas volt újra, nézte az urat.

Mükerinosz istennői

Hátunk mögött lakott Füstharapó.
Megmutatta tűzoltó zekéjét.
Távollétében csöpp felesége
a kifényesített csákóval várt.

Kötöttem volna baltáját is én,
tenyérhorzsoló sárga kötelét,
végigzúgott volna kertjén lasszóm,
derekamon a rettenetes csat!

De Füstharapóné nem adhatta.
Tárt csak nyikorgó diófa szekrényt,
s a nyugdíjas hős ruháit lesve,
csákót és baltát – könyvre találtam.

Ó, bűnök bűne, könyv! Rongyszőnyegen
a cilinderbúra ahova süt,
bő lámpafény tócsájában áztam,
mint nagymama kiflije a tejben.

Füstharapóné guggolt, suttogott.
Félve az ablakra néztem s rémlett:
függönybe bugyolálva kiúsznak
képeskönyve bűvös alakjai.

„Igaz, hogy éltünk sok ezer éve?”
Ládán, első álmomból riadva
vártam anyámat. Ingatta fejét:
„Néha úgy érzem, mi most sem élünk.”

„Mondd, vándorok vagyunk, mint a lélek?
És igaz a Lépcső, amin föl-le…”
„Eh, Ibolya nénéd oda-vissza
naponta négy órát vándorolgat.”

„Villamoson!? – mikor visz magával?”
Csönd lesz. Összegörbülve elalszom.
Mükerinosz fáraó felém lép.
Vén könyvből út lesz, azon döng végig.

Jobbján nagyobbik Rátasi Évi.
Fél fejjel kisebb, gyöngébb: a balján.
Nem tudnak akkorát lépni, így hát
szűk ruhájukban vonszolja őket.

Ők mosolyognak, távolba néznek,
szemhéjuk duzzadt a fönnlevéstől,
de megemelik gömbölyű válluk,
nem ellenkeznek, jönnek maguktól.

„Évi”, mondom reggel, „a nagyobb vagy!”
Bújva ingéből mosdik előttem.
„Istennő vagy”, simogatom lábát.
A mosdó hűs zománca hozzám ér.

Kisebbik istenlány felöltözve.
Szemhéja még duzzadt tollasvánkos,
de csipketeáját ahogy issza,
negyedikes barátnőm lesz ismét.

„Na és mondd csak, jövünk minden éjjel?”
tudakozódik, ha senki se hall.
Nem tudom, elhiszi-e, hogy régen
Mükerinosz mellett két testben élt.

„És mindened olyan, mint a könyvben!
A megszólalásig. Kivéve ezt:”
Lábfejére mutatok. „A szobron
vastag bokájú, nagy úttól püffedt”.

„Te melyiket szereted közülük?”
„Téged szeretlek, hiszen ők: te vagy.”
„De olyan jó lenne megtalálni.”
„Kit?” „A kisebbiket úgy szeretném!”

Szemében egész erdőt láttam.
Levéltenyerek szemem befogták.
„Olyan jó volt rádismerni bennük”,
súgtam, s éreztem, már hárman vagyunk.

Éreztem szememen ujjaikat.
Kézen fogtak, ösvényeken vittek.
Valóban így állunk, Mükerinosz?
Vonszolnak ketten vak világon át?

Jól tudom a bokorsuttogásból,
hogy ez az a föld, ami az enyém,
itt születtem, ez az örökségem,
érdes állatnyelv simítása mondja.

És hallom egyre nevetésük is,
tudom, mindenben megegyeztek már,
s minden, minden jó – mért fáj hát mégis
összepillantásuk fejem fölött?

Csütörtök Gizu imaórája

Tiszteletes úr bús csákóhegye
barackfánk puha csillagai közt,
álmom felszínén fekete gálya,
áthatol kerten, színes verandán.

Öregasszony ropogó ruhában,
mint mikor a fagyos hó csikordul,
pincelejárat-hűvöst sugárzik,
szemének varja mindjárt kiröppen.

