A Nagy Tüdőtöltés

 

A púp

Kifelé, a határállomáson fölírták Gí fényképezőgépét,
fiam karóráját – P és az elhordott Jutadomb fölíratlanul
púposodott a hátamon. Nem maradt itthon, s nem fogyott
el kint. Két tenger se oldotta le rólam. Jöhetek-mehetek,
mindenhova hurcolom. Mert az én Candide-i kertem
a hátamra nőtt.

 

A kis tüdőtöltés

Bármikor elcserélném bármelyik északolasz városkára,
sőt szigetecskére, a fentieken kívül Arezzóra, Velencére,
Buranóra. De ha ez a mondott okból úgysem lehet, kijárnék
hozzájuk szabályosan, mint tüdőtöltésre a kórházból kitett
beteg. Szederjes szájjal, tátogva döfném orrlyukamba a kék
gumikígyót, s Ravenna, Arezzo, Orvieto oxigénpalackjából
nyakalnám részegen a levegőt!

 

Régi hazatérés

Még ’45-ben, ’46-ban… Gyula bátyám a vagontető legörbülő
simaságán a szellőztető nyaka köré kötözött a nadrágszíjjal.
Meleget lehelő vasába kapaszkodva, zsákomban kölessel, sóval,
szalonnával, arcomat a tető lapjához szorítva tűrtem, amint
fekete lobogóval a vonatot a füst bevonta, és savanyú korom-
szagával megcsapkodott. Alagút-éjszakámban szikraeső páva-
szemei gyulladtak ki a zsákon. Hosszú, sziporkázó
farkát a mozdony elejéről ránk rázta egy lángtorkát tátogató,
fekete páva. Huss! – hallottam, mikor a szárnyas fölrepült.
Ahogy távolodott, úgy nagyobbodott. Sötétje ritkult, feketéje
kékült, farkának uszálya már nem a szétesni hanyatló ócskavas
vonatot, egész egemet beborította. A mátrai hegykúpokat,
a völgy havából sötétlő kazal-falut, s a messzi ablakok
cérnahangú zarándokcsapatát: a szerpentinen a hegy
derekáig merészkedtek. Ó, mennyivel kábítóbb fény szikrázott az
égi tolluszály pávaszemeiből, a csillagokból! Beláttam,
a nagy madárhoz képest én és a vonat porszem sem vagyunk,
a széltől lapogatott kocsioldal nyögésébe, a meglazult vasalás
jajszavába mégis beleálmodtam a pávarepülés neszezését,
s a meleg gőz párapamacsai álmomban sugárzó madárbegy-
meleggel úsztak körül. Páva repített engem hazáig. A pálya-
udvarra megérkezve az asszonyok előbb kedvesen
megtapostak, hogy álmaim meggémberedett foglalatját vissza-
adják a vérnek, mert én már egészen úgy éreztem, hogy arcom
a vonattetőhöz nőtt. Otthon is kézbe vettek. Nagymama
lámpáshoz emelte levetett ruhámat. Són, kölesen, szalonnán
kívül nem hoztam-e hívatlan vendéget hajamban, ingem,
nadrágom ráncaiban? Anyám albusz-szappannal lemosott.
Anna – előttük – nem érhetett hozzám, lesütött szemmel
visszaállt a kályha mögé. De később, mikor csillagos uszályát
az ég már az udvar aljára eresztette, és a hó minduntalan
titokzatosan fölsziporkázott ahogy az égi tollak végigsöpörték,
Anna is megtapogatott, hogy visszahoztam-e mindenét? Hiába
csitítottam, szűnni nem akart vak szemű kutyakölyök-
didergése. Gyula bátyám, az özvegy, kalappal takart arccal
aludt az odújában. Ő álmában ért haza, hol asszonya,
Ilon fogadta, s mint velem, vele is rendre minden megtörtént:
volt hajvizit és hátmosás, és borsóevés közben látta, hogy
Ilon inge alól előszíneződik a mellbimbó.

 

A Nagy Tüdőtöltés

Ó, hol vagy ifjúságom, ifjú-Magyarország, gyermekkori
otthon?! A házak leomlottak, lakóik elporladtak. Így van
rendjén. Ha Firenzében láttam Rákosi-sárga negyedeket,
csak viseljem el P új központjában a sikátor-kapualjakat;
málló vakolatú tűzfal-házait. Leonardo híres falával
semmiképp sem azonosak. Szorgos tanítványként
bámulhatod napestig (ahogy a Mester parancsolta volt),
csak a léha kéz (vagy gép) vetette rossz habarcs hullafoltjai
éktelenkednek rajtuk sorsod képei helyett.
Talán, ha anyám hajolna ki az egyik erkélyrácson…
Ha Gaál, Rátkay műtermébe röpítene fel a lift…
Ha öregedésem, halálom Annáját, Gít átölelve, a szemetes,
kiégett park kanyargó betoncsíkján az óceánkék hazai busz
suhanna, és a zsidótemplom mór téglahomlok-ablakából
a kiállított Arany Ikon integetne bal kéz felől, s jobbra tőlünk,
egy emeleti lámpabura kristálypalástját csúsztatva le a vállán
a Kis Hölgy rohanna elénk a lépcsőházból… igen, akkor a só,
a köles, a szalonna, a múlt Jutadomb-púpja menten
csodálatos oxigénpalackká változna a poggyászomban!
Minden fordulóban nőne hüvelyknyit, fejnyit! Szent ég –
hat lábnyit nőne! Elöl-hátul a kék busz ablakait lágyan
kinyomná. Lepattogzana a karosszéria róla, mint tojáshéj!
Gumikerekei megsokszorozódnának! Még az oroszok sem
tudnak ekkora lépegető ekszkavátort, se tankot csinálni!
Holdfényezüstű törzsén minden P-beli kisfiú lovaglóülésbe
helyezkedne, s mi, a régi jóbarátok (élők, holtak egymásba
kapaszkodva) jókedvűen, talán farsangi maskarában, tán
meztelenül benyomulnánk kék csöveinkkel az ablakokba,
s Gível felváltva adagolnánk a szórás mennyiségét,
hogy minden szobába jusson bőven Ravenna mozaik-levegője,
Firenzéből Dávid mellkasrepesztő, indulatos lélegzete!

 

Summázat

Velence, 1996

Az épületcsodákkal hivalkodó Brasilia városát,
se Le Corbusier kezenyomát Indiában,
a nagy kávéközpontot, Santost már sosem látom.
Se Eluard Saigonját, se Max Ernst khmer templomait,
se Saint John Perse tengereit,
se Rimbaud lábnyomát a takaró-csíkos sivatagon.

Szürke tengerhomályból fürkésző tekintetű jegesmedvékkel
a jövő ólombányái és koncentrációs táborai lehet,
hogy engem figyeltetnek – lehet, hogy a fiamat már.
Nincs mivel elcserélnem Veronát, Padovát, Velencét.
Azt sem mondhatom, hogy bőröndömben belőlük
valamit hazahoztam.
Kelet-Európába ismét belépve csak ennyi bizonyos:
Láttam, ami még megvolt belőlük, mielőtt szépnövésű, ám
szemrésükben az üres űr pókhálóködét úsztató utódaink
fölrobbantanák.

Teremtés: szabadság – szabadságteremtés

Mellékóda Paolo Uccellóhoz
és a Galla Placidia sírbolt
mozaikrakó kézműveséhez

Csakugyan keményen ragyog
a szigorú antik?
A diadalív kőreliefje alatt
kősüket szobor áll? Szoborhát?
Uccello képtelennek festett szobra,
csak most már Mantegnáé,
s egy hosszú életen keresztül?

Mivelhogy a Brentától elragadt
tizenévest
(jóval előbb Nicolosiánál)
sir John Hawkood1
(ijesztő hátfényben a muraközi
lódebellán)
rabló furfanggal eljegyezte?!

Ó, óriás előd! Gigantikus kortárs!
Madár nevű2 szent Bárkafestő,3
árnyékba borított,
kit perspektívába fullasztana
a telt-agyu Giorgio,
bár Néked köldöködig sem ér,
te távlatba pistult meddő komponista,
ugyan mitől telt volna
asszonyaid arcéle, orr s homlokvonala
oly átható muzsikával,
melytől a lepergett freskó
puszta helye is tele,
ha beléromlottál volna csakugyan?!

A festék hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belső anyag még mindig
csak felület!
A világ, ahogy a tükör síkjába bámul,
s a síkból,
mint egy jókora piaci kosárból
kövérre gömbölyödve,
körbetapogathatón
látszólag visszaömlik
s egy magával.
Ez volna hát a művészet?
Hiszen ez vurstlik trükkje!
Mesterség. Eszesség.
A szakma titka.
Pénzfejő mutatvány.
Komputer-Vasarely;
üde ipar –
bár az eredeti,
tán Galla Placidia sírboltjából4
még fénylőbb, s hidd el, trükkösebb.
Netán attól, hogy leesett állal
nem őt nézed,
hanem amit keretbe zár!
S éppen ettől a mű szegélye
maga is mívesen ragyog.
Mi több: a villogtatott villanyfényből
kiválik szelleme is,
s mintha csak a sötétben
egy encefalogram-sor
rendeződne szabályos mozizássá,
percig úgy tűnik: Odüsszeusz ravasz,
zegzugos észjárását követheted nyomon.
Kék és aranyfalú folyosó fut
a szürketestben,
fény és árny-barázdán
szédítő szélsodrás
az éles szögletek közt;
s hogy átsuhansz az agy
ajtó- s ablaktalan zöld szobáin,
bár hétpecsétes titkai
ott sorra köddé válnak,
mégis kipislogatnak a hátad mögül,
mint félig leeresztett bagolyszem
a mozaik-fugák réseiből.
Pallasz Athéné baglyai5
faágak sűrűjén át?…

Ravennában esett meg ez
a szerény szegéllyel.
Ganajtúró ornamensből, lám,
Isten szent szkarabeusza támadt.
Míg az ökör nagyságát irigylő béka:
megrepedt,
mondhatod együtt egy „alja” ókorival6
a művé magasztosult modern szegélyről,
mondjuk: bárkinél.
Odüsszeusz ravasz, görög agytekervényei?!
A dugig-telt titkú
ajtótlan zöld szobák?!
Egyáltalán: a szellem – mint olyan?!
A számozott kórházi csőágy
üreges bensejében
a moccanatlan cső-űr.
Egy proszektúra sterillé sikált
op-art kövezete.
Egy hibernált öl válasza csókjaidra.
Egy festmény hátnyoma a faladon.
(Elején kövér pofájú gombolyag
és macska lehetett.)

Nem! Nem!
A festék ugyan hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belsőbb anyag is
még belsőbb anyagot.
Az elsőtől a kék: mező. A barna: fa.
Az elsőtől a tükör: világ.
Te a másodikra üsd fel a fejed!
A másodikban:
a szabadság.

Az elsőtől látod,
esetleg jobban látod, ami van.
Hálókamrádba kicsinyíti
a csillagos eget.
Vagy Miró-i szorgalommal
egyetlen szétvágott sejtből kinagyítja
Botero valamennyi kupleráj idilljét,
tejszínhab-monstrumait.
Az elsőben Uccello övig ereszkedik
szakállnövesztő remeteségbe.
Számol, csak számol, csak számol.
A telt-agyu Giorgio számára többé
már ki se látszik a perspektívából.

Az elsőben Mantegna freskóján
a hátív: római.
Ahogy a diadalív, a pajzs,
a marsoló vonal.
Kemény eszményítés.
Szigorú rajongás.

De hát honnan repült elő
az uccellói lány tekintete?!
Honnan hajíttatott alá,
miféle fésülködő Fölfoghatatlan
kihullott hajszála görbült-siklott
az uccellói lányarc
orr s homlokvonalává?!

Innen és túl a számításon,
a mester gyönyörén is
(pedig a rossznyelv szerint az
kielégítőbb volt Paolo
hús-vér asszonyánál).7

És honnan egy római hátívben
a Joyce-i bolyongás?!
S mint a teába mártott sütemény,
hogy lesz az elveszett idő prousti egésze?!
Netán Dosztojevszkij ördögűző zokogása.
Avagy Freud száraz vizitje
a tömlöc-sötétben…

Az elsőben az a hátív: római.
A másodikban innen és túl a rómain:
a tied. A fiamé. S majd a fiadé.
Erre üsd fel a fejed.
A másodikban – neve: teremtés
a szabadságod.

* Sir John Hawkwood, madár nevű, szent Bárkafestő, Galla Placidia, Pallasz Athéné baglyai, mondhatod együtt egy „alja” ókorival, Paolo hús-vér asszonya (jegyzetek)

Volna

Gínek, Ravennában

Néném, a Képzelet egyik melledre margarétát,
másikra napraforgót festett,
s hajnalon kikocsikáztunk a tengerpartra.
Amíg méregfiola csillanásaival kuncogott a tenger,
öcsém, a Szűz, merőn bámult a térded közé.
A gyámom, Monsignore, mivelhogy árva volnék,
megparancsolta, hogy hunyjam be szemem.
És a szemem – függőfolyosóvégi homályban
női vécék deszkaoldalába metszett lesőlyuk –
becsukódott engedelmesen.
Szomszédnőnk, kinek tizennyolc éves korában
bor- s vizeletpárájú gyámom kunnilingvált;
kinek tizenkilenc éves korában a tankcsapdából hátramászó
Minótaurosz templompersely herezsákja csengettyűzött;
kinek bíbor kalitka-szájából huszonhatodik évében a nyelve
– reszkető lábú páva, föl-le vonuló –
összemászkálta kicsi néném estbe-mézesedő hajlatait,
szomszédnőnk Torquemada-szemüvegben,
nagymesterek mosolyával vitt missaléd kőtábla-háta mögé.
Ott tajték nyüzsgő kristályegerei futkároztak bokátok körül,
ott annyit beszélt fövenyig lecsüngő violaruhákról,
ott addig csücsült meleget sugárzó homokkő meredélyeken,
tűsarkú menyasszony-cipődön, fátyolban,
hogy azalatt éppen száztízig számoltam,
és látom, gyámom a San Vitale nyolcszögletében
püspöksüvegben, csigafejű bottal Teodora alá állt,
és látom, hogy öcsém, a Szűz,
saját Monalisa-arcára cujka bajuszt ragaszt
– ó, huszadik század! Ó, Suzanne Duchamp!
hogy nem tudtad Marceled kezét pástétomos bödönödbe jobban becsípni! –
és néném a Piazza Mercatán családi fénykép-brillanciában
őszibarack-hamvas bőröd alá tömködi sorsod grammról grammra,
a szurokba mártott pelyhes dér borzolódását öreg kősó tokádon.
Magasnyakú szürke ruhában két zsáknyi sóhaj: a keblei.
Sárgarépával, fokhagymával kitömött zsákteste lesz a mintád.
– Te ide hallgass! Még csak nem is dióval tömött!
Vörös aranyba mártott vének, vén diófák,
koronalombotok közül sötétkék hegyekbe szédült szerpentinen,
vihar denevérszárnya alá mereven besugárzó alkonyatban,
mikor láttátok utoljára ezt a petrezselyemszakállú zöldségkofát,
világszép nénémet-húgomat – tükörmásodat! – a Szállnitudást?!

Én orgonaszóvá változom, neved kiáltozom,
a karzatokból ezredéves cédrusgyökerekként
eléd, köréd, terád csavarodom.

Vissza! Kikocsikáztunk a tengerpartra egyszer.
Összeesküdtetek ellenem nagyon!

Kitanítottak téged a kőtáblák mögött nagyon!
Néném, a Képzelet, még milyen fiatal volt. Szinte még gyerek.
De aki már a melledre margarétát, napraforgót festeget.
Aki már estével mézesíti hajlataid.
Inkább itattátok volna meg a tajték kristályegereit.
Vakaróztunk volna a tenger bolháitól.
És bátran, csak bátran fogtuk volna egymás kezét,
mikor a San Vitale szögleteiből az Isten kiszól.
Fejünk körül zöld, arany mozaik-pázsit.
Mondtam volna az Úristennek:
Mellén margaréta van, napraforgó van!,
és az Úr alig számolt volna el százig,
megérintettem volna gitáromat-derekadat,
a titkos késnyom behasadt puha cirmát benne
szétválasztottam volna, mint a Vörös tengert,
mint jót és rosszat,
és száraz lábon a San Vitale szögletein karikázva
átkelhettünk volna – tudod hova?!
– Ó, istenem, hát miért nem tudod, mit beszélek?!
Oda. Oda. Oda. Oda.

Egy noah-noah beszámol az élet vizére szomjazó lányról

A porcelánkékszemű német család
s a dagadtbukszájú ami, kinek ezüstösen kanyargó
autója körül
az ezer évet látó házfalak mindig mélyen beszívták
kőgyomrukat,
hogy helyet csináljanak a Rolls Royce gőgösen megnyúlt
orrának közöttük,
elgurulnak a vaskakas előtt, a rézcsizma mellett,
a szélben ütemesen bólogatnak az akasztott babák,
megpendülnek a vörösréz harangok,
s az assisi csodáit gyermetegen batikolt kendőkben
angyallények se férfi-se nő csípői rángnak,
az igazi látnivalókat lobogva eltakarják.

A noah-noah úgy áll a boltajtóban, mintha nem is állna
ott senki.
Keresztülúszik rajta a felhő, átsüti a nap.
Erre már vidám-feketén a vaskakas fölrepül,
s kopogni kezd az óriásoknak rakott lépcsőn a rézcsizma,
a hétmérföldet lépő.
Ő, fejét a vaskakas szárnya alá dugja,
lába a rézcsizmában kopog –
ej, de jól érzi magát a noah-noah!

Előbb a szökőkúthoz lép, hol az idő a kőszörnyek idomairól
rég lemállasztotta, hogy leopárdok
vagy oroszlángriff-keverékek voltak-e egykor,
de találkozik a szurtos kislánnyal, ki kiskanalával
szörnytől szörnyig bűvös rítus táncütemével halad,
s mohón kortyol a vékony vízsugarakból.
– Az élet vize tán? – hajol
az alig létező keskeny archoz a noah-noah.
S látja akkor, hogy a kislány szeme
a kézzel ásott régi, régi erzsébeti kút
gyerekkor-édes tükrével néz vissza rá.
S hogy ajka, bezárt, harmatot, könnyet szivárogtató
cserepes ajka,
a szájával fölnyitott első szeméremhajlat.
S hogy kiskanalát szorító három ujja szántotta föl
a gyönyörök kertjét előtte apró, csillagkörmű ekéivel.

A noah-noah az alig létező fejecskét
ráfekteti a vaskakas szárnytollaira,
a vízben tocsogó lábacskát
beledugja (a magáé mellé) a rézcsizmába,
melegíti, amíg a jégközepű csontocska fölenged,
s így küldi el a noah-noah távoli Isolájára,
a rézcsizmában lábujjacskáival,
a vaskakas legyezővé nyíló szárnytollán
víz után pihegő arcocskájával.
Az élet vizére szomjazik – itasd meg,
melegítse át testét az ágyad.
És lábtól, némán,
színültig holdfénnyel kitelve
rátok a rézcsizma ragyogjon.

Egy présház vörös borában tükröződve

Fönt, majdnem a domb gerincén áll a ház. Háta mögött Hőgyész.
Jobbra, más dombhajlat alján nyújtózik eléd a csicsói torony.
Sugártalan, vörös a Nap, s mint megszállás után kopaszra nyírt
francia lány, bukdos alá a pincébe tűnő lépcsősoron.

Te is pincébe ereszkednél beljebb – amíg a fakó fény.
Gí a vállalkozóbb, hangját hallod, de a bátor vállat csak sejted.
Egyszer-kétszer rebben kisbunda-ujjból az Ariadné-kéz,
de mi lesz vele s veled, ha fonalát villámsújtottan elejted?!

Ha a pince szűk alagútboltjából a Minótaurosz
előhajolva újra, kőbordáival majd nyakadba szakad?!
Olyan Ő, mint rossz szokásod: kettévágtad? – mögüled ront rád.
Hinnéd: szívét metszed – s vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.

És kapura szögez a kimeríthetetlen Alakváltó,
s a kapun túl minden kinyújtott kéz hiába utolsó szalmaszál.
Ariadnéd kövér özvegyasszony, szélvert fekete ballon,
fölhasogatva semmibe zizegő bála fátyol, rongykarnevál.

Hogy itt jártál a pince mély kerengőinek egyikében,
s hídláb alatt lesütötték szemüket előtted az oroszlánok,
hiheti-e, ki kívülről kerülgeti a bejárást csak,
tisztes távolban terítve családjának – hol ti is boroznátok?…

E dombhajlat rubin levével tele volna pohár, a száj,
a terítő pokrócban folytatódna, s az: alkony-fésülte fűben.
És a fű erdővé nőve csipkebokorban folytatódna,
s a Göncöl kigyúlva szekerezne fönt, a kiterített időben,

mert ki volna nyitva, mint egy mappa, kiterítve, mint atlasz,
tűre szúrt pille, ha nem verdes már, lábujjatoktól érne égig.
Nem mutatná, hogy rab, csak azt mutatná, hogy gyűszűtökbe fért,
vörös borodban szikrázna tovább – határtalan e Semmiékig.

S ahogy leszáll a borszint a pohárban, emelődne a Hold.
S amíg összeérne a szátok, közelmerészkednének a nimfák.
Karon ragadnának, s te elbotladoznál a Bejáratig.
Angyallihegést tömne a szél füledbe, csapna szemedbe indát,

zöldbab-színű lósörényként folyna a zsálya lábad közé.
Nem is te lépnél, lóhát-hullámzással ragadna magával a föld,
de rátalálva, ott te is csak hitetlenkedve megállnál,
s hátracsavarult fejjel keresnéd, fűben a helyed hol tündökölt?

Ott, szembesülve lógó magaddal – maroknyi patkányálca,
mely saját farkán felszögelve csüng – hinnéd: a hős az, aki voltál?
Ariadnédra ismernél kapu előtt pár gyászos rongyban
a guanóba fojtott sárga fákon?… S kire a fűbe hajoltál?…

Gí a bor rubin foltjával száján nyitott szemmel elaludt?
Végleg elrekesztett kerengőn nem az ő vörös fonala ragyog?
Nem ő az, ki ijesztő kanyar mögül kirepül, s levágott
vadállatfejek közt talál toszkán eget – lázadnak Kijáratot?!

S hű kopói, az oroszlánok tátott torkában mészfehér
est előtti sugárzásban lebeg a sávos dóm Orvietóban.
Canova ajtónálló óriás angyala hagyja Rómát,
s Umbria zöldjébe kivágtok, érett ölén ringva, mint hajóban.

Suttog nektek Kis Hölgy-koráról, amikor még Z-ben fürdött.
S mint az öregedő Magritte ecsetjén, hússá változik a márvány!
Víz veri gyémánt szegecseit hosszúdad kőülepére,
de testszagú hajszálér-ringás a tükörfényű kő, szádat forró húsára zárván.

S lesz aranysápadt, mint az Arany Bikában
éjjel a suttogó lámpanyalábban, a suttogó-vizü kádban – – –
És nincs többé vége, nem lehet vége már,
széttépettek ösvényén szárny gyúl a bokán, ahol jártatok hárman.

Repül Ariadnédhoz, mint szomszéd falra esti lámpafény.
S oly esttel telik a Pince, mikor: „Batyuba kössetek!”, akarta.
Csergebozontból bontogatva ízenként lesd meg újra!
S ahogy éled, fényesítse ízenként ki a nyelved színaranyra!

Ragadjátok vállán, bokáján ketten! És hintáztassátok,
hogy parkba guruljon a nevetése, tollpehelybe zárt szelence.
Messze, ágy közepébe hajítsátok, hol lepedődön ég,
s gyöngyfényű a pórusok láza, mint félig kész festményen a kence.

Könyörögjön: még! Még! Örök dolgok közé legyen beszőve.
Halálról szólva arca mindig elszürkült, mint égetés előtt az agyag.
Ariadnéddal akarta összefonni a lélegzetét,
szemed kék falába zárni, mikor először oltotta szomjadat.

Örök, de csak dolgok voltatok. „Ki-be ugrálhatok! Mint a
süppedő fotel, nyitott ágy, vár szerelmetek!”, hetvenkedett sokat.
Azt hitte, talpához csirizelt a magasba rántott kötél!
Mért ne hajítsa magát mélybe, ha alátartjátok ponyvátokat?!

Ha festett csupán a szakadék s a zuhanás jópofa trükk! – – –
De érintésétől akolszagú lett ólommal bélelt tenyered.
S láttad az ördög előrenyomult alsóajkát – rajta!
És borzadva döntöttél: e vastag lábfejű szajhát nem ismered!

Santa Maria degli Angeli kísértet-albergóján,
mint lomb közül szélvihar a tücsköt, végigúsztatta meztelenül.
Rab szigetén, szenesedő erdők tűlevelén még vérzett.
S hogy végül kővé vált, most ajtót őriz. De lidérce szemedbe ül.

Hát Isten veled, Canova „szobra”! S Róma! Átlépve újra,
mi egyszer is halálos, köszönsz a múltnak s lépsz előre. Nőd vezet.
S lassan eszmélsz, hogy a valónál valódibb e látomásod,
a mit sem sejtő hegyi ház, a bor csak felszín, tört fény – képzelet.

Jut még eztán is pincetorok, honnan a lépcső mélybe visz,
s közben Leonardo madárszárny-gépeként surrog a szél mögötted,
Március, az összetört repülő ismét csak toronyba lép,
s tavasz, tavasz akar lenni a lezuhant szárny alatt, ki üszök, seb.

Röggel teletömött szája kiénekli a hóvirágot.
Az összetört gép tollát ezüstöződő pillangók beborítják.
Hegyen a hóolvadástól megcsobban a bor a pohárban.
Árokban oszló csavargón kristály vizek mosnak inget, harisnyát.

Aranyeső kezd sárgállni tarkója elhányt üstökéből,
tavasz, tavasz akar lenni Március! Vak lovadnak új a szárnya!
Rég, Olaszi Babával virágszirmok alá temetődni
nem semmiért kellett – fénye beszövődött Ariadnéd fonalába.

Velencében a Frari cserfes puttója majd eljátssza,
hogy a Csorba utcai kerek asztal alatt gondoláztunk ketten,
s Gí velencei fényképe azért sugárzik oly titkosan,
mert mögötte a himbáló üres gondolaorr mivelünk lebben.

Gí már csak azért ül ott, mert kikötötték benne az estet.
Kinyújtott karként átöleli a víz lámpasora az éjszakát.
S mert égnek és földnek ő a találkozási pontja, benne
a megvolt, a nemvolt, a tegnap, a holnap: tükrébe s egymásba lát.

A lámpasorok, a csillagképek rávetítik, ami voltál.
Elnehezült mosolyából a recski kő, mint lejtőn, az égbe zuhan.
Egy málló teremből tű villog – életed ott összevarrják,
szorosan egymáshoz tapasztott arccal, szerelmesen, szomoruan.

Mindenki fehér ruhában van ott. És kéz a kézben járnak
föl-alá e tengerparton ülő nőben. S mint világítótorony
minden szintje, lépcsőfordulója megtelik izzó suttogással.
Korty vizet isznak, bújnak tiszta ágyba. – S hullámzanak a rőt boron,

e pohárnyi vörös óceánban, melyre napszállat tüzel,
s legutolsó káprázatul a téli görcsből kisimuló tőkék
sorfala közt ámuló szemed bekússza a smaragd mezőt,
s fölötte elhúz Márciussal a leonardói repülőgép.

Persze: tátott oroszlánszájban, mint Canova szobra s Kis Hölgy.
És Ariadnéd eldobja fonalát: „A Minótaurosz liheg!”
Örök-sötét falakon át – érzi – baltacsapású a fény,
szíve füstöl és beleszédül. – Ti ketten! Ti, ti megölhetitek!

S felejted, hogy olyan Ő, mint a rossz szokásod: kettévágod,
de te csak kiömlő vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.
És elfelejted, hogy kapura szögez majd az Alakváltó,
s özvegyed fölhasogatva csupán bála fátyol: űz madarakat.

Nem! Te csak azt tudod: Ariadnéddal most szembeszegültök!
S a dombhajlat rubin levétől már nem téveszted össze a helyed.
Mint a Kis Hölgy s Canova-mása, s a Frari puttó: állomás
ez a dombháti pohár bor. Hogy vehess néhány jó mély lélegzetet.

De mint útmenti kút vagy benzintartály zsugorodnak gyorsan.
Sötét iramtól lobbannak ki, mint mutatványos bódén a neon.
S futsz Ariadnéddal a Március vérével kötött pályán,
amíg Minótaurosz az istenek kedvére végleg földre nyom.

Találkozás Holdkifli kisasszonnyal

Gulácsy Lajos Veronájában

1

A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül,
hiába múlt el közben csaknem hetven év,
rozsdavörös esti pára vár, s benne csak úgy, mint Rád,
Pisanello látomása.
A Castel Vecchio kertjében (mellette a börtönépület rőt falát
indigókékre patinázta az idő
) Holdkifli kisasszony
a paprikapiros torony alján bronzzal befuttatott fűben fogad:
Juhhy, juhhy, ol hik muff, mondja kedvesen
a nagy, vörös szemű, pettyes kutyának,
mert alamuszi sütkérezése közben a függőhídon
utunkat elállta.
A napszállat teszi-e vagy reteknadrágos alabárdosaid
emlékképe,
hogy fehér szügyének fényesre kefélt szőrén
Berengár vérfoltjait gyanítjuk. És máris itt „a középkor…
mézédes… mégis brutális szerelmek” (mondta volt jó
Füst Milán is),
s Júliák fészkelődnek a bástyacakkok fekete árnyaiban.
Nézd, Gulácsy Holdkifli kisasszonya fekszik előtted,
vezetem Gít óvatosan a magas, szellős bronznyugágyhoz.
Nézd e hatmellű leányszobrot a főhelyen, Finottiét,
ahogy ernyedten a fű fölé lógatja lábát,
s benne Gulácsy nakonxipáni nője testet ölt.
A szabadtéri kiállítás többi szobra magába szívott
minden neszt,
de én zihálásodat hallom. Talán ő éppen így feküdt, mikor
eléje térdepeltél:
a térdeidet csókolni vágyom újra, dadogtad keservesen,
s Holdkifli kisasszony vagy Agatha (nem mindegy?) beszélt,
ahogy az üvegpohár kondul, ahogy az üreges érc kőtől, fémtől
megpendül:
Juhhy, juhhy, ol hik muff.
De én kivonultam a hazámból!, büszkélkedtél, ahogy
a kiéhezett
negyven nap böjt után a rozmaringos csirkét visszautasítja.
Juhhy, juhhy, csengett Holdkifli kisasszony,
és volt ebben együttérző bólintás is meg szívderítő „na és?”.
De Rossetti Londona semmibe vett!, ráztad öklödet,
s a felelet világos volt erre is: ol hik muff.
Elhagylak!, fenyegetőztél holtfehéren, szeretőm indus,
barna teste fürdik a napban!
Juhhy, juhhy,
hallatszott a gyíksurranás-kacarászás,
s látom, látom, amint a nagy, vörös szemű, pettyes kutya hátán
Holdkifli kisasszony Nakonxipánból kivonul.

2

Gí pedig ezalatt fényképet készít rólunk.
A kisasszony bronzlábai mellett guggolok,
s csaknem hetven évvel később, hogy térdeit csókolni vágytad,
kezembe fogom a lábujjait.
Nyakát a nagy, vörös szemű, pettyes kutya egy lőrésből
nyújtja le,
s a paprikapiros torony, mintha Berengár összes vérét fölinná,
alulról fölfelé fokozatosan beborul.

3

Kútmély a kert.
Indigókék-szálas a fű.
A bronz lábfej hűlve sugárzik.
A fényképezőgép Gí vállán lóg, tokjába bújt.
Szótlanul áll Gí, a tanú, s figyel.
E tenger-rejtekaljra búvárharang-arca belülről vet sugarat.
Aláereszkedett kincskutató, ki tekintetével körbekeríti
Holdkifli kisasszony hat hűlő keblét, lenyúló lábának
hosszú ércujjait;
körül a bástyák fölött Shakespeare és Füst Milán Itáliája,
rögzíti pontosan,
s nézvén az Anastasia templom falára illő képet,
a három másutt s máskor élt férfit,
kik mindhárman jelenvalók vagyunk, s szívünkben egyezés,
elkészült, hogy tanúsítsa:
1978-ban Veronában testvérként találkozott Gulácsy
(itt járt 1909-ben, meghalt 1932-ben),
Novello Finotti szobrász (kora, neve előttünk ismeretlen)
és K. K. a Castel Vecchióban egy alkalmi, kerti szobortárlaton.

Katonás ballada

Rátkay bolzanói tárlatáról

A tiszt itt nem üthet arcul katonát.
A Hordát képkeretbe zárjuk;
múzeumunk falán vizsgáljuk;
Max Ernst neve csillan üveglapon át.

De jól állt Kodálynak a doktor-kalap!
Kék volt a raffaellói ég.
Az nem bartókin fájó vidék;
Golf-áram tavasza kék kastély alatt.

Bolzano palotáján egerek
vonultak csak az Ikon körül,
Csontváry, Rátkay együtt örül,
tisztán látják: „bő márkinék, egyebek,

elvarázsolt Europék, Dianák –
csak áttételeződtek.” Na és?
Össze nem ragasztható a rés:
itt a világ; ott mi, költői fámák.

S hol a tiszt nem üthet arcul katonát,
minket is képkeretbe zárnak,
míg nem jön el a röpke zárlat,
tűz lesz, s kormában hagynak a katonák.

Sorok őszi képeslap hátára

Szeptember hintója karikázik tóba,
küllője vizet hány, nagy iszapbékákat.
Fújtat paripája, kapál a patája,
vége van a nyárnak. Elhajtott! Nem láttad?

Most még csak sárgállik, de őszre bíborlik,
egy-két levél repked sápadtan öledbe.
Levelek közt levlap: rád gondoltunk tegnap.
Táncolva lépkedtél köztünk fel a hegyre.

Hegy tetején aztán két-két kőoroszlán
kapukon átenged: Orvieto nyílik.
Ott vigadunk estig, dómját festők festik.
Karunkban röpülsz el, vissza, Budapestig.

Persze: mindez álom. Ülök s kitalálom,
ha a szemem húnyom hosszú alagúton.
Hol távolban látlak, hol meg átfon lábad.
– Vonaton írtam ezt? Vagy füledbe súgom?

Usellini képek

1

A fényképészek fekete leple,
mint kis koporsókon a takaró,
a hegyi szélben gyöngéden lebeg.
Imbolyognak a törekvő hátak,
selyempúpjukon végigcsurog
a kék, égitest nélküli fénylés.
Rég a völgyben hegyi oroszlán járt.
Dühödt léptét a törpe gyümölcsfák
másolják ide: a görcsös törzs mind
egyhelyben loppanó fenevad most.
A gépek halk kattanása neszez.
A halszemű lencsék kidagadnak.
S a teljesen üres ég csodáját
a sötétkamrákban előhívják.
A szárnyas lovat, kecsesen amint
egy aeroplan a Zenitre vonja.

2

A szakállasok föltűrték combhoz tapadó nadrágjukat.
Az úszómedence loggiáiban a feldöntött üvegekből
kiapadhatatlanul szivárog az idő.
Nem mérik többé a teraszok óráival.
A fürdőigazgatóság csöndre fogott harangja lehullott,
a földön félredűlt.

A mozdulatlanság olyan magára-hagyatott,
mintha minden tárgyból kirepült volna valami.
A szakállasok gúvadó szemmel fogták a sellőt.
Csak lélegzésük kis párája kúszott végig,
mint tolvaj zseblámpafénye a sellő pikkelyein.

Hallottál a Te lováról?

Tómocsár karéjában Mantova úszik.
Most először laktam olyan szobában, ahol
az ágyunk fölött végighúzódó gömbfagerenda átmérője
legalább hatvan centi volt, s a százesztendős hosszú
repedéseken éjjel angyalok dugdosták ki az ujjukat.
Jól megkapaszkodtak a reves fában, amíg ördögeik
a legváltozatosabb pozitúrában derekasan
végezték a dolguk, ki mivel tudta:
dórijával (dór oszlop fazonú és arányú falloszával),
nyelvével (Weöres Sanyi mondaná: szorvájával),
a nyápicabb középső ujjával, lám, lám…

De kár, hogy vége itt térnek és időnek,
ahogy vége lett két mantovai éjszakámnak.
Giulio Romano lakomázó fiúinak-lányainak
a Gonzagák bordélyában;
a kétezer hárskoronába Hold-létrán szökdösésnek.
Most már faun-bundaszagom keverve hársvirágporhoz,
a Te lova kockacukorként mindkettőt tenyeremből kinyalta.
Ha erre jársz, látni fogod: hogy, hogy nem, két szem havas,
fehér fényű kockacukorrá újból összeálltak éjszakáim
rád ügyet sem vető, örökké szomorú tucatló-szemében.

Második emeleti tenger

Gyönyörködtetvén magam Mantovában mostan
lábam nagyujjának táncművészetével,
hanyatt fektemben a kellemesnek tetsző ágy
kokott-suttogásán szenderülve érzem,
micsoda boldogan tennéd ugyanezt itt, e
második emeleti matrimoniálén,
ahol a rücskösre kapart hófehér falból
két kerek törzsű oszlopfa feszül a menny
szögletes mestergerendáit tartani ránk.
Nyögve éppen hét szeli át a tetőnket,
de igazán nem ez a bámulnivaló itt!
Még csak a deszkabetétek szarvas szeme se!
Sem, mikor az oszlopfák repedése nyílik
– körülszimatoltak, fölbecsültek, mit érsz –,
s az ördögök a nyelvük lógatják az ágyig.
Fölöttünk elfekve telített oszlopfák
– bennük akár egy pár is összekapaszkodhat! –
percegnek is éjjel megállás nélkül fönn,
fanyoszolya-bensőn fából zenélnek.
Amíg csak Mantovát tenger nyalja körbe,
mint lepergett orsó, oly nyulánk és hosszú
vízhullámok kúsznak szőnyeget ingatni.
Csak azt ne feledjem: kizárólag éjjel.
Mert hajnal előtt te furcsábbat látnál:
egy különleges gömbfát, delfinpocakos
kövéret és alvót az ágyunkról csúsztat
ablakunkon át a maradék sötétség.
Nagy kalózlobogó vontatja előről,
lépesmézű holdfény, csöngős és pengetős
lapátkerekével forog a talpáról.
Vagy páráktól villanó aranyevezőkkel
Nap páholja a vízszint fürgébb suhanásra?
Bensejéből Gí, lám, magasan és mélyen
csöng rá édesen.

Vidéki gyermekpár a Sant’ Andreában

Tavon túlról jöhettek a Sant’ Andreába,
a szelíd síkról két gyerek.
Árkádok kanyarjaiban kezük
minduntalan a másikhoz ért.
Tetszett, hogy madárcsőr csípdes ujjbegyükbe ekkor;
sötét bolthajlatvégi állótükörből
titkon kilesték sorra: a másik ingébe forró
fakopács ugrál a gyönge, ruhafedte mélyre,
s mint illatozó két növendékfa, tárták
formázódó törzsük: tűpárnát a tűnek.
Csupán két tóalakú szemből kerekült rám
vékony gyerekarcuk, s a homályból
nem is látszott más, csak szájuk üvegfénye,
amikor tornyából egy doktori angyal
ajkuk közé fénylő lázmérőjét dugta.
De oly lobogva tódult ki azon a higany,
hogy feléjük meszes nyakszirttel hátracsavarultam,
mint vár a kapuhídját láncszemcsikorgással
kattogva ejti át az árkon.

Előbb még a Sant’ Andrea nehéz kőpadló-rácsán
lestem utánuk: milyen vak szerelemmel kelnek
az alvilág befagyott folyóin keresztül,
s nyomukban most: a Camera degli Sposihoz kanyargó
kopár folyosó kormos hajlatában Gível lopakszunk.
Állkapocsával záruló résbe lábfejem dugva nézzük:
szalaggal pántolt sűrű haj alá lopva másikuk testét,
odabent ők már az Udvarhoz vegyülnek.
Egyikük kesztyűt húz (hogy benne a másik
párás vonaglását rejtse),
s arctakaró nagy szemét a sovány lány
némi töprengéssel szegzi nagyanyjára:
kapna-e választ, ha almáját nyújtva feléje (mintha saját
csöpp mellét emelte volna ki az ingből)
meghitten kérdené: Ugye te is
a Teremtés fája voltál egyszer,
s bizsergő almádat Gonzaga nagyapának
te is így letépted?

Pávaszemszárnyú érkezés

Piero della Francesca Arezzójától Luca Signorelli Orvietójáig

1

Luca! Luca Signorelli!
Most kellett hát hozzád menni?!
Orvieto hasábján a
kristály mennyed
most tudott csak megrepedni?!

Mikor Piero elé értem
levegővé kopott már térdem.
Jámborai észre se vették:
nincs haladékom többé
lábbal a kőlapra lépnem.

Malomkerék-csobogó imákban
Gí pávaszemes szárnya kitártan.
Ki látta? – istálló-templomon végig
magában koppant a cipője,
holott fogta vállam.

Ki látta volna, hiszen én sem:
százszoroz szárnya pávaszemében.
Állig öltözik – csak a fény nyomával;
s félig-eltöröltet, hordoz,
visz még! Így lesz megérkezésem.

Tárt karja úsztat teste mellett,
s mint szív alatt a gyermek,
fejemmel onnan ráhajolva,
vállgödrében érzem, érzem:
minden idő rajtunk betellett.

Mikor szemközt álltunk Pieróval,
nem nézte, térd alól lábam hol van,
sugár nélkül csak sugárzott,
mint legfölül, Ádám halálán, Isten.
Mint Gí szeme-sarka hóval.

És nyomban Ádám leánya Gí lett,
hordozott, mint édes testén inget.
Szorított magához, s mintha
mestered két teremtménye volnánk,
málltunk csak, ahogy freskóhoz illett.

2

Két kapuszárnyad közt a résen
átláboltunk a Teremtésen.
S ahogy a jó ház pitvarából nyílik,
láttuk: előz zebráidból
kővé dermedt éden.

Ó, ezek már dehogy harapósak!
Fölszökell – de játszón simuló csak,
nyak ível át köztem és a
Föld között a semmin;
hozzák Gínek korona-koszorúnkat.

A Cappella di San Brizióban
te itt, s falad alakjai túlnan,
szemközt két lépcsőzetes padsor:
föntről is, s előttünk a padból
tükröződtök, mint arc, víz színén a kútban.

Gí már épp átemel elétek,
mikor a Dómba úsznak a zenészek,
s előttük mi, mint nagy pillangó szálldos
testem meg a szárnya;
egymással énünk: nincs eggyebb s egészebb!