Sikít lámpás porcelán csigája,
lobban az orra zsinegelt ablak,
ahogy a búra fehér tojóként
száll alá lassan bibliacsatig.

Csütörtök Gizu mögé leültem,
szekrény és ágy közt meleg szakadék,
de énekelt csak, mézhaját fonta,
árkos szeme járt színes üvegen.

Hátához értem, szagát beszívtam,
göndör pelyhű hónalja homálylott,
megrekedt barackszagát a kertünk,
meleg páráját rám záporozta.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy lány volt Gizu. Lavórban fürdött.
Szeme sarkából figyelt egeret.
Arany pelyhek lábszárát benőtték.
Engedelmesen vittem papucsát.

Kuporogtam ott, csigává-görbült,
amíg szemembe vízcseppet nem szórt.
„Elaludtál?” Pedig tudta ő jól:
megbabonázva szemem rátapad.

„Nahát, jöjj ide, te…”, súgta lágyan,
nyitott, nedves ajakkal összekent.
Fejemre ejtett keze kormányzott,
úsztam Szkülla és Kharübdisz között.

„Mire való ez? Ó, mire való!
Hallod! Apám az ajtó mögött áll!
Eredj fenébe!” S rizsszem-parányi
körme húz csíkot vállamon végig.

Csütörtök néni késő délután
megjön a gyárból, lát ott a lépcsőn.
„Őrzöd a házat?”, túr a hajamba.
Köszönök halkan. Elsomfordálok.

Homlokom hajtom kerítéslécre.
Hallom, a fához ütődik bogár,
repedésekbe hangyák nyomulnak,
örjöngő távírdász kopog, a szú.

És érzem ekkor: közelemben van.
Résre nyíló szemem lábujjat lát.
Boka alatt halvány, ködös festményt,
lábfején hattyútoll havat, eret.

És érzem ekkor: keze hozzám ér.
Hajamból indul s jut állam alá.
Puha cirógatás, ami végül
mutatóujjára tűz szigorún.

„Már megint sírsz?” Én bújnék föld alá.
„Mosd meg az arcod. Este átjöhetsz.
Káposztásrétest süt anyám, borssal.
És szerzek neked kutyakölyköt is.

Ablakunkba kiülünk, akarod?
Hunyorgó csillagok alá ültetsz.”
„És lefektetlek, ha álmos leszel?”
„Hát persze! Te veszed le a ruhám.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Behunyt szemmel másztam föl a létrán.
Látcsőt kerestem üstökösünkhöz.
Kémény árnyban törött tükör csillant,
már kigyulladt a szentjánosbogár.

Téglaablakban tűzvész lángolt,
aranyba mártott facsúcsot, eget,
Bábel trafikja előtt a réten
egy fémpillangó állt: repülőgép.

Megmosakodtam. Fésült nagymama.
Húzott Gyula: „Virág nélkül ne menj!”
De a violák már elnyílottak,
oroszlánkehely tátogott énrám.

„Ettől félnek a lányok, le ne tépd!”
Mint papírsárkány zördülő farka
cikcakkozott mögöttem nevetése.
Dörzsölt már talpam lábtörlő rácsot.

„Hát most kell jönni!?”, fogad a néni,
„mikor Gizu már mindent megevett!”
Ő arcát rám térdéről emeli,
nádszéken gubbaszt, lába zsámolyon.

Piroskockás terítőn réteshegy.
Tömném magamba s torkomon akad.
Mintha kaparó füst gomolyogna,
bemaszatolja Csütörtök nénit.

Koromharisnyába bújtat lámpát,
nádszékbe, helyére, árnyék huppan,
szétolvad Gizu, számban falatként,
elsötétült csendéletből kiszáll.

Hátamon holddal ablaka alatt
kúszó borostyán között csak vérzek.
„Még mindig itt vagy?”, szól rám hidegen.
„Kár az időért. Nem gyújtok lámpát.”

…Ibolya néném suttogva hívott.
Nem vacsoráztam. Nem imádkoztam.
Gizu testszagát ontotta párnám,
takaróztam tenyér-melegével.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Perelj Uram perlőimmel” – hallom,
„Harcolj az én ellenségeimmel” – a pap
„Te pajzsodat ragadd elő” – ércként
„segedelmemre állj elő” – kondul.

Nyomban csörömpölve törik üveg!
S átrepül zsámoly a tömött szobán.
Mennydörög Csütörtök bácsi ökle,
szobaajtó-fogantyúra zuhog.

„Tiszteletes uram, megint kotlik!?”
Ablakon át nehézkesen szökik
öregasszony s csákósan a pap,
Csütörtökné némán segít nekik.

Szomszédoktól összehordott székek
csataterén botorkál a részeg.
Itt felejtett könyvet kertbe hajít,
vállkendőt földre söpörve tapos.

Szakadékban, ágy és szekrény között,
Gizu szűkölve magához tapaszt.
Temetjük egymás testébe arcunk.
Szék reccsen. Leül elénk a részeg.

„Két kis állatot látok!” Felröhög.
(Édességemben meghaltam talán.)
„Vidd haza Aranka néniékhez,
aztán fogj seprűt, sok itt a szemét.”

Mi kézen fogva felülünk ekkor.
Tartva maga elé, Gizu hátrál,
de pehelyként fölemel a bácsi:
„Mit szeretsz, mondd, e semmirevalón?”

„Most vigyem haza – vagy maradjon itt!?”
sír, toppant Gizu, s: „Nyelved kitépem!”,
hördül az apja. „Vitt volna a pap
talárja alatt a mocsárba ki!

Te meg ne félj, no. (Szeszgőzbe burkol.)
Már sarkon állnak a jómadarak!
Csütörtök megint berúgott, mondják.
Papot vert! Te tudod: bántottam én?”

„Rossz ember, aki a lányát veri!”
Rettegve nézem a sárga szemet.
„Gizut a pappal mocsárba lökné?!
Ha nagy lennék most, megbosszulnám őt.”

„Jó, jó, majd ökölre mennénk, igaz?
Ő fésűjével piszkálná fogát.
Új csaléteken törné a fejét.
Látom a győztest: fejét hurokban!”

Gizu, Gizu… Gizu, Gizu, Gizu!
Sípszó. Dobszó. Szerelem. Kivégzés.
A küszöbön ült. Csillagot nézett.
Indultunk. Utunk tartott örökké.

Romolhatatlan Vízköpő

Legszebben Olaszi Baba pisilt.
(Ha trágárságra gondolsz, köpd szemen
magad, képmutató.) Baba nekem
églakó királylány volt, ha kinyílt.

Letérdepeltem én, mint nagymisén.
Lába alatt a fű imaszőnyeg.
Láttam indiai táncosnőnek:
átalvitt hídja szivárvány ivén.

Soha máshonnan, csakis e hídról
lelépve állok otthonom előtt.
Fölemelt ingének fényébe nőtt.
Szám rajta áttörve hajnalpírtól.

Minden szemfényvesztés. Mozivászon.
Lóg orrod előtt: mögötte a fal.
Pereg, megállni sohasem akar.
Elmúlik: most, holnap, télen, nyáron.

Kapkodj: szegélyén a kis ablakok
rámájába nem szorítod magad.
A legédesebb helyzet sem marad.
Hű: a veszteség. A hiány: rabod.

Csal, ha eljön, igaz, hogyha múlik.
Dörömbölsz? Hajlékod légvár: Idő.
Mozizva néma gödörbe visz ő.
Cédulázgatod a Földöntúlit.

Mert nincs! nincs! nincs! Légy hű már magadhoz.
Vesd le angyalaid. Vereséged
röggé válva látni rögeszméket?
Keselyűdet, ha májadhoz kapdos?

Vagy úgy! Ajtódon fennkölt kopogás?
Tanácsba hívnak? Bíróvá tesznek?
De, hogy a farkasok elé vetnek,
arról mily kengyelfutó harsonáz?

Hívnak püspöknek? Löknek tömlöcbe?
Mint kígyóra farka, visszalegyint
páholyok alján vessző, pont szerint
tudásod bolond bumeráng-röpte.