Múltunk, a kék pilletáncú távol
sugár rózsa-reflexébe gázol,
s balról, jobbról, mint harang, ha nőbe
beleoltott kondulása volna,
ég, ami voltunk, akár ha magától.

Kék csipkekalapban Gí az esküvőjén.
Angyalfeje hullik világalji tőkén.
Fej nélküli törzsünk láttam lassú lejtőn –
rég: a pap szemében, vetett ágyon egymást –
meztelen a hajnalt! – Most: naplementém pőrén.

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
Pávaszemszárnyú angyal ültet minket;
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.

Himnusz Piero della Francescához

Dícsértessék, Piero Mester!
Sába királynő, csókolom lábad.
Ha Imre sárkánymadzagán, ha nem,
Mekkámba értem, ide, utánad.

Imre meghalt. De a sírba csurgó
istállófénylés nem hagyhatta.
Most egy testben ő is, én is,
meredünk Földet ért Menny-faladra.

Egyszercsak, íme, lehetek Jákob.
Kissé már vén, s kurtavasforma.
A Lajtorjáról már leszédülnék.
Itt, tövében várok Angyalodra.

Mindig azt hittem, Vele dulakszom.
Érzem én most: kevesellt ő engem.
Égbe bámult. Elfordult. Árnya volt,
ha árnya volt, mit földre tepertem.

Ó, hajolj le hozzám Titokzatos,
Földnél mozdíthatatlanabb magma.
Emelj fel engem az Istent hordó
földdel összenőtt hintalovadra.

A mozdulatlan páncélsisakos
merevebb, mint álló körhinta-báb.
De mindegyre fölöttem eltekint –
arra a bizonyos Sarkpontra lát.

Holt rohanás századja, Huszadik!
Él? Bebörtönzött képzeletével
degeszre töm zsebet mohón – intel-
lektuális madáreleséggel.

Tudja: kék-ezüst csík a papíron:
robog a lokomotív a hegynek.
S kirajzolódik látszatalatti
vad kúpja a lokomotív-szegynek,

ha kék-ezüst csík szögekre bomlik,
a gép, mint hernyó, szeletekre vál,
fény-gőz bomlik, a szem mégsem téveszt:
tükrébe becsapódik a halál.

Ez az! Ahogy a kazán szétvetül!
Tornádó-petúniában egy ház!
Ahogy a tömeg tömegtelenül,
s végtag-esőben, föld, ágyúszó ráz.

Rég, a Köves úti sintérhajlék
bódéi közt a nyitottszemü holt
hevert a fegyverén ily mereven,
de vedlő, fehér tűzfal-szeme volt.

Katonaállkapocs közé fagyott
hóbuckán volt ily érintetlen máz,
amibe a golyó-Idő csapott,
a mozdulatlan semmi-moccantás.

Rohanás végállomása: harctér,
sírkert, tepsisor egy kórház alatt.
Lehet, hogy minden szem Sarkpontra les,
csak éppen jelt nem ad, néma marad.

Itt a holt Idő, míg fahinta-báb,
s a mozdulat magát leleplezi,
egy virághullámzású óriás
mezőt tükröztetnek a szemei.

Minden szem egyirányba néz. Oda.
Minden szem egyvalamiről hallgat.
Mester, előtted semmit nem tudok,
s rám sugárzod, mégis, hatalmad.

Rám öntöd. Jordán vizeként habzik
ránccal kaszabolt kisfiú arcon.
S – szemem kivéve – lomha körhinta-
alakjaid testével elalszom.

De istálló templomod lépcsőin
míg Arezzóban lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.

Későn és korán

(Újból Arezzóban)

Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül
S minden míve tünő szárnya körül lebeg.

Nem Petrarcát hallom, hanem Berzsenyit,
bár a Via Pileatin lépkedek.

A szárnyas idő? Késett évtizedeket.
Forgószél-szárnya fiamért korán kapott.
Későn és korán – melyikük kezéből
kell elfogadnunk a vakfehér botot?

Későn és korán – két nakonxipáni lény,
két szélkisasszony – álomnak hús, húsra: köd.
Erre csörög diójuk – s csíkká hullsz, szív.
Egyik zsákba dug, a másik kútba lök.

Fiú, lehetősége kinek végtelen,
és álma nem ismer mást csak szorzatot.
S apa: kiégő múltjából kivonták,
és lehetősége mind szétosztatott,

e lecsupált és amputált, és lecsapolt
későn, ahogy a koránba belekarol,
kapu illanékony, szétrezgő hőből,
melyen a vad hús-vér van átzakatol.

Fiamnak Arezzo hegyre épült város.
Téglaként faragott kőből süntüske fal.
A Palazzo dei Priori ugyan
börtön, nem városháza bástyáival,

de a Dóm mögött a gyantaszagú bódék!
S az elhagyott ligetben, hol a hinta száll,
ott erős-szálú Sámson-hajat lobbant,
ott csikópatáival szikrát kapál!

Sámson-hajon át zászlós Délsziget úszik,
és a látóhatáron csupa Délsziget!
Tombol a síp! – Hogy földdel telitődik,
s jeremiád a sárból?, ki érti meg?

Ki érti meg kentaurcsikó korában?
S hogy világtalan! Hiszen kendő a szemen!
Korán. S nakonxipáni keze palánk:
körülfonta az arezzói hegyen.

Nekem Arezzo: a küszöb alá nyomott.
A P-beli wc-előtér, a szekrény,
hová Gaált dugták, mint ide Pierót.
Íme, Kondor Béla függ itt keresztjén.

A Francesca-templom: megszelidítetlen
oroszlánja körül leprásfalú ketrec.
Ó, ha megkésett magyar vagy, P-beli,
otthon vagy hát! A sorsodra ismerhetsz:

Rátkay-festmény, Soroksár alá lökve.
Cs. T. költő, fejjel lefelé a Dómban.
S késő! Rajtunk a Hatalmasok ökle.
Arezzón? Honi októberi hóban?

Körülzár, mint egy tankcsorda a várost
késő-nénikém nakonxipáni keze.
Szemünkön kendő. Seholba indulunk:
világtalan világba s hazafele.

A szőnyeggé szőtt párduc

Egy ifjú szőnyegszövőnek

Mint poros-ezüst folyosón falikárpit,
a rémtettek termét eltakarja
a Dóm s a Medici erőd közt a pázsit
szőnyegből szőtt zöld párka-alakja.

Mozdulatlan s mégis csupa hullámhegy-völgy,
ahogy mély fölött csillan a kékség,
oly ártatlanul ejtőzik ez a park-hölgy,
a párducmorgás behajtva hétrét.

A nyúlra idomított párduc a hajtó-
fiú véres rózsafej-szivével,
e címerállat évezrek óta tartó
zabája fedve új s zöld bibével.

Virágszirommal, arannyal hímzett minta:
hintán Sába kicsi udvarhölgye.
Száll a delejét gyolcsába rejtő inga –
tán egy régi szőnyegszövő szülte.

Ivókútnál a hófehér egyszarvúnak
rózsaszín szarvhegyét is ő szőtte,
hinta-kedve száll, s mint hattyú-vonta csónak
repül a lánytest gyolcsát áttörve.

Mint a hegy utcával koszorúzva körül,
ha az esti ablakok mécse gyúl,
elsötétült bokán a gyöngylánc tündököl.
Térde holdja süt a napfényre túl.

Szőnyegminta a vénülő lesekedő,
ki égve hintától hintáig jár:
medvetáncú hajlongással szimatol ő
aranydiót a lány lábainál.

S hímzések ők is, a kis piaci szarkák,
bokorba bújnak, kopót játszanak:
lesik az aranydiót, hogy kikaparnák,
akkor tűzként közibük ront a had.

S hímzés az is a hinta alatt, a fűben,
a fű zöld párka-ölén a birok,
gyolcsából virágszemetet röppenőben
arcukba szór a lány – s a képből kifut.

A rémtettek termét eltakarva, szőnyeg,
egyszer csak közepében magamat –
látom az alkony málnabokrába szőttek,
s a fonál fölaranylik, lángba kap.

Csak ezt kövesd, nehogy hátráló léptemet,
nehogy a Kis Hölgy selyem lábait
Gí s köztem, öléig hóban. Ne érj Telet,
mikor utunk oda már visszavitt.

A Petrarca-ház előtt

Firenze földjéből kivetett Petracco,
kit Arezzót lakni
erőszak kergetett,
egy fiút nemzett itt, ki a Dóm mögött írt
világot szoptató
boldog szonetteket.

Szerelmi szótára, se latin szelleme
kedvemre nem szolgált
– ez gyerekkori csőd:
idegen szobának aranyló díszlete
Petrarca virágos
ripsz könyve azidőtt.

A selyemhuzatú állólámpa narancs
fényködében villant
aranynyomat neve.
Mellette zongora: egy háromlábú szörny
morajló hasából
méz csurgott, a zene.

Mint szobasor-végi ajtóban, menekült,
fél testtel rejtőzve,
féllel visszavágyva
hátráltam e titkok holdudvar-mélyéből;
mézbe, kínba mártva
kerültem az ágyba.

Macskamosdást végzett Emmi a verandán.
Dunyhástól repültem,
itta szám, szemem őt!
Nem vette ő észre, mily magasból hulltam,
aranygyapjút alám,
simított lepedőt.

Hiába volt az éj bogárnál sötétlőbb,
háromlábú szörnyből
folyt, folyt a mézzene.
Verssel telt meg hosszú, végtelen mély ágya,
s Laura lett Emmi,
Petrarca kedvese.

„Ki hűn szeret – szólt –, annak jó lesz halála”,
s fagy a ripsz könyv rajtunk,
éreztem, mint a gyanta.
Bár Petrarcát Emmi sohasem olvasott,
álmom médiuma
most csak úgy szavalta!

És borzadtam én e fentvaló világtól:
Emmin csüngve hűség
jutalma vagy, halál?!
Akkor inkább húga ágyába bebújjak,
s bűnömért majd élek,
ha Emmi ránk talál.

Én Gizum! Hónaljad csöpp oázisába
reszkető fejemet
hadd fúrjam! Élni jó!,
esengtem hosszan – és keltem Gizu mellől.
Fák hajnali tornyán
már fütyült a rigó.

Csak Emmi hallgatott. Nem szólt soha többé.
S Gizu? Még szeretett?
Nem is tudott rólam.
Levetve, fejemre dobta alvó ingét,
mintha üres ágyra – – –
Némán fuldokoltam.

Ez gyerekkori csőd – s tanulsága közhely.
Füled, kritikusom,
kinyisd, míg olvasod:
Értelmezésén múlt a legérthetőbb is.
A vers: sosem csak vers:
mindig plusz te vagyok.

Főpróba Arezzóban

Egy hét Arezzo. Egy hét középkor. Várjáték-főpróbák.
A Michelangelo albergo sarokszobája.
(Nem éppen a tengerparti hatablakos…)
Mintha éjjel hangszóróban vergődnénk a gödrös ágyon.
Gödre, mint a bombatölcsér; keresztben hasalunk az alján.
Végítélet harsonái kozák lópata-attakként
szikráznak keresztül-kasul a sötéten.
Bereteszelt ablak kicsapódik!
Őrjöngő arkangyal szárnyaként, kardjaként suhog, villog,
mintha a szemközti szobafal földig leomló
függönye mögött a két tetveshónaljú hóhérsegéddel
tapogatódzna felém ’52-ből hazulról.
(Volt képük hozzá, idáig settenkedni a nyomunkban!)
Elmegy a kedvem az arezzói hegyoldal
csillagbokrain sötétlő csipkenadrágocskáktól,
szállónk nevétől, sarokszobánktól.
Hát én már csak, mint koporsódeszka rámája
foglalok fejemben poros zsinóron kopasz börtönégőt,
megnyúlott nyakamban csigolyán átbökött kampót,
szálkás kötélből lifegő hurkot,
benne félig-gyerekévek üvegcső-testét?!
Vért hány, recsegve-ropogva szilánkká zúzódik,
közös burokban teletüskézi szembogarától a lába körméig
recski, nosztrai kopómat; vérével vegyülve
májbarna, sűrű ürülékiszappá rápúpozódunk
koszorúereim fullatag foglyára, szívemre.
Hát ez a ház vagyok én, házűr, koporsófalú ház?
Álló múmiaborító, emberalakú, istenmaszkjának évezreivel?
Ékírás rajta föltámadással telerótt,
de benső sötétje a börtön kopasz égője által áttetszik,
s ha Gí lüktető madárbegy-ujjheggyel
hajtő alá a verőér-tájhoz ér,
megsebzi a torkom űrjéből kidöfött akasztókampó.

Pedig sárgán nem is a végítélet harsonái recsegtek.
Arezzo őrangyala fönt toronyból toronyba szökdösött,
falból kilazult köveket dugdosott fülébe: semmit ne halljon!
Bogárhátú hegyi úton német sörhab komlótajtékja patakzik,
gázolják fanfáros suhancok:
mint keresztesek az ellenséges völgytorokból kiömlő ködöt.
Hajnali három óra van, amikor rézcsizmás főember
(mint tekintélyes tanárikar legalja:
hajdani leventeoktatóm), magáét leküzdve
a süvölvény macskajajt most már oltogatná:
„Ez nektek Középkor?! Várjáték-főpróba?! Arezzo?!”

Dán lányok

Amíg Gí vásárol, én a dán lánycsapat
combtövig fölszaladt szoknyáját bámulom.
Hőségből pördülő levegő-harangról
látszanak leválni elém, a fű közé.
Előbb még kecses fríz, kéklő ég derekán
illendő fonadék – öt érzékszervemnek
hirtelen kitakaródznak most! (Nem látnak?)
Én ennyi rengeteg tejfehér holdas bőrt
estig se vonszolok ebből a lángoló
édenből szemhéjam alatti istálló-
szénámra!

Este majd föllépnek. Éneklő füzérben,
miniben.

Majd combjuk havazó husángja halomra
csépli a bajvívó Toldikat: oszlopra
ráhúzott kísértet-páncélvért rugóra
csapódó tárt karú vasától éppen csak
szabadult apácafiúkként verődni
alájuk.

De most még Pán szobra kő-kecskeszakállba
lihegve maszturbál. Nekik meg kétfele
fut szemük fehérje; északi libabőr
futkorász ingükben. Kórusuk se nem hall,
se nem lát, egymáshoz bújva csak búbosan
izzadnak;

össze és vissza ver, kalapál szívük, hogy
izegve-mozogva a fűben maga is lepréselt
virág lesz.

Előrohanó gyerekek

A sarok mögül vadul kifordul,
légbokszoló karján pálcika-düh,
feje leszegve, szúr haja szarva.
Térdharisnyája feketén kókad,
harmonikaredői bokáján.
Mint hangrobbanás, a gimnázium
röheje porlaszt kő-galambházat.
Kölyök-Rátkay, Rabelais-t rajzoló,
Beethovenjét kabátzsebben hordó,
a Pastorált szorgosan füttyögő,
míg végetnemérő csontos ujja
szigorún araszolt partitúrán.
Hogy kottát nem ismer, nem zavarta.
Álltunk áhítattal, s a Föld repedt
burkából hosszan valami fénylett.

S kit Tibi mindig Hercegnek látott,
a Petrarca-ház alól kitáncol,
fa-arca lötyög a mackótáncban,
ahogy Margót forgatta körül
’45 piros, kék erkélyein.
Mi fölnéztünk rá, s a rács ködösült,
lehullt, mint korom a Kis-Dunába,
s Gorgó-nénijének lágy tomporán
keze mintha léghajót övezne,
a Kende Kanuth utcán túlrepült.
Ó, onnan, föntről hosszú, elegáns
késtartó bársonytok a városunk.
Porezüst. Finom tetűhas-ezüst.
Papírsárkányt festett föléje ő,
s mi madzagjába kapaszkodva
egyszer csak eljutottunk Arezzóig.

S szalad a héregi levélíró,
s a nagyobbik Balzám, koporsóján,
s Vilmos, ki Isten tudja hol veszett,
s Imre élősdiei, fürtösen,
és Juhász Sanyi verskancáival,
s kiken anatómiát tanultunk,
nővéreink és unokahúgunk
Fellini-kalappal takaródzva,
nyakláncával állig-gombolkozva,
őzsuta-gyöngén hólisztbe lépve,
lepedő-állaton háton s hasmánt
nyakig emelt lábbal nézve tükröt,
itt vannak mind a fabódé-árnyban,
égett gazban, mellvéd-repedésben,
szállnak hintával, lógnak kötélről,
mintha csak P-ben, mintha csak P-ben.

Képeslap

Már egy hete Firenzében élek, de ma találtam igazi otthonomra Arezzóban, Piero della Francesca paraszt-templomában. A pusztulás angyala döng itt vascipőben, dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.

Egy lány volna csak?…

Mellvéd mögül ez az elkékülő
hegy-völgy barázdasor Toscana csak?
Szétnyílt rongyba burkolt harangütő:
toronyárny seper címeres falat.
Alóla kivillog vasháló-drót,
ezüstporu ággal hajamba kap.
Vasnyakú kőkút, vén vizelde,
kátrány lefolyóján sárga lepke,
s nyögő állványzatán a bárkanagy
kopott hinta – rajta lobban a gyolcs:
mintha csak fényéből állna a Hold,
oly vézna és hosszú ruháju lány
vízszinten leng. Egy lány volna csupán?
Öreg ez a kép. Csak éppen öreg
vágy-vadászhoz illőn kifinomult.
Most vékony aranylánc csüng a bokán,
hol meztelen hempergőzött a múlt.
A testtelenítő, ritkásan szőtt
szoknyában virágbibeszáj remeg.
Ez csak Arezzo? – Rombuszpárnáján
fektettem egykor gyerekfejemet.

Üdvözlégy

A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek

Nagy, nehéz napokban te, súlyos Súlytalan,
mint a Hold pengéje, vágj szívem burkába,
belőlem kerekedj, Jel, fényes világgá!
Ott kezdjél forogni, mint lábujj-tornyáról
kinyíló táncosnő, szép-titkú arcának
száz-szobás szemével – hogy mindent megérthess,
és mindent megtudhass, és mindent belássál.
Vermem kardfokától, ahol vérem lángolt,
négy részre kaszabolt tetemig szivárványt:
csak neked nyílhatott, csak szemed láthatja.
Hó hullik előtte, jég hízik mögötte.
Tél. Őszöm. Nyáridőm. Hol hagytam tavaszom?
S a hármat utána? Volt vagyok? Mint aki
rég halott, s nem érti: itt van, és mégse már?
Fog, de nem érinthet. Néz, de nem láthatják.
Kékmadár, Túlvilág, hintázik ágamon.

Mi csillan? Olvadás? Papírom fehérje.
Te látod rózsáját? Hogy kihajt, s virágzik?
Öleden, álmodban, negyvenhárom éved
nagy rózsabélésű szürkület-köpenyét
borítva fölébünk (gyereknek lesőlyuk;
szétpattant gombsornak titokzatos rése;
szoknyahasíték-szem; hegyen túl szökőkút
sugara mögüli gyerekkori arcod),
vágok rajta nyílást: s Időm szívét tálcán
lent, a keskenyülő folyosó-szobákban
a percek zavaró kattogása nélkül,
az órák kiszáradt levél-gerincének
ropogása nélkül, királynő-kezeddel
önnön fénylésében nekem dobogtatod.
Sohasem leszek volt, amíg a kezedben,
száz szobás szemedben kel a Nap s lenyugszik.

A többi képeskönyv. Lapozott iszonyat.
Szamárfül kunkorul: tűzben sül, hamu lesz.
Mi marad belőle? A Lungoteverén
ránk-hajtó barom s gép: ujjaid csipeszén.
Állkapca, kormányrúd összenőtt: együtt ég.
(Nem így volt?) S vezettél – Tóbiást – út fölé.
Alig dobbantottál, s ólom-anyagával
lábszár és bokacsont Hermész-szárnnyal röpült:
repedt sarkam föntről görögül mosolygott.
Kezed közt tartottál, nem a századomban.

Szebb Földön a Földnél. Hármascsengőd: zendíts!
Átüvegesedtünk, mint tavasz jégcsipkéje.
Csörgedezhetnénk most, mint szomjasnak forrás.
Fölkattinthatnának, mint este a lámpást.
S száz-szobás szemedből lenyúlna az ég, hogy
leljenek fogantyút a tébolydaajtón;
szemetelő ködből, kifelé, fel, lépcsőt.

Toronyzene

Magyar Istvánnak és Babikának

1

Mikor elsőt lépem föl a csigalépcsőn
Magyar István után, vaslapcsipke-rácson
átüt a patkányvér; csontvázgúláidból
ahogy előtörnek, Város, a fiaid,
huszadik századi megsértett légiók;
gyerekszörnyetegek, vastagorrú nimfák,
macskakő-gödrökön gázoló suhancok;
nevedben emberség, őrültek a téren.
Kék áll és golyószem: ravaszán rendőrujj.
Palazzo Madama:1 Spadolini kövér
koporsója nyögi hervadt koszorúit;
unottan leffenti frakkját ajtónálló.
Megvéd tőle kordon. Nem úgy, mint Szent Péter
előcsarnokában, hol az út kimérve
(mint tagbaszakadtan Moszkvában a gárda,
hol Kreml alatt Lenin homokórapor már),
vigyázza a rendet: „Mit akar e senki
Manzù kapujában?!…” „Ki az a Bernini,
akit oldalt nézne?!…” (Az se köti hozzá,
hogy ő is római.) S az ó-bazilika2
pápatemetőjén a szolga megaláz.
Látom a vén papot a Vittoriában:3
„Buja turistalány! Lábaddal mit művelsz?!…”
– Te, édes Szent Teréz, tán éppen szétnyitod,
s az angyal izmosan térdén tart, úgy repít!
Hátizsák-púpú nő, ha öled földrengés,
mindörökké áldott legyen a gyönyöröd:
egy ott, s oszthatatlan Isten és az ember.

2

Mikor csigalépcsőnk derekánál járok,
suta szédülésben, mintha a gyerekkor
bordó süvegforma körhintáján ülnék,
nagy hullámot vetve ami csak keringtet,
alattam összefut a csipkevirág-rés:
macskakő nem tűnik borotvapengének,
nincs patkányvadászat, nincs márvány Írógép;4
díszlépő testőrök fénylenek egy kancsón;
a Via Giulián fölpattant redőnyök
– kihagyva a börtön alvadtvér kőtömbjét
(pápa emeltette…5 kattogó fakerék,
üvöltöző kínpad, vasgolyót vonszolt csönd) –,
tárult tükreikből muranói csillár
öntözi, mint szakács a püspök falatját;
kirakatokban a ropogósra sült Múlt!
Innen már nem a hugy, a régiség sóvár
kalapos díváján csüngő arany csillog,
s a földig hajlongók mosoly-légpárnáján
hölgy úszik, kutyája, s pórázán szerető.
Innen már nem látom a motoros tolvajt;
hogy templomlépcsőről elgurul a részeg;
koldusnő szemét se, ki egy finnyás nyelvész
akadémikusi tökélyével koldul.
Innen már nem látni mögéd, festett színpad!
Traianus oszlopán Gível kézen fogva
a „Popolo templom”6 női közé érünk.
Hol Átlósutcai7 Habakukként szökne,
de hajtincsén fogva, csibészes jósággal
emeli fiúja, az isteni küldött,
Teréz angyalának erzsébeti ikre.

S hiába a horgas, prófétáló ujjhegy,
(Bernini márványa válthat cédrusfára8
fönt, az Aventinón), s hátrálhat, hol röppen
az ötödik század kapuján a Hajnal,
szakajtóstul, ott is üstökénél fogva
ragadja az Angyal Égbe, dicsőségbe.
Ez itt a „Popolo” Chigi kápolnája.9
Ez meg Salviati Éva-teremtése;
egy merész teremtő: Atyaistent másol!
Nyápicok! Elvenni így kell, ami másé:
add hozzá magadhoz, s tiéd, ha magad vagy!
Mert átütsz rajta, mint Salome a fátylán.
Mint Péter vén szíve a Caravaggio-kép10
pőre aggastyánján vakon, s diadallal.

3

Na te, csigalépcső, abba is maradhatsz,
gondoltam félúton, Donatellám11 fogva,
fönt majd a Szél süvít, s Gumibaba-sellőm’
– Paradicsomunknak lebegő kertjében –
bőrdzsekis önmagát szétlövi sárkánnyá.
Jobb lesz nekünk itt, a „Popolo” sarkában!
Mint hét és fél évig kenyéren és vízen,
jól elélünk Gível kézből kézbe adva.
Csapjatok majd ránk csak nehéz templomajtót:
ami él, akkor kezd élni csak igazán.
– Falconieri-ház!12 Palazzina-lakód
társaságba vágyik: a Chigi bankja13 vár!
S a Sixtina-hajlat Delphicája előtt
látnám, hogy megmoccan szembogara lassan,
elválik lángtövis-koszorús jövőnktől;
átvilágló könnycsepp – s Gí szemébe nézek.
Nézzük egymást ketten, meztelen, mint szobrász
háttal álló nőjét a Saigoni vázán,
könyv fölé hajolva, míg áll csak a szívünk,
s úgy várjuk: megfordul! Hiszen már hátíve
porcelán alól is Isten léptét leste.

4

De ekkor fölértünk. Borromini bizarr
ikerfejeivel fogadott a tető.
Ókorimádat, faragott kőmellvéd,
kopott szakállcsigák, időtlen égivók.
Átnéztek fehéren, mint a vakság botja.
Napszállat volt már rég. Cavallini festett
ilyen alkonyatot, napszállat-szárnyakat.
Rómát eltakarták. Róma nem volt sehol.
És mégis énekelt. Mint gyerekkoromban
lapulevél alól üvegen fütyülve,
fésűn és papíron zizegtettük fújva:
„a királylány lába kivérzett az erdőn,
üvegkoporsóját bányába rejtettük,
tengerre úsztattuk, mégse volt nyugvásunk.
Köldökéből inni egyre csak szomjaztunk.”
Írt is róla Shakespeare, Csillag Tibi is írt,
Epreserdő alján zizegtetett papírt,
felét a Dunába, felét Erzsébetre –
Róma nem volt sehol. Róma Erzsébet lett.
Nem toronyból, miként régen muzsikáltak,
toronyban hallgattam a sosemvolt zenét.
Mint visszanyelt könnyet: szerelmed öléből
iszol tiszta forrást. Szeretted halálán
amint kérges szíved: fölérzi, hogy te vagy;
téged enged alá Yorick, a sírásó;
a te hűlt helyedet viszi most már lábad;
csurig megtelt széfed rejti már, ki voltál.
Minden zene sírás magadon szeretőn.
Tengerzöldvíz-aljú üveg mélye kottyan;
didergő gerinced szakadékán ömlik,
lefut a meleg víz, s kacarászni kezdesz;
börtönablakodba téli napsugár ér,
s te álmodban otthon tiszta ágyban fekszel.
Mint jószagú párnán, arcom belefúrva,
mint Gí vállgödrében kettőnk lélegzetét
– Róma, nem láttalak –, hallgattam a zenéd:
Puszta kézzel fojtott, tőrbe csalt, megnyúzott
Angyalod muzsikált, úgy lopódzott mögéd.
Féltérden mögüled befogta a szemed.
S az ujjain átal, te, fekete Mélység,
mint sávos léghajót, láttad, hogy fölrepülsz.

* Palazzo Madama, ó-bazilika, Vittoria, Írógép, pápa emeltette, Popolo templom, Átlósutcai, cédrusfa, Chigi kápolnája, Caravaggio-kép, Donatella, Falconieri-ház, Chigi bankja (jegyzetek)

Madártetem a Santi Quattro Coronati vártemplomában

A noah-noah hogy Gí-noáhval
negyedszer küzd meg tébolyda-oldalával,
ablaktábla mögül öregasszony
kőkopogású tekintetével –
hugyban ázó fekhelyek forró szagával,
ahol a tizenhármas villamos szembe
jő a térdbe-metszett kanyarban magával;
s pókláb-kőív pillérek alá letérdel
földtől szennyezett rongyában az ég,
hogy homokporlásban lásd jobban: A bordák!
(Szétroppant, üres bordaváz, ez fönt a kép.)
S lásd két udvarával kormos erőd tornyát;
mint széklete fölött: kiszakállasodott;
kőtörés-sebhelyes guggolásba dermedt,
Róma fölött a Pokol tengerzöld
tornác-homályán döf rád keresztet.
A hegye sírhely-üregekké tör-zúz, Föld.

Ő pedig ott kézen fogva Gí-noáhval
átmegy mindkét udvarán. Át kapuk alatt
(boltjuk fölülről néz királyokat);
mint az Utolsó Ítélet vakolatán.
És verejték-ragasztotta akól-falán
magos cella nyílik hátoldalán.

Fala pórusait belélegeztették
embervérrel. Ablak sehol, csak nyíladék
vasrácsán a nyúzott rojt, az ég.
Tetemek vonszolásától szálkás a padló.
Vér buggyan alóla, mint a falból.
Lesz fekete rozsda. És abból por.
Kőrés-szürke levegő esőz a porból.

A cellában ketten, ők. És a Harmadik.
Makacsul fölhúzza csőréig karmait.
Szemben az éggel, de már megvakultan.
Viasz-láb, viasz-csőr, tollba-fojtott holtan.
Koronába foglalt szívverés: szívzúzás.
Ember és szándéka: magos, cellás egyház.

Előbb ágyasház lesz – csak aztán a fegyház.
Fönn: harang magánya. Padlón, tollban: csontváz.
Előbb Cecilia muzsikál belülről.
Előbb Teréz szíve kacag arany nyíllal.
Előbb menedékhely – csak aztán a csapda.
Utóbb Teréz márvány mutatóujjával
a semmi rácsába kampózva halállal.
Négy fal bárdja utóbb a szárnyad lecsapja.

A hajópadlódon Quattro Coronati,
a Kívül hiánya előbb képnek látszik,
mikor még nem halt el a begybe nyelt ének.
Előbb a rácson túl fa és fészek: égbolt.
Előbb áll a Mennyben. Utóbb lesz, hogy szétfolyt.
Akkor már minden szög téged tépő véreb.
Előbb csak virágmag – hullik a padlóra,
mintha a tetemmel terhes árny nem kúszna,
mintha a négy sarok saját tollcsomódat – – –
mártja szürkületbe majd a szemgolyókat.

S hogy a Kívül – fekete angyalfej –
a Quattro Coronati előtt haladt el,
ahogy Sába királynő-hosszú nyaka hajlott,
s viasz-láb, viasz-csőr tollba-fojtva holtan,
szól a noah-noah Gí-noához forrtan:
Ő tudta befelé. Én kifelé tudjam!
Uram, a szárnyam én sosem tékozoltam.
Vasketrec. Kőcella. Péter és Pál kampón.
Maradjak, mi voltam: terád nyíló ajtó.

Salve Regina – avagy ars poetica, 1994

Fújják harsonások, földagad képük.
Befelé fordult szemgolyó-tojásból
visszájára torzult pelikán tör rést
(önfeláldozás, címerállatod volt):
rettegés-szörnyünk arcunkba váj csőrt,
májunkat falná, fölkortyolná vérünk.

A Körforgás kész hát! Noha, mint dermedt
eszelős agyban szétvert hangraforgó,
áll a röpülés. Gödrön az Ős-szél: áll.
Halottasházunkon keresztülzúgva
zúduló kőtábla függ esésében.

Megfagyott Poklát fojtja el bal és jobb.
Szent és bandita: harapófogóban.
Középen az Idő kitömött baglya;
üvegszemében engedékeny perc sincs.

Sohasem hittem, hogy Jézus előlép
– anyja, miként ha Ádám bordájából,
tapad fiához (a szeretet: Isten!) –
s fölemelt jobbjával kettévág, mi egy vagy,
elveszett Teremtés. Nincs többé bűntett.

Költeni annyi, mint emberré tenni
– rettegett Állókép – sóvárgott Túlnant.
Vers, te anyánktól tanult odaérés:
Mária letörli fiáról a szégyent.

„Közhely s iszony pengeélén”

Gergely Ágnesnek

Itt valami baj van! Versünk torka véres!
Hol a nyele penge, hol az éle csorba.
„Nagy idők tanúja” – hol jutott nagy idő?
„Gyúl-e még gyertyányi verssor” a háztetőn?

Melegít halandót? Vers, vetsz-e rá visszfényt?
„Nappal horzsolta fa”? – Caravaggio vége
a Sant’ Agostino zugában, perselypénz
durva, sárga percén! Lépcsőző ég során

némi: voltak jobbak! S zuhanás-gyakorlat
(„nőtt, kit nőni hagytak”), de senki sincs érted,
s te sem magadért vagy; lámpása, tökélye,
szórendje, aránya – nincs tiszta jambusunk.

Naponta a bélsár megszégyenít minket.
Rút illemhelyeken a torz szülés-máslat
virággá alakul; hajnali angyalként
(számoltuk-e hányszor?) férgeink fekhelyén

kelyhéből megitat, hogy tüdőnk bírja még,
s ritkásuló csontunk, nyárson-forgásunknak
rettenetes bűzét. Szép! S excrementum lesz!
S bélsara: rég nimfa! – Szentjánosbogarak

lampion-menete, ha kanyarog este
az otthoni erkély alá borult bokrok
labirintusában – Hol az én szárnyam itt?! –,
ragadom meg vállam; de önnön angyala

lehet-e az ember, magát földhözvágni?,
üstökénél fogva tenni üstökössé?!
Szép: ami belőlem hiányzik. Szép volt ő,
aki még én voltam, amit a múlt szétdob:

a Nessus-ingemet, thézeuszi kardom!
Hogy Ady-koromban még az Imperial
szobalányát Léda nekem vetkőztette,
s a Via Veneto platánsora alatt

szoknya-máglyájába én vesztem a hintón.
Mikor – Kosztolányi –, hogy odafönt bál lesz,
oly üvegsorokban, ami peng is, lágy is,
ki nem hűlt szivárvány, ami hajlítható;

harmattal teli kád – fürdettem az embert,
mintha Angelico, a Beato festne
Ferencz József alatt versképeket Pesten;
a b a, b c b – Trianonig, s után!…

de azóta itt, s most, torka nagyon véres!
Hímrím és nőrím, ó ez a könnyed félmúlt.
Naftalin szaga van minden új ruhának.
Kétszer kifordított estélyiben viszi

Bugattin Tamara grófné a kreol lányt,
csak ezt firkantottam a Farnesi kádra,
s mint a zsiráfnyakú lámpák fénye, ringott
ormótlan teknője ónzöldes kőfarán.

Költő, ha tért akarsz: pápa tiarája.
Meztelen királyok szűr-remeke: volt-nincs.
Lakj az Aventinón, s szerecsen ágyast tarts,
kínai kedvenced: nagy keblén elalél.

De a vers levágva. Mócsingig kimérve.
Nem Fekete Angyal, nem Szent Györgynek hívják,
aki szíven döfte. – Fellini-orrszarvú,
mint a hajóűrben, lebeg nagy vizeken.

Szörny-Gargantuája Kháronig lesüllyed.
Majd Michelangelo fölfedezett zöldje
hasát bederengi, mint tátott barlangszáj
páfrányerdejéből egy kis bordás napfény.

Triptichon

 

Fejre állt szonett – avagy hová jutott a vers Diotíma ablakától?

Bolond: repülni vágyva pörgöm.
A „csapdás lét”: e szárnyszegettség.
Ki hinné el, hogy égbe esnék
gyökerestől tépve, rabszolga,
s az út, a cél az Ablak volna
(ki hall engem, ha itt könyörgöm?),

hogy amitől te Fény maradtál,
Isten világa – szeliditőd:
rám is az égi kirakat vár,
tölteni ott tán szebbik időnk.

Nekem gödör maradt e század,
elásva szájig, mállt a torzó.
Vers? – Ím, kitölt latrinatájat.
Lópotyadéknak se utolsó.

 

A szonett kezd talpára állni a bécsi gyorson

Ablak? S ha Diotíma lába? – Látom!
Hol a balt, hol a jobbot, hol a kettőt!
Tálcán – kupé ülésén: bársony ágyon –
két méterre tőlem a Teremtőt.

Ki Ganümédeszt cipel szemhatáron
(s: Európa Bikája, ne feledd őt!),
most tíz lánylábujj! A feltámadásom!
Védtelennek látszik: gyönyöröm esdő!…

A bölcs háttámla minden mást eltakar.
Térdtől fölfelé nincs Diotíma ott.
Mint az éjszaka, ficánkol a magod,

rózsaágy a hipotalamusz hamar!
Terítve völgye holddal. Puha, sima talp,
surlódj csak egymáshoz! És a Rózsa hajt.

 

Gödörnyi rózsa

Ha majd a gödör rózsával megtelik,
alul a trágya: a század, a halott.
A bűz. A kár. Rázza Isten tetveit.
Sarába vesznek mákszem pillanatok.

Kinyílt szirmába szétosztva magam,
harmat az alján: börtönöm elfolyik.
Heisenbergi Pontnak aurája van:
éjt érintő fény – én! (Bizonyos fokig.)

Életemben tükröztetőd ha lettem,
magam vagy más rabja, mi csak közvetít
– csak a kimondhatatlan technikája –,

most hogy burokkal huzal lobban lángra,
nem értve mint, hisz értelmezhetetlen,
rózsám legközepével hull Istenig.

Látószög

Voltak magas évek. Most pajta-alacsony
ég alatt – méhben alvó magzat – nyakamon
a fej. Hátra nem tud: előre hajolhat.
Akár a górcsőre. Földből most lesz oldat.

Ez a látószögem. Róma macskaköve.
Ki ne nyúlj utánam – szét: ég rágta töved –,
nőnemű Tisztaság! Anyám és Szerelmem:
egykor magas ének. Szélfalú már vermem.

Írnék János-Pálnak: intene le gonosz
ajtónállót; szolgád, s nem Minotaurosz!
Ne bikabűz dőljön ablakod alatt rám!
Tele az utat én angyalokkal raknám.

De visszakérdene: őket honnan vegye?
Lefelé nézek hát, nagy, szelíd gesztenye.
Levélrágó hernyók: teremtődtek, élnek.
Isten tetűiként: kapuján pribékek.

Ahol hatalom van, fogdmegje ha terem,
nagy pecséted, pápám, templomszolga kezen.
Della Portád sóvár oltár-hölgye térdén
itathatom szomjam rossz papod miséjén,

de a vézna gyermek madárka-válla itt
a vaknak bűn! – holott: ott hordja szárnyait!
Carafa – János-Pál? Dög Huszadik Század,
te csak megtalálod szolgád, s Volterrádat!

Hát farmert Jézusra – már felbőgne kocsim!
Zord Arany János kép: nappal vagy bakacsin.
Tűkanyar-csikorgás. Vén vers, te, most lapulj!
Gyászleples dob, ha döng, lapátnyi föld, ha hull.

A Sibilla és Ignudója

E fiú, háta mögött a Vízözönnel, térde fölött
az égbe vicsorgó lehúnyt szemű lóval
(a lónyak szinte kinőtt egy bivalyszarv
ugató-fehér harapófogójából, mint levágott fej a tálból),
átmeneti szellemi lény volna az istenség s az emberek közt?
Mindkét nem legjavából gyúrt teste lenne a lélek képe?
A széttárt comb Herkules húshegye közt a fallosz
üres, mint egy pólyásra csavart medvebőr;
nem tudod: Toldi Miklós-i izmai vannak-e ennek az
Afrika orchideáiról elhajtott puha és sima tomporú nőnek,
vagy most fog, mint iszonyat által megrepedt burok
a hermafrodita álca hímoroszlán-válláról lehullni,
s a szikrás hullámot vető hajzaton a szalag
(hosszú csónakján a Dunán cikkanó-evezős barátnőm
homlokáról ugyanez virít)
szemed előtt lesz ókori ifjú fején a győzelem pántja.

Csakhogy kié? Tiéd-e, ha az övé?
Igaz-e, hogy a bolygóitól körülvett főalak
naprendszert alkot? Ha igaz,
ez a se fiú, se lány, se isten se ember, ez a Köztes
mindössze kisugárzás, akit az Erüthreai emanált,
a henteskarú, a „Kimerült”,
szórakozottan lapozgatva szibilla-könyvét
a növekvő félhomály bárka-alján.
Kérdenéd, mért idegenkedem ettől a robosztus nőtől?
Mert a túlsó járda P-ben mindig tele van vele.
Ó, mindig előhajlik a készséges lámpagyújtó puttó,
hogy lapjaiba világítson,
s látom vele szemközt Ezékiel fölháborodástól előmeredt
hófehér nagyapa-szakállát,
a szél is lebegteti meg a szidalmazástól remegő szájszél.

Hja, késő. Már késő ennek az örökszép asszonymonstrumnak
a korholás, nagyapánk!
Henteskarja annyit se moccan, mint bögölycsípésre
a tehénszügy.
Hát mért nem vehetni észre, hogy vérbeli buñueli ötlet
épp ennek a nőnek tartani mécsest (mindig, öröktől fogva)?!
Akár a sivatagi Szfinxre bíznád, nevelje föl sivalkodó
porontyaid.
Ez? Hajéke tűjével elvégzi, Attila orrvérzésben kimúljon,
s utána, mint a kimerült, nyitott szemmel ültében elalszik.
Buñuel trükk nélkül metszhetett volna borotvapengével
a szemébe,
öt földrész mozija előtt is állná a vágást rebbenetlenül.
Úszhatnak vele szemközt a La Manche-csatorna égő hajói,
mint Dieppe felől vízre bocsátott lángoló pulykaketrecek,
s a szénné égett sültek a páncélosok fölolvadt, csillogó
marcipánöntetében El Alameintől a doni hóig – :
ő Sztálint szül, John Fitzgeraldot fölcseréli Onassisra,
s karja még mindig fölhasított állattetem súlyával csüng az
oldaláról.
Férfiak! Kit vett ez a kar ölébe, hogy „álmodd magadat
gyermeknek újra!?”
Ím, a főalak, s a platóni fölfogásban kivetült benső:
isteni jellegű emberi lélek… Miért csodálkozol?
Ha a Szent Péter templom Elvarázsolt Kastély,
a Sixtina talán a Tükörterem: nézz bele, megmondja, ki vagy.
S Michelangelo repedező szörnyetegei megtelnek
torokszorító jelentéssel,
mint ahogy a világegyház megütköző szeme előtt
a Bazilikában Bernini üres karszékébe
beleül az Isten.

Bodini: VI. Pál

Florentino Bodini szobrát
el ne mulaszd a Vatikánban!
VI. Pál fából, fémből, rút
anyacsavarokkal szerelve,
csapolva, esztergályozva áll.
Sch. játékaira hasonlít,
csakhogy monumentális vad
modernség, a diabolikus
hozta létre! Bartóki iszony:
Pál – mint csodálatos mandarin.
És semmi folklór – hacsak úgy nem,
mint a Concerto Grosso Túlpart-
morajlása. Mint a kivégzett
utolsó látomása a fal
lefelé induló aranyhaj-
indájú repkénylevelével.

Klasszikusan megmunkált kezek,
de oly nagyok, mint kanyarban a
villamossín-sikoltás. Galamb
röppen alóluk komikusan.
A pápai faköpeny nehéz:
rab-halál az ólombányában.
A két szem annyira gömb s csiszolt,
hogy vakságában levetkőzik
előtted az emberi nagyság.
Nem hall mást ő, nem figyel másra,
csak az agyagrepedezésre.
Ő fából, te húsból, de együtt
peregtek szét, mint por a szélben.

Nagy mű? Szörnyeteg szobrász? És Pál?
Megrendülök a Hatalomtól:
lélegzetállító ez a Fény!
Hány ezer évig várjak P-ben,
hogy Bodini fa- és fémcsapos
káromlásszerű öröklétét,
az igazmondást az én Pálom,
mint megtisztelést, elfogadja?!

Fabricio hídja

Egy hosszú szoknyás, nercbundás asszony
mezítláb megy a Tevere hídja felé.
Izgalmasabb, mintha meztelen
cicázna ablakod előtt, szűzi hóban.
Vajon a Tiberina-kórház vagy
a Szent Bertalan-templom kapuja nyílik
a híd túlsó felén, a szigeten,
ha az alacsony, antik oszlopok közt
elsuhog, s minden oszlopról a négy
lecsonkolt emberfej kikopott szeme les
dzsungelt növesztő léptei után?
Fekete szoknyája mögött a rózsaszín,
a kék orchideák összeérnek,
s a hústalanná eltörölt szájív
gúnyos fintorba rándul, mert íme
a vele egykorú hídkő lélegezni
alig képes, ahogy rászakad
az asszony csupasz talpa alól a vadon.
Kár, hogy e kis híd nem bővelkedik
kőpárducokban. Odasompolyognának
a lába alá, s szórakozottan
(vagy gyerekesen) amíg ott latolgatná,
hogy templomba vagy kórházba térjen,
húnyt szemmel tartanák arany szőrpofájuk
a földdel még csókolózni tudó
hosszú s hajnali bőrrel bevont ujjakon.

Római kagylóvirág

Hazafelé a vonaton az alkalmi utazótárs, egy kolozsvári
énekesnő Gít szenvedéllyel elhalmozza római búvó- és
evőhelyek címeivel.

Róma – ó!… Pánikszerűen menekültünk északabbra
(bizonyára e vándort istápoló szentlélek-paradicsom-
címek hiányában).

A Sixtinában a toloncházi csődületben láttuk: a gabona-
raktár-szögletű kápolna alkimista keverőtégely-bensejében
beteljesedett rajtunk a kémiai kicsapódás: az oldat
tetejére fölszorult Michelangelo ember-mennye. Mintha
mágikus hatalommal még présbe fogta volna a vegyület
egészét szétválasztó erő, kíntól s gyönyörtől feszülő izom-
kötegekből egyre hullott nyakunk közé az oda föl nem
való,
hullott vissza a kicsapódó salak, s fullasztó
salaktömegünk lent, a szilencium ellenére recsegve-ropogva
sokasodott.

Michelangelo alakjai úgy néztek minket, ahogy a meztelenre
vetkőztetett hadifogoly a fürdő bejáratánál a kazán tüzébe
bámul, hová hosszú vasfogókkal behajították tetves rongyait
az ápolók. Alakjai nézték égő tetveiket, s szájszögükben
megkínzott mosollyal indultak a fertőtlenítő medencébe;
tetűmentes életük felé.

Most már – most már! – arra is képes lett az egyik, hogy a
másikat önmagától óvó szégyenét legyűrve, mutatóujját az
atyaszakállas Mindenség mutatóujjával összeérintse.
Menekültünk emberségünk besötétült mennybe-érése elől a
Vatikán labirintusából.

A pompa tehetetlen magömlései arannyá dermedtek
az ajtók szemöldökfáin.
A Raffaello stancák kimosdatott újgazdag angyalai,
hatalmasai mintha csak a mi népjóléti századunk
személyi kultuszának nagyságait mutogatnák:
átbeszéltek a fejünk fölött.
Mint a kongresszusok viszkető keléseinken.
Mint a vezérkarok a politika frakkos, dúshajú kopaszain.

A labirintus kijárata salakfolyót okádott, s Raffaello
tévészemélyiségei disputáltak.
A Villa Borghésében, az Állatkert mögött, Róma vasárnapi
családjai fű helyett a 30 centiméteres porban kigombolkozva
hemperegtek. Pántos, szoros cipőjüket lerúgták. Voltak, akik
a porszakállas vén fák kéreghányó ezüstös-sárga törzsét
egymásba csimpaszkodva ölelték körül. Mások az
alárendeltek megadásával várták, amíg az útmenti kút
csorgó vizével a kristályvizes palack lassacskán megtelik.

De legszebb a kislány volt. Bokáig érő gézruháját magasra
tartott ujjai közé csípve, szétfeszülő lábakkal, kitárt
karokkal a foltos fatörzsre szögelt fehér lepkének látszott.
Ki más, a Szépség titkos fölfedésének mozdulatát őriző benső
angyal függesztette föl ily kényelmetlen helyzetében,
kereszten szinte, ég és föld közé.
Csakis az ő hatalma tarthatta ott, amíg megadóan feküdt
a gyermek, és e kicsiny, csendes misének láztól rázkódó
ministránsa, a kisfiú alatta térdelt.

A lábszár árammal átjárt bőrétől összeégett szája még most is
fölékerekedik a kolozsvári énekesnő szavainak a vonaton.
Hintázó bársonyülések sarkaiból hangerősítőkből suttog
rekedten és beteljesülten: Fiore di conchiglia.

Ki eljut Rómába, a boldog…

Ki eljut Rómába, a boldog, egy mozdulat közepén
hirtelen ráfagy a márványpadlóra.
Megdermed, mint talpazatán a szobor.
Mert a kápolnamennyezeten,
a repedések szélütött, görcsös szőlőtőkéi között
(a Semmi szüretére érlelik ködfürtjeiket,
rohadó vakolat vízözön-szőlőhúsát)
kimozdul társai közül
és fejét feléje fordítja
egy freskóalak.
Az, aki soha nem nézett emberi szembe.
Mégis félrevetett tekintetű szemének fehérje
a magasból egyre a szív pitvaraiba csorog,
szétrepeszteni, mint víz a sziklát.
A Suttogótekintetű.
Kinek suttogása előbb májusi záporként fürdet.
Kirándulók ámulatára szivárványszínű forrás,
kőről-kőre szökellő habpatak-esés.
Előbb részeg egérkék zizegés-cincogása,
utóbb a tengert elérő lemmingek halálfüttykoncertjét hallod,
legvégül a tengeralattjáró-kabinba szakadó vízsugarak
ólomzsák-ütésű orgona-dübörgését.
Körbefalazott fürdőmedencében állsz,
kopár, zöld sötétben.
Magad jutottál be oda.
Akaratod fordított az engedékeny fürdőcsapokon,
mire a víz a vezetéken máris suttogva ömlik.
Hja, modern fürdő, csupa luxusötlet!
Itt a magasban a kissé ijedt leányarc
kitágult szeme szolgál vezetékül.
(Rózsadombokon, gazdagok között, közismert az ilyesmi.)
De a folytatás merőben szokatlan,
sőt kísérteties!
Mikor a víz már csípődön túljut,
s a vízzuhogásban a fulladó lemmingek füttyögését
már tökéletesen felismerted,
rosszat sejtve csap után kapnál,
csakhogy az eltűnt.
Marad a nyomuló vízszint buborék-pukkadozása,
s az egyre tisztábban érthető lányszem-suttogás:
Velence elmerül,
Európát elrabolják,
a tengerek megmérgeződnek,
a partok betonvadjai kiterjedt géptemetők,
és így tovább, egész a fulladásig.
A kispapok, a széparcú ördögfiókák lesben állnak,
s ha hébe-hóba akad is a látogatók között,
ki a Delphica gyerekarcába meredve
a fulladásos halál jeleit mutatja,
kis, ciprussal teli udvarba ragadják,
szoknyájukkal pörögnek, mint suta légcsavarok,
ha magához tér, a pápa érintésétől áldott
szentképet adnak a kezébe,
s emlékezetébe idézik, hogy az ENSZ zászlói kékek.
Csörög a persely
világszerte
Velence érdekében.
És este, mikor a folyosó-útvesztőkből elő-előröpködnek
kecses, teacsésze csengésű harangkondulások,
s hónapok elteltek anélkül, hogy bárkit
a ciprusokkal teli kertecskébe vihettek volna,
s a lesben álló ördögfiókák szűzlány-halksággal elsuhognak,
a kaput kulcsra záró öreg prelátus
fölszól a Szibillához:
Bocsánat Úrnőm, de fül is kell Hozzád.
S lám, egy szép napon ez a soha senkire nem tekintő
és hivatásos igazmondó,
kimoccan jövőnk tűzvész-panoráma mozijából,
s ki eljut Rómába, a boldog, érzi,
hogy szemének lassú, kövér bogárkái,
mintegy a fölszálló telehold közepére araszolva,
onnan egyenesen őt veszik szemre.
Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.
Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.
Elnevezzük Európának.

Ezen a szép napon Szibillán matrózblúz van.
Korára nézve tizennégy éves.
S Rómától csupán egy tartománnyi távolságban
dermedek szoborrá, én szegény,
falvak közt töltve kóbor időmet.

Válaszlevél a gubbiói farkassal

1

A noah-noah csak a világ, ahogy nézed,
nem a menekülésed.

2

Jelentése sem Gauguin,
sem az erzsébeti néger.
Sem a menekvés.
Sem a forradalom.
Költőnőinkkel egybevetve
páratlan logikádat
jobb, ha lelakatolom.

Itt, Gubbióban nem az hiányzik.

3

A noah-noá(h)ból semmi nem hiányzik.
Nem élték fel. Nem tették tönkre.
Versemet nem írhatja el előlem senki.
Életedet nem élheti el előled más.
Feltéve, hogy sikerül rátalálni,
s ha azt mondod „én”,
csakugyan te vagy,
nem a hagymáz.

4

Ha ezen az első gubancon túljutottál,
kővé nem dermeszt többé szitává lőtt történelem.
Abban a bádogtartályban soha nem volt semmi,
nemhogy az élet vizét benne tárolták volna
neked s nekem.

5

Nem tudom, van-e a világon
annál tökéletesebb útszakasz,
mely Perugiából Gubbióba vezet.

De gyanítom, hogy páratlanságát
kezdettől fogva magamban hordtam,
s celláim falán már tükröződhetett.

6

Nem tehetünk mást,
ha a Lenyűgöző ránk talál,
addig nézzük, amíg a testvér
gyerekkor magától összeboronál,
elvegyít, átültet, keresztez –

Beállítsz magadhoz –
Térdeden lovagolsz –

A Farkas (s Gubbióból ki más?)
előlép s emlőjéből megitat,

ha szerethetsz.

7

Ha!
Vigyázz!
Ez itt a kulcsszó!

Csontváryt elég hallomásból…
S Otahi pózait mappába tett ujjal
tükröd előtt végigcsinálhatod:
attól, hogy tudod,
még nem leszel az a „lópokróc, priznic”!

Ki a vöröslő Gauguin-fűbe bukott,
rohadhat ott
tovább –
könyörületesebb nem lesz
föléje guggoló Európád.

Mert a priznicséghez
nem konyítsz.

8

E noah-noah hercegséghez
a festészet se elég bédekker, szívem.
Szeretni tudsz?
Egyszer megkérdi tőled „valami-valaki”
szelíden.
Ki?
A hiány.
Talán a halál evilági hangja.
Ember-köze.
Minden méz közepéből az epe.
A késszúrás-keserű mese
vége.
Hangosabban más kérdések sorjáznak.
Más hangerő. S a hangfekvés is.
Másokkal vannak tele a könyvek,
a vásznak.
Klitoriszod rejtett barlang-tömlőiben
más villámcsapások cikáznak.

Más a tézis.
S az anamnézis.
Egyszer meghallod mégis.

9

Majd ha – otthon! –
szememben a gubbiói útra pillantsz
(vagy a gubbiói úton rám),
a noah-noah sem lesz hazajáró fantom.
Sem végleg elkésett.
Sem túlságig korán.
Ha a történelem nem tart vele,
túllép rajta ő.
A szétlyuggatott bádogskatulyából kibújt
ő, a történelem végterméke.
A kezdet.
Ámbár csöppet sem új.
(S csöppet sem filozófiai értelemben.)

10

E szerény
csodát
talán érzékelhetővé teszi
hasonlata:
aki olyan szegény,
hogy a porszívógépbe illesztett papírzacskót
gondos kiürítése után visszarakja,
valami egészen hasonlót művel.

A noah-noah csoda: csoda,
csak kisbetűvel.

11

Mint a nő második, harmadik szüzessége.
Átélheti,
de megnevezésére béna
a nyelv.
S még a szerelemben is csak a hányaveti
léha
hasonlat
rózsaszín léggömbje röppenthető fel.
Azt mondják: „Csillagom, Napom vagy!

Oly szép, mint egy ártatlan gyermek.”
S azt mondod (magadnak is):
„Mintha szűz lettem volna újra,
olyan jó volt Csillagodnak, Napodnak.”
Látod,
szakadékony bőrdarabkád
ekkora vermet rejtett:
lett szemedre húzott sapkád,
bevarrt szemű Ku-Klux-Klan süveg;
a való meghúzza magát, mint légnemű hasonlat,
s egyetlen sejtje
(bár elhalt rég)
befalaz magába halottnak.
Pedig szűz vagy újra.
Ha: szerethetsz.

12

Nem fekete mágia ez, nem fehér.
Amilyen a kiürített papírzacskó,
mocsoknyom mocsoknyommal rajta összefér.

Gyűrődéseivel
a noah-noah agyagot-sarat vedlő
szentségtartó.

Horpadásainak
repedező boltú Sixtina matricáján
Ádám ujja Ahhoz mégis felível.

(Vagy csak felér?)
Törtívű mozdulat, e kéz
mellényúláshoz annyira rájár…
A gubbiói úton tart feléd?

Nem, nem, rosszul mondtam:
szőnyegbombázásból,
levegőbe röpült gáztartályok közül
sántikál már.

Harlekin-álcája leégett itt-ott.
A tekerőlant nyekergő
ördögmalom-kereke
pörög a légnyomástól.

De kibukfencezik roncsból a zene,
az Isten hetedik neve,
a kulcs,
ami egymásba nyit,
a más kor.

13

Más kor?
Nem történelmi idő, vigyázz!
Csak a padovai harangjáték.
A kiégett falakon nem lángbetűs írás cikáz.
Csak tájkép.
Semmi parancs.
Csak a jól ismert három dimenzió.
Mondjuk P, ahogy a szelek kisöpörték,
és amennyi sarkamra tapadt,
annyi Gubbio.
De ahogy a noah-noah belehajlik,
ahogy a Török Flóris utcán végigimbolyog,
az benne a más,
amit az égből belehajlít,
az benne az új,
amit magában hozott.

14

Mindez eszelősen naiv.
Mindez mese a Zöld Disznóról.
Még az se. A mese füle, farka
kikunkorodva a hosszú ó-ból.

(Ha ó-ra végződik e hegyre kúszó város neve,
miért ne lehetne ez az ó
az enigmája?
Ó,
kerek, mint a Nap,
kinyúlik belőle ölelni induló keze,
s látlak: pillangózol a zöldben fölfelé,
magnetikus
oltalmába.)

15

Mint a harangjáték.
Keze van, lába van,
ó-ra nyíló szája van.
Amit gondol:
levele van, szára van,
virág és mag.
Ennyi a noah-noah „tudománya”.
Végezetül is kezdet.

16

A tenger Vénuszt titkossá csiszolta.
Ám, lehet, hogy tízezer évre újra elmerül.
S utána hull egy közepes komputer
s egy behemót retorta.
Tízezer? Lehet abból néhány nullával több is,
ha a három így eggyé forrhatott –
s a kilencéves Beatrice Danténak
(azaz, költőnek a Múzsa)
hármasikreket szül:
mert Három Grácia szól a maga módján:
Jó napot!
S fonják, ölelik egymást dermedt táncban,
ha csupán átvitt értelemben is,
és semmiképpen sem raffaellói láncban
lejtenek örökké sóbálvány-csöndjükkel.

A tenger túlfaragta Vénuszt minden titkokon.
Vagy csak bevénuszozta az ócskavast, az üveget?
Mégsem anyaguk,
alighanem tartalmaik ömölhettek át egymásba,
hogy a három ilyen egy lehet.

17

És nem a boncasztalon,
kedves Lautréamont.
A napon.
Ez a hatalom!
Ettől lesz a csoroszlyából szűz!
S ötvenkettedik évem ifjúsága,
a sokadik!

Ettől
legöngyölődik fejem alá a Hold
tiszta gyolcsa,
s hátrahajló fejjel a gubbiói Farkas
számba ejti
melled tüzelő csúcsait.

Itthon pedig majd ez a fáma jár:
A noah-noah? P-ben él.
Farkasa gyomrában lakik.

A lecke*

(avagy a Lány kérdéseket tesz föl a noah-noah életről)

Noah-noah élet? (Kérdezi szigete harmadik emeletjén.)
Dávid után, a Hajnal után,
Mária és Jézus szerelmespárja után
Michelangelo szonettjei Vittoria Colonnához?
Esetleg Vittoria válaszai?
A válaszaim?
Gauguin kölyökrókájának piros lába az alvó lány keble között?
Vagy egy breton Jákob angyalbirkózása
a domboldalt szinte vízszintes sugarakkal érintő fényben?
És következésképpen Tahiti, hol a lélek
Európa-sebhelyes, Európa-fekélyes,
párizsos folyású kiütés-korpuszán
négyszer tekercselt priznic Teha’amana-Otahi tapadó bőre,
zuhogó haja, mellre szivárgó hónalj-izzadása,
mosdótál-fényű ömlése a férfi borostái alatt,
a comb hosszán végig, a combok alá az ágyon,
s az önfeláldozó szorításban négy réteg lópokróc
a feketeribizke szagú has és emlő,
a bazsalikomszagú szeméremajak-fodor,
a citromhéj-keserű hosszú hát.
Sem virágöv, sem viráglánc – priznic és lópokróc
Teha’amana kő- vagy ólomüveg nehezéke
a semmi súlyú papírhalmazon.
Kicsi kő-, ólomüveg fenekének magma súlya
odacövekeli a gauguinvörös fűszálak közé a szétrothadót.

Ez a noah-noah? Gauguin föláll,
lepattogzott róla, rossz zománc, Európa fekélye,
s érzi, hogy ő most már „Noa-Noa”?

Avagy Libanon cédrusai? A griffnyakú cédrus,
a zsiráfnyakú madárfa, magasabban,
hova Raffaello bármikor eljutott?
Hol szabadon ring madárkalitkájában az őrület
(s a pesti éhhalál), a szerelemből régen fű lett és virág,
s egy nyelvescsók gonosz, lidérces hiányérzetéből
legfeljebb az Adria partfaló hullámainak merev,
törékeny botladozása támadhatott?!…

Netán a szivárványszínű oroszlán, a megfeketedett pofájú,
a karikagyűrű-szemű, egy szivárványruhájú asszony fölött,
ki a kagylóbensejű csendben elaludt?
S emelkedik-süllyed a Vámos látomása,
a noah-noah tüdejű kép?
Vagy a század emlékezetéből kihullott fotó
Gödöllő szövőnőivel? Egy vízparti reggel?
A szakállas férfiak egyike-másika stráfos trikóban.
A nők Giorgione és Manet rendelkezései szerint: meztelenül.
Noah-noah? Nohiszen! Hol végződött az egész?
A galambszakállú gödöllői piktor pókként ereszkedett ide-oda,
s freskóhálójának csali fonalával
beírta lassan az erzsébeti templomfalat.
Épp az erzsébetit? Aztán kinek?
Gaál Imrének, Rátkay Endrének, Kárpáti Kamilnak?
Kiknek Gödöllő szövőszékei sem adattak meg,
meztelen lányok reggelije a zöldben,
a kommuna nyitott ablakai égre és fényre kitárva.
S utódaik a deklasszálódott temetőben,
a királydinnyés homokban holnap,
a biceboca hajdani bortanonc Tamás,
meg a Sárospataktól besározódó
papírfőző Péter,
kátrányrovásokkal homlokukon
majd együtt bólintanak
az Elöljáróság rendeletére,
hogy szétporladt apáik sírhelye
Erzsébet új halottainak kell immár.
Vagy éppen őnekik. S a fű
undorodva növekszik rothadó lábfejük körül.

A tizenhét évből egy kedélybeteg reggel harminchét lesz.
Egy hófolyású éjjel negyvenhét lesz, ötvenhét lesz.
S egy rossz csoroszlya levelezése egy aggastyánnal
– még ha Padova harangjátéka kíséri is –
ugyan mitől s miért noah-noah élet?

* A lecke (jegyzet)

A szegények tengerpartján

Viareggióban a milliomos pálmasor mögött, a Kikötő mögött, Dalí sárga futóhomok síkja és a mocskos tenger beton hullámtörői között, az elhajított cocacolás konzervdobozból szemed előtt bújik elő a szirupbajszú patkány,
s a féllábú koldusasszony lábcsonkja messzire rózsállik virágként. Ide kifekszem, mint egy repülőtér egyezményes keresztjele. Kitárt karral kisápadok, kifeketéllek a csillámló sárga lobogásból,
és P-t érzem, gyárszagát, a meztelen fáig koptatott piros vagy kék, vagy lila bódé körül a kiöntött szappanosvíz otthoni sercegését: két lapos szikla között Gitkatamil lábujjaira húzza fakó ruháját, guggol K. K. bácsin, s megdöbbentő ugrálását egy pillanatig sem hagyja félbe – nádszál derekát mintha egy láthatatlan szenesember-marok szorongatná, rázza a fölül-alul nyíló zsákot, fönt kirázza a bőrt majdnem szétrepesztő két lágy labdát, hullámzanak, hegyükre ragadt mazsolájuk Gitkatamil bíbor arcával egyszerre ugrik föl-le,
lent, kapkodva takaródzó keze közül, a lába nagyujjába kötözött ruha alól mély titkuknak egyetlen holdfény-tincse sem rázódik ki a sófényes partra, pedig lesem – – –
de figyelhetem-e? Lenyűgöz K. K. bácsi Titán-arca: fekete szemgödre, viasszá sápadt orra, vonagló száj-íja, fogcsikorgatása.
Mi baja? kérdezném Gitkatamiltól. Vízbe fúlt? Ő az ajkába harap, nyelvét kiölti, száját, álla közepéig bőrét lenyalja, s pillanatra szemembe réved. Lát is. Tekintetével szól is: Légy szíves menj most! Kérlek!
Értetlen kisfiú, szótfogadok, megfordulok. Fehér papírrepülőmet gurítani kezdem a levegő ezüst pályáján. Csakhogy a repülőm visszakanyarul. Szárnya mögül rájuk pillanthatok.
Gitkatamil tekintetét most kaparja ki valaki a szeméből. Nem látom, csak belülről hallom, ahogy fölötte suhog. Gitkatamil bogártalan szeme, mint üres álarcban a szemrés.
Majd könnybelábad. Majd nevetni kezd.
Semmit sem értek. Ha meghalt, hagyná ott K. K. bácsit. Ha meghalt, meghalt. Olyan szőrtokos szájzuga volt.
De Gitkatamil ráborul. Hajában a napfény, szétrezgő körvonaluk sugárzása foszladó ruhájuk alól a homokban kígyózni kezd, siklani. Zizeg, ahogy egy szénaboglya lélegzik.
S kisfiú, én, rájuk ismerek:
A két lapos szikla köze hazatartó napserleg-hajó. Gitkatamil két fölfedett melle kigömbölyül belőle – zsákmányolt Heszperida-almák.

Viareggio homokján írt képeslap

Miután Sikondán az első félórában Lantos és Sebestyén-nyomokra bukkantam, már-már itt is az volt az érzésem, hogy a Medici kápolna őre, amikor borostás közönnyel jelzi: a lépcsők előbb a kupolás márványtemetőbe visznek, s csak azon túl él Michelangelo nevezetes társasága –
ugyanekkor hunyorít is, mintha csak azt mondaná: van ott még néhány lépcső a ronda kegyszerek poros kirakatain túl, oda is kukkantson be, ott olvasható Tinódi Bálint üzenete!

Igaz, a Buonarroti két lánya közé érve az égvilágon minden mást elfelejtettem,

de most Viareggio homokján Neked írva, a tengerből emlékszem vissza a Medici kápolnabeli jelenetre. Valahogy úgy érzem, nem ez – az ott! –, az volt az igazi tenger, s mi közösen úsztunk benne Michelangelo lányaival, mindannyian.

Kép fehérből

Fodor Andrásnak

Talán mert 18 évesen akartam bolyongani a Santa Croce
kőpadozatába süllyesztett sírokon, s ez csupán 31 évvel később sikerült,
míg rossz falain Giottót bámulom, hogy mily érzékeny orral vont
függönyt porladó félhomályból keskenyszemű Ferencei és
szárnyukra feszített angyalai elé,
nehogy megrázkódjon amúgy is pikkelyesre repedező
vakolat-testük a folyosóvégi papi bazárból
bezúduló bőrzakó-, bőrdzseki-szagtól –
közben a Zárda utcai alagsorig pillantok vissza (ahol
először találkoztunk 1947-ben), a teremig, amit most
valamiért legyező alakúnak látok, mint nyakad körül
a Petőfi-inget, mészfehérnek, árnyékos fehérnek,
és fehérarany élek égnek a fehér oszlopokon,
s még a sarokban is, ahol szétvetett lábbal,
mélyen mellükre horgasztott fejjel
apácacsuklyájukba burkolódznak az árnyak,
szívtájukon átüt a frissen meszelt fal kifeslő fehér ibolyacsokra,
s mintha a felhőfehér mennyezet pórusainak szitáló
aláereszkedése volna, az asztallap síkján hó hull,
az asztalláb alján hóvirág nyílik – zöldje is ezüstfehér lett,
levelei közül emelem föl rád a szemem – s itt, most,
a Cappella Bardi fehérbe burkolt fiatal zászlótartója
kifordítja arcát a giottói képből,
s vértestvérek, szülőtök rátok örökített mosolyával
egymásnak hajtjátok homlokotok.

Rubens hentespultjai

Álltunk az Uffizi Rubens hentespultjai előtt,
nyakunkban süldőlány súlyú kisdedünk, Kis Hölgy,
s bár képzeletünk terméke csak, hogy itt van, mégis úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés-íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz,
a jég- és szurokszínű szökőár-szörnyfej,
mikor csattogva előrehajtják kígyótorkú vízsugarai.
Mint lótetűt az ásó kék undorodása, trolibuszt görget,
sültkrumpliként megrepedt autóbuszt lenyel,
légkondícionált gondolafekete autók dudáiba
nyakba szúrt malacok eunuch-nyöszörgését tömi,
és selyemfüggönyös kocsiablakra préselődik
az első, a tizedik, a századik eminenciás poloska-arc.
Szétlapított orr, görcsösen tapadó csigatalp száj,
a gúvadt szem zselatinkockává dermedt segítség-esdeklésével,
ki egymaga, ki testőrei között
a kloákahányadékon megfojtva vonul.
Íme, középkori paloták kőhomlokzatából
ahogy kitüremlenek az ősök címerei,
látszik magazinpofájuk
a forgó halálból kidomborodva!
De hiszen Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján,
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves mosolyognak.
Három lenhajú hölgy széllel-bélelt lenruhában,
„Tutanhamon” aranyszögeccsel kivert bőrövvel hasukon
körbefogják a gyűrött fogpasztareklám kinézetű férfit,
s Rubens vásznait habzsolják mellé fagylaltként.
A Kis Hölgy semmi riadalmat nem okoz.
A legszúrósabb szemű teremőr sem veszi észre,
őt sem! nemhogy illetlen rosszullétét.
Úgy látszik, szüntelenül hányó kisbabánkkal,
láthatatlan, ám mégiscsak kamaszméretű pucérsága ellenére,
jólnevelten surranunk ki a palotából.
Csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera
virág helyett
dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!
S csakugyan,
összenőtt vállunkon Kis Hölgyünket
a kapu testőrei között menekítve,
eszünkbe jut az Uffizi kályhavörösen izzó sarka.
A fölrobbanni készülő öntöttvas már megrepedt,
s El Greco, a szemét közé zárt spanyol,
büntető angyalszárny-lángcsóváját
kivágni készült a szemünk közé.

Egy találkozás története

Micsoda szél volt, guggoló, földbe markoló.
Levegőt gyűrő manóálla térdéig se ért föl, ott csüngött alul,
testvére kinőtt bársonynadrágját harapdálta róla.
De csak lentről lesett föl rá,
a zöldséges és a könyvesbódé között
kutyamorgással is félig láthatatlanul,
mint papírról a vízjel.
És micsoda napsugárzás volt a szél fölött.
Késsel kiszabott! Térdétől föl a melléig
fakóarany priznicbe csavarta.
Ó ez a fénysáv rajta! E sápadt csalás!
Úgy volt égi, hogy színházat juttatott eszembe:
a lassan kattogó reflektorok fényuszályait,
amint ragadós fehérjük a köbre emelt anyagot
szétrezegteti látomássá.
De kibontott hajából köd szivárgott a fény fölött,
s alacsony felhők vitorlaárnyába takaródzott
a tekintete.

Talán az egész napfényjáték
a viseltes nadrág rossz cipzárja miatt támadt:
hogy-hogynem illetlenül szétnyílt a bársony,
s a háromszög-hasítékban
ritkás bokorárny-lilák között
lélegzett a fehérnemű hamva –
a tengervíz csillanás-fehérlés?
s benne Burano rózsaszín házsorai?
Valami Égi Tolvaj
– hasított képzeletembe, mint kurta, széles pengéjű kés –
orrom előtt akarja fényszál-zsinegén,
fényből kalapált horgán kirántani
gondtalan ficánkoló aranyhalát
a kölcsönvett nadrág tengersötétjéből?!

Mire lesz neki jó az esővíztömlők mellvédjein?
Hát rabló istenének bőrvarró tűje is van?
S platinapárlatból hajszálvékony operációs kapcsa,
mellyel rég kinézett ökörszemű angyalára
majd feltűzheti ezt a frissen zsákmányolt magánvalót,
a Földet, a Kis Hölgy
földnemű szentségtartó rombuszát?!

Mi lesz így velem, vele?!
szerettem volna elkiáltani magam,
de micsoda időjárás volt mellétől, mellemtől fölfelé!
Vörös porával borított Dolomit
barlangból barlangba beomló falait,
árnyékvitorlások sehova-billegő csúcsait láttam.
És porcelánporlást.
Talárfeketeséget.
Ködzsákba dugta őt.
A nyári, kilyukadt orrú klumpa klaffogását.
A visszhangzó seholt.

Az éj pirañái

Éjszaka a Kis Hölgy,
halványzöld márvány fénylő tócsáiból
a benti, ötven fok melegben
közénk kuporog a firenzei ágyra.
Azt súgja: Játsszunk hóesést! S mindjárt hozzá is fog
a hópehelyfejlesztő manőverezéshez.
Hajunk tövénél kezdi, orrcimpánkon, szánk peremén.
Forró, lüktető ujjhegyéből sugárzik, mint régi
fogorvosi fagyasztó, a mentolízű jegesség.
Kisujja mellünkön szánkázva csúszkál,
mint pohár mellé ejtett jégdarab a tálcán.
Megakad a köldökünkben, kuncogva segíti lejjebb,
hol hirtelen mindkettőnk kertjét teleaggatja
nyújtózni kezdő hűvös vízcseppekkel.
Mintha olvadó hómező csurgatná
csípőnkre kunkorodó hajszál-vízereit.
Mire hópehely-szállingózása megdagadt bokánkig ér,
már azt álmodom, hogy Gí alvó lélegzését lesem,
és azt, hogy szibilla-arca kibukik a párna mellől,
s alig súrolva állhegyével fenyvesalji homályú
hegyoldalunk,
mintha puha, sötét hajába göngyölt feje
sítalpon siklana a számig!…
S a puha, néma csók közben Gí is aggódva lesi:
egyenletes-e a lélegzésem, alszom-e már?
Gí álmodik engem, álmodja a mozdulatot, ahogy
fölé emelkedő fejemet szájára húzza.
Ő, a Kis Hölgy alszik már ekkor,
melléig hajába takaródzva Gí vállgödrében piheg,
tündöklését testvérien szétosztja rajtunk.
Hat emelet mélyben alul
folyik a páncéldöngető orrszarvú csorda!
Korlát közé szorult fejjel bömböl
a negyedik emelet szelindekje a mélybe:
egymásba ragadt gépkocsikígyó dühét visszasziszegi.
Kísértetváll alatt nyög a törékeny erkélyajtó.
Ellenállása utolsó pillanatában
homorít a sikoltó üveg.
Alszunk, mikor az éj piráñái, szúnyogok,
őrjöngő felhőjük tonnasúlyával
mindhármunkig benyomulnak.

Urnát Dávid hamvainak!

1

Ó, miért nem telepedtünk rá a San Marco-kolostor cédrusára?
Megbújva a nyitott fedélszék barna gerendáin,
miért nem vártuk ki, magunk is szekerce-sebhelyes gerendák,
hogy alattunk a világ szétrezeg,
mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi?
Üstökünknél fogva miért ragadtál tovább
az Accademia Rabszolgái között
a megöblösödő kupoláig?!
Kis Hölgy! Hát nem mutogattuk neked végig
megbízható kiadványok kőtábla-terjedelmű mappáiban
Dávid minden részletét, minden nézetből újra és újra?
Hát nem ismerted lecsüngő kézfején
az alázúduló, vértágította ereket?
Ifjú szemének ijesztő távolba meredését,
azt a ködöt, ami egy kerti ünnepélyen túl
fiatal férfiak és lovak
temetetlen tetemére ereszkedik alá?
S orra tövében a márvány arcizomba vésett árkot:
a tiszta undorát a vértől,
amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!?
Nem láttad, milyen rossz órában érkeztünk?
A falat vetted volna szemügyre inkább!
Évszázados, néma kő-nyögésben, éjjel,
a gyerekderekú szellőztetőn
bejuthattunk volna a Rabszolgákig,
s tébolyodott vénülésük márványtömbjei alatt
négykézláb,
ahogy korunk képviselőihez ez egyedül illik,
a vörös pádimentum vaktükörén
elkúszhattunk volna a lába elé.

2

Talán szemet cseréltél Dáviddal, s érzéketlen kőszemmel most
megindulás nélkül tükrözöd a kőfaló hangyabolyt?
Helyette –
masinára görnyedt fényképész fekete elefántfej-takaróját.
A tömeg árvíztaraján kikeményítve imbolygó apácafőkötőket.
Egy angol úr rinocéroszülepét,
hétágú gyertyaként ágaskodik ártatlan családja fölötte,
míg ő mélységes meghajlással keresi a talapzaton – mit?
A műnemet? Mihály Angyalt? A vésett tudnivalót?
Ó, és tükrözöd fölnagyítva a Dior-modellt!
Kalapja fényes, fekete szalmacsipkéjét –
a fényes, fekete szalmamellényt –
tágszemű horgolásán babaökölnyi keble döf át
izgatott, merev bimbót –,
finom, érzékenyráncú bőrnadrágját – kétoldalt
keskeny holdsarlónyílásokból villog elő a bőre –,
s a combközépig érő fehér, tűsarkú csizmát –
könnyű, mint a hattyútoll, hosszú, mint a hattyúnyak.
Kalapkarimája alól zöld vízesés:
fátyol omlik a fekete-fehérségre.
Alóla takaródzik ki csigatalp-nedvet eresztő
kispap-tekintetek elé.

Vagy – vérében gyújtózsinór-lánggal – éppen a hippilányt
mutatod:
fekszik a tömeg ezer tappancsú lába között,
lehunyt szemét Dávid ágyékára szegzi,
s verejtékétől, tikkadt dolomitporától
harangfallá keményedett szoknya alá
erős ujja a márványt berántja.

Fejük, válluk, viharos kézerdejük fölött nézed-e őt is? Dávidot?

3

De nem nézted már,
mint kerítés fölött
a lebukó nap aranyába mártott teniszezőket
a tömegen át.
Nem is ágaskodtál.
Arany folyandárhajad Gí melle közé folyattad szótlanul.

Csak akkor mondtad el, kint már,
mikor az utca láva-levegőjén hányódtunk besötétített
szobánk felé,
hová halványzöld félhomályból
a zuhanyzó rózsája bezizeg majd,
s ágyunkból
dérlepte bozótot látunk, s a völgyben fehértetőjű házakat –
Hőgyészt és Z-t talán? És piros csizmád nyomát a hóban,
s egy ágról ránk csirreg vidám,
gyapjúból kötött Pallasz Athéné sisakod.
És diót tör megszelidített rókád a galambdúc alatt,
s hiába fintorogsz, Gí meg én megbarnult hecsedlibort iszunk.
Lerészegedve, én Uccello léggömb-lovai közé lefekszem,
Gí szeme gyöngyszürke ködön átsütő fényforrás felettem.
Akkor már hallhatom!
Sündisznó tüskegolyója, feketedem a havon.
Új bolygó leszek, ha levegőbe röpít a század – csak elvigyorodom.
Hogy Dávidot, Kis Hölgy,
szemed előtt fojtotta meg a kipufogógáz? –
Hogy megcsuszamlott az elszíneződés márvány izomkötegein? –
Mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi,
föllazulva, alkatelemei szétrezegtek? –
S hogy – homokórapor a betört üvegből,
szétcsurgott némán a lábuk alá –
ezen már csak úgy ütődöm meg, mint saját halálomon.

Fiorentinók virága

Három hét óta virágot csak akkor láthatunk,
ha lábára mért apró csókjainkkal
lecsiklandozzuk vállunk hordszékéről lábunk elé,
a kutyaszeméttől förtelmes korcsolyapályává
megrontott kövekre.
Bár ő a képzeletünk szülötte csak,
nem vennénk lelkünkre, hogy képzeletbeli lába,
popsija s lapockája a kutyasár umbráit
csupaszon megérintse.
Mint zarándok az imádsághoz,
a kánikula motorbőgető dzsinnei között,
százlirás esőköpenyünket kiterítjük
az egyetemes árnyékszékre,
s ha mérhetetlenül sorvasztó szomjjá nő a vágyunk
egyetlen virágkehely látása iránt,
magunk is letérdeplünk a köpenycsillogás csücskeire,
és széttesszük szelíden szabódó lábát,
hogy a Simone Martini angyalához hajló liliomot,
s Botticelli erdősötétből kivilágító lányszem-virágát
hajlatai mélyén megpillantsuk.

Az Arno

Partja között lépkedett.
Olyasmit láttam, mintha
belülről világló golyók
gurultak volna lába alól.
Álmot hozó éj volt maga is,
izmos lába köveket tördelt,
öblös szájjal mennydörgés érkezett,
lába alatt végeérhetetlen rengett
friss temetőivel terhesen a föld.

Fölötte fényszóró-koszorú ringott
és megkétszereződött a holdsütés.
Ő lefeküdt a vizen át. Feje alá
parti könyvbódékból rakott könyveket.
Feküdt meztelen, mozdulatlanul.
Fölhúzott térdű lábát széttárta.
A fénylés sötét alakká körvonalazódott.
Szárnyas-bokájú lábfejek satujában
olvadni látszott a manna-puha test.
Közelebb kúsztam, tiltott gyümölcsre éhes,
láncos kövek közé ékeltem be magam,
s ő keresztül-kasul fénylett Firenzén,
mint sebesült fején a tiszta gézkötés.

Buonarroti lábnyomában

Közeli sakál könnyen takar távoli oroszlánt.
Leót Lorenzino, az álltalan.
Tréfamestert a tőrvető.
S ki Michelangelót futtatta bele a vakvilágba,
Malatesta Baglioni egyszerre mindent eltakar.
Vadállat-ravaszság süt a pofacsonton,
páncélcsizmája töri a tér kőlapját,
véres késének hideg villogása
Gí angyalfeje körül holdudvaroz.
Még jó, hogy a Kis Hölgy – táncukat
szemhéjunkon tanuló – lábujjain
sértetlenül ingadozhat
ekkora kés-zúgású cselvetésben.

Mikor Nagy Mintaképem,
ó, Firenze,
már csupa P-beli utcazsarnokból állsz csak,
s besúgóiddal lesüllyedsz modern kockakő-tömeggé
– s hogy kikerülhetetlen a meghasonlás –,
elhagylak.
Kietlen déli óra színtelen lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.

Koszorú Leótól

Az ember lehet „onore volemente tristo”*.
Lehet? Csakugyan?
Könyvgyűjtő Leo bár lorgnonját lobbantja szemembe,
jó, hogy ezernégyszázkilencvennégy óta
csak a könyvtár, a Könyvtár, A Könyvtár
visszavásárlásával foglalja el magát.
Nem húz pajeszon kedvenc Pietro Bembo
széllel-bélelt átköltése végett.
Nem ragad karon Baraballájaként,
hogy szuszogva kövessem, mint elefánt
a messzi Angyalvár hídján lecövekelve,
míg lorgnonjának napablaka
gonosz-derűsen matat ormányomon,
s „Koszorút neked, költők királya, Baraballa!”
veti le rám a pápai Kossuth-díjat.
Ármányos Bibbiena
olajos pillantással hunyorít a hátam mögött,
s a két gézengúz agg,
a hófehér sovány meg a bíborszín kövér
(mivel minden firenzei tréfakedvelő)
a trónus körül
kissé nyikorgó térddel játszik fogót,
s a bíboros lapátszabású parasztkezéhez
gyerekvirgoncan dörzsölődik
a gótikus csúcsú Medici-kéz.

* „onore volemente tristo” (jegyzet)

Arlotto példázata

Gí kihajlik a Battistero kőárnyából,
s szépen vasalt bársonykönyvet
Lorenzo Medici hóna alól
két ujjal kicsippent.
– Talán boldogabb varázslat ez – mondja, s olvas: –
Arlotto elindul, hogy megkeresse szomjúságát! –
– Te is itt vagy, hogy megkeressed szomjúságod! –
kiáltja Kis Hölgy, kilesve, Gí mire gondol,
de Gí olvasó szeme már visszahőköl:
zöldbársonyú könyve keze közül kimászik.
– Jobb is. Arlotto póruljár.
Heringet, szardellát, kolbászt, sajtot
magára aggat, útnak indul.
Verejtékében mind megfő rajta.
Csak célba nem ér.