Csak, mert összegyűlt még egy kis többlet.
Amit (ha lesz még holnap) elvetünk.
Foszlánnyá tépve óvatos hitünk
– súlyzó botodon eged és földed?

Szép mutatvány! Az az egyensúly csak
ne volna oly tűnékeny, széteső!
Pattanásig figyelve, őt leső,
szádba verejtéked savat csurgat.

Mert csorbája nem az, hogy soha nincs.
Hanem, hogy elcsigáz, megöl, ha van.
Ó, van – amíg ráfeszítem magam.
Harmónia? – Kereszt, vérprés, bilincs.

S mint zsonglőr pohárhegye a tálcán,
míg csilloghat, s gyönyörködtet, ragyog:
én elemésztett árnyékod vagyok
káprázat-egyensúly, széttört bálvány.

Légy bigott. Tégy két lóra bár. Veszett
viszonylagosság – csapj oda kantárt.
Remekmívű tettel játszd a kontárt.
Herceg, eljön a Tél, s hol életed?

Didergünk. Minden átrendeződik.
Nyűves nyáj félig barázda alatt.
Őszöd lefoszlott. Most beszántanak.
Felelj, mi világít temetődig?

Olaszi Baba vízköpő szobra.
Nem márványból. Nem repedezik szét.
Vasból? Nem viszik ágyúnak innét.
(Trágár kotródj!) Ismerj templomodra.

Mise fölött a karzat nem lebeg
énekelve úgy rózsaablakig,
ahogy emelkedtem a Csillagig,
kérlelve kértem: süsd be éltemet.

Szótlanul kértem: orrcimpáimmal.
Óvó kéz mintha vinné a kezem:
jobbik énem szállt reszketésemen,
hulláma közé gyönyörrel, kínnal.

Szótlanul kértem: érintésemmel.
A szegfűszirom-érintésü test
finom dűnéjén aranyszál-füvest
hívtam édes i-vel, puha n-nel,

hogy vissza majd, mint hazátlan, éjjel,
az óhazában hagyott kincsekig,
hozzá találjak, s holdas térdeit
romolhatatlan nyissa rám széjjel.

Egy este Ali cirkuszában

A Busch Cirkusznál egy szebb cirkusz volt.
Szűcsék viskója mellett a telken
fölmagzó hagyma közt cövekeltem
a fáklyatartó árboc kötelét.

Nagy sárga tányér fűben – a porond;
egy púpozott kordé tiszta homok.
Téglákon hidaló deszka ropog,
a kölcsönkért kerítésléc, ólfal.

Körül karó s három nádbuzogány
a karókról ide-oda hajol.
Amint Ali réztrombitája szól,
a balerina árbocra kúszik.

Cövek nyög, ág reccsen, feszül kötél,
de ég a fáklya, ha szellő hagyja,
jöhet az utca apraja-nagyja,
lukas konyhaszék a pénztár: megnyílt!

Zsákon: TROMBITÁS ALI CIRKUSZA
míniumpiros, pingált felirat.
Kémünk lesi a tavi fahidat:
kezd-e a publikum özönleni?

Irkacsomagoló papírfrakkban
jár föl-alá Ali, a kapitány.
Dunctosüvegbe énekelt nyitány
kristályhangjától ámul a páholy.

S én, a cirkuszhoz tartozó mester,
fogom remegve sátor szegélyét:
„bemutatom Bengália Éjét,
tigrisevő, fekete kan kutyánk!”

Zsák mögül pokol kiszabadul.
Ali tört zsámolyon hadonászik,
Manyi hátulját kitolva mászik,
tigris – s rákként hátrál szemünk elé?!

Ijedtében haja pitypangsátor,
halálra szántan húzkod valamit,
csakhogy homokba vájva karmait,
fölszegett fejjel Nelli ellenáll.

Elfúl Ali a nagy izgalomtól:
„Íme, a tigrist hipnotizálta!
Útját e Fekete Rém elállja,
előttünk lesz szörnyű halála most!”