Aranykor halála

– Csak Aranykor nem szaladt el. Nem tudott.
– Aranykor? – suttogja Gí s a Kis Hölgy kétfelől –
kiről beszélsz?
– Hát róla! – kiált a szemfüles Kis Hölgy,
s egy Arany Fiút a tömegben fölfedez.
– Mintha csak az elveszett fénykép volna,
amit sohasem tudtatok nekem megmutatni.
Fiatalkori arcmásod! A tiéd!
Mert „az orr s a fül porca között
kilencven fokos volt a szög”… ott is, itt is.
– Csakugyan azt hiszed, hogy jelent ez valamit? –
kérdezem tőle, s ő, ahogy szokta,
fehérbőrű szerecsen dívaként vonogat vállat,
oda sem figyel, értékéről mit sem tudva,
sápadt kavicsként nyújt át színarany rögöt.
– Aranykor sohasem volt aranykor – szólok később. –
Csak egy bearanyozott kisfiú volt.
Megtestesíteni az Aranykort
neki kellett volna az Ünnepen.
De a bearanyozásba belehalt.
Most higgyem el, hogy hasonlít rám?

Orgona szól. Gravicembalo. Clavicembalo.
Hegedű és hegedű.

Savonarola keresztesei

Tornyok között szarkák, csókák csatája dúl.
Farsang utolsó napja van.
Savonarola saját ízlésű Pokla
szorgos gyerekkezek közt nő a Téren:
könyv és festmény.
Csigáshajú suhanc, kinek
utóda, rá ötszáz évvel,
épp Boccaccióval csigázza magát
édes magömlésig,
betűre betűt, Boccaccio fölé
Petrarcát, Pulcit untan hajít,
ám némely kép előtt
formás hátsóját zavartan kitolva
árnyékos has alá rejteni igyekszik
fölmeredt vesszőt:
szép Bencina összefogott melle közé
Viscontiak idomított párducaként
szökkenne nyulászni.
Pedig csak festmény.
Akárcsak Lena Moralla,
kire ő a szemét se merte vetni,
ha felöltözötten sétált a túloldalon,
csupán a Dóm-homályban,
a kórus suhancai közé bújva
gondolt rá erősen, szomszédjával
unaloműző játékba fogva
a karing alatt.
Most látni róla:
osonna a dómhajóba,
beállna a társa mellé,
s míg Moralla ködteste kiszállna
markuk izzó foglalatából,
a Nap aranypont-sűrűdése
rajzolna nyíló-csukódó térdet,
leomló szurokszín függönyt
táruló titkok földcsuszamlás-ritmusára.

Egyetlen tűzpont az autodaféból.
Mutáló keresztes.
Majd tisztes aggokat botoz
s lányszobák tükreit töri.
Ki látná őt, mikor Morgante
hadverő harangnyelve se tart féken
lánghadakat,
s Margutte csudás szörnye
vele együtt omlik hamuvá.
Faustina lába is kigyúl,
Bencina melle
fekete füstbe csavart lánggal sziszeg,
sziszeg a huszonkétezer aranyat érő gúla,
s öklét tehetetlen a Városra rázza
az épeszű kalmár,
ki hiába ígért aranyat bigottnak
képért és betűért.
Ropog, pattog a máglya, mintha
Lorenzo Magnifico föld alól kihangzó
farsangi verse volna:
„Milyen szép a fiatalság!
Mégis elszalad!”

Hídomlás

Ezerháromszáznégy május elseje.
Ezerszereplős élőkép tűzből,
kínzóeszközök tárlatából:
az Arno bárkáin állványra tűzve
úszik a Pokol.
Kőkorlátot döntenek ki az iszonyodók,
a Ponte alla Carraia
lebunkózott fehér ökörként roggyant térdre.
Mint szárnyas hangyák vagy vérszopó bögölyhad
megtört állatnyakról,
fürtbe, oszloppá ragadva
csapódik a habzó, sárvető vízbe a tömeg.
Ím, „az ötödik elem”!
(Így hívta VIII. Bonifác Firenzét.)
Cipel az Arno nyögve Poklot,
dögnehéz úszó lélekkohókat,
fuldoklók fekete-kék kormos testét
begyűjti moszatszakállas hajófenék,
s elúsznak pokoli kotlós, csibéivel.

Római ló

Hallom én, Mars lova nyerít, a márvány!
Parti toronyból a vízbe vetett,
sárhabból csigákon újra kiemelt bálvány,
vízcseppjeit szikráztatja a holdfény
éjféli sörényén,
csillársörényesen, áll baljóslatun.
Kigömbölyülő szeme
hideg márványmetszetéből
süt az idő
leigázatlan hómezeje.

„Emlékfantomok”

A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel ritkásan megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.
Mikor a kőfalat, mint ragályos kiütés, beborítja
az elkényeztetett utókor cifrasága,
dél van.
Az „…elmebeteg nő naplójából”
föltűnik Gizella kisasszony Napördöge,
s merőlegesen döf át pikájával,
mint kozák a foglyát,
a fölé magasodó stégről.
Pika és döfés?
Ó, talán csak húrként feszülő zsinór
a Bábmozgató ujjmoccanásainak
műszelében pengve énekel,
angyalszárny-suhogást utánoz,
vagy legalábbis vadgalambokat,
hisz fehér kőcsigák árnyékos hónaljában
pihegnek moccanatlanul.
Csak karikaszemük sárga gyűrűje vibrál,
mint a Ponte Vecchio
fecskefészek-bódéiból
az ékszerek.
Igen, Igen! Csak húr, csak zsinór,
Napkezek ahogy rángatják hahotázva,
s a Napördög,
kinek napvihar-üstökét
Giotto elvékonyuló kiáltása, a Campanile,
innen távoltartotta még,
most a dóm rózsaablakát arcának kövér körével
gyönyörködve teljesen kitölti.
– Meglásd, gyűrűs tokája túlduzzad nyakán!
Feje a rózsaablakba beszorul! –
nyújtja rá olvadt cukortól fénylő nyelvét
a nyelvöltő Kis Hölgy,
de a Dóm előtti népvándorlást letaposva,
mintha csak rotyogó Napteste
szorította volna ki a dómhajóból,
a Firenzei Köztársaság hanyatt-homlok zúdul elő,
mint elaludt balettkar a vészcsengőre.
Vad riadalom kinyíló csatokkal,
hosszan kígyózó fűzőzsinórokkal,
festetlenül, vendéghaj nélkül,
csontgolyó-kopaszon az aranyifjú,
s Beatrice, a kilencéves,
mint Fortuna a karneválon:
homloka körül paradicsomkerti sugarakkal,
tarkóján tövig nyesett haj helyével.
A penész zöld-fehér rétegei
arcuk aszaltszilva-ráncaiban.
Gí és a Kis Hölgy – őrizőim –
tavaszszagú ujjukkal szememet befogják.
– Semmi, semmi – mondják nyugtalanul.
– Csak Uccello falra kent lovasszobra
kegyetlen patával szikrázott át a küszöbön.
Ő hajt harapós tekintettel maga előtt
ekkora tömeget.

De nem!
„Mindenünnen fehér márvány
álomhomlokzatok bukkannak elő,
(Charles de Tolnay, ha jól idézem Önt)
az emberi élet gyötrelmeitől
megszabadult emlékfantomok”
a Napördög pányváin ránk uszulnak.

Azaz csak én, magam.
Gí és én – magam.
Csak Kis Hölgy és mi – állunk itt alul.
Fölül Gizella Napördöge.
S e soha vissza nem térő görögtűz,
a minden pillanatban mást mutató
kaleidoszkóp-látomány.
Izzadó csöve körül
naiv gyerekkezem akarnok rántásaiból
ötvenedik évem sunyi reszketegségévé
vénül az idő,
s a képek szótlanul születnek,
szótlanul kihunynak,
nem figyelmeztettek semmire.

Egy Mantegna-freskó talányos alakjához, Janus Pannoniushoz

Mantegnám, ki teremtett? Így
kérdezted lobogva Janus1
(reneszánszunk Petőfije
Mantegna-bátyjaurától),

s fesd ki a menny (…) kupoláját,
kérted versben, bőrödből majd’
kiugorva. Jupiterré
növelte lám, Mantegnádat

a három év korkülönbség:
már festők istensége lett.
– – – – – – – – – – – – – –
Mi az Eremitániban:
„ki volt a pusztítód?”, kérdjük,

s nem nézünk egymásra Gível.
Sem csöndes fiamra. Kéklik
szeme, mint egy ENSZ-lobogó.
És Pannóniai János

hűlt helye a falból lassan
szivárgó télbe beborít.
Ó, Tűnt Diák, ránk fújnál te,
mint ágyad melletti mécsre.

Mint vad szeretkezők testén
– e csillagtalan tengeren –
napod ha eleget dobált,
s kiégve vágytál már haza.

Dőlve ágyadba ruhástul,
a húnyó mécslobbanás egy
dunántúli mandulafán
nyitott csodaszép rügyeket,

de zuzmarára hó tömült
a korán tárt virágölbe,
s világ, téli fakoronád
– mint a mécsláng – már kialudt.

Mondd, álmodban hallottál-e
földet rázkódtató rengést?
Koporsó-ágyig ért morajt?
A bomba négyágú farkát

abroncsba fogó üvöltést,
a tőből kiszakadt karú
angyalok sikoltásait,
mikor kezük együtt zuhant,

s bombába vájva ujj s köröm –
de égfestő Jupitered
se menthette meg templomát.
Égtetek a tűzvészben bent.
– – – – – – – – – – – – – –

Ötszáz évig a bunkó állt
Jakab fölött, levegőben.
S te egyre nézted a hóhért,
ötszáz évig nézted, aki

Marsilio Pazzo-arccal2
feszült szinte pattanásig.
Ismerted hát, mint a többit:
jó Bonramino lovagot,

Girolamo dalla Vallét,
Mantegnádnak barátait,
jogtudóst, ötvöst, orvosát,
s a pocakos lándzsásban is

nem Squarcionét nevetted ki?!
Mind csillogó volt, s igazi
fényes, fehér páncél rajtuk.
Mantegnán is feszül, hiszen

közétek festette magát,
s te karcsú vagy és törékeny,
medveföldi angyalfiú.
– – – – – – – – – – – –
Bár igazán nem is tudom,

hogy a három szelíd lovag
melyike vagy, magyar püspök.
Messziről szinte lányosak,
már-már Szent Imre hercegek.

S az is lehet, hogy Vasari
megintcsak költött valamit,3
s lehet, hogy a kápolnafal
mélyéből arcunkba nem fújsz

zúzmarát; s hogy dunántúli
mandulafád télbe-fagyott
koronáját én képzelem
beteljesült sorsunknak most.

* Janus, Marsilio Pazzo, Vasari (jegyzetek)

„Táncol néked, mint negyedfü szarvas”

Második levél Csillag Tibornak

Garázda Borbála fia, János
az Il Bo-ból Mantegnához menet
(e rekedt dalt el sem küldöm neked)
egy sötét fiút intett magához.

És repült az, s az utcasarokra
hunyt szemmel is rálelt volna bizony,
„Csak megtudom, mi áll a papiron!”
Behúzta magát árnyék-laposra
s olvasta így: Komámasszony Magda!
Szánj meg, mert az eszemet veszítem
Piroskáért!
Hát ehhez segítsen? –
vadalma-vigyort vetett a lapra.
S a „medvetejivó” Janust,
kiről az a hír járt, hogy még „tiszta”,
(hisz püspöknek megy majd Pécsre vissza)
képzelt szemelni szőlőt, leányhúst.
Ó tudom, hogy hozzád jár naponta,
Táncol néked, mint negyedfü szarvas
Ó de szép!, fogott tüzet, míg olvas
s kísérőzenét súg a csatorna.
Meg nem tagad semmit, ha te kéred,
Játszik véled, sétál és mosakszik –
jaj! már elmerészkedett az aktig:
a vékonylábú kádból kilépett,
bolyhos, zöld ruhákkal letörlik,
s visszahúzódtak a néma szolgák.
Piroska táncol s Magda szór lágy
selymeket magáról le a földig.
Komámasszony Magda kérve-kérlek
És könyörgöm hozzád nyomorultul –
liheg a levél, hogy majdnem megfúl,
de rá a vágy sujtott siketséget.
És olvadt gerincében a velő,
alájuk ágynak képzelve magát.
Szükségét végző vadállat? – A vágy
is ugyanúgy védtelenné tevő.
Se hall, se lát! Száraz faként lobog:
Az Il Bo és Mantegna között
bizony nem látott senki ördögöt!
E kapun saját nevében kopog!
Híres Magdolna, a kerítőnő,
Janus menjen a Barbaricumba!
Ő vérbeborult szívvel megmondja:
véle kezdjék táncuk legelőről.

Nem húzom el tovább, hiszen tudott:
e „postás” Janus nevében zörgött.
Magda nevetett, Piroska fürdött.
Ő köszönt s ment. De tudod az okot?
Janus verséből egy sor. Hatalmas
hangú, világot teremtő zene:
Táncol néked, mint negyedfü szarvas,
s a latin sor magyar lélegzete.
Egy ilyen fiút intett magához,
északolaszt, mint aki leköpött,
csakhogy ez tudta, a vers nála több:
Csillag. Mint Pannoniai János.
S tőle ő, lézengő unatkozó,
kis kalandor, ki ily verssort nem ér:
„A Pó vizén a hab galambkövér”,
oly időbe lép, ahol örök a szó.

Közjáték Padovában

Első levél Csillag Tibornak

Mivel még minden ízemben remegek, mint a karórából
kitépett hajszálrugó, szakadékony, egymásba gubancolódott
betűimet figyelem s pontosság hideg présében csillapítom…

Tehát itt esett meg, a Scrovegni kertjétől néhány percre.
Verőfényben. Az Il Bo ökörtürelmű kőtömbje mögött.
A Salone kopár hombárjába csukott Fa-ló közelében.
(Mindent végignézve se nyerített át a Tarkamacskához
segítségért a sikátoron. Báthory István és Szobieszki János,
az ős-Il Bo-beli két diák szobráig sem a Prato della Valle
patakmosta oválisához.)

A gyümölcspiac egyetlen rágós narancsként töppedt.
Nem mutatta az időt a rég elporladt velencei kormányzók
keleties óratornya. Sűrű, tömör feketeség töltötte ki
a Loggia del Consiglio oszlopközeit, mintha az utcák
ablakaiból a feketére festett súlyos fatáblákat ide átszerelték volna.
Most látom, utólag, s nincs mit kerülgetni, leírom: lépcsőzete
mögött a Loggia feketeingesek száradó ingével volt beborítva
– láthattuk volna messziről. Sötétlett, mint ruhaszárító kötélen
egy egész különítmény csöpögő inge. Arcunkba vágta a hely
szellemét, akár cégér a kocsmát, ahogy a drapériába vont fal
a ravatalozót.

De a tizenhét éves Mantegna utcai táncosaival volt tele a
szemünk. Gíé elragadtatással. Fiamé gyanútlansággal.
A lépcsőn szép bennszülöttek (egytől egyig északolasz fiúk)
ácsorogtak. Az Il Bo polgárai? Apolló-vonásúak, Júnó-szeműek,
bársonyos szempillájúak. Egy kis, mozdulatlanná finomult dolce
vita – Gobineau, esetleg a fiatal Sztálin s a vén
Mao Ce-Tung szövegeinek fáradalmai után?

De miért nem gondolt a vándor a Mein Kampf-ra is?
Csak most, utólag jut eszébe? Pedig a nadrágom élét súrolva
fröccsent át a lábfejemen s terült el lapos, fekete pacában
a forró kövön a habos köpés. Nem, nem a paca: foszlány
azokból a régi (fekete) ingekből. Giottóhoz jöttem,
de a feketeingesek (most) vörös brigádja üdvözölt.
Kinek látszottam hát?

Legkevésbé sem érdekes, hogy K. K-nak; egy öregasszony-kicsi,
már enyhén rosszul látó, rosszul öltöző, maholnap ötvenes
pasasnak az ifjú hitves s az arcmás-fiú társaságában.
(Kiből elárusítónő anyám, P hercegnője semmit sem kérő
kezét mindenki felé kinyújtja, a hetedíziglen elnyomottak
várakozásával szemeiben).

Hanem látszom inkább Dino Buzzati öregének,
az ő szemükben, kik talán Buzzati hajtóvadászai?
De hol az öreg alól az ifjúságot bőszítő Rolls Royce?
Ez a tükörfényes ülepű vándor látszana bitorló
elnyomónak?

Vagy pogromra érett odesszai kis zsidónak (Síp utcainak,
potsdaminak, varsóinak)? Fehér bőrű feketének?
Mint ahogy 1951-ben Recsken papnövendéknek,
hadapródnak, bárónak látszott? És ’45-ben
– már ’45-ben! – P kellős közepén odapottyant
kosztolányis úrifiúnak – fehér sállal, fekete télikabátján
prémgallérral.

Barátom, csillapodott reszketésem. A habos nyál nyomát
a vászon-élről fölszippantotta a Nap.
Túl vagyok a szabadság üdvözletén.

A noah-noah „Vénusz születése”

1

Mit mondhat neked egy nagyon öreg noah-noah ember?
Noah-noah felesége így szólt hozzá
az Isola di Mantegnán átsuhanó helyi járaton:
„Már megint kiszőrösödött a füled! Na és az orrod!…”
Hát azért üljön a lábad elé,
hogy kicsi ollód megilletődve nyesse
a fül kopár bozótját?!…

2

Mit mondjon neked egy noah-noah kisfiú?
Aki ha gondol egyet,
noah-noah játszótársával
Monselice toronyteraszainak
sötét bélésű boltívei alól
szökdös át egymáshoz,
s ha az est
a zöld kúphegyek közé
leereszkedik,
az istállóajtók fényének dőlt kévéiből
szálanként kötik csokorba
a pipacsokat.

3

Vagy ne mondjon semmit,
csak noah-noah társával együtt
toppanjon be hozzád
a közömbös, hideg csillagképek alatt?
A fürdő zugában rádtalálva
a félig lehúzott halványlila harisnyaszár
lágy tekergőzéssel úszik utánad,
mint szövegek az ikonokon.
Bebarnult mennyezet helyettesít röpülő eget,
virágcsempéjű kád a kagylót,
s a kádból,
a tenger tenyérnyi végtelenjéből kilépve
talpad hajlataira a Föld
vastag, meleg, barna szája tapad.

4

Vagyis mit mondjon neked egy noah-noah, ha költő?
Hogy látta, amint az Isten
festette a virágokat Mantovában?
Hogy Parmában ő volt
a Battistero felől érkező muzsika;
a könyvüzletbe betoppanó egyszál dudás,
hátán dobbal, cintányérral,
s hogy a koldus zenéje úgy vonult végig Parmán,
csengve, édes és gőgös szökőkút-csobogással,
mint egy sivatagi királynő
tevehátra ültetett
délibáb-zenekara?…

5

Az öregember-öregasszony-kisfiú-kislány
noah-noah vers,
ha egyszer úgy tud szólni,
mint Padovában reggel a harangjáték,
megíratlanul is hallani fogod:
fölülsz az ágyban,
az ablakhoz lépsz,
s bár minden a régi,
te tudod: semmi sem az.
Már minden noah-noah élet.

Meghitt beszéd egy öregemberhez

(A padovai reneszánsz Luigi Cornaróhoz)

Tavasszal és ősszel nekem örökké hiányoztak az enganei hegyek.
S hogy sem lábaiknál, sem folyóvíz mellett Padovában, sem lent a síkon
soha nem lelte urát bennem három házam – tán ez vált nálam ilyen végzetessé.
Hol azelőtt csak mocsár s rossz levegő volt… s inkább kígyó,
mikor is mondhattam volna veled, hogy én voltam, ki a vizeket elvezette!
Születni kell ehhez Apó, mint szép leánynak! Birtokolni, hogy hegyeid
a tavasz almazöld libériájában köszöntsenek reggel, ha akarod.
Ki minden dolgod a maga idejében vitted végbe, s kényelmes, szép otthonodban
A MÉRTÉKLETES ÉLETRŐL akkor értekeztél, ősz és tavasz között
(mert utazásaidon eszedbe sem jutott írni: a tájék helységei szépségükkel ragadtak magukkal),
mikor rangbeli bölcs, tudós, kitűnő barátaid nem voltak veled,
s tizenegy unokád se, egy apának s egy anyának gyermekei…
mind egészséges, mint a makk, mind tehetséges… s a jó erkölcsre hajlamos,
s közöttük a te kis bohócod, s a nagyobbak közt már a társaid, pompás hangú énekesek…
Mikor vörös kövekből rakott palotádat házi muzsikájuk feltöltötte,
mint parti sziklák pórusait hold-dagálykor a tengervíz,
így izenhettél értük: Jöjjetek, nézzétek meg, milyen jól vagyok!
Segítség nélkül ülök lóra, lépcsőkön, dombokon futok fölfelé, s az öröm és a béke el nem hágy.

Ó, nagyúr, legyen szabad itt megjegyezni, hogy mise után,
ha meg nem gyengült szemed az Utolsó Ítélet freskóján kalandozott,
a Scrovegni suhogó angyaldandárai alatt száradó ágra akasztottakban
ismerhettél volna társaimra. Széltaposó dzsiggelésük éppenséggel
nem mutat ott minket fölszálló páva-fiúknak.

És ha mások unokái között csellengek (valamennyien Gí bábos buffoncellói),
én, a réges-régen kiürült madárház – ajtaja törött szárnnyal csapkod,
elhagyott fürdőtégelye kidöntve, s belőle a csipkésre csípett halcsont
száradt kísértete fehérlik – még örülök is, hogy nem az enyémek:
nemlétező három házam melyikében jöhetnénk össze házizenére?
A nincstelen kifordult tenyere, uram, neked holdbéli táj, a Hold túlsó fele.
Nem dicsekedhet, mint te, hogy az én életem eleven élet,
mert élete jórészt nem is övé volt.
Ez az a csöpp egérlyuk a tökéletesség kristálygömbjébe vájva,
amin át kiözönlöttek nálamnál nagyobbra hízott egereim,
házadnyi egereim, az enganei hegyekké vált egereim:
a meg nem születő szabadság óráiból a mindent szétrágó évek.
Tömlöceimnek sosem voltam oly gazdája,
mint te a hegyeidnek, házaidnak, unokáidnak.
P-n a Brentának egy hatalmas ága sem folyik keresztül,
s ha korai halálom (a halál mindig korai; csupán 49 éves,
hozzád képest siheder vagyok, uram) mákszemapróságomat P-ből kifújja,
még az a szerencse sem érhet, hogy szép tájak fölött tengerekig visz a szél.
Gyárfalnak csap, gáztartály vörös köpenyének, villamoshuzaloknak.
Íme, itt hát az árok-töltet, a szemétlerakat-tömeg emel süveget előtted,
a Scrovegni félnadrág akasztottjai, s úgy általában a világtalanság,
tiszteletre méltó öregember, kit a félrefordult fejű Fortuna
98 éves korodig fönt, napsütéses térdein lovagoltatott.

Fiamnak

Mikor imaginárius az erkölcs,
hiszen a tett is az; esti tévétorna;
intézményesített felnőttoktatás,
szamárlétrád következő foka: csillag,
s abból, hogy a tudás hatalom, csupán
annyi látszik: a Hatalom eltartása;

mikor óriás aggastyánok hullnak
az emlékezet Ördög-szigeteire,
hol börtönőrként te még állva alhatsz;
alhatsz – hisz egyre elnémultabb a ketrec,
fugákba igyekszik menekíteni,
föld alá magát a szellem; él? Férget rág!

Mikor a te fiad s unokaöcséd
már nem szegődik trópusra porkolábnak,
marsolnak a kilencvenes évek, s ő
azt se tudja, hogy Kassák, Füst Milán ki volt,
Költészet, minek őrizné beomlott
cellád? Porladnak Dreyfus kapitányaid,

Jékely után Illyés is, a most halt,
s a garabonciás Kormos légnemű már.
Pár, Hatalommal fényesre dörzsölt név
kifakulva repedezik bele Magritte1
világgá váló kő-csendéletébe.
S Költészet, cumaei jósnő, a michel-

angelói vénség meg nem menekül.2
Új kőbalta: fiad fia bunkózza le.
Európa eső után.3 S a kövült
zászlótartó, a mitológiai Bika-test,
a picassói ló nyakán hurcolt lány4
kövült szemérem-kelyhe: hóhér s áldozat,

az egymásba torkolló kőerekben
csak egy névtelen bolygó hátgerince már.
Mikor strázsádon alszol, s százlábúak
selyemzizzenése béleli puhábbá
az elfelejtett verssorokból kikelt
sivatag-éjt, meddő-e szólni: Fiam!

Lehetek-e Jézus Krisztus szupersztár
kopaszodva, hang nélkül – botláb s kacsatánc! –,
s te szegény Lázár,5 Jairus6 lánya,
hogy azt mondhassam: Kelj fel és járj! Kapaszkodj
erősen Mantegna övébe, fiú!
Szégyen, nem szégyen, huzasd ki magad innen!

Akár halomba kötött hasított fát.
Mint a harkába fogott száraz ágakat
erdőből cipeltem ki a vízmosás
holdbéli sárga vágataiba bújva,
s rejtegettem az ég ezüstös halál-
madarai elől zölddé vált szívemet.7

Két tizenéves szót érthet egymással.
Közös a nyelv. A fészekből kivető sors.
Közös a világ rosszasága – s az út,
melyen magad zúzod be kéklő szárnyadat.
Rácsodnak vélted, gyár vasablakának.
S ha épp kukoricatáblában botorkálsz

s fú a kozák, s pikája már sistereg,
úgy még elkerülöd az orrodba fűzött
karikát, s hogy kiszámíthatatlan lassan
célba vedd eléd vetülő önmagad, és
lelődd, mint egy lomha-nagy polgári lég-
hajót. Önnön tömegkatasztrófád, fiú,

tán egyetlen módon mégis elmarad:
ha átcsap rajtad farkashányadék idő,
mint rossz fedélközön viharzó hullám,
hagyd gépeiden az óraketyegést!
Ovetaridat kutasd, kopár tűzfalát,
benső homályban mered vakolatlanul.

Ha rongyod még ótvarodat sem fedi,
ha bérencek óvják frakkba bújt hájadat,
ha köldököd alá is rendjel legyez,
Lennon elárverezett zongorájára8
mondom, egyetlen koncert nem ég csonkig:
Heisenberg hegedűséé.9 A Mantegnáké.

* Magritte, michelangeloi vénség, Európa eső után, picassói ló nyakán hurcolt lány, Lázár, Jairus, harka, Lennon elárverezett zongorája, Heisenberg (jegyzetek)

Mellénk ül Gaál Imre, negyediknek

A San Cristoforo
nézésének
önkívületében
(vélve, hogy látogatásunk
Padovában az utolsó,
búcsúnk napját reggeltől
hol a Giotto-
Arena körül a kertben,
hol a lebombázott Eremitani
kápolnájában töltjük)
egyszercsak Gaál Imre
mellénk ül negyediknek.
Pedig tizennégy éve halott volt.
Úgy ült itt,
mint Harasztin,
a stégen,
lábát keresztbe rakva.
Magas rüsztű,
vastag
medvetappancs.
Mintha kalodában
duzzadt volna a lábfej
idáig.
Gumibot kelesztette volna.
Rossz érzés töltött el,
ahogy néztem.
(Talán ilyen vonszolódó
parasztlábat látott
maga előtt Kodály,
mikor a Kállai kettőst írta.)
A Cristoforo láttán Gí
egyetlen párhuzamra bukkant:
Gaálra.1
Vajon a nagypéntek-sorsú freskó
húsvéthétfői állapota miatt?
A keresztre feszített kép
viharvert föltámadásának
nyomai miatt?
A képzeletét meglódító
őshüllő-lábnyomok
tengerszem-pocsolyái miatt?
A falon átvonszolt has és farok
csikorgó páncélzatú
pikkely-lapátjainak
„tereprendezése” okán?
Mint a beásott katonát
a föléje gördülő
hernyótalp,
széttaposta
a megkötözött
óriás mártírt,
s jó felét
vagy kétharmadát
ledörzsölte
Cristoforo
földön
vonszolt
tetemének.
Semmi kétség, e mű,
így, ahogy van,
huszadik századi alkotás is.
Mantegna, aki
a festéket fölrakta,
megkapta késői társát,
a vakfoltgyártót,
a vakablak-személyiségűt,
a nagasaki fotográfust,
aki élő, néző szemgolyókat
fényképez le
a bugyborékoló láva
masszatömegében.
– Na de Gaált is?!
Kézenfekvő volna a vallomás itt,
hogy tudatlanságunk volt a
csapda(?), verem(?), árok(?), melyből
szemfényvesztő hirtelenséggel
(mint júniusi
olasz hegyek
mimózabozontjai)
kiözönlött
ernyősvirágú
balfogásunk.
És nemcsak nyílott –
dühöngő kéjjel
ömlött illata is
(mint ezer hárs Mantovában),
mi tehát káprázó szemmel
költöttük át,
azaz, hogy félre
Cristoforo-freskónk
egész bal oldalát.
Le is írtam később, hogy
Mantegna „utcai táncosaival”
voltunk betelve,
holott képzeletünk szülte őket,
s az, amiért Gaál is leült
padunkra itt, negyediknek:
Gaál földet sem érő,
a súly törvényének fittyet hányó,
delíriumos táncosai.
S e táncosok
titokzatos
eleganciája.
Csakhogy e táncosok Mantegnánál
nyilazó pribékek,
hóhérlegények,
s legfeljebb
ilyen minőségben
utcaiak.
Ámbátor ördögien elegánsak.
Kék, vörös és szürke színben
ragyognak át
az őshüllőnyom
kopásokon.

Hja!
Ha Cristoforo,
az oszlophoz kötött,
végképp átadta helyét
ötszáz év
és a huszadik századi bombázó
pusztító démonának,
akkor bizony az íjat szegző
kecses kéztartása
(az ölés eszköze helyett)
mindjárt egy hosszú nyakú, szép
pengetős hangszert
képzeltet velünk
a vakfolt helyén.

S mondjam még tovább is?

Hja!
Ha több mint harminc éve
kobozták el Károli Bibliámat
(Nietzsche Zarathustrája
s Voltaire Candide-ja
volt jobb s bal felől)
és azóta is hiányzik könyvtárból,
boltból,
iskolából!…
Hja!
Ha mind a mai napig Goethétől tudom
a legtöbbet Mantegnáról
(mindössze néhány oldalt,
de a szószaporítók nem bírnak vele),
mivel Charles de Tolnay2 Boschtól
Michelangelóig araszolván,
útközben Mantegnát kikerülte.

De legfőképpen: Hja!
Ha az ember Padovába
P-ből érkezik!
És ameddig a szemem ellát,
sehol a famíliában
(kiskoromban, nagykoromban)
egy lila cingulus,
egy mediatizált
zsidó
selyemárus,
egy galambősszé szelidült
öreg magánzó,
sehol egy lázterjesztő
bacilusgazda,
ki herezacskóig süpped a mocsárban
(például a Kakastóban),
de abszolút fehér
csokornyakkendőben s
(a vállgödrében
finom, fehér
összehajtogatott
kendővirulással)
előjátszotta volna
hegedűjén
a sorsom!
A fontosat belőle!
Az utazást Padovába
(Firenzébe, Sienába).
Ugyan! Ezt várni P-ben?

Volt egy gyorsan szétvert,
r-gárdásított MADISZ,
még gyorsabban szétvert
népi kollégium.
És P-ből
senki nem jutott
Padovába.
Janus Pannonius
Mantegna utolsó
magyar barátja.
Állapotára nézve püspök inkább,
mint P-beli mocsár-fiú.

Ha három évi gyaloglással
nagyapa nem jut haza
a brianszki rengetegből
szívasztmásan,
ha ő, az eltördelt lábú deres táltos,
kinek bőr-sebesítő csontkosarában
nem volt többé nemzőkedvű játék,
ha ő, akiből mintha
a Halál-cipelte ruhafogas
szélben vacogó rongyaiból
szállt volna föl az elhaló sóhaj,
mikor így szólt:
„a világ legnagyobb festőit árulom,
vegyen Raffaellót,
Mantegnát,
Leonardót” –
szóval, ha nagyapa
eladhatatlan olajnyomatai
nem töltötték volna meg
az ómama-szekrény alját,
Mantegna nekem is
csak annyi marad,
mint mindenkinek,
ebben a mi derék
P-énkben.

* Gaál Imre, Charles de Tolnay (jegyzetek)

Egy római hátív tüzetes leírása

Sajnos, Jakab1
és a vértanúság
– s a római tiszt
hátgerince
szintén benne,
a huszonéves divinális
halhatatlan szemszögéből –
még mindig (az elszállított)
többméteres romhordalék
málló
titka.
Szunnyad, mint egy meddőhányó
aljába szórt marék gyémánt.
Pedig az a hátív megmutatta
(s volt ott más rész
igen bőven):
gyerekfejjel
kész benne
a Halott Krisztus.
Nem jött ő rá – csak
így látta.
S kinevetve,
ki természetes látásmódját
matézisi studiumok
gyümölcsének vélte volna.
Squarcionénak, a féltékeny
pártfogónak?2
Vagy Nicolosia nevet? –
hiszen a család3, 4
kisujjából is kiérlelt
művészetet szop a „pásztor”.
Mért nem mindjárt
Pizzoliból,5
a jól felkészült
versenytársból,
ki a szembe-falat
ékíthette?!
Ugyan, ugyan,
te is csak rövidülésben látod,
ha elnyúlik előtted
társad teste,
s tornyodból rádhajolva
borzongató jól
vagy rosszul
hatni fog a furcsa szemszög,
s a kiismert forma fényét,
a tér elmoccant síkját
lentről
te is szokatlannak találod.
A kérdés nem a rövidülés –
a perspektíva mindenkié.
A kérdés:
a többlet
túlnan.
Nem a szemszög –
a hozadéka.
Nem maga a római hátív –
hanem hogy éppen
ívelése
lesz a kulcsod.
Ebből a nézetből kinyílik
és teljes egészében látható lesz,
ami minden más szögből
ködlő semmi,
vagy csupán a sűrű leplet
meglebbentő fuvallat
a derengésben.
Hogy derék ember ez a főtiszt.
És hisz, ha látja.
És hisz, amíg lát.
Vért utáló katona ő.
Hosszú útján érett ezzé.
Előkelő
széptartású
úriember,
ki zenét hallgat –
ím, a finom kéztartása!
Alig akad némi híja,
hogy elfedje
a pilátusi
kifejezést.
Ismételi
Jakab áldó
mozdulatát,
s mégis, talán mert ujjait
össze nem zárta,
s kezét az égi fénylés
valósággal
kettévágja,
kiütközik rajta
a gyönge
„semmit sem
tehetek
érted”.
S hogy a magát
nem sokra tartó lélek
nem ugorhat tűzbe
– megég.
A sisak, az arcél,
a váll, a kézfej,
a könyök mögötti
s a csupasz combon
végigsötétlő pinceárnyék:
mind lemondás.
Bár ahogy áll,
a fény-öntözte
hátív s gerinc,
s alatta a bal láb a súlyt
– a mártír előtt térdeplőből
kisugárzó ellenfényben –
egy gyönyörű állat,
egy lángléptű ló
feszülő erejével
telítve tartja.
És leengedett
jobb csípője,
s jobb térde is,
behajlítva,
és megemelt bokája
a levegőben
– végig fényben! –
mintha a döntő lépést
már csak
lépni
kéne.
Ahogy fénylő fele
szinte lebegve áll,
oly nemes és egyszerű, hogy
azt gondolnád,
a következő pillanatban
Jakabhoz lép
s átöleli
roskadt vállát.
Boltozatos mellkasával
egy légiós
a háttérben vár.
Két kezét hűvösíti
levélmintás
karcsú pajzsán.
Félig germán,
félig néger
arca tele
mélabúval.
De most leplét
lobbantva int
az ádámcsutkás,
mindig éhes,
korán aszódó
bezupáltnak,
ki a tót
menyasszony
szelídségű
fiú-társra
mordul nyomban,
s bár a
szívalakú
sisakmélyből
két ártatlanul
mit sem értő
asszonyszem néz
a vakvilágba,
a kar erős,
a mellkas széles,
s az ékes lábszárvédős,
sarus lábfej
kilép ha kell,
ha társa vonzza,
ha a főtiszt
Jakab lábához leborul,
s bár nincs égi jel,
s Vitruvius6
kőboltozatján
a birodalom
gőgje sem reped
(hiába, Mantegna
Rómát visszahoztad!
),7
ő meg ő, meg ő,
az összes zsoldos
kilép ha kell,
kardot is ránt,
míg az
egyensúlyát
vesztett
bírósági hivatalnok
kezéből hull a vessző,
úgy elámul,
hogy Jakab s a tiszt
s kik az imént
vaddá vált arccal
még egymást taszigálták,
a zsoldosok
a söpredékkel
félig berúgva,
dülöngélve,
félig lebegve
szinte angyalokként,
egy sosem
tapasztalt
ünnepélynek
óceánnyi fürdőjéből,
a vesztőhelytől
egyre messzebb,
úsznak köré
a horizontra.

* Jakab, Squarcione, Nicolosia, Bellini család, Pizzoli, Vitruvius, Mantegna Rómát visszahoztad! (jegyzetek)

Suttyó-keze szögletes, gyászkörmű ujjaival

Mantegna!
Órákig néztünk
Gível és fiammal.
Előbb csak turista-fényben,
később a homályban is.
Láttunk is, nem is.
Évszázados
és modern kopás,
mint két papucsa
a tébolyodott táncosnőnek,
Pusztulásnak,
hallod, fölszántott jócskán
itt is, ott is.
Fölülbélyegzett
Téged a semmi!
Pörgette ringyója papucsorrát
festett vakolatban.
S ha papucsa szétfoszlott,
csupasz lábujja tördelte tovább
nyögő repedésed,
mígnem a felbőgő gép
ártatlan szörnyetege
vasfarkú bombáival
nem aprózta tovább a gonoszt:
egyetlen rántással
faladról letépett!
Nézlek – legalább azt,
amit a „hangyák”
belőled visszahordtak.
Nézünk – elhűlve
kölyök-voltodtól.
Tizennyolcévesen
én mit csináltam?
P. M. színművésznő
szeretője
voltam
akkor.
Cukros-citromos lencse-evő.
Röhögtető „szerkesztő úr”,
disznóhúsra
likőrivó.
Éjfélkor
vacsorázó.
Hajnali hatkor
másnapos
szilvaevő.
Egy kárpitossegédből
lett
alispán
levetett
alsóneműjében
se szolga, se úr –
egy fordított
biciklista,
fölfelé taposó –
nevetséges,
bokáig lecsüngő
álmodozásából
fának csapódó.
Délelőtt, alkonytájt
hegyi házba hazalopakvó,
ablaka alatti fűben
alvást színlelő,
a szobaasszony nevelte gyermek
papírbabáit
előbb kifestő,
később extázis-oktató,
kicsavart végtagú
szerelmi
próbabábu.
Minden paradicsombozóton
átvetett pillantás
nekem szólt,
a sírgödör
túlsó oldaláról is
kampósította
mutatóujját Éva,
a szemöldöke is
lépesmézből volt.
Rossz verseimből
rossz cikkeimbe,
körbegépeltem őt
a gálosfai erdő
levélsűrűjébe –

De hol volt számomra
egy Ovetari?!
És csupasz gótikája?!
A tizenhárom
üres
falmező
misztikus
röntgensugárzásban,
hogy az érettebbek,
Pizzolo,
Ansuino da Forlì,1
Bono da Ferrara2
hét megkezdett
vagy versengve
együtt készült
fali síkja
épp e benső fénylés
árnyékától
szövődjék
mély sötétségbe,
míg suhancszemem előtt
kitárul
a rakott kő
mások elől
rejtett tökélye,
a legbelülről
kiütköző képsor
(a lélek legbenseje,
mintegy a kő
napfény-nem-járta
legközepéből),
készen,
megmásíthatatlan színben
és szerkezetben,
mint kisgyermeknek
a kifestő-minta!
Hogy vaksötétben is
felhordhassam
festék-vakolat rétegeim,
hiszen a falsík
kifestő-könyvem csupán.
Jól megtanultam,
hogy festékemmel
vonal közt maradjak,
ami pedig a színt illeti,
mintám nemcsak előírja:
kékre kéket,
rőtre vöröst –
nem, nem!
A csoda itt kezdődik:
lehetetlen,
tanulatlan,
keveretlen,
érleletlen,
elkapkodott,
összezagyvált
kékem a kéken átlényegül,
kékké válik,
vizenyőjét elfolyatja,
mocsár-árnya fölszívódik –
nem értem hogy,
csak imádom,
ahogy tőgyet rántó,
sövényszövő,
tetvet, férget szétmorzsoló,
hímvesszőmet szorongató,
vasbaltámmal fát hasító,
kutyám Brentán megúsztató,
farönk alá kulcsolódó
vaskos, vörös suttyó-kezem
szögletes és gyászos körmű
ujjaival
fest az Isten.

* Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara (jegyzetek)

A két Mária

Mantegna, Mantegna,
te benősültél Velencébe.1
Mantovában fölépült házad
jómódú úrnak mutat.2
Büsztöd3 a Brenta szigetén
szíjarcú parasztnak.
Kisfiú-koromban féltem Máriádtól:
de kemény asszony!
Krisztusod
rövidülésének
nem örvendeztem.
Álltam halott nagyapám lábánál:
ő is rövidült.
De hiába volt Máriád
egykorú nagyanyámmal,
férfiarcában
egyetlen virág
árnya sem rezzent.
A Csorba utcában a
Madonna della Seggiola
filléres olajnyomata
nézett rám üveg alól,
blondelkeretből.
(Az első világháború
után nagyapa
reprodukciókkal házalt,
de Kossuthfalván
azazhogy P-ben4,
ki a csodának
adhatta volna el a
Fontainebleau-i Dianát
s Raffaello Madonnáját?!)
Így, az ómama-szekrény
faragott
alsó
rekeszében
százával illatoztak
az eladhatatlan nyomatok,
a Seggiolából is több tucat –
ezért hát óvatosan
közelről is
jól megnézegettem,
ha egyedül
maradtam a szobában.
Hármat, négyet a rongyosodó
szőnyegre kiraktam,
s félig lesütött szemmel lestem,
hogy állhatatosan
hátam mögül is
arcomba néz.
Összeszorult a szívem:
Gizura úgy hasonlított.
S mégis egész más Gizu volt:
amilyet csak elképzeltem.
Hogy egyszer így fog nézni,
amikor a lavorba lép,
s vállára
bádogkannából
Emmi
Ingres-forrást folyat.
(Az is megvolt,
A forrás.
„Festője akkora”,
szólt hozzám Iboly néném,
„hogy a rajzpapírt is
róla nevezték el”.)
S mikor Emmi
– megunva testvért, kisfiút –
magunkra hagy,
Gizu az ágyterítőn,
dunyha gödrébe
magához húz.

Nyári estén, amikor
nehezen várva sötétlik,
s ha besötétedett,
föllobbantja mindjárt a függönyt
az ezüstös Hold,
néha rajtakaptak,
hogy két ágy között
– hol vánkosom: fejpárnám,
derékaljam –
én lábtól fekszem,
alig kivehető
szemébe
nézek,
s ő a mélyből,
üveglap
holdfénytől sárgás
pocsolyája alól
szemmel tart.
De azt már nem tudták,
hogy ki mindenki
szemével néz.
Emmiével,
kinek sötétpuhájú
ujja nyomban
fölhajtotta a dunyhát,
s félig alvó idegeim
billentyűzetén
– a blondelkeretből
kihajolva –
orgonázott.
Éviével,
Babáéval,
a Tamás-lányokéval,
kik háromkerekű
jó bicajomon
felváltva karikáztak,
s a tágszárú,
lyukas
bugyin át
megszámolhatatlan
változatban sötétlett, izzott
és körül már mohosodott
a félig
behorpadt
rózsa.

Mantegna! Kaptam volna én
Máriádtól lábtól-fekvést!
Égő papírt,
összekötött
kezem közé.
Böjtre böjtöt.
A nyomtató ló igáját.
Magasba kaptató szamár
málhatartó merev nyergét.
„Hé! Hozd a lovat,
mindjárt pirkad!
Hé! Törd a követ!
Csillagfénynél
is törheted!”,
mondta volna
s törte volna,
s nagy arcának verejtékét,
szem-igája csontgumóit,
csontgörbéit
– Szervátiusz Dózsa-vázát:
nézhettem volna szikes állát;
olyan mint az
egy-tagba állt
ekenyom-föld;
féreglakója menekül,
a barázdabillegető átugorja.
Mantegna! Ettől bizony
nagyon féltem,
s félte más is,
mert az a Krisztus
túl halott volt,
s fölötte az az Asszony
túlságosan arra gondolt:
napszállatig
mennyit
szánthat.

(Hát tudtam én,
hogy tenyeréből
búzaszemek
csíráznak ki?!)

* benősültél Velencébe, házad jómódú úrnak mutat, büsztöd, P (jegyzet)

Kor-különbség

Babától, Emmitől, Annától
kölcsönzött kezem,
Mantegna, kétszer
belefért volna
vasmarkodba,
de kötve hiszem,
hogy csontgumóid,
lapátkörmöd,
szíjjal-tömött,
husáng-kemény
tenyérpárnád
épp emiatt telt tökéllyel
(mint szűz, malaszttal).
Nem kezünké, alighanem a
kor-különbség
röppentette orrom elől –
„Kakukkváron” (s P-ben, P-ben!)
nincs! s nem lehetne Ovetari.
Ott a tüzér és a rozs honos.
S mint szülőszigeteden
a szürkés-sárgás partoldalból
a Brenta-kimosta fűzgyökér omlik
félig eltemetett fejekhez hasonlóan,
itt a futóhomok-dűnék
szélmarkolta oldalából vicsorognak
(’47-től? ’48-tól kezdve?)
lepattogzott azúrszemmel,
fehér falisztjük folyató
elrákosult fekete szájgödörrel,
kékes, pomádés őserdő-üstökük
trágyának kiteregetve
az ifjúságunknak mondott
ötvenes évek.
Suhanckorunk:
lángszóró-koszorús, ágyútorkú.
A dögtemető gödreibe belelökött
piros-fehér-zöld kokárdás.
Kiontott vére,
mint a légyfogó sárga ragacsa
elkapta május léggömbjeit.

Gyerekkori tucat-szentkép: Kristóf

Kristófot, az óriást
nagyon szerettem
kisfiú koromban.
Kezében bot helyett
pálmafa volt,
nyakában ült
a gyermekisten,
s ő példás
buzgalommal
vitte
a folyón
keresztül.
Mennyi világoskék,
pálmazöld
és szőkés, rőtes
aranybarna
volt e képben:
gyerekkel játszó
szelíd óriás,
gyermekszemből néző
szelíd isten.
Fönt kék, lent kék,
s középen az édeni pár.
Gyermekbizalom
s medve erejű
boldog béke.

Egy hangyafaj: a restaurátor

1

Tanultál közönséges fekete hangyákról,
kik hársfád törzsét,
ablakig hajló ágát
megszállták olykor, nagy esők hírhozóiként.

Hallhattál vörös hangyákról,
kik hófehér csontvázzá tisztítják ellenséged,
neked nincs is más tennivalód,
csak kötözd a hangyabolyra.

Na és a titkos termeszek, kik Indiában
évszázados fákat falnak föl úgy,
hogy a falu hosszú hónapokig észre sem veszi?!…

Méltósággal tartja ágerdejét a fa.
Ősidők óta lombba nem borult szent,

de törzsén – és mindig földközelben! –,
mint egy odatapadt selymes pillangó,

új hajtás kezd rajta levelezni.
Vélhetnék hát igazán halottnak?

Álltában elaludt,
lónak álmodja magát,

vélik róla, mígnem egy öszvérhajcsár
nagy útja felezőpontjához érve alatta,
magányos hátát a
száraz bölcs törzséhez veti.

E percben a kéreg beomlott.
S nem telt bele több egy jajnál,
a fa, mint részeg látomása,
ellobbant vörhenyes-lilás porfelhőként.

A benseje már oly üres volt.
A termeszek már úgy fölették.
Héja volt csak a megszokásnak.
S nem vastagabb a rézmetsző egy vonalánál.
Az volt: levegő-rajzolat csak,
míg a hajcsár neki nem dőlt.

Ám attól kezdve kénsárgán ég,
katasztrófa-lombja lángol,
magasabb a Hallgatás Tornyainál,
viharövezte szirti fárosz.

2

De restaurátor hangyákról nem tanultál.
Mint a termesz: szervezettek s észrevétlenek.
Mint a termesz: belül, rejtőzve munkálnak.
A szú, ha összezár vele a csend: perceg.
Társad épp a belőle áradó csend űzi szólni.
A restaurátor-hangya nem töri meg a csendet.
Talán nem is saját erényéből,
mint inkább mások hibájából él.
A lánctalpak dübörgése,
a belsőégésű motorok állandó robbanásai,
a golyózizegés,
az örökös temetőgödör-ásás,
az örökös emberbőr-nyúzás,
a bőséges vérlocsolás a körutakon,
megölt felebarátod
rosszul emészthető szemgolyója,
ha farkasszemet néz veled
önnön vastagbeled
csipkefodrain keresztül:
hangosabb a restaurátor-hangya szöszmölésnél
még akkor is, ha izgalmi állapotba jön.
Az a fennsík, ahova meztelen kiszalad
(még fürdőlepedőjét is vesztve futás közben),
szinte már a senki földje. Heurékája
a Hold túlsó felén elhalt kiáltás.
Kivált e századvégen a Hábornok
(ejtsd: tábornoknak) nem arra jár,
s a Politicon Zoon legkisebb gondja sem,
hogy tudatába beemelje.

3

A restaurátori hangyaszorgalom?…
Ne ints rá, hogy az emberiség-nagy
Cséri-telepen
néhány meszesgödör-agy,
pár guberáns.
A sic itur ad astra szemkápráztató
rivaldájának fonákján
egy ganémosó.
Pár, két lábon járó trágya-regiszter.
Néhány ürülék-enciklopeditőr.

Félrebeszélsz!
Így még a méla
vicc se kerekedik ki belőled,
a gilisztáé,
mely elülső végét a földből kidugván
az ugyancsak kitűrődő hátsó végben
a magányt megosztó Másikra talált.

Ha ilyen csökönyösen
egyvégű akarsz lenni,
hát hogy s mint araszolsz?

Ha a Földet kirobbantod hasad alól,
fémkesztyűs tűzszerészem,
egy közelítő szép napon
H. G. Wells naiv kis víziója benned
ugyancsak furcsa testet ölt
jövőd még üres csillagán.
Mr. Wells* (ha emlékszel még)
fejnek álmodott.
Attól gyulladt be: babakacsódtól,
cserépdugvánnyi lábfejedtől,
pólyáspopsid mindegyre csökkenő kerületétől,
angolkórjába,
mint egy csésze forró teába
belepuhuló
madeleine-keksz hátgerincedtől
(jaj, egy percre sem érthető félre
római hátívnek már!),
a szívvel és a nemiszervvel ékes törzsed
szemétlapátnyi
áttetsző csirkecsontjától,
melyből Sziszüphosz ijesztő
óriás kődarabjaként
rettenetes naggyá vált fejed
a mélybe legördül.
Ilyen riasztó véget jósolt
a derék nyárspolgár Mr. Wells.
Nem a tudásét, de tudósit.
S én kelletlenül reprodukálom
ezt a joviális fantomot,
hogy meglásd,
milyen susztermunka a váteszi!
Én futószalagon nőtt Hasfelmetszőm!
Uniformizált Kékszakállúm,
Tűzszerészem,
hiszen dehogy csupálódtál le
egyszál fejjé!
Fejednek épphogy nyoma sincs,
mikor megpillantlak
jövőd még üres csillagán.

4

Jövendőnk ürességéhez mérve
csakugyan összement válladon
vasgolyóbist láttat velem az óra,
fej-nagyot, sötétet!
Lám, a beidegzett
rossz szokás hatalma:
önkéntelen visszacsatol
a börtönévek közepébe,
hiszen először
a bokabilincs
láncának ölben hordott
tömör vasgolyóját
fedeztem föl
fejed helyén.
De hogy lehetne ez igaz?
Magyarországon a rab koloncát
hatályon kívül helyezték
az ötvenes évek.
(– Óh, azok a vasgolyótlanodó
ötvenes évek!…
Noha a svédek
már a múlt században
kiiktatták életükből.)

Látod, rólad, az első benyomásomban
csak régi börtön-félelmem volt igazi.
A valóság ennél
– úgyszólván –
robbanékonyabb:
Pokolgép nőtt a válladra,
abba dugtad tövig a fejed.
S lelked mindössze az a szikra
– volt (?), lesz (?) –,
mely üres
jövődbe
szétveti.

* Mr. Wells (jegyzet)

Föltámadás

Ha ott ülsz az Eremitaniban,
pislogsz vaksin a mély homályban
s a súlyos kaput a fénybe érő
turistakéz rádcsapatja,
hidd el:
nem az lesz a képtelenség,
hogy minden ténnyel ellenkezve
azt gondoltad: öröklétű.
Hanem a tények válnak képtelenné:
a fehér szegélyű fekete
keresztes vagy körjelű repülőgép.
A bomba oldva.
S a föld Mantegna-szívkamráját,
hogy találat veti szét!
A fedélszék kiégve.
A kő lábazatára
leroggyant
templomfal.
S hogy a római tiszt
hátíve körül a freskó
szóródik
gyerekkörömház-apró
hordalékká.
Mintha istennyi öregember
lépkedne végig
az egérfogú lánggal
beborított hajóban:
derekára csavart kötélövbe
fölfog kötényt,
s mint szántóvető magvát,
súlyos parasztmarokkal
egyenletesen veti
a rombolás sóját,
a kő kövön nem marad
csírátlan sómagvait.

S fehérek lévén, azok
szüntelen fölragyognak,
mint az Utolsó Ítélet
kvarcszemcséi egyszer
a Napja-Holdja vesztett
sivatag földön.

De a sóval
s Mantegna
freskószilánkjaival
behintett kő közt
ismét az Ovetariban
ülhetsz.
S a tizenkilencedik
századi találmány
– a fénykép –
az újra felhúzott falon
míg néhány évtized alatt
emberarcként vénül,
s mint hályogos szemben a köd,
s mint leeresztett
jeremiásszakáll
homályában
elrejtett szív,
sárgulnak
kihagyó
dobbanásai,
a tények –
addig a több-méter magas kő,
tégla, vakolat-
szemétdombból
– állj föl, ha ülsz! –
fölhordatott ismét a falra
három félezeréves
Mantegna-kép!

Egy festő-Chatterton, ki Petőfit tisztelettel…

Az Eremitaniban,1
’78-ban,
Gível s fiammal oldalamon,
német turisták
perselybe dobott pénzén
én is bámultalak
a kétpercig tartó fényben.
Nagyot fordult a világ, hallod!
Csontjaimban
betonfogdák lisztharmata,
arcomat egy új Arcimboldo,2
az idő,
sikkanó fűrészgéppel szelt
rönkkarikákból rakta ki.
Különösen szemem körül
ügyelt az évgyűrűk
Tisza-kanyaraira,
hogy az elhalt rostok
haránt-kanyonjaiban
a csaknem öt évtized
lánctalp-lenyomata
oly értelmesen olvasható legyen,
mint csillagásznak
a rakétáról továbbított
Vénusz-fénykép.

Előttem viszont egy tizenhét-
tizennyolc éves ifjú áll,
magyar bezártságomhoz illőn
vadonatúj,
ki freskói után se lesz több
huszonhétnél,
egy festő Chatterton!3
Egy falfestő Rimbaud4
a reneszánszból!
Ki eddig halott Krisztusának
öregapja volt szememben,
és Goethe csillagköpenye alatt
a békasó
(ahogy Petőfink mondta róla).
Pedig Petőfit ez az ifjú
hitetlenkedő tisztelettel
bátyámuramozta volna egyre,
s erős, ártatlan lelke mélyén
maga sem tudta volna,
hogy a 6-8 évvel idősebb hangját

nem veszi-e egy őrült,
rémülésteli, zavart ész
meséjének?5

Noha jóval előbb
a mindent eldöntő budai kézfogásnál
(ami Vörösmarty
és Petőfi között esett,
s a téli Magyarországot átgyaloglót
újságpapirostul fölragadta!),
ez az ifjú az Ovetari szűkös falán
1448 és ’57 közt
például egy római tiszt hátívében
(e festett vonal himnuszában)
oly régiót tett láthatóvá,
melyben örökifjú a harci program,
s romolhatatlan világszabadság,
beteljesülsz!

* Eremitani, Arcimboldo, Chatterton, Rimbaud, Petőfi-idézet (jegyzetek)

Van-e szebb éj a világon?

Nézed-e a Guggenheimben
A menyasszony öltöztetését?
S a Marini-lovas köpcös falloszának
esteli öblös üdvlövését
a tenger-csatorna közepébe;
mikor föltünnek a Leonor Fini-bárkák;
kivetik hálójukat a kopasz halászlányok,
s mögötted a teremőrök
az estét kulcsra zárják.

Tudod-e a noah-noah most mit csinálna?
A lámpafény mögötti árnyba állna.
S bár nem tudná, egy nagymisébe?
gyilkosságba? –
benézne a nappalt tartó éji
Magritte-házba.

És Gí-noah mit csinál még?
Én Dorothea Tanningra várnék.
Nem is őrá –
szállodai folyosóvá
megnyílna most a keskeny óra,
s mindenünnen te tükröződnél
az ujjamra rakódó
tenger sóban.
Hát vésőm,
szekercém,
faragó bicskám
csak nem felednéd?!
Fönn
surranó kandúr-felhők
s macskaszem-szikrák.

Fává vált nők képéhez térdepelnék;
kezedben tartott Delvaux-lámpa –
hozzám úszna egy recski emlék.

Kibontogatnám farostjaikból
zsenge bőrük,
s szabadultan,
gondolámba
temetődünk.
Sötét a víz, mint szélgéppel vert
Fellini-nylon.
Ütközzünk össze
érvágó doktorunkkal! –
Csak liliom nyíljon.
Utóbb még összefutunk
magával
Casanovával!
A tenger torkolatában
imbolygó tornyos ágyon
púpos lány alatt
foglalkozik
alkímiával.
Gí-noah!
Velencénél
van-e szebb éj a világon?

Szent Márk terén
utánad fordulnak csodálón:
ki az a téged ölelő fénylő semmi,
cölöp-korhadású frakkban,
vízcikkanás-cilinderében?

A hiányom.

Mindenféle idők összecsukódnak

Mi, kik huszonegy éve nem fogytunk ki
az egymásnak mondott (s adott!) szóból,
látod, száz és száz mérföld távolságban
fejünk összehajlik s szájunk csókol.

Hívlak – s Velencében kóborlunk ketten.
Hívsz – s ki rohan végig P-n, ha nem te?
Jó a hallása földben nagyapámnak:
jön, ködpor szakállát permetezve.

Ezerszer áldott lépted bugyolálja,
mint égi lovacska lábát gyolcsba;
mégis sírjából költi nagyapádat,
s ömlik sarjú-dombbal P-be Kurd ma.

Kaposba forr a Török Flóris utca,
mint hegyi lejtőjén tavaszéj-hab.
Ím, helyi Signorelli-látomásom:
gyerekkorom lett lampion-héjad.

Sírdombrepesztő Húsvét! Keddi hajnal!
Hőgyész, Világos, Kurd lakik Pében.
Érkezik öt nagybátyám, Iboly néném
kastély-kerti házadhoz cserében.

De a két helyszín egymásba ég! És egy
Hőgyész száz platánja – s a Klapka utca.
Hol dombtetőn kapud elé kirajzol
P-beli kertünk tujája, lucca.

Ott szélforgatta cinke-etetőtök!
Itt hortenziák a moha-ágyon.
Régi bordély félbe-falazott tánc-
terméből mindkettőt kívülről látom.

Olyan az egész, mint a Kakastó rég;
hőgyészi félkastély-kert, s platánfán
a világosi szélzúgásban (víz ring)
függők közt randevúzunk anyámnál.

Testtelen, s szőlő húsától édes
összehajló fejünk. Pávafarkú éj
kölcsönzi hosszan számodra uszályát.
Lent: Föld-átmetsző szakadékú mély.

Kurdon a padlás mérlegén homály van.
Mégis világít, mint cölöplábon
lámpák – közöttük jártál talán ma.
Tengertajték fonású sarud látom.

Március ibolya-ködéből vízcsepp-
milliárd pointillista dómot,
s vízloccsanás orgonát bensejében –
képzelek neked hűs altatót most.

Ahogy csillagok úsznak hajóablak-
alacsonyan a zöld láthatáron,
mindenféle idők összecsukódnak;
szelencetok s fedő: szám a szádon.

Katának

A rohadásos fal
misekönyv annak,
aki átlát rajta.
Remélem, látod,
amit én: az angyalok
kiteregették
minden holmijukat;
fiúszáj-mintás
bugyijukat a lányok,
a kagylókelyhek sugaras
rombusz-lenyomatától
szinte röpködő
fecskéiket az arkangyalok –
s ha jobban elmélyedsz
titokban bővelkedő
szárnyverésükben,
testnyomaikban,
ágylábról lefolyó
ajak-körvonaluk
árnyékszerű végignyúlásában
a hajópadlón,
majd te is
erős vágyat érzel
magadban ahhoz,
hogy e kőrohadás
misekönyv útmutatásai szerint
ússzál a tenger-
csobbanatú ágyban,
és minden függöny alól
kitakaródzva az égnek
végighemperegj a
Dalí-kanálként
elhajló mólón,
ahová aláereszkedett
a Hold vörösréz bidéje,
hogy meglovagolhasd –
miközben kagylófodrú
perselyedbe az Isten
aranypénzt hajít,
mint a babonás
turista a világ
kútjaiba.

Weöres és Dalí

Ezrek halnak meg ugyanazon a napon. Képzeletem üres marad,
szabadon a semminek hangyásodó képernyő. Irdatlan golyóbis a
Föld, láthatatlan parányok vagyunk rajta, egyetlen nap holt
tömege mit jelent?
Nem érint.

Weöres és Dalí ugyanaznapi halálakor műsoridőn túli látványt
vetített benső tévém. Kalózvetítés, tudtam.
Aludt a zsákba varrt messzi hazában a párt. A látható s láthatatlan
hadsereg. Az elhárítás. A kormány. Két kalóz, láttam.
Elfoglalták az adót, mint alvó hajót. Túlvilági terroristák. Se
gyíklesőjük, se lézerágyújuk –
aranykorian ifjak.

Később ezt pontosítani kellett, mert arany ikonian
ifjak. Ikoni aranykorisággal léptek át stúdiófalon, eléjük került
tárgyak: székláb, asztallap, műszertok tömegeken. Tán azért,
mert miközben odabent ők hatalmukba kerítették a
tévét, én kifelé bámultomban az Átlósutcai (alias: Rátkay)
Gaál-siratójának két főalakját nézegettem az otthoni festmény aranyhártya
mezőjében. Gaált, erzsébeti házi fenomenünket,
a korán mennybe csavargót és a
vörösruhás fiúangyalt.
Odabent a műsor csakúgy a mennyberepülés volt, mint
a festményen idekint.

Ezért nem az ágyában meggyulladt öregembert láttam magamban,
az ágy-szenesedésbe töpörödő Fehér Bohócot,
amint a paradicsomát formázó baldachin a hőtől és a
lángtól eltorzul, és leszakad rá (mint Snàporaz fölött a démonná
gonoszuló Donatella-baba szétlőtt léggömbjével, Fellininél).

És ezért nem láttam az újszülött csecsemő-csúnyaságú
másik öreget sem, ahogy halbámulású üvegszemüket
ráfüggesztve polipcsőkarjaikkal dajkálták a gépek a rájuk
kötözött kómást. Két angyal kalózműsora pergett a kékes-zöldes
képernyőn. Produkciójuk
a mennyberepülés volt. Az állam leesett. Úgy képzeltem,
az egész elfelé történik majd. Ésszerű, nem?
A daliás spanyol Hermész cirkusz porondjáról startol. Trikó
van rajta. Pucér izombékái szemfényvesztő mutatványokat
végeznek felsőkarja, combja spanyolfal-bőre mögött, amíg az
öblös ágyúig lépked, s csövébe kastély-tulajdonosi eleganciával
bekúszik. Persze hogy kilövik! Egyenesen a csillagos ponyvamenny
villanykörtékkel hímzett Gala-kapujába. Világcirkusz. Ott tolong
ponyvája alatt, aki csak
számít a XX. századból.

A weöres ingű vézna másik elröppenésére úgy számítottam,
mint ahogy világosi rozsdafarkúnktól láttam az almafáról. Ág,
levél meg se rebben. Csöndbe, mozdulatlan pehelytollba
burkolódzó apró szentlélek.

A levegőt simogatja, úgy röpül.
A fa alatt pedig életem legfinomabb testformájú serdülője, a hegyi-
forrás állagú Vágy, kiemelődik nyugszékében heverő testemből-
lelkemből. Áll előttem. Láthatom. Lábfeje még a mellkasomban,
emelt bokával, még támaszkodó hús-vér ujjakkal
(Dalínál is éppígy a sivatag-sárga háttérből kianyagosulva), de
minden más belőle már érintetlen selyem,
hegyiforrás-élés,
belegyönyörülés a rozsdafarkú után nyúlásba.
Csakhogy a képernyőn sem ez, sem az. Nem fogynak ponttá,
mint egy léghajó, mint a rakéta, a Canal Grande
párájába egy halfaló sirály.

Ettől esett le az állam.
A látvány fordított.
Jönnek.
Ez a mutatvány.
Nem vissza. Égbe-nagyobbodnak.
Zsebükben (kettőjüknek egy közös zsebük van)
kis, színes golyó.
A Föld.

Lírai toldás

 

A kocsis panaszkodik

Testvér, a nyelv jókora gombóc! Megdagadt.
Torlaszt, testvér. Egy hang se ki. És lég se be.
Rogyok utcakő súlyú nézése alatt,
beborít agyam alvadt vérrögös sebe.
Mint a Nagy Canale rácsán át a holdfény
utálkozva lebben borzolt patkányszőrön,
nézi ő, ha hordalék-magammal önként
lótetves istállóm aljába szövődöm.
Mert lehet, a lelkem csak lótetű-kicsi;
tagbaszakadt darabjaim nem tölti ki,
és nélküle iszappá mállt rög a Forma!
De tudom, rám nem ismernél te se testvér,
mint fénylő Herceg elé, csak térdre esnél,
ha torz hiányom itt mind Agáta volna!

 

Harlekin (a „csepürágó”) a kocsisnak

Torz e hiány – mert lelked lótetű-kicsi?
Add kölcsön lótetves fekhelyed egy éjre!
Síplyukaimon kikel a tücsökcirip,
és álmomban hull rám szoknya-terebélye.
Szegélye tapadó szénavirág-szemét,
pókháló-selyméről csöpp virágpotrohák
bevilágítják a térdköz rejtekhelyét –
jó, jó!: szemeddel nézem sziromkapuját.
Ne félj!: a szám is a szád, ahogy várnád!
Ahogy száradt bélyegző a nedvdús párnát
issza magába, hogy ismét jó jel legyen,
csordultig tölteni kongó ciszternámat
– vagyis: tagbaszakadt űrödet – a számat
combja hajnal-hajlatára pecsételem.

 

A kocsis szól Agátához

(Persze csak némán:) Idegborzolón billeg
két combod egyberagasztva kalács-holdad,
ha mész – de hátsód fénye is engem illet,
a kéj jogán!, mert az énrám visszaforgat.
Meggyőzött felőled jól a Csepürágó:
Csípődtől föl, lebegj színarany egekben,
azért lejössz a pokolskarlátú hágón,
fölül Csillag, alul velem beszegetten.
Nem! Ne tekints rám – csak gondolj Nicollódra!
Egyből két szín: karja s ez istállószolga.
Szökőkút lejt ott – lóhugyzubogás emitt.
Cserélgesd! Tőlem, akár össze is téveszd,
cséphadaró markom lágy kezeként élvezd
– míg veled töltöm meg szívem üregeit.

Gondolaverseny

(Keddi nap van. Víz fölött fekszem. Darazsak a fejem körül.
Fél testem napon, fél a sötétben.
Pokolban és az égben. Fintort vágok, mikor
ez a mosdatlan, olcsó rím a sor végére – púpnak – fölül.)

Kék üvegszívlánc csuklón, színes kőgömbsor fésűről hajra –
fakult imajelekkel a noah-noah
– a dzsungelmélyinél erzsébetibb néger –
áttört lényét kigöngyöli a tenger fölé, a sziklafalra.

Elképzelte, hogy rátelepszel, Kis Hölgy. Gyékényére úrnő.
Fölhúzott térdre fektetsz állat,
úgy követsz gondolaversenyt, s a kék, rózsaszín
gondolaorról (miből van-e szál?) ökörnyálszerű húr nő,

elnyúló ívben megcsillan lábujjadig. Vagy onnan indul?
Delfinidomár! Hanyagul kieresztett gyeplőszárral
kormányzod a delfingondolákat –
hullámok hátán a Szent Márk összes harangja érted bondul.

(Kondul-bolondul: egy szóba forradt, hiszen tudhatod,
ahogy egy orrnak látszik két gondolaorr
az evezőégető tengersistergésben,
míg lábfejed öt-öt holdját a vállamra kirakod.)

Káprázat Velencében

A Ponte dei Sospiri
rióját némán íveli.
Két rézkalapos zöld cölöp
közül kimélyül köldököd.

A zöld, a barna víz most kék,
éggel végig behintették.
Válladon szétolvadóban,
ahol futottál, az a hó van.

Ints szőke, északi emlék,
Delvaux-lány, holdfény-jelenség!
Fekete vetítővászon
az árnyék fojtott csöndje. Fátum.

Te, mint egy filmben peregve
hátrálsz – s torkomból lihegsz te!
Úgy érzem, a mellkasomból!
Harangnyelv-öklöd bennem tombol.

Te mint filmben, rezgő lépcsőn
gomblyukba férő kicsit lépsz fönn,
s gyufaskatulya ágyadon –
nem! – : itt őrjöngsz ágyékomon!

Szememre gyújtod dzsungeled!
Belőlem magad átveted
a víz fölé, a híd alatt
testünkből ívelsz új hidat.

Ki kisujjal fedsz mellhegyet,
öledbe vonsz faunfejet.
Híd alatt a semmi tüzén
nyársra szúrt álom: öledben én.

Velence bronzlovai

Négy aranyló sehonnai.
Bazilika bronzlovai.

Sehonnai, sehovai.
Hova tűntek lovasai?

Ál-Lüszipposz keze alól
Nagy-Bizáncig nyerít a ló?

Párizsra se nyerít a ló.
Nem. Róma se neki való.

Márk terén a semmibe
(négy lónak nem kell enni se)

kivág a láb. Mered a szem.
Műfelhajtás csak, azt hiszem.

Fellengző bronzuk nehezebb,
nem hordhat körbe gyereket.

Hunyjuk be a szemünk! Hátha
kezd flamboyant forgásba!

Megpörget templomot, teret,
lángoló körhinta veled!

Forgat a négy ló, fölnyerít!
Lehetne ennél emberibb?

De nem meštrovic-i csikó!
Négy pókhasú tábori ló?

Buda ostromán fagyott ló?
Nem Pisanello! Se Cocteau.

Orfeusza nem ismeri.
Még James Lloyd se legelteti.

Hát a nyolc szárny? Nyoma csak volt?
Égre Gí nyolc szárnyat rajzolt.

Kivágta, mint bábuinak.
Négy lovak, hopp! Szállani csak!

Utazás Itáliába

A bozótból kilobbannak a vöröslő frakkok
és éjt idéző kék posztómellény az ebeken.
P sárkánya földbe fúródik, látom: hatszög.
Szétváló szögletei repkednek szabadon.

A régi Tőzsdepalota előtt Dalmady
tegnapelőtt köszönt – most úszik ez a köpés.
Egy isaszegi vörössipkás még szól neki,
aztán a láthatár radírtörölte kopás.

Eső pettyezi ablakunk s kiiktatódunk.
Agytekémben a törlőgumi egyre töröl.
A túlsó határon kérdik nevetve tőlünk:
Él-e? Mit csinál? Kőgatyát növeszt-e Turul?

A noah-noah zóna

Kedves barátom és kritikusom, R. L., a Farkasa gyomrában lakik tavalyi kötetét nyugtázva némi (szeretettel teli) tanácstalansággal kérdezősködött noah-noah verseim eredete és természete felől. A barátság fedezete nemcsak arra sarkallja az embert, hogy szolgálatkészen válaszoljon, hanem arra is, hogy jókedvűen, belőle a humor aranyát se takarékoskodva ki tegye, ami tőle telik. Miután a Farkasa gyomrában lakik (1987) sajtóbeli fogadtatása során még az előző köteteim értői-elviselői is úgy kikerülték a noah-noahság érintését, mintha lepra volna, arra gondoltam, az a leghelyesebb, ha most, a következő noah-noah kötet, a Minden nagyság emlék (1988) megjelenésekor nyilvánosságra hozom régi kritikusomhoz és barátomhoz írott válaszlevelemet.

Neki írt eredet-kutatásomat a noah-noahságról a ’80-as évek elején egy ifjú hölgynek Olaszországból küldött levelem idézésével kezdtem.

1

„Édes T…!

Mit lehet tenni a kánikulában, ha az illatozó jugoszláv bodzahegyoldalak után jönnek a még szenvedélyesebben szagzó olasz virágdombok és hegyek? Mit, ha kitör az emberen a virágnátha, és Velence még csak órák múlva bukkan elő a tenger párájából? Hogy mit? Lefordít neked az ember egy noah-noah verset (Olaszországban sok a noah-noah költő-turista) a szomszédja noah-noah magazinjából. (A címét nem írhatom még ide, mert nem tudok olyan jól noah-noah nyelven, hogy megérthettem volna.) Íme, a fordítás…”

Több mint hat és fél évvel ezelőtt, 1981 júniusában a jugoszláv-olasz határ és Trieszt között verset firkáltam a vonaton, s mellé, magyarázatul, azonnyomban levelet is. A vers elég nyilvánvaló szerelmi ajánlat volt, s mivel biztosnak látszott, hogy T… helyett elsőnek majd az anyja olvassa, halandzsával kellett elfednem. Így lett a versből fordítás, a költőből fordító – de, akiben az ördög sem alhatott el egészen. Ennek köszönhető az idézet mulatságos hangneme, s az a jóleső érzés, hogy van kivel – a szemfüles T…-vel – összekacsintania az utazónak, mialatt a meglehetősen bárdolatlan asszonyság éppen azt olvassa, hogy Olaszországban sok a noah-noah költő-turista(!), és nem mereng el azon, hogy a himpellérje (mármint csekélységem) a versikét lefordította, ám ahhoz már nem tud elég jól noah-noah nyelven, hogy a címét is megérthette volna.

A vonat, a jelenet, a versike felett – ez szemmel látható – egy kimenős angyal hányta a bukfencet, élvezettel beszopva ujját (bizonyára vastag) ajkai közé. Így még csak azt sem állíthatom, hogy én szoptam volna az ujjamból mindazt, ami hat és valamivel több mint fél év alatt bennem noah-noahsággá vált. Nem én – ő szopta az ujjából. Mit tegyünk? Szempillantás műve volt csupán, s miként minden eredet, ez is némi ködbe süpped. Tulajdonképpen az idézett levélkén kívül minden belesüpped: a versike, amelyik néhány héttel később úgy duzzadt A noah-noah Vénusz születésévé, hogy éppen a vonaton firkantott s akkor még egésznek képzelt részlet maradt ki belőle végleg; és T… is – aki szerelme helyett csupán egy aranyköpéssel ajándékozott meg („legszebb szépség az igazság, akármilyen szörnyű szépség is az”), s azzal a bizonyossággal, hogy az égben őt is az orromra fogják húzni – aztán rohamszerűen elmúlt, mint az akkori virágnáthám.

2

Aki minderről nem tud, annak eszébe villanhat Gauguin néminemű apasága is. Végeredményben az a h betű (toldaléknak a noah-noah szóban), akkor sem fedné el kapcsolatunkat, ha egyéb utalás nem fordulna elő a versekben. Csakugyan nagy szükségem volt (van) Gauguin robusztus alakjára – mint a rengetegbe süllyedő-süppedő hegy gerincének, messze a lombozat fölé nyúló kiszögellési háromszögére.

De a látszatapaság helyett testvéri kötelék van közte és köztem. A század legvégén, amikor Gauguin (először érkezve vissza Tahitiből) ismét Párizsban van, ajtajának üveglapjait tahiti motívumokkal festi tele. Az egyik címe: Te Faruru: Itt szeretkezni kell. Azaz: Az érzéki élvezet helye. Ekkor kapja egy angol nőtől ajándékba Annát. A tizenhárom évest. Teha’amana (kinek nevével A lecke c. versemben is találkozol), Gauguin tahiti szerelme is ilyen korú volt. Harsányi Zoltán megjegyzi 1985-ös könyvében: „úgy látszik, éppen a tizenhárom évesek vonzzák, a süldőlányok, ahogy mondogatja”. E könyv jóvoltából tudok a párizsi szomszédlányról, Judithról is, aki (idézem:) „már többgyermekes családanya korában érdekes visszaemlékezéseket közölt montparnasse-i életükről. Elmondja, hogy rendkívül szerelmes volt Gauguinbe, éppen tizenhárom évesen. Nagyon szomorúan emlékezik vissza, és őszintén sajnálja, hogy megmaradtak a játszadozásnál.”

Na már most a ’60-as években keletkezett Impromtu mindjárt a harmadik sorában így kérdez: „A nő, ha tizenhárom éves, a szél rá honnan fúj?” A kérdezett, a vers hőse, G. I. magyar festő pedig így „felel” – nem annyira a lány kérdésére, mint inkább megjelenésének nagyszerűségére: „Mestermű!” A Ballada a társunkhoz készülés órájáról c. másik fiatalkori versben „ott fésülködik társam, / a mindig tizenhároméves”. Persze ugyanebben a versben „tizenhat éve késpenge-virágai úsznak / a szoba felszínén nyakkendőmmel / ingünk gyűrött hattyúi között”, mégis azt kell mondanom, ennek jegyében köszönt be a Gí-korszak is. Ő sem „királynéként” kezdte, hanem a Ki eljut Rómába, a boldog c. vers végén a ’70-es évtizedben:

Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.
Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.
Elnevezzük Európának.
…Ezen a szép napon Szibillán matrózblúz van.
Korára nézve tizennégy éves.
S Rómától csupán egy tartománnyi távolságban
dermedek szoborrá, én szegény,
falvak közt töltve kóbor időmet.

3

És a Noa Noa?

Gauguin azt írja: „Ó, Tahiti paradicsoma! És ennek a paradicsomnak az Évája egyre engedékenyebb, egyre szeretőbb. Áthat egészen az illata: Noa Noa. Éppen a legjobbkor lépett be életembe: korábban talán nem értettem volna meg, későbben pedig talán már túl késő lett volna.” Harsányinál olvasható: „Noa Noa, a cím az illatos tahiti virágot idézi, és általában azt a rengeteg illatos virágot, amelyeknek emlékét a Tahitiban járók egy életre magukkal viszik.” Tahiti „az illatos sziget.” Egy noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka c. versben a név eredetét (no meg amit vele műveltem) megírom. A versbéli N. L. kérdezi:

– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?

– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.

– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…

– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.

– Hát mi az, ami elveszett?

– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”

Most már másodszor említem a toldalékot, jelezve fontosságát. És csakugyan: életemben nem írtam le ennél fontosabb h betűt. A Farkasa gyomrában lakik 201. oldalán áll a Noah-noah lexikon (A hásítás) c. verse. Ott fordul elő először „az elveszettség sóhaja”:

H… ah… noah…
az öncsonkító toldalék.
Az ugrástalan bolha-lét.
Csak a „soha”.

A Minden nagyság emlék c. kötetben a Mantegna-ciklus jegyzeteit egy kis próza vezeti be, rövid polémia Gombrich úrral; ebben megfogalmazom, hogy mi is e h-nak, „az öncsonkító bolha-lét”-nek, ennek a „sohá”-nak a lényege: „Én csupán magamat nevezhetem noah-noáh-nak, (…) aki paradicsomaira a földrajz tereiben már nem találhat, és egyre gyorsabban távolodik az időben úszó paradicsomszigetektől is, többek között azoktól, melyek a múlt idő művészetében keletkeztek.” A versek, melyeket az idei kötetből kezedben tartasz, jóval messzebbre mennek ennél, de ha kicsit belegondolok, a már idézett prenoah-noah vers is, a Ki eljut Rómába, a boldog sem kecsegtet sehol egyebütt egy kis paradicsommal, csakis a „két ember szigetén”, a szerelemben; „Európát elrabolják” hangzik szinte szenvtelenül, és utána csak egyetlen lehetséges megoldás látszik: a szerelmet nevezni el Európának. Mindez a XVI. század Rómájában született Delphica szájába adva hangzik el – azaz: Szibilla-Gí szájából. Odahaza Gí, ahogy nevezed, „a királynő”, ócska lyukban nyomorgott velem – valójában azonban a Sixtina mennyezetén, a múlt időben keletkezett művészet égboltján uralkodott. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy már egy évvel később, 1981-ben így írtam az olasz utazásról: „Ahhoz minden szempontból nincstelenebb voltam, hogy a műélvező bennem zavartalanul ujjongjon. A sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával a hátamon (…) Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolságok meghatározása lebegett a szemem előtt.” (Hadd szakítsam meg az idézést: majd ezeknek a távolságoknak a meghatározásához lesz szükségem Gauguin háromszögellési pontjára, ahogy már említettem.) Miféle távolságról van szó? „A ravennai mozaik és mi, a padovai, arezzói, római freskó és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő- (és ember)rothasztó nukleáris technicizmusunk között.” (Erotikus kánikula, 1981) Mindez azonban a királynői aura fénylését csak vakítóbbá tette. A szöveget ugyanis így folytattam: „Közben csak egyvalamiben hittem: a szerelemben. Jobban, mint az emberben. Mert az ember lehetőség nélkül?… De a szerelem az ember lehetősége. Csúcson, mélyponton mindig.”

4

Mielőtt rátérnék arra, ami a noah-noahságban azóta előtérbe került, vagyis arra, hogy a fenti távolságok meghatároztattak (a Föld „megőszült”, a noah-noáhból „vén cigány” lett), szeretnék még egyszer visszatérni a noah-noah szerelmére. Egy ifjú költőtársam, 36 éves, 1987-ben fölfedte előttem, hogy válik, mert beleszeretett egy fiatal lányba. Válaszom néhány részletét idemásolom:

„Amit Te »odaútnak« hívsz, és jól hangzik Napútként is Csontvárytól, én leginkább szerelem-útnak vélem. Akkor is annak véltem, amikor 36 évesen beleszerettem egy 14 éves lányba. Én nagyon öregnek mondtam magam – miképpen Te, most –, a külvilág pedig gonosztevőnek nézett. (Hogyan is nézhetett volna másnak; hét és fél éves börtönmúltam, fiam és feleségem volt, aki – még tűrhetően – csupán 13 évvel fiatalabb nálam.) A 14 éves vidéken élt. Mire 40 éves lettem, azt hittem: végleg elszakítottak egymástól. Elhagytam feleségemet, lakásomat. Íróasztalomon, könyveimen kívül fiamat vittem magammal. Elképzelhető, mi várt ránk. Fiamra egy özvegyaszszony a lányával, Soroksáron. Rám albérlet a Vörösmarty utcai temető fala mellett.

És mégis! A látszatra szétszakadt fonál nemcsak összekötődött (s hogy milyen numenálisan, külön történet lehetne!), hanem a 14-ből 19 évessé érett társam – amilyen magától értetődő természetességgel lenyomunk egy kilincset – beállt elém labirintus-vakságomba, kezembe nyomta vörös fonalát, és azóta egyfolytában kifelé vezet.

Abban, hogy »azóta kifelé vezet«, természetesen mákszemnyi önirónia sincs; csupán józannak remélt különbségtevés ez a mitológia félistenei, meg emberi mitológia-alattiságunk között. Nekünk ez jutott. Közben ő 35 éves lett (a 14-ből!), én meg 57. Ariadném, hogy száz neve közül csak ezzel jelöljem: társam a szerelemben. Ami nem annyiból áll, hogy elfogyasztottuk (a szerelmet), mint egy almába harapó sült malacot. Ellenkezőleg: belőle merítem erőm a szerelem egyetemességéhez. Diotíma Szókratésznek pompás lépcsőt mutatott az Isten ablakáig a szerelem fokozataiból. Tapasztalatomból én csak ennyit tennék hozzá: mi sziámi ikrekként összenőve együtt jártuk eddig is ezt a lépcsőzetet, és eztán is együtt fogjuk járni. Azt az Ablakot legfölül együtt kell megpillantanunk. Amikor velem összenőve mellettem megy, tudod, láthatatlanul ugyanaz a köpeny van rajta, mint a középkori Madonnákon: a köpeny alól kikandikálnak utolsó tizenhat évem (közös időnk) szerelmei. Egy királynő, aki az udvarát a köpenye alatt hordja. Nem hedonizmussá akarnám kihegyezni a képet, éppen csak azt szeretném érzékeltetni – őszinteségre őszinteséggel felelve –, hogy vele és mellette az lehetek, aki voltam-vagyok, erkölcstelenül romlatlan, mint egy gyerek; ugyan nem jón, rosszon túl, de túl harmincas éveim nagyon-öregségén, egy kicsit talán megidőtlenítve. Nekem tehát az »odáig-út«: szerelemút. Mindezt pedig azért mondtam el a harmincasként hozzám hasonlóan nagyon öreg barátomnak, hogy életmódommal hitelesítsem, ha azt mondom: a szerelem (minden idealizálás nélkül, legfájdalmasabb sebeivel együtt is) az egyetlen lehetőség. „Egyetlen vészkijáratot ismerek a Labirintusból: a szerelmen át” – mondta az, aki voltam 43-44 éves koromban. Mára meggyőződtem arról, hogy igaza volt. Ezt adhatom tovább.”