Magam is látom (vagy vélem csupán?)
Manyi a tigris, visítva gurul,
s hogy Nelli kutyánk rém is meg úr:
tigrisén térdel, rőt nyelve fényes.

Ekkor Ali a fenevadra ront.
Zörren, szakad a frakk, de mit se bán,
nem múlhat most mesebeli ruhán
ördögi kan hős megfékezése!

De ó – papírszarva letört, s Nelli,
Ali öklelését nagyon únva,
bundát rázva fütyül cirkuszunkra:
a nézőtéren átveti magát.

Még súrol bámészt kutyafark bojtja,
a meglepődés még el se csitul,
mikor üvegből a kanál kinyúl,
láthatatlan cérnán fejet forgat.

Zeng kígyóbűvölő trombitaszó,
üvegben a kanál lejteni kezd,
„Tessék!” nevet Ali, „próbáld ki ezt!”
S üvegét Cenci kezébe nyomja.

„Csald ki belőle azt a kanalat!”
Visong a padsor: „Tekered, Cenci?”
Lilul – s hiába! „Ez nekem ennyi”,
vigyorog Ali: s kanala táncol.

Kardot nyel Ali, cigánykerekez,
árbocról zászlóként játszva eláll,
majd guggolunk hosszan Irma lábainál,
minden varázslás legszebbike ér.

Zsák mögött sercegve lemez pörög:
tömlöcmélyből énekel valaki.
S elmosódott lepkét kiszállani
ének burkából egyszer csak láthatsz.

Mintha képzeletünkben féligkész
vízfestékfoltból született volna,
holdudvar-fényét magára szórva
kettőzve látjuk – s egy se fogható.

Szemünk rá: lángnyelv közepébe néz.
Mi lélegezni is elfelejtünk.
Moccanatlan – mégis vele lejtünk,
fönn, levegőben, fogjuk egymás kezét.

És csillag vagyunk, tó fölé úszó.
S vadlibacsapat. Irma vezeti.
Elbírhatatlanságával teli
halott testecskék a porond körül.

Látjuk fölülről. Vállunk se vonjuk.
Hűtlenségünk a zuhanás oka?
Sír a balerina, az ostoba,
fehéres rongybábu, összetépve.

Kuporog, mintha ő lenne halott.
De ez is csupán oszló pillanat.
Hajbókol, nevet, csupa könny, maszat,
gyűrődés – siker! Állunk. Tapsolunk.

Komiszkodások és képzelgések Béka bácsi körül

Kerítések árnyába bújva járt,
messze kikerült bormérést, bazárt,
mint ki cserebogár lyukat számol,
békaszeme csak a földre dülledt.

Feszes zsinegbe botolt szótlanul.
Ruhát porolt, mi szidtuk őt vadul,
bottal és késsel vertük a tüzet.
Tócsákban csobbant néma futása.

Hajnalonként, mikor párafelhő
úszott szánkból, háza csupa fertő:
dögök, Daka kosarából belek
koszorúztak küszöböt, kilincset.

Láttuk: percig tébolyultan kapkod,
síró szájjal dögöt, belet felfog,
gödörbe vonszol nyűevett ebet,
krétafehéren súrol küszöböt.

Téglagyári tóból egyik este
meztelen fel, a sínekre verte
feldühödött utcakölyök hadunk:
Tengerparti fürdőnk ne mocskolja!

Mászó fehér rongy a szürkületben,
kőzápor vert új sebet a sebben,
és szénfeketén dübörgött a gyors,
zengett a töltés, égett Tejútként.

Mozdony! Percre látogató sárkány,
átrobogsz seregünk rongyos árnyán,
szökik ütköződön sóvár szívünk,
elgázolnak ékszer-ablakaid.

Ott lesz a talpfákon szétlapítva!
Várjuk, hogy utolsót lobbanj szikra,
sárkánytánccal gyors, gyorsunk, elröpülj!
Kihűlt gőzödbe borítva lássuk!