5

A noah-noah versek első csoportja a Farkasa gyomrában lakik kötetben, főleg Szembeszegülés c. ciklusában található. De noah-noah vers a kötet bevezetője, a Köztem és az ég közt, a Bodini: VI. Pál és sok másik. A Noah-noah lexikon öt versében tettem kísérletet első ízben arra, hogy a noah-noahság jellegzetességeit sorra vegyem.

A Minden nagyság emlék c. kötet tartóoszlopai is noah-noah versekből állnak.

Hogy visszatérjek Gauguinhez mint háromszögellési ponthoz, ő csupán azt mutatja, merre van a múlt; a honnan irányát jelzi – a hovának (a kényszeres spekuláció zárt világán túl) nincsenek háromszögellési pontjai. A leltározás tehát csak a legutolsó noah-noah versig lehetséges; csupán a rész boncolgatható; az arányok módosulása azonban – jól tudjuk – a lényeg módosulásához vezet. Majd a temetőből kifelé jövet (hol egy-két rutinos mozdulattal betonkalitkájába illesztették a maradékomat) könnyen képzelhetnek egészen mást a noah-noahságról, mint mi, mostanában.

Ami a szerelmet illeti, abban vélem majd a legkisebb változást. Mivel a nagyobbik, a súlyosabb már bekövetkezett. A szerelem Gelsomina paradicsom-palántáivá vált.

A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.

A noah-noah most is „egyetlen vészkijáratot ismer a Labirintusból.” Bár világos a módosulás is. Gíre így kérdez rá az Egy présház vörös borában tükröződve verssora: „Végleg elrekesztett kerengőn nem az ő vörös fonala ragyog?” Vagyis Ariadné Labirintusa végleg elrekesztett kerengővé vált. Ahol azonban mégis ő, Gí „talál toszkán eget” – ámbár igaz, itt is a szigorú pontosítás: – „lázadnak Kijáratot”. Nyilvánvaló, hogy minek a szöges ellentéte: az úgynevezett valóságnak. A végleg elrekesztettségnek. Amelyben, noha „Legutolsó káprázatul” (!), „ámuló szemed bekússza a smaragd mezőt, s fölötte elhúz Márciussal a leonardói repülőgép”. S amelyben (s ki tudja, hanyadszor) „Ariadnéddal most szembeszegültök” (a Minótaurosszal); a noah-noah egyedül csak a szembeszegülést „tudja”, teszi; és ebből bontakozik ki a „végállomás”, a ’80-as évek végső Labirintus-érzékelése:

S futsz Ariadnéddal a Március vérével kötött pályán,
amíg Minótaurosz az istenek kedvére végleg földre nyom.

E versek mintegy előjátsszák a halált. Egyelőre a személyest, a noah-noah halálát, de olyan helyzetben, melyet az ötvenes éveibe érkezett Vörösmarty két kifejezésével jelöltem fentebb, a vén cigánnyal és a Föld megőszülésével. Amikor a személyes és az általános már nemigen választható el egymástól.

Évről évre egyre inkább kirajzolódik az a pont, amelyben a noah-noah személyes vége és az egyetemes pusztulás (nem a nemzethalálé; a XIX. sz. óta jócskán összezsugorodott a Föld, hanem az emberiségé) kincstári zsargonnal élve: egybevágólag fedi egymást. Fedi bizony, miközben tollamra került az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb noah-noah fogalom, az előjátszás.

Már az első Noah-noah lexikonban föltűnhet, hogy mennyi benne a színpadi fogalom. A már idézett (A hásítás)-ban: „Váll helyett vállfán a szerep. Színpad sehol.” S hogy miért nincs színháznak többé nyoma sem, ott áll a lexikon első versében, egész előtörténetével együtt. Legmesszebb, a múlt elején áll a költő. Őt követi a Harlekin. Méghozzá úgy, hogy „A költőből lett Harlekin.” Aztán amikor a bohóc ráébredt bohóckodása hasztalanságára, „rájött, hogy ő noah-noah.” Aki többé már bohócnak sem kell. Helyre kis kép számol be erről a versben, Harlekin „búcsúelőadásának” rögzítésével:

De Harlekin búcsúja mi?
Bizony, lehet tanítani:
nézői – háttal – tűnnek el.

Az egyszemélyes ponyva dől.
S a túloldalon kifordul
maszk alól a noah-noah.

Ha nem kezdtem volna az 1981-es vonatozással; ha nem kötök ki egy percre a Ki eljut Rómába, a boldog „előjátékánál” (lám, megint az előjátszás!), bízvást kezdhettem volna mindent itt. Mert csakugyan maszk alól fordult ki a noah-noah. Szűkebb (Harlekinra utaló), de tágabb értelemben is. Hiszen a költővel (saját költőmúltjával és a Harlekinnal szemben: „A noah-noah az, ami.” Mielőtt azonban ezt az „amit” vesszük szemügyre, a Hogy éljünk? részletével (a második Noah-noah lexikonból) vissza kell térnem a színjátékhoz.

Színpad a vers – téged játszik.
Előhal – hogy megmaradj te?!
Földrobbantó! Katarzisod
állítsa meg a végzetünk.

A megszólított (a „téged”, a „te”, a „földrobbantó”) maga az ember, az emberiség. Az „előhal” pedig bizonyára percig sem rejti előtted, hogy melyik alapmondatból származott: „előjátssza a halálodat”. Fiatalabb költő-társamnak erről is írtam néhány mondatot, a nyomdabetűs képvers és a tételes esztétika külső formavilágának az összevetése kapcsán:

„Első pillantásra az összevetés persze abszurdum. A képvers oldalán az ordenáréság, a technika faeke-színvonala (mintha a XVIII. sz. gépkultúrája kínálná választékát). A másik oldalon a külső versforma a három istenség, a Nyelv, a Kor, és a Múltidő szigorú gyámsága alatt. Miközben ennek a Tragédiának is megvan a súgó Lucifere és lázadó Ádámja; méghozzá mindkettő ugyanabban a negyedik szereplőben, a költő egyediségében. A külső forma a boncasztalon önmagában is mesés gazdagságú; akkor is, ha halottként viselkedik a benne könyékig vájkáló „tudósok” karmai közt. De hol vetettünk akár csak egyetlen pillantást is elképesztő tettető képességére?! Csakugyan boncolódik, mint a hulla, miközben kifogyhatatlan önnemző és alakváltó.

Azt hiszem, plakátverset koporsóban írni: blődli. Ám kijutni a koporsóból: költészet! Persze ezek – szemben egy diktátor kijelentéseivel – álegyszerű mondatok. Szálankénti kifejtésük nagyon is hosszadalmas művelet volna, talán könyvnyi terjedelmet kívánna, különösen akkor, ha az emberi nem agóniájáról vallott nézetemmel együtt akarnám kifejteni (márpedig akarhatnám-e másképp?). Röviden csak azt írhatom: ha első pillantásra az egyik végtelennek tűnő alakgazdagsága komikussá teszi az összehasonlítást a másik faeke-kezdetlegességével és szűkösségével, második pillantásunkkal elég csupán a történelmet tudomásul venni, hogy a kettő közös hasznavehetetlensége kiderüljön. (Mármint a külső versformáé meg a nyomdabetű-képversé.) Mindkettővel kapcsolatban kimerültünk. Bár ha jobban belegondolunk, nincs is kettőről szó. Hiszen a külső versformát olyannyira kifogyhatatlanul önnemzőnek és alakváltónak vélem, hogy magát a nyomdabetű-képverset is alakváltozatának tekintem. Nyomatékosítanunk kell tehát, hogy a kimerülés nem a külső versformára, hanem a nembeli emberre vonatkozik. Most az egyszer ennek az „alakváltása” áll a küszöbön. Áll; mondjuk a csillagászati bumm után, mint emberi bumm. Vagy csupán állhat, ha (mondjuk) az ember észbe kap az utolsó pillanatban, és nem lövi ki maga alól a Földet, hanem ráébred a költészet színjátékának valódi jelentőségére – arra, hogy a költészet csupán előjátssza a nembeli ember agóniáját, és a derék, jóöreg katarzis visszatart az egyetemes emberi bummtól. A fene tudja, hogy e vagy-vagyból mi áll küszöbön! Levélíró énem mégsem parancsolgathat csak úgy versíró énemnek, viszont úgy látja: „Színpad a vers – téged játszik. Előhal – hogy megmaradj te?! Földrobbantó! – katarzisod állítsa meg a végzetünk.”

Nem tudom, hogy ez a gondolat ebben a kibontatlanságában is megragadható-e a számodra. A levélrészletet azért is másoltam ide, hogy lásd jól: nem azonos egymással a versszülő meg a levélíró noah-noah. A levélíróban szükségszerűen minden kissé eltolódik a tudat, a „koncepció” javára; ettől egyszerre válik konstruktívabbá és könyörtelenebbé. Vagy még helyénvalóbb talán az értelem mazochizmusáról írni. Hiszen az adja gőzét, elánját, hogy nincs a maga számára irgalma. A második Noah-noah lexikon utolsó verse viszont éppen tagadja, hogy „nincs magad iránt irgalom.” És állításai ugyanebből (az énfeletti? világon túli?) szférából származnak:

De benned bújt el a Szépség,
akkor is, ha megkötözted,
éhezésben fölfaltad is.
Föltámadni csak benned tud.

Benned didereg a Jóság.
Hóhér-kérgű értelmedben.

És még tovább:

Ótvarod is Isten kertje!

S a vers végén ott az állítások állítása: Bosch szörnyeteg-emberekkel telezsúfolt Kereszthordó c. képén nem bennük, hanem Őbenne, Krisztusban találja meg az embert a noah-noah.

7

Hogyan lehetne mindez a véletlen műve?

Ahogy az á-ra következik a b, úgy következik az első lexikon összes köldökzsinór-elvágási kísérletére, a maga énazonosságát éppen az elkülönülésében fölmutató gesztusára a második lexikon azonosulása a nembeli emberrel; annak minden ismérvével együtt. Sőt. Már az első lexikon utolsó verse (A noah-noah – is – mennybe megy) sem zárókő, ebből a szempontból inkább nyitány. Bármennyire is a noah-noah személyes halála a tárgya, az utolsó szó benne: kézfogás. Azzal áll helyre a költői jogfolytonosság, hogy a noah-noah megérkezik elődei közé „föl, közéjük, kézfogásra”.

De úgy látszik, hogy az ember kezét vezető szellem ezzel még nem egészen volt megelégedve. A noah-noah idei kötetének első versében „mennybemenetelét” kénytelen megismételni. (A noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka.) Ha kívülről nézve kísérlem meg az összegzést, azt állítom: azért, hogy a mennybemenetele magyarabb legyen. Csakugyan egész családfa bontakozik ki előtted magyarokból. És a magyar sors. „Két pogány közt, hogy merre van / harmadik út, hazányi kert, / ezt kérdeném”, magyarázkodik a noah-noah, miután keményen megpirongattatik, amiért „félrenéz”, pedig a „rengetegben Ábelt” veri a sas! Méghozzá ott, „hol Valparaiso s Várad” tőle mindössze „kopjahosszra van.”

Talán világos: jóllehet a noah-noah még itt is a magáét mondja, de az első lexikonnal szemben már nem magának; nem a benső monológ törvényei érvényesek – a párbeszéd valóságos. S ami ennél is fontosabb: a leckéztető a noah-noáhban nem őt a személyében, hanem egész nemzetét leckézteti. Szó sincs itt arról, hogy egyetlen – magát noah-noáhnak nevező – magyarra olvassák rá Erdély cserbenhagyását. Szó sem lehet arról, hogy Valparaiso s Várad kopjahossznyi közelségének enigmája egy, a hazájából és korából kivonuló noah-noah magánügye volna; hogy csupán ő törje rajta a fejét. Nem; itt világos: a leckéztető (goromba, keménykalapos arkangyallá gyúrva a magyar költészet és irodalom szóvivőjeként) úgy mossa a noah-noah fejét, hogy a haza értsen belőle; nemzeti méretű legyen az arcpirulás. Valparaisónak és Váradnak az együttemlítése a ’80-as évtized egész magyarságának szól.

A jelenet úgy is fölfogható, hogy eljött az idő (megérett), amikor a noah-noah fölparancsoltatott a Hegyre – és nem jött vissza üres kézzel. Harag sújtotta ott, de nem a villám. Állta a sarat. Jó példa erre, mikor a noah-noah így szól a keménykalaposhoz: „Láthatja, Nagy úr, repülünk”. De az leplezetlenül gyanakszik: „– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?” A válasz perdöntő: „– De hol találtam volna meg / könyvesboltjának ajtaját, / ha nem repülök magam is?”

Perdöntő, mert benne már nem a kézfogás szándéka és lehetősége, hanem a ténye nyer kifejezést. A noah-noah följutott a vaságyas, lópokrócos magyar könyvesbolt-mennyországba; honosították ott (saját repülése jogán), de visszairányították földi dolgai közé, tenni ezt, azt kevés ideig-óráig.

Töröm a fejem, hogy mondjam: visszairányították – mire is? Szeretném elkerülni az önértékelés tébolyát. Azt hiszem, ez leginkább úgy lehetséges, ha magam helyett a második Noah-noah lexikont feleltetem. Mivel – visszatérve a Hegyről (vagy a mennyből, ahogy tetszik) a noah-noah már nem magában beszél. Nem magához. Nem is a szerelméhez, ahogy mindkét noah-noah kötetben gyakran tapasztalható), hanem Hozzád, Hozzátok, Emberekhez. A második Noah-noah lexikonban hemzsegnek a kéretlen tanácsok. Írjuk-olvassuk behunyt szemmel le és el: a tanítás. De tucatjával! „A szeretet írva: ragacs. / Mossad le azzal, hogy teszed!” Vagy: „Kis ember ne halj nagy ügyért! / Piramissal betelt a Föld.” Vagy: „Ne legyél se tank, se pondró; / se pribék, sem áldozat már!” Vagy: „Aki holnap akar élni, / az életéről lemondott.” Vagy: „Moss lábat – kisebb lesz a bűz. / Meszeld ki Földkunyhónkat és / szívd be mélyen: fertőtlenít.” Vagy: Jól beváltál fenevadnak, / mégse lett bőröddé maszkod.” Engedelmeddel abbahagyom. Ha a tanításból nem lett tanítói iparűzés, akkor talán maradhatunk annyiban, hogy – ma – körülbelül ennyi a noah-noahság. De a pont – mint ahogy írtam – még nincs utána kitéve.

8

Gauguin alakjából (bár hódolattal) csupán annyi fontos, hogy az összezsugorodó Földön mi már nem rendelkezünk egy Tahiti esélyével. A noah-noahság nem ad művészeti programot; a műalkotás tudományáról készségesen lemond. Gauguin ezért nem jöhet sem mint a régi művészet tagadása, sem mint a folytatása számításba. A szimbolizmus, akárcsak később a szürrealizmus ugyanúgy az évezredekbe ágyazódik bele, mint minden, nagyjából 1925-1935 előtt keletkezett művészeti irány. Körülbelül itt húzódik a határvonala annak, amelytől kezdve már némiképp más az ábra. Ugyanis a művészet autokannibalizmusa addig csak itt-ott, elszigetelten, extrém jelenségként ütötte föl a fejét (a Rondanini Pietà és Malevics négyzetének „végállomása” talán mégsem ugyanaz, bár mindkettő lecsupáltság). Joyce is, Kafka is a világát zabálta föl, a tárgyát (jóllehet egyszersmind tápláló oxigénjét is), de nem a művészetét. Művészetük ragyog, mint a napsütötte tenger. A végzetes folyamatokat valamiképpen megőrizte magában, mint a borostyán a belekövült növényt. Kafkáéknál nem lyukadt ki ez a tenger, mint egy ócska bádogkád. A tengervíz – maga a művészet – nem tűnt el sehová. Ez csupán utánuk következett be. Egy olyan zónában, ahol a személyes lét vége és az emberlét vége meglehetősen gyors iramban növekvő egyetlen fekete alagútszájnak látszik. Ezért aztán a noah-noahság inkább élet- és magatartásfajta.

Élni nagyon jó, és nagyon jó lenne továbbra is élni. Másfelől a történelem gyakorlatilag a század első felében megszűnt, vagy ha mégsem, akkor csupán úgy egzisztál, mint a gépre kötözött kómás. Ha a történelemnek lenne temetése, fejfáján ez állhatna: Kimúlt atomkórban. A noah-noah minden idegszálával azt érzékeli, hogy ez a zóna közvetlen előzménye az emberi – finoman szólva – alakváltásának. Oda már nem óhajtja megelőzni a korát. (A tréfa kedvéért hadd jegyezhessem meg, hogy oda még kora után se óhajtana kullogni – ha ilyesmit a túlfinomultsága egyáltalán lehetővé tehetne.)

Ebben a zónában (nyersebben: agonizálásban):

A kinyomtatott vers ma már
annyi se, mint a súgott szó.

Nem a vers miatt – az emberfül miatt. Mert ahhoz az állításomhoz, hogy 1925-35 után a művészet (s természetesen a költészet) autokannibalizmusa egyre inkább fölzabálja önmagát, hozzátartozik egy másik, ennél bizonyára súlyosabb állítás: emberevésünk alapjában kezdte ki és fogyasztja el nembeliségünket. Annyira hozzátartozik ez az állítás az előzőhöz, hogy enélkül a művészet autokannibalizmusa be sem következett volna. Emberevő gusztusunk eddig még soha nem tudta annyira kitátatni a szánkat, hogy egyszerre valamennyien, Földgolyóbisostól, mindenestül beleférhettünk volna. Most már kitátatta. Vannak, akik kedélyességet mímelve, ezen kuncogni iparkodnak. A természet évmilliárdok óta tartogat féken annyi energiát kies bolygónk gyomrában, hogy egyébről már ne is beszéljünk – mondják, a nyugalmat tölcsérrel töltve belénk –, amennyi Földünkkel akkor is szempillantás alatt elbánhatna, ha százszor vagy ezerszer nagyobb lenne.

Téged ez lecsillapít? Engem csöppet sem! Az évmilliárdok tanúsítják, hogy mégsem nyírt ki bennünket annyi fölös energia – mivel a Természet alaposan eltorlaszolta az ember elől a bejáratot. Az utolsó ötven év viszont… Ha minden emberre egy gyilkos jut, akkor (legalábbis elvben) akár 50%-os vagy még több esélye lehet a túlélésre. De ha minden emberre – beleszámítva a csecsemőket, sőt a nők hasában az embriókat is – ezer gyilkos esik, vajon melyik biztosítócég folyósít akár egy fityinget is az emberiség életéért?! Mértékadó körök szerint rád is, rám is, mindannyiunkra az utolsó négy évben ezer gyilkos jutott. Méghozzá gépgyilkos, megbízhatatlan emberszív nélküli bomba formájában. Igen. Ilyen közönséges a helyzet. A zóna. És a noah-noah lelkiállapot.

Mindez bizonyára a kiürülés, a kimerülés képzetét sugallja. „A noah-noah kertet ás, / fűmaggal vegyít versmagot.” Candide után? – kérdezhetnéd. Csakhogy Candide-nak a belátása: a választása. – A noah-noáhnak viszont a kényszere. Tehetne egyebet is?

Talán azért… Talán tesz is. Azzal, hogy megtoldja két sorát egy harmadikkal: „Nem hagy el lélek, fű, míg élsz.” Vagyis ahogy a kényszer-bukolikát etikává emeli: hűséggé a természethez és az emberihez. Tulajdonképpen ezzel veti meg az alapját a noah-noah csodának: „A noah-noah csoda: csoda, / csak kisbetűvel.” (Válaszlevél a gubbiói farkassal, a Farkasa gyomrában lakik c. kötetből.) Egyéb neve is van ugyanennek a csodának ebben a versben: „a más kor”. Persze: „Nem történelmi idő, vigyázz!”

De ahogy a noah-noah belehajlik,
ahogy a Török Flóris utcán végigimbolyog,
az benne a más,
amit az égből belehajlít,
az benne az új,
amit magában hozott.

A Válaszlevél a gubbiói farkassal 15. részlete összefoglalja ezt a magában föltárt „más kort”.

Mint a harangjáték.
Keze van, lába van.
Ó-ra nyíló szája van.
Amit gondol:
levele van, szára van,
virág és mag.
Ennyi a noah-noah „tudománya”.
Végezetül is kezdet.

Kezdet. Nem halál – kezdet. Ez már a tavalyi kötetben nyomatékot kap mindjárt a kötetcímmé tett verssorban is: (a noah-noah) „farkasa gyomrában lakik.” Lakik! Belakja.

A várakozás logikájával szemben farkasából tisztábban hallható a noah-noah hangja, mint előtte bármikor. Tisztábban? Talán rosszul fejezem ki magam. Egyszerűen arra gondolok, hogy közérthetőbb a politikuma. A Lábjegyzet vagy a Bodini: VI. Pál szókimondására gondolok. A kemény politikumra. Az Antológia ciklus jóvoltából van még néhány régi, kemény politikumú vers a kötetben (Ezerkilencszázötvenegy, Emberarcú század – huszadik), de ezeknek az a csorbájuk, hogy az utólagos közlés folytán csupán „nyugtával dicsérik a napot”, a tegnapról szólnak. A Sebaj azonban a jelenről szól a jelenben – 1980-ból.

A politikum további időszerűsödéséről meggyőzhetnek az idei kötet szemelvényei. A noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka és a Gelsomina paradicsom-palántái mellett elsősorban az Énekszó, a végén noah-noah párbeszéddel c. vers, amelyben a párbeszéd kapcsán elhangzik az alapvetőnek érzett noah-noah felismerés:

– Testnek csak annyi,

(maradt a noah-noáhból)

hogy rákuporogva a lélek
elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot –

de emellett ez a vers a csehszlovák-magyar közös dunai vízlépcső ellen tüntet – ez pedig egyik legidőszerűbb ütközőpontja a jelennek.

A farkasgyomorban való betemettetésnek csakúgy, mint az öregkori lehiggadásnak ellentmond, hogy a noah-noah több mint három évtizedes belső száműzetésének némaságát megtörve vitát nyit a kritika maharadzsáival. Bárhogy forgassam is, noah-noáhvá kellett ahhoz válnom, hogy ne tegyek úgy, mintha észre se venném, amikor összerugdosnak. A tavalyi kötet ilyenfajta versei (Csütörtök, Londoni születésnap) folytatódnak a Minden nagyság emlékben; tovább éltetem többek közt Dalmady Benőt, a kreatúrámat; tavaly is más vezető kritikusokat bújtattam a bőrébe, idén is mást bújtatok. De kikívánkozik még egy pontosítás. Az összerugdosást illetően. A Dalmady-versekben a kritika maharadzsáival való szembefordulásnak nemcsak énazonos, hanem nemzetazonos a noah-noah tudata.

Megállok itt, az 1988-cal dátumozható noah-noahságnál. Befejezésül még egyszer – most már teljesebben – idézném a Minden nagyság emlék kis prózájának a végét:

„Én csupán magamat nevezhetem noah-noáhnak, ha úgy tetszik erzsébeti négernek, bennszülöttnek a XX. század dzsungelében, aki paradicsomára a földrajz tereiben már nem találhat, és egyre gyorsabban távolodik az időben úszó paradicsomszigetektől is, többek között azoktól, melyek a múlt idő művészetében keletkeztek – mégis aligha titkolhatnám el egészen, hogy körülöttem csupa-csupa noah-noáht látok. Annyira noah-noáhkat, hogy már nem is tudják magukról. Úgy látszik, valamilyen sajátos beprogramozási hiba révén csökött vagyok, visszamaradtam a fejlődésben, bár vaksi pislákolással, még eltölt noah-noahságom kínzó közérzete. Furcsa módon azért kínoz, hogy másokból is előpislákoltassam. Bedugom a fülem, ha Lucifer azt mondja: Szél ellen nem lehet. Olykor tücsköt-bogarat öszszeálmodom: a felsőtízezer nyárspolgár – kart karba öltve, ó, mennyi tovaris Zsdavov és professzor Gombrich – éber figyelmét kijátszom, és ember vagyok. Micsoda gyönyörűség: ember vagyok.” (…)

(1988)

Noah-noah jegyzet egy régi vers alá

kedvenc első kritikára: Angyal Endre irodalomtörténész írta kritikájában az Ördöggolyó megjelenése után a Jelenkorban: „Amit Goethe mondott a maga költészetéről, azt Kárpáti is vállalhatná: versei egy nagy életgyónás töredékei. …Egyetlen ember próbatételének felmutatásával az egész nemzet sorsát kifejezi.”… „Amint Rauschenberg, Louise Nevelson és európai követőik a mindennapi élet tárgyait, eszközeit illesztik bele kompozícióikba, úgy Kárpáti Kamil versei is néha valósággal kollázs jellegűek.”

« vissza | ugrás a vershez »

„Hajó a hegyen”

1 = József Attila születése 100. évfordulójára írt versem címe idézőjelben áll: Béri Gézát, költő és börtöntársamat idézi a cím; a Hajó a hegyen Béri Géza válogatott versei és novellái c. kötetében jelent meg (Stádium Kiadó, 1992) Hajó a hegyen c. drámája máig kiadatlan, színpadra nem talált kézirat. Béri Gézát tizenéves diákként tartóztatták le 1953-ban. Életfogytiglanra ítélték. Vác politikai börtönében raboskodott, ahol a füveskerti költők csoportjához tartozott. 1956 tavaszán ítéletét felülvizsgálták, szabadon engedték. Ám az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprása után halála napjáig nem rehabilitálták. Három Kossuth díjas költő, Illyés Gyula, Benjámin László és Csanádi Imre együtt sürgette rehabilitációját, de a hajthatatlan Belügyminisztérium megakadályozta Magvető-kötete megjelenését. 1979. karácsony estjén önkezével vetett véget életének.

2 = A „Hajó a hegyen” a Napút folyóirat 2005. karácsonyi számában jelent meg először. Változatlan szöveggel életműkiadásom 12., A halhatatlanság nyomvonala c. kötetében 2006-ban a Stádium Kiadónál, és ugyanekkor a Nyitott Átjáróház c. válogatott kötetemben a Trikolor Kiadó Örökségünk sorozatában. Összes verseim ekkori olvasói tapasztalhatják, hogy a „Hajó a hegyen” szövegén változtattam. A versben szereplő személynevek közül a kor négy közszereplőjének személynevét négy általánosító, szerepet és/vagy tulajdonságot jelölő szimbolikus névre cseréltem föl. Erre saját meggyőződésemen kívül semmiféle külső óhaj, javaslat, pláne akarat nem késztetett. De okot adott rá, hogy a „Hajó a hegyen” pályám utolsó, összefoglaló és lezáró kötetébe kerül, 80. évemben, az élet végén. Ez az élet már a felétől fogva, de tárgyilagosan mondhatnám úgy is, hogy kétharmadán át (erre jól használható bizonyíték éppen J. A. költészete és sorsa) folyamatos értékvesztés, elszemélytelenedés, tömegesülés: utószezon. Nagyság nélküli kor. A vers, mely nyelvénél fogva hosszabban képes az emberi dolgok konzerválására – ha a történet egyáltalán még folytatódhat – talán fölfoghatóbb marad így (csupán példának írom) egy kendermagos bajusz neve helyett nyersen bankfiként és elszelelt viselője helyett egyszerűen tógát mondva.

« vissza | ugrás a vershez »

Kadarkuti Richárd utcai lámpái

Kadarkuti Richárd: Karácsony

Kadarkuti Richárd: Karácsony

Kadarkuti Richárd utcai lámpái: Csillag Tibi, feleségem és én, de legelsősorban Rátkay Bandi (aki abból adott neki éveken át, aminek maga is állandó hiányát érezte: ecsetet, festéket) mindannyian szívünkből kedveltük Kadarkuti Richárdot (1926-2002), Bartl Jóska, a soroksári-szentendrei festő felfedezettjét. Jókedvű, hamar tüzet fogó tökmag emberke volt Ricsi. Elámult tőle, akit valami közgazdasági-politológiai témában csípett nyakon. Pontos számszakiságát, közgazdasági adattömkelegét olyan gazdagon fűszerezte erzsébeti dialektusa legvaskosabb igéivel, hogy egyik hallgatója se győzte volna közgazdasági fölkészültségével és blaszfémiáival a versenyt. Kocsmákban, utcasarkon úgy osztogatta jótanácsait, ahogy Csontvárynál Szent Ferenc prédikált a halaknak és madaraknak. Feleségem, Gí bemutatta F. Mihály Idának, a naiv művészet tudós pártfogójának – nem is járt Pesterzsébeten másért, csakhogy Kadarkuti Richárd első kiállítását a Gaál Galériában megnyithassa. Ricsi az első magyar naiv festő, aki nem a paraszti életforma és a falusi miliő, hanem a városlakó nincstelenség, a gyárak, üzemek és proletárhajlékok, a külvárosi Pesterzsébet életének és szellemiségének a megörökítője. Az Átlók művészcsoport mindig is társának tekintette. Zsombok Timár György, a Gaál Imre halála utáni egyik „átlós” 1992-ben (éppen Pesterzsébet kulturális alpolgármestereként) többek közt így nyitotta meg Kadarkuti Richárd kiállítását a Gaál Galériában: „1973-ban nem kis ellenállást leküzdve ezen a helyen volt legelső kiállítása. Aztán észrevétlenül következett Zágráb, Párizs – az ottani művészeti lapok kritikáinak dicséreteivel, elismerésével –, majd Genf, az arany diploma; 1982-ben és 1989-ben itthon is, ebben a helyiségben díjazott volt. (…) Enteriőr: Szobabelső. A család fekszik az ágyban, valami régen elfelejtett karácsony-reggelen. A kezek a takaró felett, akárcsak a börtönben alvó raboké. A festőt nem a látvány izgatja, hanem csak az: ki fekszik az ágyakban. A látvány csak okozat, az ok Kadarkutiban van. Képeit nézve – és melléjük eresztett kommentárjait hallgatva – néha az az érzésem, hogy a képekhez semmi köze sincs. Ilyenkor úgy érzem, valahová a messzi múltba – kézen fogva – ellebegtünk, és gyermekekké válva újra éljük magunkat egy visszahozhatatlan időben.”

« vissza | ugrás a vershez »

Kadarkuti Richárd: Szobabelső

Kadarkuti Richárd: Szobabelső

Előhang helyett az 1990-2005 közötti verseim elé

(Részlet a ’80-as években Németh Lajosnak írt levelemből)

„… Hogy minek van éppen ázsiója – a (mű)kereskedő és az (élet)művész dolga. Az individuum »fölfedezése«, »kiélése« a pszichológusé és a probanduszáé. A XX. század végén a művész kizárólag Noéhoz hasonlítható. Bárkaépítő. S az egyetemes (lelki) özönvízben csupán egy a dolga: ami Noénak. Az emberi összegyűjtése. (Elszámolása – jobb szó híján írom így – isten előtt.) M… nem tud noéságáról. Ahogy az idei egész Biennale sem. Nincs más út: csak a bárkaépítés. Hogy tudta ezt Gaál Imre, Rátkay Bandi, istenem, hogy tudta!… Abban a reményben, hogy egyszer még eljut az ember művészete, mondjuk újra Piero della Francescáig…”

A szó

1 a két fal: Giorgio Vasari írja, hogy „Michelangelo válogatott és jól kiégett téglákból rézsútos réteget rakott a kápolna eredetileg függőleges falára olyan formán, hogy a mennyezetnél egy fél rőf volt az eltérés; ezzel akarta elkerülni, hogy a por vagy másféle piszok megtapadjon a freskón.”

2 Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt: Lukács Evangyéliuma 22. 23.: „Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást! (19) Ki a városban lett valami lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe. (24) És Pilátus megítélé, hogy meglegyen a mit kérnek vala. (25) És elbocsáta nékik azt a ki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe, a kit kérték vala; Jézust pedig kiszolgáltatná az ő akaratuknak.

« vissza | ugrás a vershez »

Hódoló levél a Danubius Danubia írójának

1 Ó, „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved / nagy delején, „oktondi” diák: Kabdebó Tamás a Danubius Danubia első kötetében, az Árapályban az 58. oldalon (majd a 62.-en is) rendhagyó módon saját személyében jelenik meg a regényfolyamatban. Vagyis kétszeresen „kottyan közbe”; szó szerint is az egyik műegyetemi gyűlésen, ahogy az alábbiakban idézem, és az annyira rá jellemző rendhagyással egyszerre a nagysodrású regénykölteményben a főhős Dé mellett (olykor közvetlen közelében, szinte a háta mögött) és egy villanásnyi időre beleszövi magát a cselekménybe:

„»És az urán?« (A kérdés a második sorból pattant ki, kesehajú, oktondi fiatalember volt a kérdező, Dé felismerte benne a sporttársát, a mellúszó Kabdebó Tamást. Befoghatná a száját, gondolta.)”

2 hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat / fölvonulót: „A mészárlás után egy órával érkező bölcsész diák, Kabdebó Tamás a Rákóczi-szobor talpazatánál, szobányi területen hat vérbe fagyott áldozatot fotózott le.”

3 (lépcseje vérzik?): Egy elképzelt parlamenti díszünnepségen (fantáziám szerint éppen Kabdebó Tamás tiszteletére rendezték) nekivágva az Országház vörös szőnyeggel beborított lépcsősorának, Tamásban elindul az emlékezés – talán a futószőnyeg ünnepélyes vörös színétől („lépcseje vérzik?”). Hogy mire emlékezik, az Árapályból, a Danubius Danubia trilógia első könyvéből idézem:

„A gyűlés felbomlott, száznyi résztvevője tucat helyre bogárzott szét. A jobb oroszosok és néhány szlavista fehér zászlókra orosz nyelvű feliratokat írtak, s óvatosan megközelítették a körúti tankokat. Az egyik masztodon döglötten hevert, a másik beindította a motorját, elcsörtetett, a harmadikon kinyílt a páncélkupak, és megkezdődött a bratyizásba hajló érintkezés a magyar diákok és az orosz katonák között. Ezenközben menet közeledett, fegyvertelenek békés fölvonulása; a mellékutcákból egyre hatalmasabbra duzzadt, a Parlament felé tartott. Füles és Ali fölmásztak a valóban barátinak mutatkozó orosz tankra, melynek tornyára a menetelők kitűzték a lukas trikolórt; Füles boldogan, kézzel-lábbal magyarázott a T 34-es parancsnokának, Ali elcserélte posztósapkáját egy szovjet tankos fülvédős fejfedőjével, Dé – óvatosabb és bizalmatlanabb lévén – három lépéssel a tank mögött, a menetbe vegyülve követte őket. A Parlament előtt hét orosz tank és három harckocsi állt mozdulatlanul. Az ország néma háza előtt egy kóbor kutya végezte dolgát. A menetoszlop eleje harminc, a fuvart szolgáló tank hatvan méterre lehetett a főbejárattól; a
T 34-es mögött valaki a vonulók közül énekelni kezdte a Boldogasszony anyánkat. Néhányan bekapcsolódtak, már nem sokan tudták a vallásos ének szövegét.

Ra-ta-ta-ta-ta-ta-ta-prrr-prrr, ra-ta-tttt-ta-prf fjú-fjú-pr Jajajj! prrr-Jaj!… -ta-ta-ttt… Miért? Mi? Hol? Rohanj!!! Golyószórók, géppuskák, géppisztolyok és karabélyok köpködtek, szórták kínt és halált hozó átkukat, az imént még rendezett, most már fölbomlott, összecsukló, hanyatt vágódó, tántorgó, megzavarodott, fejvesztetten menekülő felvonulókra. Az ország süketnéma házával szemben a karéjban álló paloták legfelsőbb ablakait foglalta el az a janicsár különítmény, mely saját fizetése és defterdárjai kiváltságának érdekében vérrel borította be a Kossuth teret. Dőzsölés volt ez a javából: golyó- és vérontás.

A Dé mellett álló magas férfi térdre esett, felnyögött, balról tőle egy zöld szoknyájú lány nyúlugrásokkal futamodott a Széchenyi rakpart felé. Elkaszálták. Szendrő is nekiiramodott, bal lábán ütést érzett, nadrágja a bal combján kilukadt. Fájdalmat alig észlelt, bár lábszárán buzgón csorgott le a vér. A baráti tank utasaiból a hátul állókat lelőtték, az elöl utazók, köztük Füles és Ali, leugráltak, s megpillantván a Duna felé iszkoló Dét, utána eredtek. A tér sarkában, a síneken, fölborított autó meredeztette négy kerekét az égnek – mögé bújtak. »Mulatozásból öldösnek bennünket?«, kérdezte Füles félhangon, Shakespeare-rel, de nem válaszolt senki.

A baráti tank, elvesztve kísérőit és magyar zászlaját, ágyúcsövét a tetőkről támadók felé irányítva lőni kezdett, mire az Országház előtt az addig hallgató tankágyúk is megszólaltak, és a magyarbarát T-34-est kilőtték. A felvonuló tömeg nagyobb része, egymás hegyén-hátán, sikítva, ordítva, az Alkotmány utcán, a Nádor és Báthori utcán egérutat nyert, míg a leterítettek, több százan a téren hevertek, a még élők saját iszamos vérükben csúsztak, fetrengtek. Kegyesek voltak a fenti fegyveresek: addig szórták a mozgó testekbe a golyót, míg azok elnyúltak nyitott szájjal, kilógó nyelvvel, vicsorgó fogakkal, égnek meredő ujjakkal a piros kövezeten.

A magyar forradalom első felvonásának legvéresebb jelenete tizenöt perc alatt lezajlott. A baráti tank egyetlen életben maradt katonáját az orosz páncélosok elfogták, később kivégezték. Az államvédelem vitézei, részint egyenruhában, részint civilben, megindultak a pártház, illetve a szovjet követség felé, hogy az ott csoportosuló elvtársaktól beszerezzék új utasításaikat.”

4 Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig: „A három barát kivárta, míg elhallgatnak a fegyverek. Akkor megindultak a Duna-part felé. A hallgató Parlament lépcsőinél figyelmesek lettek egy emberi testekkel megrakott kézikocsira, melynek tartalmát egykedvű húzóik, egymás után az áradó vízbe csúsztatták. Alkalmi rámpán derékig betolták a kocsit a vízbe, a sodor a hátára kapta a tetemeket, melyeket egy hosszú rúddal még beljebb is taszítottak.

Vajh a lustaság vezette a kézikocsit húzókat-tolókat? Vagy alkalmi »szanitécek« voltak azok oldalán, akik a bűnjeleket eltüntetni, számukat csökkenteni igyekeztek?

Az októbervégi hideg Duna közömbösen himbálta a rigor mortisban megmerevedett holtakat; fajsúlyuk a víznél könnyebb lett volna, de ruháik átáztak, s így mint a kábult halak, vízközt lebegtek lefelé.”

5 s emberevővé hal-lakomától senki se lesz Szek- / csőn: „E percben gyűlölni tudta volna imádott folyóját, a Dunát. Haleledelre bontja a halottakat, gondolta undorral, és öklendezni kezdett. A megkezdett gondolat tovább áramlott feldúlt agyában. Lent, Szekcsőnél, kifogják majd a cafatokat begyomrolt harcsákat, e hulladéktetemfalókat eladják a piacon, közvetett emberevők lesznek a jámbor vevőkből. (Az élet legfélelmetesebb titkai közé tartoznak az átváltozások és az anyagcserék. A szerves anyagokat fölbontja a hatalmas élő szervezet, a Duna, a szervetlenekkel őt magát is meg lehet ölni.)

A természetnek ezt a semlegesítő képességét már Marcus Aurelius is megsejtette. »A bomlás az élet lényege«, írja, »víz, por, csontok, mocsok; egyéb változatok: márvány, a föld gyomrának aranya, ezüstje, a lerakódások, a hajcsomók, a ruha, a lila festőanyagok, a vér, minden ugyanúgy viselkedik.« (Vajh Babits is innen kapta az Esti kérdés egyik indítását?)” (A részletek Kabdebó Tamás Danubius Danubiájából valók)

6 Dalmady: Sok sírásója volt és van az 1956-os forradalomnak. A sokadalomban előkelő hely illeti meg Dalmady Benőt, illetve a kasztot, melynek jelképes figurája; az irodalomelméletistákat két okból is. 1: Az ’56-ot megelőző évtized miatt, melyben Rákosiék szolgálatkész végrehajtóiként összeállították a párttól kívánt szájkosarat és belenyomorították az egész irodalmat. Az akkor induló fiatalok elkábítása, megmételyezése különösen nagy bűnük. 2: ’56 leverése után elsők voltak a „kiegyezésben” a Kádár-féle hatalommal. Szekértáboronként más és más módon (a népiesek is, az urbánosok is a maguk módján), de egyforma halvérűséggel hallgattak ’56-ról, és ismét rászolgálva az immár Aczél által képviselt „szabadabb”, „franciásabb” pártvonal dicséretére, változatos módszerekkel – testre szabottan –, de ismét ott volt az egyetemes szájkosár a magyar irodalmon. Ahogy a pesti utcáról eltűnt az egyenlóden, irodalomtudósaink gomblyukából is eltűnt a pártjelvény, szájukon ritkábban jött ki az „elvtárs”; föltűntek az angol szövetöltönybe öltözött író urak és tudós urak a Váci utcában. Sőtér István pl. egyre fölhevültebb lelkesedéssel számolt be az amerikai egyetemeken szerzett tapasztalatairól. Egy Rimbaud-tanulmány, ami nem hangsúlyozta agyon Rimbaud részvételét a párizsi kommünben, már fölért egy ellenállással. Amikor Örkény István a ’70-es években (a rendszer egyik „kihagyásakor”) a televízióban kijelentette, hogy ő sosem mondta a forradalmat ellenforradalomnak, számos tudorunktól kapott megrovó telefont, amiért „vigyázatlansága mindenkit bajba sodorhat”, egy másik nagyszerű kartárs pedig állva (mivel így szokott írni) holtsápadtan belefogott levelébe (na kinek?), hogy „mélységes fölháborodással elhatárolom magam…”

7 írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén: Ki írja? Még mindig Dalmady. Előző jegyzetemben csupán két okát ismertettem, amiért a magyar forradalom sírásói között van a helye. De van harmadik oka is. Vajon mit tett Dalmady (és természetesen a kasztja) ’56-ért az utolsó 10 esztendőben? Egyre mélyebb elszigeteltségem most kapóra jön, hogy sokfélét és hosszan ne szóljak itt. Megöregedtem, a szemem rossz, de ilyen állapotában is új szokásokat vesz föl az ember. Én is. Pl. háttal állok azoknak, akik nekem annyi évtizeden át a hátukat mutogatták. Ha helyettük Signorellit vagy Michelangelót nézhetem, végül is talán nem tévedek olyan nagyot, amikor ezt egészen jó fordulatnak vélem. Csupán röviden jegyzem meg itt, hogy 1999-ben lenne 70 éves a forradalom egyetlen hősi halott költője, Gérecz Attila. Béri Géza pedig, egy másik „füveskerti” költőnk, éppen húsz esztendeje, 1979 karácsonyestjén végzett magával – többnyire ugyanazoknak a védelmét és becsülését hiába várva, akik ma is abban a helyzetben vannak, hogy a költő emlékezetére tehetnének valamit. Az egyik Dalmady (mert sok élősdit tart el az irodalom magán még ebben az elesett állapotban is) az öngyilkos költőt egyszerűen leszarháziszta anélkül, hogy hagyatékát ismerné. De hogy visszatérjek az „újság egy napig élő rossz lepedőjéhez”, az a Dalmady, aki tudós férfiú létére helyre kis újságcikket írt a forradalom hősi halottjáról 1991-ben, 1996-ig – mint tudós – 6 nyomorúságos flekket is csak úgy tudott öszszetoldozni-foldozni Gérecz Attiláról, hogy beleegyengette hajdani újságcikkét is. Hát ennyire rokonítható a két műforma? A tudós tanulmánya meg a kis színes?

8 Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.: „Este a parlament előtt Nagy Imrére vártukban, az újságpapírfáklyák ellobbanása után egyik évfolyamtársa Dé kezébe zászlót nyomott. »Csak egy pillanatra«, mondta, »pisilnem kell.« A pillanatból néhány félóra lett. Dé állt, a zászlót támasztotta, csupán egyetlen jelszót kiabált: Minden ország katonája / menjen saját hazájába! Ez az alfa és az ómega. A többi rendre megoldódhat. Forgatta a zászlót, hallgatta a megszeppent, szabódó, cvikkeres-bajuszos Nagy Imrét. A lobogóban benne tarkállott még a sarlós állami címer. Éles zsebkésével kimetszette, a címerrel kifújta az orrát.” (Kabdebó Tamás Danubius Danubiájának részlete.)

« vissza | ugrás a vershez »

Levél egy fiatal püspökhöz

Hatodik rész

1Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán: Michelangelo öregkorára a Sixtina freskói, elsősorban az oltárkép, az Utolsó Ítélet meztelenségei ellen föllángolt az elvetemültségben és ostobaságban minden előzőt meghaladó támadás. (Nem utolsósorban azért, mert a Carafa pápa, IV. Pál készséges partnernek mutatkozott.) Michelangelo egykori – tehetsége folytán erre egyáltalán nem érdemtelen – barátja vállalkozott rá, hogy az Utolsó Ítélet „szégyenfoltjait” átfesti. Leplezni fogja, „gatyásítani” Michelangelo heroikus aktjait. Mivel igen komoly formában fölmerült az egész mű leverésének esélye is, Volterra vállalkozását felemásan ítéli meg az utókor. Vannak, akik a freskó megmentőjének tekintik, mások a szabadság és a művészet (és legnagyobb megtestesítője, Michelangelo) árulójának tartják. Az utóbbiak vannak többségben, de az igazsághoz tartozik, hogy Volterra kényszeredett, lassú beavatkozása tartalmaz néhány mentőkörülményt. 1: Lassúsága arra mutat, mintha maga is várta volna közben a pápai parancs visszavonását. 2: A munkát „hebehurgyán” végezte, a fontossági sorrend ellentmondásai között lavírozva; ennek köszönhetően számos Michelangelo akt megmenekült. 3: A legdöntőbb mentőérvet a festés módja jelenti Volterrának: a freskóból egyetlen négyzetcentit se vert le, csupán igen vékony és könnyen eltávolítható (lemosható) temperafestést alkalmazott. Jóval később, a XVII. sz-ban az eredetileg teljesen ruhátlan Sz. Katalint és Sz. Biagiót csaknem egészen leverték a falról; hogy kik, máig sem tisztázott; több név is fölmerült – Fano, Carnevali, legújabban Matteo Lecce és Hendrick van der Broeck –, valamelyikük kezétől csakugyan jóvátehetetlen kárt szenvedett Michelangelo, mert nemcsak az állig fölöltöztetett két alak, hanem Biagio arca sem tőle származik. (Volterra ebben azonban vétlen.)

1 „kacsintó Jézus”-alakkal: A vatikáni államiságot jelképező falakkal szemben és a Bernini colonnádból Mussolini nyitotta sugárút mindkét oldalát elborítják a kegytárgy árusok. E giccsbazárok minden divathullámot kiálló portékája a „kacsintó Jézus” portré, különböző méretben és olcsóbb-drágább keretben. Mennyiségük kifogyhatatlannak látszik. A „kacsintó” képek az ’50-es, ’60-as években még csupán moziszínésznőket ábrázoltak; aszerint, hogyan mozdítja kezünk a képet, a szemek megmoccannak, kinyílnak és becsukódnak, jobbra-balra tekintenek; fő attrakcióként kacsintanak is. A ’70-es évek óta a Vatikán környékét a filmcsillagok helyett elöntötték a „kacsintó Jézus” egyenportrék. (A pápákra még nem került sor.)

« vissza | ugrás a vershez »

Tizenegyedik rész

Fra Angelico freskója a San Marco Kolostorból

Fra Angelico freskója a San Marco Kolostorból

Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével: A vers így folytatódik: „festeni át a Hajódat”. Azaz: átfesteni az egyház „hajóját”. Fra Angelico szentferenci értelemben a legkatolikusabb nagymester a festészetben. (Annyira szentferenci értelemben, hogy éppen ettől szinte már láthatatlanná vált festő nagymestersége is.) Soha senki nem volt Európában festészetével ennyire a keresztény hit – és kizárólag vegytisztán, fráteri naivságban és ártatlanságban a hit festője. Alakja – leginkább pedig ecsetvonásaiban megőrzött szellemisége – odakívánkozik a még élő Jézus első tanítványai, háza népe közé. Valójában ott is élt, nem pedig a firenzei San Marco kolostorban, vagy III. Pál pápa udvarában. Ő annak a gyermeki egyháznak a megtestesítője, aki még az emberi alakot öltött Isten neveltetésében és személyes példaadásában részesült; nem olyan szülőkében, akik saját romlottságukat egyre csak gyermekükben hatványoztatják (mint ahogy az ember legkritikusabb periódusaiban – ilyen mostani századfordulónk is – ez annyira kegyetlenül kirajzolódik). Az egyházat pattanásig feszült helyzetbe hozza, hogy peremén, alsóbb régióiban szüntelenül forrong, hánykódik, az újjáválás 40 fokos lázában gyötrődik, amíg fönt, a magasán, a centrumában a kerék elé vetés – ördögnek ajándékozott – heroizmusával fékezné meg a kerék előregördülését; nagyjából egyazon iramban reagálva a modernizálás követeléseire és egy szentté-avatási pör kérvényezőire. Az inkvizíció masinériája múzeumi tárggyá szelídült, ám reinkarnálódása maga lett ez a belső feszülés. Úgy is működik, mint az eleven test fokozatos szétszakítására szerkesztett kínpad. Soha nem volt időszerűbb az emberiség számára a vissza! parancsa, mint a mi időnkben. Vissza a természethez, vissza a művészethez, stb. Az egyháznak föl kellene ismernie, hogy a vissza!, nem kitérőt, hanem a legrövidebbre levágott utat jelentheti az egyház és az ember számára egyaránt. Fra Angelico ecsetje szál-magában szentebb – értsd: hitelesebb nagyszerűséggel emberibb – a Kúriánál és valamennyi fölszentelt tisztviselőjénél. A Hajó „átfestése” Fra Angelico szellemében a kereszténység újrakezdését jelenthetné.

« vissza | ugrás a vershez »

Sába bemutatása Signorellinek

Piero della Francesca: Szent Mihály arkangyal

Piero della Francesca: Szent Mihály arkangyal

Vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?: Ha valaki vette volna a fáradságot (Dalmady Benő kasztjából), hogy sok évtizedes hátránnyal ugyan, de legalább az öregedő K. K. versvilágát a legkézenfekvőbb módon, egy-egy kimagasló értékű munkája köré csoportosítsa, vizsgálódása lett volna bármilyen szemszögű is, az első itáliai versválogatásból (A Napördög Firenzében, Cserépfalvi-Stádium, 1994) két verset mindenképpen kiemelt volna, a Himnusz Piero della Francescához és a Pávaszemszárnyú érkezés címűt. Piero della Francesca, akivel első „élőben” folyó találkozásaim megrázó erővel hatottak rám, nevelője, mestere volt Lucának, ahogy Signorelli legnagyobb tehetségű tanítványa lett Pierónak. Az 1982-es Magvető kötetemben, az Erotikus kánikulában a találkozásról így számoltam be Képeslap c. prózaversemben: „A pusztulás angyala döng itt [itt = Arezzo], dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.” Az említett két verset már az is összeköti, hogy Piero della Francescának köszönhetem Signorelli-élményemet. De ahogy Dalmady Benő magabiztos állításaival szemben egyetlen képzőművészeti művel foglalkozó versem sem csupán arra kísérlet, hogy egy-egy műalkotást adaptáljak a költészetbe; méghozzá kétszeresen nem az, mert hiszen verseimben soha nem úgy nyúltam egy műhöz, hogy azt az életből desztilláljam, hanem mindig az élet legmagasabb rendű megélésének, tettének tekintve, méghozzá úgy, hogy ebből az életből én magamat teljes személyességemmel szintén soha nem vontam ki. Éppen ellenkezőleg: saját kérdéseimre kerestem feleletet, kínjaimra gyógyírt, vargabetűimből kiutat. Mivel pedig még mindig hathat némelyik tudós olvasómra a diktatúrák idejében az ént akkurátusan magánemberre és közösségi, társadalmi lényre kettéosztó ideológia „berlini fal”-maradéka, szeretném hangsúlyozni azt is: munkám tanúsítja a legjobban, hogy miként a börtönévek nem „szigeteltek el” az ország valóságától, mind a mai napig tartó kirekesztésem korom költészetéből csupán a mai olvasót rekesztette és rekeszti ki az én versvilágomból, de sem e versvilág létrejöttét nem akadályozhatta meg, sem engem nem fosztott meg társadalmi érdeklődésemtől és magyarság-tudatomtól. A két vers bőven szolgál ezt tanúsító mozzanatokkal is. Miután a születésük közti idő nem csupán az én életemben volt sorsdöntő, hanem a diktatúra végelgyengülésének és a politikai rendszerváltásnak is az ideje, már a kiragadott két versvég összevetése is felettébb elgondolkodtató eredménnyel zárult volna, s zárulhatna mind a mai napig, ha nem a dalmadyzmus nyomná rá a bélyegét szakmánk állapotára.

Közhely, hogy a halál nem egy pillanat műve (bármennyire is fohászkodunk érte), ugyanennyire közismert az is, hogy a harmincas Füst Milán már shakespeare-i ünnepélyességgel (és színvonalon) nyitotta meg haldoklásának hosszú évtizedeit. Mégis meglepődünk – és olykor viszolyogtatóan –, ha a hosszú halál szakaszai szemünk előtt határolódnak körül. Amíg a Himnusz Piero della Francescához utolsó szakaszában

… istálló templomod lépcsőin,
míg Arezzóba lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.

– vagyis az 1988-as nyári vers Pierótól Arezzóba „lépegetett” (igazán nem akarok nádpálcás tanmester lenni, de azért pajeszt huzogáló kedvem támad, hogy süketet tettetőinkre kiáltsak: Marhák, hát mi a fenének a szimbóluma ez, ha nem az élésnek?!), addig a Pávaszemszárnyú érkezés c. 1992-es vers utolsó szakasza így szól:

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
pávaszemszárnyú angyal ültet minket,
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.

Szembeszökő a két versvég közti különbség. Az utóbbi tipikus „utolsó” vers, amiről persze eszembe jut, hogy egyik régi költő cimborám, amikor néhány éve így neveztem legújabb versét, szerényen elmosolyodott: „Ó, én az utóbbi években kizárólag »utolsó« verset írok.” Valóban nehezen képzelhető el, hogy miközben a halál bekopogtat a költőhöz, még sebtében frakkba-klakkba vágja magát s hőn szeretett olvasójának papírra veti hattyúénekét. Mégis, éppen az erkölcsi konzekvenciájával szembesülhetünk a Sába bemutatása Signorellinek kiemelt kérdésében: „vajon őrzi-e vénülő / szív a titok jeleit, / elénk-hasadt eget Orvietó fölött?” Magyarán: mi maradt meg s mi módosult belőle (ha egyáltalán módosult) a Pávaszemszárnyú érkezésből? S annak legutolsó akkordjából?

Akinek megadatik, hogy Rómában időzhet, sajnálja, ha távozni kell onnan. Kényszerűségből megy, ha megy. Annak esetében pedig, aki költő is és nagyon fiatal is, és először időzhet Rómában, kétszeres (vagy többszörös) súllyal esik latba, hogy bármilyen megszakítás fölérhet-e az ott-tartózkodással. Száz közül én kilencvenkilencben nemmel felelnék. Orvieto a századik eset. Mindenképpen az, Signorelli miatt. Amibe beletartozik a mi (Gí és én) különleges viszonyunk az ő festészetéhez. (A Signorelli vers utolsó szakaszára gondolok.) A Mindenséggel mérd magad, tanácsolta egyszer egy fiatal költő; mi pedig jónak láttuk ezt kiegészíteni azzal, hogy magunkat a jövőhöz mérjük.

És még egy, jóllehet, magánadalék. Amikor a Pávaszemszárnyú érkezés íródott, Signorellit a restaurátorok elvágták a külvilágtól. Akármilyen becsben tartom is őket, nyilván elfogultan, de dühös voltam rájuk. Kezdetben azért, mert tapasztalatból tudtuk, hogy milyen hosszú időt vesznek igénybe az olyan előkészületek, melyeknek nincs sok közük a freskók felújításához. Nincs mit tagadni: „előkészítés” címén olykor évszámra (!) semmi sem moccan a gondosan elrekesztett képek körül. Ez is egyik oka, hogy a határidők rendszeresen 2-3-4 évet is csúsznak. Miközben ezen bosszankodtunk, hamar gyanút fogtam, hogy valami másról is szó lehet, nem csupán a Signorelli és a Fra Angelico freskók felújításáról. Hiszen azok viszonylagos (és természetesen csupán látható) jó állapotáról meg voltunk győződve. Ami a két nagymester mennyezetfreskóit illeti, azok legalább olyan jó állapotban voltak, mint Fra Angelico vatikáni freskói. De Signorelli is többé-kevésbé épnek látszott. (Látszott, ismétlem, mert szemünk sok vonatkozásban egészen vak; nagy bennünk a hajlandóság, hogy csupán azt lássuk meg, amit nekünk megmutatnak.) Tény, hogy a restaurálásnak köszönhetjük a S. Brizio kápolnáról eddig kiadott legszínvonalasabb könyvet. Signorelli legjobb reprodukcióit benne találhatjuk. Különösen a kinagyítások, a részletek sikerültek. S mert speciális kötetről van szó, abban a szerencsében részesít, hogy számos helyen egymás mellett közli a freskórészletet régi és felújított állapotában. A Michelangelo freskók restaurálása körül kirobbant igen hangos vitában a gyors egymásutánban megjelentetett vaskos albumok, ha a vitát nem is hallgattatták el, a szennyeződés tapintható számos bizonyítéka láttán legalább a legalpáribb hangokat kiszűrték. Jót tett ez az egész vitának, mert azok is, akik a „régi” Michelangelóra esküdtek és azok is, akik az „újra”, iparkodtak mélyebben, gondolatgazdagabban érvelni, egyszersmind mindkét tábor jól érzékelhető módon elkülönült a mindannyiunkban ott lapuló közönséges maraditól is, meg a soha nem pihenő sötétség bérenceitől is, Lodovico Dolce és Aretino mai megfelelőitől, akik bizony a legillatosítottabb ultramodern mezen át bűzlenek az orrunk alá. Signorelli itt-ott valóban javításra szorult (bizonyítja a könyv), az évszázadokra ráfért egy alaposabb lemosdatás is. Bár ehhez is hozzá kell tenni: azért Orvieto „hegyi” levegője Rómáéhoz képest kristálytiszta, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az évszázadok folyamán sosem kormozta a falakat annyi fáklya, gyertya, mécs füstje, mint a Sixtinában, ahol mindig igen nagy volt a sürgés-forgás. Vagyis a jó reprodukciókkal teli könyv forgatása után sem értettük, miért húzódott el a restaurálás nyolc évre? Amikor végre megnyílt a S. Brizio kápolna, nyomban megoldódott a rejtély: szinte az egész kápolnabelsőt kicserélték és fölújították. Csaknem négyzetcentiméterenként. Erre vonatkozik a Sába bemutatása Signorellinek 3. részében ez a részlet: „Ám vicepüspök előtt / se fényesebb tele tála, kehely bora, / mint ahová beesünk! Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt! / – Jó Signorelli, kilátsz a dísz közül?…” Csakugyan nyolc hosszú év után az volt az ember érzése, hogy a rézkilincs agyonszidolozott dicsfénye olyannyira öncéllá vált, ami már-már árnyékot vet Signorellire. Ez bizonyára túlzás; a találkozás nagy öröme bolondozásba csaphat át, nekünk pedig igazán volt min örvendeznünk. (A vers erről szól.)

« vissza | ugrás a vershez »

Jelenés a pápatemetőn

1 Péternél: A Bazilikában Sz. Péter fényesre dörzsölt és csókolt lábú ős-szobrának közelében vezet le az ívelődő lépcső a grottákba, pápák, császárok síremlékei közé.

2 Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr!: Ahogy e kötetben is olvasható az 1994-es Toronyzenében: „S az ó-bazilika / pápatemetőjén a szolga megaláz.” Nem emlékszem, hogy látogatásunkat a Sz. Péter Bazilikában valaha is megúsztam volna oda nem illő, fölkavaró jelenet, kisebb-nagyobb incidens nélkül. Természetesen távolról sem mind velünk esett meg, sőt: ha jól belegondolok, még szerencsésnek érezhettem magamat és Gít, mert a legkirívóbb eseteknek csupán közelebbi-távolabbi tanúi voltunk. De azért valamit tükrözhet lelkiállapotomból, hogy amikor már átjutottunk az előcsarnok testes-termetes őreinek sorfalán, önkéntelenül és mindig Recsk jutott eszembe. Ugyanazt a megkönnyebbülést éreztem, mint amikor egy-egy kőcipelés során jelentéktelen külsőmnek és apró termetemnek köszönhetően elkerültem, hogy az ÁVH-s legények velem külön „foglalkozzanak”. Itt is legszívesebben láthatatlanná húztuk volna össze magunkat. Amikor pedig ez a Recsken edzett lapulási reflex valamiért kihagyott (mondjuk: fölszabadított néhány perc erejéig egy régvárt találkozás valamilyen képzőművészeti remekléssel), abban a pillanatban magam is kellemetlen helyzetbe kerültem.

3 Ansuino da Forli: János ő: Huszonharmadik János körül lépten-nyomon valami nincs rendben. Láttam egy olasz kamionsofőr fülkéjét. Alaposan ki volt tapétázva női fél és egész aktokkal. Semmi bajom vele: nem az ördög szülte őket, akármilyen szépek és pucérak. Ott azonban már nyeltem egyet, amikor megpillantottam ennek a húsos orrú, kopasz öregembernek a tündöklő ábrázatát közöttük. De hiszen egykor Velence pátriárkája volt, a vizek és hidak városáé! Mit keres egy ilyen vízi ember a kamionsofőr lelki útitársai között? (Hiszen a kitakart keblek és combhajlatok éppen viruló testiségükkel érdemesültek a lelki útitárs szerepre.) De ez csupán egyetlen furcsaság a sok közül. A jókat, boldogokat, szentéletűeket állítólag mindenféle szokatlan és csodálatos dolgok övezik, stigmák, levegőben röpködések és ehhez hasonlók. Hát a kamionsofőr esete vajon nem sorolható közéjük? Csak, ha valaki megolvasztja a követ és az folyni kezd? Egy ilyen kamionsofőr lelkiéletéhez képest a kő kenhető, mint a kenősajt. Nézem a sztrádák szélén emelt kereszteket. Egy-két évig roskadnak a virágtól. Aztán már csak egyre kevesebb és egyre ritkábban odakerülő virág szárad a kereszten. Huszonharmadik Jánost valami titok folytán nem felejtik el. Huszonharmadik János ma is megkínálhatná…

4 Mária: …Szűz Mária szarvasát, a magyar kápolna oltárszobrának két oldalán az arany vagy aranybevonatú lemezdomborítású Kő Pál-féle szarvasok valamelyikét. Vagy mindegyiket. Nem a virágokon múlik. Huszonharmadik János kápolnaközeli sírjára most is annyi virágot hordanának az emlékezetével betelt lelkek, hogy mindegyik szarvas-dombormű jóllakhatna belőlük naponta. (Persze: láthatatlanul – időzöm elképzelésemnél, hogy János láthatatlan sírvirágainak illatával és színpompájával szorítsam ki tenyérnyi kápolnánkból a didergető magányosságot, az embernélküliséget.)

5István: Sz. István, amilyennek korunk másik szobrásza, Varga Imre mintázta. Meglepő helyzetben, lépcsőre térdepeltette szobrát. Néhány lépcsőfokkal föntebb pillantunk rá először, s ahogy lelépegetünk a magyar kápolna mélyebben fekvő pádimentumáig, ott megyünk mellette el. Kényszerülünk rá, hogy kikerülésével süllyedő ívű látószögből fokozatosan körbejárjuk. A hatás lenyűgöző. Élményem hasonlít a S. Ceciliában Cavallini Utolsó Ítéletének Krisztusával való szembeállásomra másfél-kétméteres távolságból a támlás, faragott széksoron kissé áthajolva. Hasonlít, de ez itt megejtőbb. Részben rongyos elfogódottságból. Magyar is, korunkbeli is amit látunk. Szeretjük-e a mestert? Nem szeretjük. Mit szeressünk rajta? Ő fönt (hogy királyi többesből magamra váltsak:) én lent. Ő kegyenc (volt), aki úgy élt, ahogy egy ilyen tehetségű szobrásznak dukált. S mert nem csak kegyenc volt, hanem közben keményen dolgozott is, amíg neki világolni fog az élet, lesz mindig annyi élnivalója, ahogy az egy ilyen szobrászhoz illik. Nehéz a kegyencség mázát, akár a legjobb művel szembekerülve is, felületéről levakarni. Nos, ahányszor alkalmam volt Sz. Istvánt megpillantani, nem tenyérnyi, hanem kondéraljnyi darabokban hullt le a műről a kegyencmáz. A hírnév káprázata. Maradt a jó mű. Pedig valójában Istvánt sem szeretem. A szobrászét sem és a valódit sem. Idegenkedek attól az apától, aki túléli fiát. Attól is, aki véres kezű. A mellette szóló érvek nagy részét szív szerint meg sem értem. Nagyságát belátom; mások, akiket szeretni is tudok, erről meggyőztek. De a belátás nem szeretet – lojalitás. Tisztelet egy más értékrend iránt. Hogy a szobor kettős portré, már említettem; a maga hasonlatosságára is szülte teremtője; karakterjegyei ennek felismerését kikerülhetetlenné teszik. Csakhogy az élmény mégsem ebből áll. Egyikből sem áll. A találkozásból áll, a megrendülésből, a köszönésből – neki, és abból, ahogy István eltűr, majd fölenged, összekapcsolódik velem. Szeretnék vele maradni. A jó csöndben. (Ki kellett egészítenem ezzel a pápatemetőn fogant versemet, mert ez az én különbejáratú másik csodám ott, István szobrával, miközben Gí Huszonharmadik Jánossá tudta varázsolni a hádeszi ebet, a templomszolgát.)

« vissza | ugrás a vershez »

A rózsa balladája

1 úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár / özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár: Megszokott esti utcakép: előözönlenek a virágárus lányok ölnyi rózsahalommal és nincs az a férfi-nő páros, ha fiatal, ha öreg, akit meg ne környékeznének. A századvégen ők a commedia dell’arte megújítói, leleménnyel, ravaszsággal, bámulatos emberismerettel és pompás színjátszó kedvvel lótják-futják végig az éjszakát. Egy-egy estén talán százszor is előadják röpke egyfelvonásukat, s amilyen merészen, olyan eredményesen is; én legalábbis még nem találkoztam fölsült római virágárusnővel. Már messziről kiszemeli „áldozatát”, ragyogó mosollyal közelíti meg, már-már hercegnői nagyvonalúsággal kezébe nyom egy rózsát, és a legcsábosabb gesztusokkal biztosítja az illetőt (a kiszemelt természetesen férfi, karján a hölgyével), hogy fogadja nyugodtan el, tekintse ajándéknak. Ha netán még ennyi sem elég, következnek a fülbe sugdosott bókok, cirógató haj és arcérintések a perc sugallata szerinti mirtuszosan-kislányosan rajongó vagy útszélien bizalmaskodó kacérsággal – és mit tesz a férfiúi hiúság? Egy-két fülbe sugdosott szócska, s az áldozat már nyúl is a pénztárcája után. Többször szemtanúja voltam, hogy még az is, aki kis ideig ellenállt s ideges-erélyes mozdulatokkal próbált az elhamarkodottan kézbe vett rózsától megszabadulni, végül megadta magát a sorsának (pl. hölgyének csalódottan lebiggyedt ajka láttán) és beleizzadva, de fizetett. Ezek az esti-éjszakai rózsák azonban olykor igen rövid életűek. A római éjszakák forrók, fülledtek. Szál rózsával a kezében kinek van kedve, türelme végigkalandozni az éjszakát? Előbb-utóbb a rózsa útban van. Egyszer csak a hölgy, aki kapta, visszaadja lovagjának, hogy fogja meg egy percre. Aztán ottfelejti. Ilyenkor rendszerint kitör a vásárlási komédia késleltetett reakciója. A vásárlás helyszínétől már messze jár, tanú nincs, különben is a hölgye is kifejezésre juttatta, hogy már megunta. Egy gyors mozdulat, hopp! – s szegény rózsaszál, ha szerencsés, valamelyik római kút kőmedencéjébe pottyan. (Ha nem az utcakövön fejezi be röpke tündöklését.)

A Teknősbékás kút

A Teknősbékás kút

2 De ekkor egy kút vizén: Csak a történelmi hitelesség kedvéért: a Fontana delle Tartarughe, a teknősbékák kútja volt, amelyik a szűk Piazza Mattein áll, amióta Giacomo della Porta megrajzolta, Taddeo Landini pedig megmintázta a mára igen-igen pikkelyesre-vízfolyásos bőrűre maródott négy csupasz, de kecses bronzfiút, akik teknősbékát akarnak meglehetősen táncos mozdulattal ivóvízhez juttatni a fejük fölötti kis medencéből. A rózsák a lábuk alatti nagy medencében, bordó szirmaikra az apró vízbuborékok egész gyöngysorát tapasztva díszül, lassan, álomszerű szépséggel úsztak…

« vissza | ugrás a vershez »

Sába a Navona kőfigurái közt

Királyleány! A kíséret előkerült: A Pamphilj pápa (XI. Ince) kegyeiért való versengésből Bernini és Borromini győzelemmel fölérő döntetlennel került ki: Borromini megépíthette a S. Agnese templomot, Bernini pedig a térre két szökőkutat is építhetett-mintázhatott, egyet a Pamphilj palota elé, egyet a készülő Borromini templom elé. Az utóbbi Bernini egyik legmerészebb fantáziájú, vakmerően mozgalmas-látványos, méreteiben is hatalmas remeklése, a Fontana dei Fiumi, a folyamok kútja. Rajta helyezte el a Dunát, a Nílust, a Gangeszt és a Rio de la Platát megszemélyesítő négy óriás alakot. Kőből faragott pálmafájával, a barlangból előlépő vízivó oroszlánjával, obeliszkjével az egzotikumot varázsolta a legnépszerűbb római tér közepére, világszimbólumot teremtve, páratlan népszerűségűt anélkül, hogy művészetének magas mércéjéből jottányit is engedett volna. A Bernini-kút köré teremtett számos legenda éppenséggel nem a római polgár értetlenségét vagy idegenségét mutatja Bernini merészen újító nagyságával szemben – ellenkezőleg, szeretetüket mutatja, és meglódult fantáziájuk jókedvű sziporkázását eredményezte.

« vissza | ugrás a vershez »

Augusztus nappali Holdjához

1 zord temetőkép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng: Erzsébeten a Lázár utcai elemiben a legelőkelőbb arcú, testtartású, modorú kisfiú a másodikos Halka Gyuri volt. Olyan jelenség, amilyennek neve, a kedvesen becéző formájú halkság (Halka) mutatta. Elsőben én betegeskedtem hosszan, különben pedig Kemény Miklós volt a padtársam (a Trombitás Ali trilógia doktor Kemény Miklósa), így másodikban szinte ismeretlenek voltunk egymás számára, amikor padtársak lettünk. Mindössze néhány hónapig voltunk jópajtások: Gyurka padja hamarosan üres maradt. Megbetegedett, meghalt. Az egész osztály ott volt a temetésén. Később is, ám egyre ritkulóbb időközökben kilátogattunk a sírhoz, de negyedikben ezek a látogatások is elmaradtak. Gyuri izgékony-mozgékony, vidámságra termett látogató csapatunkat is olyan „halkan”, a föld alatt is előzékeny tartózkodással fogadta, hogy többet gyönyörködtünk a virágokban, lepkék, méhek, katicabogarak röpködésében, mint amennyit őrá gondoltunk. Engem is meglepett, hogy éppen Rómában és éppen ebben a Sába-versben találkoztunk egymással újból. „A vers felejtés”, írtam fiatalon (egy másik temetés, a nagyapámé, akkor már tízéves emlékének a hatása alatt) és Rómában sem gondoltam másképp. A kevés pozitívum egyike, amit a magam formálásáról leírhatok éppen a következetes ragaszkodás volt ahhoz, hogy éveimet, korszakaimat mindig kerekké téve magam zárjam be magam után. Ez volt az első, immár nagyon késői eset, amikor Halka Gyuri versembe lépegetése láttán átsuhant rajtam: talán kár volt a felejtés kulcsát ennyire a magam kezében szorongatni mindvégig; hiszen ha annyi mindenben rábíztam magam a gondviselésre, ezt a kulcsot is rábízhattam volna.

2 Fürdeni két kád – öble családi – várja a jöttét: A Farnese palota előtti két kádról van szó; pápa állíttatta föl újra Rómában, miután Caracalla fürdőjéből idecipeltette. (Bíborosként őt hívták cardinale gonellának – alsószoknya bíborosnak –, pápaként III. Pál lett.) Szememben semmiképpen nem csak az az érdeme, hogy kisöccse volt Farnese Júliának, VI. Sándor pápa szeretőjének. Városépítő merészségét legalább ennyire becsülöm. A két ókori kád elhelyezése a Farnese palota előtt anynyira vakmerő ötlet, hogy bár nem néztem utána, cseppet sem lepne meg, ha Giordano Bruno hagyatékában (akinek szobrát Róma városa a Farnese palotától egy ugrásnyira, a virágpiac közepére helyezte) valamilyen szabadszájú dicsőítő szonettfélére bukkannának, melyben leszedi III. Pálról a gonellaságot, s mint ahogy minden női alsószoknyát olykor mosásra ítélnek, fényesre mosná az egyik Farnese kád vizében. Így tisztogatva meg Pált a gúnynevétől. Magam gyakran elidőztem már e két kád mellett III. Pál iránti elismeréssel, és csakugyan azért, amiért városépítészeti merészségnek neveztem a két – mérete miatt óriásoknak tervezett – gránitkád kirakását a paloták övezte térre. A „nem oda való” sarkalatos törvény, s akik ezt áthágták, mondjuk Borrominitől Gaudíig, kaptak is érte eleget a fejükre. Nekem, amikor először pillantottam meg a két pucér kádat (úgy értem: a kádat mint főszereplőt) rögvest Duchamp jutott eszembe, persze szívből lesajnálva, jóleső kárörvendezéssel: mit lihegtél annyira te, sakkozó, szivarbűzű szegény, munkakerülő fotográfus a földet rengetőnek kikiáltott ötleteiddel (a vécédeklire meg a köcsögtartóra gondoltam), amikor gonella Pál már 1550 előtt lepipált ezzel a két cívispukkasztó gránit monstrummal! Lepipált? De még milyen nagyvonalúan, „örök” időkre érvényesen. Pápánk csakugyan újat teremtett városépítészetben és látványtervezésben. Bebizonyította, hogy a „nem oda illő” minden szabályosnál odaillőbb lehet.

« vissza | ugrás a vershez »

Lyukas zokniban

1zuáv: afrikai (gyarmati) huszár. Csákója turbán vagy kepiként használt kendő. Lova: teve. Sztálinék azt mondták volna rá: élkatona. A törökök, hogy janicsár. A NATO-ban: mindenütt bevethető elit alakulatbeli. Ez korántsem jelenti, hogy testőröm volna. Sajnos, csupán képzeletemben tevegel. Igaz, úgy tökéletesen teljesíti amit várok tőle; pl.: „emelve előttem, mint egy fehér kancsót…” stb. stb.

2 Harmincnégy év híján / kétezer éves lesz / deszka közt a rémtett – / van mit ünnepelni / betlehemi pajtán.: Tudom én, hogy 2032-ben is a panem et circenses jegyében fogják kormányozni a világot akkori hatalmasságai. És semmi kétségem sincs afelől, hogy a katolikus egyház feje és legfőbb irányítói közöttük lesznek. Azt is tudom, hogy globalizáció ide, globalizáció oda, az eljövendő harmincegynéhány év minden valószínűség szerint az emberiségnek nem legboldogabb, hanem legkeményebb kihívásokkal terhes, válságos vagy éppenséggel katasztrofális korszaka lesz. Mégis – és kétségtelenül: éppen ezért –, ha én lennék a katolikus egyház, a harmadik ezredév beköszöntét másképp ünnepelném. Róma bedeszkázása, ez a versekben gyakran visszatérő kitétel magától értetődően elsősorban az egyház minden mértéket nélkülöző tömeges templom (és más egyházi intézmény) felújításával azonos. A katolikusságára mindig is sokat adó olasz állam szemmel láthatóan csak a példát követi az olasz pszichéből egyenesen következő csillogás-vággyal, villogni akarással. Az olasz mindig is színpadi díszletek között imád létezni leginkább. Ebből következik lényének utolérhetetlen bája egyfelől, másfelől bohémiája, sőt jellemének néhány igazán hosszan elnyúló árnya is. Nos, a bedeszkázás során lehetetlen nem észrevenni az önimádat, a gőg, a kétezer éves fennállásból eredő mámoros elbizakodottság olyan megnyilvánulásait, melyek – csak példaként említem – kicsiben otthon egyes fiatal újhatalmasok esetében még életkori sajátosságként, az ifjú hetvenkedésével és még egészen ki nem nőtt könyörtelenségével úgy-ahogy megmagyarázhatók. (Hiszen bármennyire horribile dictu, a mai lélekkutatás egyértelművé tette, hogy nincs érzéketlenebb, kegyetlenebb gonoszság a gyermekinél.) Ám kétezer év fölhalmozódó tudása és tapasztaltsága erre nem szolgál magyarázattal. Ellenkezőleg, a vészcsengő csörömpölésével zajong, amiért az irgalmatlanul hosszú időmúlás minden tudása sem változtat semmit azon a tényen, hogy a kétezer év legvégén álló nemzedéknek ugyanúgy mindent előről kell kezdenie ahhoz, hogy emberből emberebb emberré váljék, mint a kétezer év elején élt nemzedéknek.

A hatalom ragyogása természetesen nem csupán rossz valami. Ezrével romosodnak az egyház templomai, és ebben nem csupán az időmúlás és az anyag mulandósága a ludas, hanem az emberi gondatlanság, lustaság; az a meztelen igazság, hogy hajcsári erőfeszítéssel lehet kikényszeríteni az emberi lélekből a megmoccanást, a változtatni tudást. Az egyházközösségek hamar hervadásnak indulnak, ellomposodnak, ha nincs ellenőrzés, amely a maga ünnepélyességéhez méltó körülmények visszaállítására nem serkenti papját és szolgáját. Ennek igazához kétség nem fér. Nincs kiábrándítóbb, ha az ember még egy kiemeltebb templomban szétnézve is azt tapasztalja, hogy az árvaságában is úgy-ahogy rendben tartott főoltáron és a láthatóan mindennapos használatnak kitett egy-két kápolnán kívül a legtöbb templomzug, kápolnasarok piszkos, pókhálós, használaton kívüli tárgyak lomtárává züllött; a megszokottá vált nemtörődömség bántó lelőhelye lett. De mindaz, ami Róma templomaiban most folyik, éppen a másik véglet miatt visszás. Pl. a San Pietro in Vincolit (ahol Michelangelo Mózese található) az elmúlt húsz évben szinte állandóan tatarozták. Sötét deszkalabirintuson át volt megközelíthető a Mózes is. Néhány éve végre eltűnt a rettenetes állványerdő. Ettől ugyan a Vincoli nem lett építészeti remeklés, de legalább kitakarodott belőle a testre-lélekre ránehezedő gerendatömeg, pallórengeteg. Fény támadt, tágasság és jobb levegő. Csakhogy föltűnt a láthatáron 2000. A templomot ismét elborította a rendberakás lázas igyekezete. Ugyan mitől ez a fölfordulás a már fölújított Vincoliban? Attól, hogy restaurátor-tanoncokat szabadítottak rá az ősrégi kőoszlopok fejére, törzsére: dörzsölik, csiszolják rajtuk az ezeréves csorbákat. Ezt azért már túlzásnak véli az ember, mi tagadás, a tudatlanság pöffeszkedésének, hiszen éppen a mai restaurálás bevett gyakorlata, hogy nem egészítik ki a művet letört, elveszett darabjaival, de még a festmények esetében is a legminimálisabbra csökkent a belefestés; megelégszenek a tisztogatással. Nevetséges bíbelődni egy gránitoszlop apró töréseivel, hacsak nem olyan bajról van szó, ami az oszlop összeroppanásával fenyeget. Erre viszont már rég kitalálták a vasabroncsot; mára már ősi elemmé, szinte dísszé vált. A Vincoli (egyébként nagyon szép) húsz himetiszi antik márványoszlopa egy ablakmosó brigád alapos lemosó munkáját bizonyára igen, de főiskolás restaurátorok hónapokig tartó pepecselését semmiképpen sem indokolta.

A Vincoli hosszú évekig tartó felújítása során láthatóan senki sem gondolt a szentély freskóinak restaurálására. Jó állapotban voltak, különben pedig szolid művészi értéket képviselnek. Most azonban aggályos szemek észrevették nagy elhanyagoltságukat és fölhúzták eléjük az állványerdőt. Mi ebben a módfelett visszás? Kit érdekelhetnek a Vincoli jelentéktelen szentély-képei? Mégis ez az apróság valamire igencsak rávilágít: az egyház és a művészet nem egyszerűen tisztázatlan, hanem az idők folyamán egyre tisztázatlanabbá váló viszonyára. Már régóta nem csupán a művészet és a giccs templomokban tapasztalható békés egymásmellettiségéről van szó, hanem arról, hogy a giccs kártékony burjánzása szinte teljesen benőtte és eltakarja a művészetet, amit évszázadok óta amúgy sem önértéke, hanem hitelvű gyakorlatias fölhasználhatósága mértékében tűrnek meg a templomokban. Méghozzá növekvő idegességgel, türelmetlenséggel, igen nyilvánvalóan azért, mert a „központi direktívák” szempontjai és előírásai még ma is többnyire egy Gabriele Paleotti kardinális szűk koponyájú kegyes utilitarizmusaként hatnak (mintha közben el se folydogált volna három évszázad), s mert ez már önmagában sugallja, hogy a „központ” a művészetről szólván maga is illetékes, és ilyen ügyről kívánt nyilatkozni, a „beosztottak” pedig a világ legkényelmesebbnek bizonyuló magatartásával, „az egyik fülemen be, a másikon ki” mozdulatával fordulnak el tőle. Ettől fogva aztán szabad az út a templom vezetőjének vagy valamelyik szorosabban kapcsolódó elöljárójának egyéni beállítottsága és ízlése szerint bánni a művészettel. Anélkül, hogy a személyes vonzalom vagy műértés jó oldaláról megfeledkeznék, azt kell tapasztalnom, hogy még olyan kedvenc templomom is, amilyen a Popolo (hogy a Vincoliból ide is átugorjunk egy percre), a művészetnek ez a ritka összhatású derűs perzsavására, magának Bernininek és a Bernini műhelynek forgatagot s egyszersmind hazai jóérzést, otthonlevést teremtő közreműködésével, az egyháznak a művészethez való tarthatatlan viszonyáról elkeserítő és fölháborító látlelettel szolgál.