S fölrohanva hőkölő utcára,
zacskóba markolt mécsessel szállva,
lángba vak pillék hullása havaz,
kiáltsunk: Sárkányvér lemosta rólunk!

Futunk hazáig. Ekkor feltünik.
Kalapját fejébe nyomja, fülig.
Hozzánk nem ér. Karjából lenyúlva
szétszakadt bábu szalmavére hull.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Álmomban bábját kötözgethetem.
„De hiszen zsákvarró tűm sincs nekem!”
Bújnék szekrényünk mögé, de a rés
cincogva összeszűkűl, fénybe lök.

„Egyetlen szalmaszál sincs itt kérem”,
álszentül ugrabugrál szívverésem:
ablakon túl az ág csak egy ugrás!
Vetődnék – s friss malter légbe ragaszt.

„Tessék, tessék, itt nyílottam!” Tűzfal
hasán fénylik gúnyosan az ablak:
„Új helyemen nem vagyok kedvére?
Mért nem ugrik ki egy jegenyére?”

Ágyra pottyanok. De szalmája ég!
„Jaj, el ne égessen valamiképp”,
bábu könyörög, és szánva-bánom
a Béka hátán puffant köveket.

A szalma csíp, szúr, kandúrként karmol.
Ujjam hegyéből vérem, patakzol,
odavarrom lebbenő ingem is!
Szájat nyal bábum, mint lekvár cirmát.

„Ily tömött-zömök, kerek hasacskát!
Hinnéd, hogy rajta vonat haladt át?”
Dorombolva szíve egyre ketyeg
fújtató tűm öltései alatt.

„Te vagy néma Boriska!”, csudálom,
bepillantva rá egy tűszúráson.
De titkának fényét fűzve tűbe,
szemhéjam ránk varrja fonalával.

S táncolunk együtt, mint tóban, övig.
Tavasztól őszig hullámzunk, röpít,
jéghegyet húzó télen át altat,
hajnali rigó első szaváig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rigó, hajnali, vízesésekben
fürdő nap szőnyegén füvet szedtem,
szemelj harmatot és szórd vissza rám:
tündért keresek álomfejtéshez.

Hallja anyám is, hallja nagymama.
Nagyapám int: „Abraka-dabraka!”
Hideg kék szeme áll három fián,
tettetik is, mintha aludnának.

„Ahogy a rigó álmod után szólt,
kérdésedre ( – így ő – ) már válaszolt.”
„De nem értem a rigónyelvet én!”
„Gyakorolnod kell a hallgatását.”

Töprengve néztem a szomszédba át.
Boriska játszott ugróiskolát.
Lenszőke fején fölfénylett a szél
– hallgatását kéne gyakorolnom?

Fehér égbolt szeme hallgatását?
Szótlan rigó siketnémaságát?
Homokba temeti faág-keze
s szélbe folyik csendje, száll kezéből.

Mintha csöndjét érte küldte volna,
egyszercsak ott állt a Békaforma,
ki kerítés árnyába bújva élt.
Zsebéből bábu keze, feje csüng.

Hárman aztán a homokba ülnek.
Izeg a bábu, kezek repülnek.
Hárman egymással annyit beszélnek!
Bábu fülébe Bora énekel.

Aranymadarak, szegények*

Fekete dereglyén megjött Délről.
Bulgárkert alatt kötött ki. Ringott.
Hiszed, vagy nem: láttunk rajta hintót.
Fekete, küllős kereken házat.

Ijedt i-alakú kéményt. Füstölt.
Füstjében a vadlúd-neszezésre
emlékszem jól. A korai dérre.
Sok ezüstre, gyászra. S ó, a hangra.

Mert az volt a legtitokzatosabb.
A fűrészkísérte nyújtott ének.
Engedelmeskedtek zenéjének
még a szétmállt káposztafejek is.

Kitárultak és verdesni kezdtek,
mint a színfalak, fölszárnyalt ponyvák:
térdeltünk igézve, és ők ontják,
ontják eszünkbe sem fért életünk.

Kapákon aludt már a verejték.
Csőszök, fogdmegek, a sintérkordé
fönt, légben úsztak – már mind a Holdé.
Kútmélybe vetette magát a kín.

Hintóban Tóbiás-korú rabbi
vakon, halon s vízen élt. Azt hiszem,
a rokkant tengelyű hintón, vizen,
két szuroküveg ajtó között sírt.

Őrizte őt, vagy szolgálta talán
egy madárcsőrű, turbános török.
Láttuk-e, nem? Mára összetörött
üvegszilánk a múlt – ki lépne rá?

De turbánjáról a fejek, azok
a menyét állúak, tűszeműek,
néznek a lefűrészelt kezűek.
S köd alul a török arca: füstöl.

Ali súgta? Én ámítottam el?
Szájról-szájra járt, köztünk körözött,
kiknek a fejét hordja a török,
kerültek sorra apák, gyámapák.

Éj lett, fekete, mint a katafalk.
A gyárkémények közét betömte
úttalan, kaputlan kátrány tömbje.
Gyémántot karcolt a hang víz felől.

„Hogy én árva lettem!”, zengte Ali,
„indulok haza, fölmosom szobánk!”
„Éjjel?” „Számít az? Kimosom ruhám!
Szemembe visszatöltöm könnyemet.”

Bukfencet hányt. S lent a dereglyéről
levágott fejek fújták ránk a lázat.
Fölrobbantak székre vetett ágyak,
könnytől dagadt párnák – ütlegeik.

Magasban jártunk. Hercegi kedvünk
szikrázó villanykörte koszorúk
angolparkjában maga volt a Tejút.
Szív, kiszakadt zsák, csillagot folyat.

S a gyermekfalókkal teli turbán
bűvölt érintésünkre egyre forgott.
Patkány-szívű apák – nem koboldok –
haraptak holtan irgalmunk felé.

A fűrészfogzene velőnkben járt.
Ingét letépte Ali, és parázs-
vörösen gyúlt hátán a szíjmarás
s áztatott kötél szarkaláb-nyoma.

S köztünk senki, kinek ne lett volna
gondviselője ott a törökön.
Sikoltva, mint kés köszörűkövön,
apák, testvérek, asszonynénikék.

„Hűtlenek!”, sírt föl Ali, „jó lenne
gyerekkori jelszónkat tudni most?
Testünk csókolni, a vériszamost:
– Egy vérből valók vagyunk te meg én?!”

Ahogy a sas, hegy csúcsát kerülve,
mozdulatlan, nyújtott szárnycsapással
vízszintet súrolt, a jajongás halt.
Kerekek kalyibája roskadott.

Repülőszőnyeg álma tart Délnek?
Vagy kettéfűrészelve valaki?
Megdermedő aranymadarai,
mind lépesvesszőjére ragadunk.

A minták hasonlítottak őrá

1

A minták hasonlítottak őrá.
A vízbe fojtott, fakó ezüstök,
csurogni kezdtek bordó kárpiton,
foszforeszkáltak boszorka orrá.

Kipúposodtak lezárt szemei.
Szétpattantak, fővő húsba fúltak.
Sárga tűzvésszel borítva mégis
pillantását most ágyamig veti.

És változnak villámló vonalak,
ahogy a hold a kert fölött repült:
temetőbogár áttetszőn töppedt
tavaszi hóba bujkál száj alatt.

Néztem misén a szálló füstölőt.
Arany palást mögül a pap sziszeg:
rázom sebesen csengőm, és a hang
kirajzolja elém a füstböl őt.

Este szobában egyes-egyedül
zsámolyon állok, tükrünk elérem.
Áll hajam égnek: messzi sarokból
víz veti partra. Szétnéz. Székre ül.

Végre jön nagyapa! Karjába von.
Lőtt Galíciában kísértetet:
„Szíven találtam, de hajnalodott.
Csak a golyó vergődött a havon”.

Megjön anyám is. Most majd kidobjuk!
S hallom anyámat, kislányt verandán:
(szüleinknek néha szerelmei,
sokszor leszünk didergő bolondjuk.)

„Ment a kendermag szakállas doktor,
fákon túl a kapu döngve zárult,
verandaajtónkba gyökeredzve
én hanyatt vágódtam iszonyomtól.

Tapasztva arcuk a homlokomra,
foszló hortenziák hajoltak rám,
ekkor a szobában meghalt Dédi,
s kizuhant tokból az ablak, porba.

Elhúzott lelke a fejem fölött,
szomszédék vele szemközt futottak,
hallottak előbb vad csörömpölést,
s üvegverandánk, lám, összetörött.”

Öreg éjjel Ibike érkezik.
Három nagybátyám egyszerre kopog.
Ő sarokban áll, lepedő alatt.
S múlik a nap. Így múlik mindegyik.

Hajnali fény ha a mintát gyújtja,
a dívány támláján már nyoma sincs.
Kezem kopott bársonyokba süpped,
szakadó zsinór keríti s bojtja.

2

Az utca reggel kapujának fut.
Kéz lökdös szélben, vánszorgom felé.
Csatornákból, odaszáradt pók csüng.
Deszkába döfve kukucskálólyuk.

Kilincs dörren ekkor. Lenyomódik.
Ajtó hosszú sóhajtással tárul.
Rohadó lugasban dong bent darázs.
Jön. Émelyítő fürtbe fogódzik.

Kézen fog. Hajszol. Futni kényszerít.
Tűzfalak közé a kertbe vezet.
Hangyával teli tonettszék. Rálép.
Kötélen lóg. De a kép szétesik.

Megint él. Hangja ide-oda jár,
mint elvarázsolt kastélyban, bolyong.
Hurokból rugékony fűre huppan,
szék billen – s mászom ablakába már.

Bent bozontos férje épp földre hull.
Poharában pálinka ég. S halott.
Neki baltán ráng kislányos keze.
S künn, nyaka ismét hurokba szorul.

Fáján seregélyek ülnek, kányák,
feljebb baglyok, s hol ágon nincs levél,
villámgyújtotta csúcsról a semmi
egykedvűn bogozza rá uszályát.

3

De moccanatlan kapuja zárva.
Mért képzelem, mi sosem esett meg?
Néha, virágos utcánkban láttam,
ha ment a boltba. Mért alszom állva?

Egyszer szétnyílt fakó pongyolája,
s borzongó fehér lába, mint a só.
Szemére nem – súlyos szemhéjára,
emlékszem letapadt szempillára.

A bőr orrú nehéz faklumpára,
padlón hagyta, s ült a krumplis-zsákon.
Ó, de hogy a férje dermed vérben,
s ő hurokban: szomszéd suttogása.

Kapuja zárva. Fája ház mögött.
Üresen ásít ablak és lugas.
Mégis érzem: a lyukon kitekint.
Lépek feléje – kerekek alá.

Részeg faszobrász, ki a temetőt
somolygó puttókkal elborítja,
néhai autóján hajtatott,
s elgázolt épp a néma ház előtt.

Útról fölragad – látom anyámat.
Fájok. Orvosok étere borzaszt.
Cipel remegve a szobrász – vállán
áthajolni látok hurkos ágat.

Régi, rézsút sugárban a házból
két koporsó kihullámzik vállon.
Billen egyik. Orra földre koppan.
Szétnyílik – de ki látná a gyásztól?

Évekkel előbb van. Lesünk kocsit.
Láb alatt botlok. Fülelek szóra.
Rendőrök jönnek, horkan a lovuk.
Úgy fojt valami. Remegek kicsit.

S indulnak ekkor a mocsáron át.
Rendőrök között döccen a kocsi.
De a szemük kövér sarat vizslat,
nem veszik észre, ő hívja lovát.

Mögöttük lovagol színegyedül.
Fakó pongyolából rám kimutat.
Futok hazáig. Be a szobába!
S arca homályból zúgva fölmerül.

Azóta akarok üvölteni,
hogy nagyapa lője keresztül őt!
De mindig megjönnek bácsikáim,
s a gyöngyös bort nekem kell tölteni.