« vissza | ugrás a vershez »

Álom (vagy nem?) roston sült Lőrinccel

a templom előtt saruját leveti: Se anapesztussá, se spondeusszá nem tudtam a nevét alakítani, másfajta versláb pedig nincs a versben. Nem akármilyen templomról van szó (ahogy a terasz sem akármilyen, ahol a vers álma – vagy talán nem is az álma – lepergett). A templom a Falconieri palota mellé, szinte azzal egybeépített, műtörténeti szempontból jelentéktelen barokk templomocska. A Borromini-féle loggia ikerszobros teteje bizony helyes kis tornyára föntről lát lefelé. Az a terasz pedig, amelyik a vers helyszíne, annyira ránőtt a tetejére, hogy az itt is dúvadként viselkedő hazai diktatúra jónak látta öregujj-vastag többméteres vasráccsal elsáncolni magát a templomtetőzet kissé üregesen bámuló ablakaitól. (Talán feledékenységből, de a ronda rács ma is ott csúfoskodik.) Ha az ember heteken, hónapokon át ezen a fenyegető szuronyrácsozaton át nézi a velünk összenőtt templomtetőt, és gyakorta a mi csillagunk (a Hajnalcsillag, a Vénusz) az ágáló vasrudak közül szökik esti pályájára, hogy elrúgva magát a templomtornyocskától egyre magasabbra hágjon, szomszédunk akkor is szinte tartózkodási helyünkké válik, ha csaknem mindig zárt ajtaja lent, a mélyben a Giulia utcában megakadályoz, hogy szétnézzünk benne. Nekem naponta órákon át rátapadt a tekintetem, különösen munka közben. A legérdekesebbet a Holt Lelkek Templomáról Magyar Babika mesélte. Amikor a Corte Savella, a X. Ince pápa által építtetett börtön (szintén a „mi” utcánkban) elkészült, a kivégzetteket, láb alól eltetteket egyszerűen behajigálták a Teverébe. Valamivel arrébb a vízparton (ahol most a Magyar Akadémia áll) volt ugyan egy nagy temető, de gyorsabb és kényelmesebb megoldásnak ígérkezett a víziút. Lehet, hogy a Corte Savellának nem is volt elég hullaszállító taligája. A Tevere kéznél volt és mindent megoldani látszott. Csakhogy a Tevere medre olyan, mintha egy sivatagi csörgőkígyó mozgásának nyoma volna. Ilyen szeszélyes-indulatos tekergőzés mellett egyre sűrűbben vetődtek partra a messzebb útra szánt hullák. Bűzlöttek és elcsúfították Isten legszebb zugait. Mégsem állhatott le az igazságosztó hullatermelés a pápai börtönben. Egyebet kellett kitalálni. Egy irgalmas rendet találtak ki, emberhalászokat (csak nem bibliai értelmében), akik aztán a bennük fölgyülemlett jótevő gondoskodást hullák csáklyázásának, a zsombokon fönnakadt tetemek csöndes eltakarításának szentelték. Ahogy nőtt a munkájuk, úgy nőtt irgalmasságuk fontossága is, mígnem lerakhatták rendjük templomának alapkövét. Szomszédunk kinőtt a földből, és áll ma is. Ahogy a rend is. Szép ebben a barokk történetecskében az ésszerűség a munkamegosztásban. A börtön hullát termelt, a rend pedig irgalmat; elegyengetett felszínű, mélyében jól megtrágyázott termőföldet. De néhány atomnyi biztató elem még szebbé teszi napjainkban. A Corte Savella már rég nem börtön. Csupán a múzeuma. Az apró Holt Lelkek Templomának irgalmas rendje túlélte. Most, a 2000. évre készülőben a Holt Lelkek Templomára is rájárt a rúd. Kifestették a homlokzatát. Elég rosszul áll neki. Mintha egy kis, koszos, de helyes kutyát nullásgéppel a bőréig lenyírtak volna. Fakó lett, mint egy teverei hulla. De túléli. Nemsokára ismét olyan lesz, mint Róma: ütött-kopott – és gyönyörű.

« vissza | ugrás a vershez »

Holt Lelkek Temploma

Holt Lelkek Temploma

Egy Holdból jött öreg szerelmesre

(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve): Amíg a szülők, Fanczár bácsinak, a budai szabómesternek (aki kizárólag atillákat és díszmagyarokat készített a többnyire ’48-as eszméikhez hű rangos-módos vevőinek) elkényeztetett lánya és férje, a szintén tehetős kereskedelmi utazó, a nagyszebeni posztógyár képviselője az Operaházban vagy valamelyik színházban töltötte az estét, a szobalányra bízott kisfiúval megtörtént a baj. A kisfiút már lefektették, a szobalány az ágy mellett az éjjelilámpa fénykörében horgolt. Ekkor meghallotta kedvese csöngetését. A horgolást tűvel és gombolyaggal együtt az ágy mellé, a szőnyegre tette s rohant ajtót nyitni. A horgolásról megfeledkezett. Csak a kisfiú sírására-jajgatására rohantak be a szobába. Az álmából fölriadt gyermek belelépett a horgolótűbe. Bár a tű a bokájába tört, a vérzés hamar elállt, a kisfiú babusgatás közben ismét elaludt, a seb alig volt látható. A horgolótű maradékát eldobták, a szerető távozott, a hazatérő szülők – anyai nagyanyám, nagyapám – álomra tértek anélkül, hogy bármiről értesültek volna. Másnap a kisfiú bokája csúnyán földagadt, nem tudott ráállni, házilag fogtak a gyógyításhoz. A cselédlány néma maradt. Amikor végre orvoshoz vitték a kisfiút, a hetekkel később kioperált horgolótű már megtette a magáét: Csu bácsi bokája deformálódott és örökösen sánta maradt. Csu bácsiból órás lett (az első világháború elfújta a gondtalan éveket), majd ezermester (nőtestvéreinek olyan cipőket készített, hogy Dedeó úr, a már végleg deklasszálódott família erzsébeti cipész barátja is el volt tőlük ragadtatva). Végül pedig valóságos türelem-mester lett belőle, aki – egyre súlyosabb betegségeibe befalazódva – orvosságosüvegekbe épített Golgotáival és Betlehemeivel tette (az utcánkban) nevezetessé magát. Ekkor, már túl a hatvanon, találkozott a szerelemmel. Lujza nem a nyilvánosházban, hanem förtelmes férje és nem kevésbé iszákos házibarátja (magyarán: a fölhajtója) oldalán űzte az ősi ipart – akkoriban már kissé őszen és elhanyagoltan, de Csu bácsi szemében még mirtuszkoszorús szépen és fiatalon. Csu bácsi is, kis pénze is napról napra ott folydogált el Lujza alacsony ablakú sarokvityillójában, míg aztán egy kenesei szanatóriumi beutalása során az elkésett szerelem is csöndesen kifolydogált belőle. Többé egy szó sem jött ki a száján Lujzáról. Bármiféle tanulságról még kevésbé. Ilyesmi el-elakadozva csupán bennem fogalmazgatódik, bár nem is gondolnánk, hogy csip-csup életvitele, mindennapi apróságai mennyire megakadályozhatják az embert a végiggondolásban. Mindenesetre kissé megcsappan a jókedvem, ha látom magamat fölcseperedésem eme egyik korai lejtőjén, ahogy egy követ fújva az utcabeliekkel (Istenem, pedig azok nálam mennyivel felnőttebbek voltak!) önfeledt kárörömmel nevezem Csu bácsit hibbantnak, eszementnek, az utca bolondjának – közben pedig kedvenc unokaöccse lévén éppen én voltam legbizalmasabb hallgatósága szerelmes idejében. De még valóságos íródeákja is, már ami a Lujzát kérlelő és dicsőítő versikék szerzőségét illeti. Ám késő bánat eb gondolat. A Holdból jött öreg szerelmeseknél léteznek öregebbek is. (S még csak íródeákjuk sincs… ők maguk azok.)

« vissza | ugrás a vershez »

Két pinty három lábbal

…Ne mondj le semmiről…:

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
(Babits Mihály: Ne mondj le semmiről)

Gí, még tizenévesen kétszer is megnyerte a Babits Mihály Szavalóversenyt Szekszárdon – aztán azóta immár három évtizede nyeri, és végig első helyezettként zsinórban, a mi közös életünkért, és életünk közös gyümölcse, a munkám megteremtődéséért folytatott (valamivel keményebb szó kell ide egy országos szavalóversenynél:) újra és újra prolongált vesszőfutását. Egyik 1994-es római versemet így ajánlottam feleségemnek: A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek. Akkor is ifjúkhoz méltó emelkedett hangulatban éltünk itt – végeredményben ugyanitt, a Giulia utca 1. szám alatt –, ahol a Palazzinában az írószövetség még rendelkezett egy földszinti lakrésszel, és azt életemben először (mindössze 65 éves voltam) kiutalták nekünk egy havi nyári tartózkodásra. Amiből – a nyári kánikula csúcspontja lévén a 40-50 fokos hőség időszakában más idekívánkozó kolléga hiányában – határtalan boldogságunkra hat hét kerekedett. Ebben az ifjúkorian boldog nyárban aztán egyszer, amikor ifjonti hévvel vágtunk keresztül a Lungoteverén, hogy a folyópart elbűvölő platánsora alatt folytassuk csavargásunkat, egy nyilván igen unatkozó bennszülött autózó fölvillanyozódva, hogy kissé megfuttathat bennünket, rátaposott a gázra és szinte röpülő masinájával ránk kanyarodott. A rátaposás túlságig jól sikerült, az unaloműző embervadászat majdnem tragédiába torkollott – kizárólag Gí szemfülessége, jókora balatoni úszásokban edzett fizikai ereje és gyorsasága mentett meg minket a gázolástól. Ez a közvetlen előzménye az Üdvözlégy c. versnek, amelyben aztán magam is megkíséreltem, ami Gínek a Lungoteverén olyan nagyszerűen sikerült: ahogy ő szárnyra lelt erővel, egyetlen jó ugrással fölmenekített minket két platán közé a járdára, úgy menekítettem át a pillanat szférájából a verset arra a maradandóbb síkra, amire erőmből futotta.

« vissza | ugrás a vershez »

Levél az Accademia d’Ungheria tetőszobrai közül

1 Caravaggio hiábavaló olajába ivódva: Hogy az olaj Michelangelója Caravaggio, ismert állítás. De amíg eredetiben nem láttam, nem hittem. Mióta láttam, tudom: Caravaggio az olaj utolérhetetlen varázslója. Az a fény, ami sötét olajrétegeinek szemcséi alól-mögül áttör, nem csupán az olaj titkának egyedül általa birtokolt tudásáról vall; többről. Nem az anyag fénylik ott, ahogy Michelangelónál sem a freskó vakolata s mészpáncélja. Minél világosabb lett ez, annál riasztóbb, ami kezdeti idegenkedésem oka is volt: a reprodukálhatatlansága. A mi modern technikánk nem adja vissza Caravaggio titkos ragyogását, ettől pedig éppen Caravaggio (s benne a michelangelói nagyság) válik láthatatlanná. Most, amikor gazdagszik a gazdag és szegényedik a szegény, s így egyre inkább kétfelé osztódik az emberiség itt is, ott is félemberré válva, gyötrelmesen foglalkoztat a művészet nélküli világ holnapja. A gazdagok fölvásárolják és elrejtik a művészetet a széfbe, a szegény pedig saját nyomorának rabjává válik – vajon nem a jövőnk merül el (nem utolsósorban olcsó és tömeges sokszorosíthatatlansága miatt) Caravaggio „hiábavaló olajába ivódva”?!

2 Ez sok a jóból Dalmadyéknak: Dalmady Benő először szálmagában jött világra. Sok-sok évvel azután, hogy még a börtönben eljutottam Dalmady Győző szinte páratlannak nevezhető rosszaságának a felfedezéséig, Pesten egy utcatábla alatt találtam magamat: elhűlve olvastam rajta a legrosszabb magyar költő nevét. A honatyákról azelőtt se volt hízelgő véleményem, ezúttal azonban fölvillanyozóan hatott rám a bornírtságnak ez a foka. Nyomban megszületett bennem az ötlet, hogy a kritikusi kar akkoriban igen futtatott tagját keresztelem Dalmady Benőre (keresztnevét illetően csupán a rím kedvéért változtatván Győzőből Benőt), mivel akkoriban a költészet még nem állt olyan csehül, mint napjainkban, és méltán remélhettem, hogy kitűnő beszélő nevet sikerült létrehoznom. Az eleje, a legrosszabb költőt felidézve, világossá teszi, hogy értékmérője a mi kritikusunknak; a Benő pedig csak finomít a dolgon, amennyiben válaszoló rím jellegénél fogva pontosan rávall az illetőre. Vagyis ekkor még, bár szimbolikusnak szántam, névválasztásomat nem tekintettem gyűjtőfogalomnak. Mindez igencsak régen volt, jól benn a Kádár-kor sáriszapjában. Hogy Dalmadyékról és a dalmadyzmusról beszélhessek, szükség volt a ’80-as évek végének hazai politikai földrengés-sorozatára, és arra a mindmáig még korántsem teljes mélységében-összetettségében föltárt jelenség lejátszódására, mely a rendszerváltoztatás első 3-4 éve alatt létrejött, kibontakozott és megszilárdult káprázó szemem előtt. Végignéztem, hogy a diktatúrabeli irodalmi hierarchia a szélrózsa minden irányába történő szétröppenése, majd a centrumába visszaáramlása, vagyis megejtően sokszínű mozgása-változása közben lényegében ugyanaz maradt és döntő helyzetekben ugyanúgy viselkedik. Helycserék, a posztokon történő – tagadhatatlan – változások ellenére is. Számos keserves személyes természetű tapasztalat sűrítette aztán a Dalmadyékról kialakult véleményemet az életműsorozat harmadik kötetének (A Napördög Firenzében) utószavában a következő mondatokba:

„A dalmadyság olyasmi, mint a kőrák. Katedrálisainkat, szobormásainkat már javában zabáló technikai civilizációnk. Szó sincs arról, hogy én Dalmady Benőt összetéveszteném őrült hazámfiával, aki Rómában nekiesett Jézus márványkarjának, vagy a többi templomi és múzeumi magányos merénylővel. Bárcsak ilyennek láthatnám! Festményszemek magányos kiszúrójának, márványfej tördelőnek. Évtizedenként egy-kettő, ha akad belőlük! Én nem róluk beszélek. Kőrákról beszélek, általános romlásról, esetünkben egy szakma tagjainak általános »századvégi viselkedési formájáról«. Kicsiben bár, mégis »tömegjelenségről«. Mindenfajta jóakaratú óvással ellentétben, miszerint »ne általánosítsunk!« én ma már úgy látom, hogy éppen az a legveszedelmesebb az egész dalmadyságban, ami általános benne. Mert az a legközepe: a kemény mag. Már-már egyre megy, hogy mellesleg viperafajzat is vagy barátságos természetű derék honfitárs. Noha Dalmady létezhetett a XV. században is, manapság az a legveszedelmesebb belőle, ami azelőtt soha nem lehetett. Hogy többes száma futószalagon gyarapszik, mint az autó. És olyan szervezetten is; szinte japánosan, mint egy porosz hadsereg valamikor. Ellenszenv, utálat, rosszakarat, aljaskodás mindig létezett. Hát még a hatalmaskodás! És sorra lelkünk-szellemünk többi nyomorúsága. A mindenféle percember is. De a dalmadyság egészen újkeletű hibridje valamennyi régi rossz tulajdonságunknak. Az öszszeolvadt minden rosszon túl épp az a szembeszökően veszedelmes új tulajdonsága, hogy egy bizonyos ponton levet magáról minden más karakterjegyet, és jót és rosszat, nagyot és kicsit egyaránt sablonosít. Az arcvonások szétoszlanak, és ott előttünk Dalmady tízszereződve, százszorozódva, mint a képernyőről egy televíziós trükk-kép: egy se eleje-se vége lépcsőkorlát uniformizált fagolyó-sora.”

« vissza | ugrás a vershez »

Érkezés Rómába

1 Snàporaz voltam s még húsz év rajta: Federico Fellini 1980-as filmjének, A nők városának főszereplője az ötvenes tanár, Snàporaz, aki egy utazás (álmodott vagy valódi? – oly mindegy) kalandjai során találja meg és veszti el olthatatlan nőimádatának egyenes következményét s betetőzését, Donatellát. Persze: hatvankilenc évesen jószerivel apja vagy legalábbis majdnem apja lehetnék Snàporáznak. Ez pedig (meghagyván olvasómat ismeretlenségem békés természetű kályhameleg közegében) akkor is szembeszökő korbeli különbség, ha Snàporáznak csupán Donatellájához képest mellékes egyéb körülményeit (mondjuk: tanári hivatását és mindazt, ami ebből adódik) vetjük össze a vers, a Rómába érkezés „Snàporázának” körülményeivel. Attól tartok, meglehetősen szabálytalan, ritka eset, hogy valakit hatvanas évei legvégén a légszomj, az ellentétek mindegyre feszesebbé válása és az az alapélmény tartson életben – húzza magába vissza –, amit egy ifjúkori vers (Magasban) megidézésével körvonalazhatok. A váci börtönben huszonévesen született vers lelkiállapotát ez a négy sor bizonyára érthetővé teszi: „Ím, egy kis halál ez. Tán / próba. Közel a végzet. / Nem érek rá jó verset / írni – jó: ami kész lett.” E régebbi versben található ez a kép:

Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad

(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot

se vers, se csók, se álom.

Az utolsó sorért elnézést kérek. A vers nagyobb ívű, jóval teherbíróbb, mint ahogy ez a sor mutatja; másként is hat valódi környezetében (amiből valami remélhetőleg megcsillant az idézet zárójeles két sorából). De e „valódi környezethez” hozzátartozik az is, hogy közel ötven éve született. Más kor, más életkor és más vers szülötte. A mai rendhagyó helyzet körvonalazásához csupán annyiban járul hozzá, hogy ott, a börtönben először bukkan föl „a két hajló nyírre kötözött test széthasadása” előtti közvetlen pillanat, a két nyírre kötözöttség képe.

Rövidre zárva a magyarázatot, a Rómába (vissza)érkező Snàporaz öregsége nem más, mint ennek a képnek, helyzetnek (a két szétcsapódó fára kötözöttségnek) újra meg újra élt, „végtelenített” élménye. A pszichében testet öltött filmtechnika: a kivégzési ceremónia végén a főbelőtt föláll és újra főbe lövik, majd minden kezdődik előről. A vers Snàporázának szinte valamennyi körülménye kaleidoszkópszerű összeállásban és széthullásban folytonosan így viselkedik, legfeljebb a történés érzékelésében van módosulás. Erre utaltam, amikor „az ellentétek egyre feszesebbé válásáról” írtam. Az ellentét pólusai egyre távolabbra kerülnek egymástól. Olyasmi ez, mintha mindegyre nagyobb méretű expander markolója között feszülne a táv. De miért?, kérdezheti most az olvasó. De miért?, kérdezte a kiadóm is életműsorozatom első kötetének borítóján (1993-ban). Ugyanezt kérdezi (illetve már nem is kérdezi) „Snàporaz”, aki úgy kél útra, mint a menekült; úgy él otthon, mint Mikes Kelemen Rodostóban. S ha már szóba került Fellini Snàporázának tanársága, mindössze a hasonlat szintjén a Rómába érkező névtárs úgy „tanár”, hogy nincs katedrája, se fizetése, se hallgatósága. Hogy miért? Sejtésem szerint valamennyi még hiányzó adatért, körülmény-ismeretért forduljon vissza olvasóm a Római kúthoz. Ismételt olvasása kulcsot adhat a kezébe.

2 nem pedig Arthur, a szökevény: „A XX. sz-i francia irodalom számos nagy tekintélye benne látja a szimbolizmus éltető központját… belőle indul ki a modern francia költészet, Claudel éppúgy, mint a különböző izmusoké” – írta Arthur Rimbaud-ról Szerb Antal. Rá gondoltam; ő az az Arthur, aki semmiképpen sem lehetek 1998-ban Rómában. Akkor sem, ha a Szerb A.-i mondat országhatárai mára leomlottak; jórészt már akkor sem álltak, amikor Szerb a mondatát leírta, hiszen volt már magyar Rimbaud (legjobb fordítóink tolmácsolásában), s Európa és Amerika-szerte Baudelaire után vagy mellett a modern költészet kútfőjének számított. Mára pedig már nem annyira a katolicizmushoz megtért kölyöksátán Arthur, a tulajdonképpeni Angyal, akinek Szerb Claudel-idézetei mutatják, s amellyel egy másik, közben jól megszürkült francia (Aragon), a racionalista heves vitában állt. Ma inkább az egyetemes újrakezdés védangyala, semmint a modernizmusé; akit nem minden szakítás végén, inkább azon a szakadékony, de mégiscsak kifeszülő kötélen egyensúlyozó kamasznak (angyalnak) szeretnek látni, aki a múltból a jövő kapujáig a szakadék fölött átjutott, s ezzel mintegy föloldotta (föltöltötte) a szakadék (kényszer?)képzetét. Szerb sokévtizedes Rimbaud-képe óta is állandóan változik Arthur-képünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban az itteni verssoroknál, melyek szerint a Szerb Antal-i nőgyűlölő: „lányajkak skarlát nyomától mintás / lihegő tapéta-tejbőrű suhanc.” Bár lophatnám magam a tejbőrébe! De ha ez már Snàporaz esetében is fanyar különbségtevésre késztetett, nála végképp befuccsolna. (A fene se gondolt ilyen pátriárka-kórt megélni.)

3 várt Borromini loggiája: Francesco Borromini (1599-1667) Bernini mellett a kor legnagyobb építésze. Bár a Falconieri palota (a Magyar Akadémia, római otthonunk), melyet részben ő tervezett, így háromárkádos loggiáját is, nem vetekszik legnagyszerűbb építményeivel, a San Carlino és a Sant Ivo templomokkal, a loggia Tevere-parti látványa vagy a Giulia utca fölé magasodó teraszsarkának férfi-nő jánuszfejei lenyűgözőek.

Csigalépcső az Accademián

Csigalépcső az Accademián

4 forrón s vékonyan a csigalépcső: Azt hiszem, kisgyerekkorom óta úgy vagyok a csigalépcsővel, mint pap a kegytárgyával. Az emelkedés, a följutás szertartásának titkos-bűvös eszköze lett. S talán a Borromini loggiája mellett a tetejére fölkanyargó is éppen azért gyakorolt rám annyira igéző hatást, mert életem első csigalépcsője (a Vörösváry és Tsa magkereskedésben, ahol fiatal édesanyám dolgozott) szintén feketére festett vascsőből és finom, vékony vascikkelyekből állt. Mindössze egy (persze régi-pesti) emeletre kígyózott föl egy mindig félhomályos, tárolópultokkal, ládákkal, zsákhalmokkal fantasztikusan összevissza árnyékolt raktárhelyiségből föl az irodába, ahol többnyire senki sem tartózkodott, elsősorban Vörösváry és Társa úr soha, pedig akkora bőrdívány is állt benne, hogy otthon az egész család elfért volna rajta. Igaz, a bőre mindenütt cserepes volt, mint a szikes föld, de így is, és egy fakó rózsaszín-galambszürke csíkos spanyolfal által félig eltakartan is vonzódtam hozzá, rajzolgattam rajta, miközben azon tűnődtem, hogyan hozhatták föl a keskeny csigalépcsőn és át azon a szűk, kerek lyukon, ahol kibukkant az ember feje az iroda parkettájával egy magasságban. Egész idő alatt olyan érzésem volt, mintha addig egy zöldes borosüvegben kanyarogtam volna fölfelé, nyilván a raktár folytonos zöld lámpaernyős félhomálya és a lépcsőfok-cikkelyek gyerekszemmel is gyors elvékonyodása miatt. Hogy képzelhetsz ilyesmit?, nevetett anyám, amikor beavattam töprengésembe, és az iroda udvari falára mutatott. Nem két ablak volt rajta, ahogy az ember először hitte, hanem két hatalmas vasajtó, a fejemtől fölfelé vékony vasrámájú sok apró ablakkal. Az egész, mint két gyárablak. Az alsó vasfalat azért sem lehetett látni, mert előtte állt félig egymás felé fordítva az íróasztal nagyságú két bőrfotel. A kicserepesedéstől inkább piszkos sárgásszürke volt mindkettő. Megvakult fémszögekkel sűrűn kiverték az éleiket, ettől szögletessé és harapóssá váltak, pedig valójában akkora bőrbarlang volt mindegyik, hogy anyám és Nusi néni, engem is közrefogva, elüldögélhetett volna benne napestig. Hogy nem a csigalépcsőn emelték föl a nagy darab bőrgarnitúrát, egyáltalán nem okozott csalódást. Még örültem is. Mintha megkönnyebbültem volna; ettől pedig még bizalmasabb viszonyba kerültem a csigalépcsővel. Csodálatos volt lekuporogni a parkettára és föntről tekinteni le a raktármélybe. A lépcsőfokok (lélegzésem szerint) süllyedni és emelkedni kezdtek, a teljesen elhagyatott raktár árnyalakjai egyszercsak megelevenedtek. Csak nem az egereket keresed?, pillantott föl rám anyám; a zöld lámpaernyőt mintha kalapként viselte volna. Erre nevetni kezdtem. Na jó, húzta föl a vállát, csak le ne szédülj valahogy! – A római csigalépcső (alighanem életem legutolsója), úgy gondolom, ha 1994-es találkozásunk verslenyomatával idézem olvasóm elé, jobban kifejezi, mitől vált öregkorom szertartásainak eszközévé, mintha jegyzetet írnék róla.

Borromini ikerfejei az Accademián

Borromini ikerfejei az Accademián

5 a tetőmellvéd ikerfejei: Borrimini összenőtt férfi-nő szoborfejei mai, omladozó állapotukban is, különösen közelről, rendkívüli hatásúak. Túlfűtött szenvedélyű vagy éppen a szkepszis legmélyebb állapotát kifejező személyességük, tragikumuk annyira fölszólító jellegű, hogy a legfásultabb laikus sem tekinti őket puszta ornamensnek, balusztrád figurának. Komor fájdalmuk, meggyötörtségük előrevetíti a Berninivel szemben alulmaradt Borromini öngyilkosságát. E kötet oly sok sarkából tűnnek elő ezek a klasszikustól annyira elütő, személyes, egyszer-volt kínjukat, szenvedésüket hordozó (igencsak málladozó) fejek, de csak én is utólag, amikor a kötet fejezetei körvonalazódtak, ismertem rá jelenlétük átható erejére. Holott ’98 nyarán éppen egyikük alatt lévén ágyunk, „a ferde ablakon át” Gível minden éjjel az ő tekintetével aludtunk el.

6 mint Buonarroti a harisnyába: Egyik előző könyvemben, A tűzevő öregkorában Sodoma művészetének méltatlan elhallgatása kapcsán már ejtek szót Vasarinak erről a Michelangelo-pletykájáról. Nyilvánvaló, hogy Vasari hatására került versembe a hasonlat. (Úgy látszik, utólag még – legalább ezért – hálásnak kell lennem sokat szidalmazott Giorgiónknak.) Hogy miért kerülhetett versembe? Gondolom, ugyanazért, amiért A tűzevő öregkorában úgy elítéltem e bőrharisnya-anekdota emlegetését: Vasari Michelangelo öregkori szerelmének fénykorában tálalta. Amiként versem hasonlata is Sába idejében született. Mintha nem is annyira a bőrharisnya volna az, amibe az ember oly kínosan-keservesen és takargatnivalóan „beleragadt”, hanem a vénülés sokkal eszeveszettebb, mert bőröstől együtt is immár lenyúzhatatlan harisnyájába.

« vissza | ugrás a vershez »

Három szív

1 A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna, / egérutat nem ért!: Noha Dante kedves temploma nem a Santa Croce, hanem a Badia, a szülőház közvetlen közelében a kisgyerekkor óta otthonossá vált istenháza volt, a Santa Croce építéséhez pedig Arnolfo di Cambio csupán 1294-ben látott hozzá, mindössze nyolc évvel előbb, hogy Firenze száműzte Dantét (akkortájt a falai is csak alig látszhattak ki a földből), a versmondat mégis a templom és Dante (kései, mostani), a templomra nézve nem valami kellemes találkozásáról szól. Dante a Santa Crocéban. Mindez csupán az elszabadult költői fantázia rögtönzése, vagy többről van szó? A vers címe: Három szív. Alcíme pedig: Dantéval a Santa Crocéban. Santa Croce: Szent Szív – az egyik a három közül. Dantéé a másik. S aki Dantéval együtt tartózkodik a Crocéban, a harmadik a versrögzítőé, az enyém. – A Santa Croce nem Firenze templomai közül az egyik, hanem (némi túlzással) Firenze Sírboltja, Pantheonja. Művészetét illetően: kincstára. Kis habozás után bevallom: Gíhez és hozzám a legközelebb álló templom. Csak a Santa Maria Novella osztozhat vele vonzódásunkban. És persze: a San Miniato al Monte. Örökös visszakívánkozásunkat bele, tornyának szeretettel teli kifigurázását, templomnyi sekrestyéjében szokásos hosszadalmas ácsorgásunkat és maradéktalan rajongásunkat annyiféle rangú és értékű látnivalójáért, kérem, vegye számításba az olvasóm. Mindig adja hozzá a vers kemény ítéletéhez: olyasvalaki bűnét emlegeti a vers – valakiét? a templomét; az pedig hogy lehet valaki? hát éppen ez az!, ezt is el akarom itt mondani –, akit szeretek, szeretünk. Mintha a családban, belül, úgy folyik ez a (tetemre hívás?) találka a templomban. A Dómmal ez elő sem fordulhatna. Annyira szörnyszülött, hogy rettenetes nagyságába nem fér bele Firenze. Csak az űr. A Croce maga Firenze. Firenze csontjai, pora és szelleme. Szellemének nagysága és nyomorúsága. Firenze úgy, amilyen volt, és amilyen. És a seb rajta: Dante hiánya. A Firenze bűnét magán hordó Santa Croce. Ettől szűkül össze a versmondatban annyira, hogy amíg Dante látogató szelleme: sas („Sas Ő”), a templom (a valaki – Firenze megszemélyesedése) csupán pocok, a sassal szemben vesztes helyzetben: „egérutat nem ért.”

2 Ő meg járva rajta, / kerülgeti: jó középkori őr-e / a Szív; Ő: Dante; vizsgálja, fölér-e hozzá és munkájához, amit Szent Szívnek neveztetnek; a templom, az egyházközség – tágabban a városállam, Firenze. Állja-e a templom – a templom a fenti értelemben – az elszámoltatást? Tanúsítja-e, hogy a nagy mű útmutatása szerint („kimérve grammra jót, s a rosszt dekára”) őrizte meg az emberszívet épnek, tisztának, Isten törvénye szerint valónak?

3 vagy ugra-bugra Félrevert, mi nálam?: nálam, személyes valómban, mert (1) az én mellkasomban csakugyan „ugra-bugra Félrevert” a szív, s egy éve majdnem végzetesen félre vert; de ugyanekkor (2) jóval tágabb értelemben is, a XX. sz. szív-veszítő ugrabugrálása értelmében is. A hangzás egyértelműen megvető, a tönkrementet illető. Mózesé, lefelé a hegyről; az Ő szemszögéből a „másik pocokhoz” leérkező lejtésű szóval. Innen a vers már korántsem a méltatlan Templom s a sasként egérre csapó Szellem számonkérő duója. Érvényesül a harmadik szemszög, a versrögzítőé. (De itt a „magyarázó” elhallgat. Jöjjön elő Dalmady Benő és tegye, amit tud. Én inkább saját szívére bízom az olvasót. A mi mélypontunkon is – kilencvenes évek – előbb-utóbb kiolvasható, hogy a „harmadik szív”: külön szemszög. Neméppen a pocok perspektívája. De némiképp eltér a Sasétól is. S ha a versnek a szembefordulás a lényege, akkor vállalni kell a korszerűtlent, és szemforgatás nélkül vállalni a szembefordulást. A részleteket bogarássza Dalmady.)

4 Homérra: Dante a Pokol IV. énekében (A Pokol tornáca) találkozik négy ókori (óriás) költő-elődjével és minden szemforgatást mellőző egyenes beszédben az ének 97-103. soraiban vezetőjével, az ötödik ókorival és önmagával így növeli hatra a halhatatlanok társaságát:

– mesterem nyájasan mosolygott ekközt –
s nyájasan fordultak felém a vének.
És megtisztelni engem minden eszközt
megragadtak, maguk közé bevéve,
hogy hatodik lettem ily szellemek közt.
(Babits Mihály fordítása)

Csupán emlékeztetőül: a „mesterem” Vergilius, Dante kalauza a Poklon keresztül. A Dantéhoz nyájasan forduló másik négy vén: „Homér”, Homérosz; „gúnyos Horác”: Horatius; Ovidius és Lukánusz (Lukainosz).

5 De Sír helyén, amíg homálya rázza / a templom íves oszlopát miséken: Éppen a Santa Crocéban található álsír hatalmas térfogatával kicsinyíti pocokméretűre a Dante nélküli várost s Templomot. A bántóan üres – itt aztán valóban üres! – három sírfigura (az ülő Dante és két nőalak) egy Ricci nevű szobrász műve, s csak 1829-ben került a templomba.

6 Így a müvészet Isten unokája: Dante a Pokol XI. énekében (A Pokol beosztása) eredetileg arról írt, aki „tudja, / hogy mi a művészetnek főszabálya: / természetet követni mint tanítvány / s így a müvészet Isten unokája.” A figyelmes olvasó láthatja, hogy a dantei sor mint minősítés egyezik, de merőben másra vonatkozik a Három szívben:

Kiköphet érte jó Uram, parázsba
kezem sem dugom én Szívem nevében.
Így a müvészet Isten unokája:
ha kint s a bent fogalma: vám s a révem.

7 Az Óriást e csőcselék kidobta: Dantét Firenze, amikor úgy száműzte, hogy még a házát is földig romboltatta.

8 Ravenna boltja vet föléje árnyat: Hát bizony nem szobrának tere, Veronában. Boltja sem a San Vitale egyik zöldarany bolthajtásával azonos. Mégis: kerengő-sarki kicsinységében bensőséges és barátságos (miért ne lehetne egy síremlék barátságos?) Dante ravennai sírja. Tudvalevő, hogy a firenzeiek mai napig hiába kérik Ravennától Dante porát. Hogy nem kapták meg a Santa Croce-beli álsír XIX. sz-i felállításáig, annak ezer és egy oka lehetett (nem mélyültem el köztük). De 1829 óta elég ok a tetem vissza nem adására az álsír puszta létezése is. Nem sírhely az, hanem szégyenpad. Üljön csak rajta a költő helyett Firenze. Aki nem vak, jól látja ott.

Dante szobra Veronában

Dante szobra Veronában

9 S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra: Az olasz földön túl is számos köztéri szobra van Danténak. Zacconi 1865-ben Veronában fölállított szobra nem remekmű, de a Piazza dei Signori fenséges csönd-szigetének közepén, sehol a világon nem lehetne tökéletesebb helye, mint a Scaligeriek középkori palotája előtt. (A della Scala-ház otthona volt a száműzött Danténak, miután éppen az első – és legnagyobb, legkedveltebb Scaligeri – a Can Grande vette pártfogásába. Be is jutott a Mennybe, legalábbis a költő Il Paradisója XII. énekének tanúsága szerint. A szobor elhelyezésénél a XIX. sz-i látványtervező volt az igazán nagy, amikor Dante alakját e csodálatos tér közepére álmodta, Zacconi pedig semmit nem követett el, ami az álom valóraváltásának árthatott volna. Ritka-jól sikerült minden. Elsősorban a méret. A kis teret uralja a méltóságteljesen nyugodt és egyszerű alak. Ha az ember a Loggia del Consiglio quattrocento kőlépcsőzetén üldögél, nem a históriával, pláne nem a historizmussal bíbelődik, hanem csönddel töltődik föl, és az abból támadó parttalan muzsikával. Lehet hogy a Dante tercinák hangja is beleszivárog, de mi legtöbbször a Dóm harangjátékának előző esti élményét hoztuk felszínre magunkból. És a sóvárgást utána, a készülődést aznap-esti szenzációnkra, amikor majd ismét a Ponte Pietra hídján, az Adige fölött várjuk, hogy megzendüljön az első harang, s mi a hídfőház kapuján át percek alatt – egy meghökkentően mexikói kinézetű terecske közbeiktatásával – a Dóm szentélyfalához ragasztott tetőtlen tornyához érjünk. A levegő érzékelhető örvényléssel hullámzik majd a fejünk körül, a nyitott harangfészekből pedig óriásbegyű madarakként egyre merészebben lendülnek a mély fölé a harangok. Elragadtatásunk tetőpontján már-már azt várjuk: egyikük nemcsak kilendül, hanem fölragad magával, s beköltözünk oda, fejünk fölött a groteszk „kopasz” toronytetővel, ahonnan – mi másból is tehetnék? – gyökereiken át harangzúgásból merítik életnedvüket a kinőtt cserjék, vidám bozótok. Igaz a Piazza dei Signori kicsiny teréről semmi sem látszik a Dómból, de az egész éjszaka (az elmúlt is, az eljövő is) odaképzelhető a csöndet kormányozó Dante köré. – Firenzében, éppen a Santa Croce sarkán is áll egy Dante. Hasonlóan reménytelen eset, mint bent a Riccié. Bizony igen-igen nagy kő. Mint a Város mulasztása.

« vissza | ugrás a vershez »

A San Miniato al Monte Golgotája

1Harlenoah: A menyasszony vetkőztetése c. regényem (Magvető, 1981) egyik szereplője. A versmondat érinti a regényt, rá céloz: „Már Harlenoah mese- / múltba vesző idejében is itt barnult sima, kormos / porrá vér és könny.” A regény második könyvének 20. fejezetében (112-114. o.) a közelmúlt egyik valóságos firenzei bűntényét hozza szóba az éppen Firenzébe tartó Harlenoah és Ginoah előtt velencei ismerősük, Giuseppe és felesége, Indra. A beszélgetésfoszlányból kiderül, hogy a bűntény (egy gyilkosságsorozat) színhelye éppen a San Miniato al Monte domboldala volt. Harlenoáhn, Ginoáhn kívül mi is – régebben is, most is – fölkerestük Szent Miniatus templomát. Legtöbbször a rövidebb, de elhagyatottabb részen, a tönkrement városfal kapuján át, a Golgota töredezett lépcsőfokain közelítettük meg. Ott, a lépcsőzet különösen elhanyagolt szakaszán még ma is szétoszolhatatlanul egy tömegben áll a levegőben a szívszorító hangulat, a félelem.

Lépcsők a San Miniato al Monte templommal

Lépcsők a San Miniato al Monte templommal

2 Látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram: Szeléna A menyasszony vetkőztetéséből; mit tagadjuk, ahányszor végigballagtunk a Ponte Vecchión (márpedig napról napra ez többször is megesett), a regény Szelénája bennünk is minduntalan megelevenedett, s bizonyára jóval élénkebben, mint amire a híd boltosai valaha is képesek lehetnének. Hiszen Szeléna északi szépsége, fenséges „messzi idegensége” bármennyire is tűzbe hozta a boltjaikban ácsorgó ékszerész családapákat, néhány perc vagy óra múlva már új szépség állt sóvárogva a kirakat ékszerei előtt, hogy ugyanúgy ő is a családatyai, csillogó és némileg kigúvadó szemek kereszttüzébe kerüljön, mint az imént Szeléna. Ma már inkább a világ hídja a Ponte Vecchio, mint Firenze városáé. A világ szépei pedig itt kifejezetten érzéki csalódást keltenek. Mint a nyári égbolt csillagai: elhitetik velünk, hogy többen vannak a sötét űr tengerénél, ami körülfolyja a csillagokat. A csúnyaság hétköznapi „tengere” miközben áthömpölyög a hídon, a szépre éhes (gúvadó) szemek számára láthatatlanná válik. A Ponte Vecchio mindenkor a Szelénáké. – Talán egy mondatot érdemel Aphrodité „csöpp” jelzője is. Szeléna semmiképpen sem volt csöpp termetű. Korára nézve sem volt hátulgombolós, különösen ha figyelembe vesszük, hogy mit művelt Európa lányaival az elmúlt 50-60 évben az akceleráció. A versmondat kereskedőjének szájában a „csöpp” Aphrodité jelzőjeként inkább a gyöngéd látvány rövidségére utal, a kivételes, „isteni” pillanat csöpp időtartamára.

« vissza | ugrás a vershez »

Az ünnep napja

1 Vecchio zászlaival köszöntött: A Ponte Vecchio, az Öreg Híd, lakásunk közvetlen közelében szeli át az Arnót (a XIV. sz-tól). Születése óta az aranyművesek, ötvösök, ékszerészek hídja és központja. Századunk elejétől közepén áll Benvenuto Cellini, „a legnagyobb ötvös” mellszobra is. Az aranyművesek és a híd ünnepe turista-látványosságnak számít, egész Firenze ünnepének. Így volt ez most, szeptember 4-én is. A híd reggeltől zászlódíszben pompázott, éjszakára pedig olyan középkori szabad lángú, nagy alakú mécslobogtatással leptek meg bennünket, amilyent előzőleg csak a Palazzo Vecchio tornyán és tetőzetén láttunk a három sorban végighúzódó bástyacakkokból hírdetve augusztus 11-én, hogy a város ünnepének éjszakája van. (Később ilyen óriás mécsekkel rakták tele a Dóm kupoláját, a Campanilét, az oromzatot és a Battisterót is a Dóm építésének 700. évfordulóján.) A hídi ünnep korai készületeire alig figyeltünk föl, hisz a hídon örökös volt az állandó tolongás, lárma. A délutánt a San Miniato al Montéban és előtte, a teraszán töltöttük, de úgy, hogy éppen a Piazzale Michelangelóra ereszkedjünk alá napnyugtakor. Erre külön okunk volt, bár a tértől egyáltalán nem voltunk elragadtatva. Mindjárt a közepén fölállított, bántóan rosszul faragott Dávid-másolat és a Medici szarkofág-alakok hasonlóan rossz másolatainak otromba együttese miatt. Meglehetősen zavaró a búcsút idéző turista-hömpölygés is, a giccsel dugig töltött bódék és sátrak tömkelege, a lámparúdra izgágán fölkúszó, poroszosan parancsolgató fényképésznő, aki éppen azért csimpaszkodott a nyaktörő magasban, hogy „meghitt emlékfotót” készítsen a (legalább 60 fős) turistacsoportról. Képzelhető, majd ki fog ráismerni önmagára a légypiszok-csöpp arc-sokaságból. De természetesen nem is ez a lényeg, hanem a háttér, a túlparti óváros pazar panorámája. Firenze a piazzaléról csakugyan lélegzetállító, mi is szívesen gyönyörködtünk benne. De méginkább a naplementében, amit afféle játékos rohanással kötöttünk egybe, bokaficam veszélyét előidézhető lefelé zúdulással a kaputoronnyal, a Porta San Niccolóval egy magasságra, ahonnan, ha győztük a süllyedő nappal az iramot, éppen azt láthattuk, hogyan merül óriás korongja el itteni „Budánk” lomb- és háztető-sziluettvonala mögött. Nos éppen akkor, a Szent Miklós Kapujának bástyatorony magasából vettük észre a gyors sötétedésben kigyúló új fényforrást, a Ponte Vecchio lobogó lángfüzérét.

A Ponte Vecchio

A Ponte Vecchio


Onnan mesébe illő látvány volt. Csak ennek tulajdoníthatom, hogy fölfedeztük saját külön bejáratú ünnepelnivalónkat is, házasságunk 26. évfordulóját. Összenéztünk; mindkettőnknek az jutott eszébe: ez aztán ritka pillanat! Még egyszer sem fordult elő, hogy 1971. szeptember 4-e eszünkbe jutott volna. Ez a 26-os szám éppen jó kereknek látszott ahhoz, hogy játszani kezdjük: miközben mi itt csavargunk összevissza, és fölváltva merülünk bele a San Miniato al Monte apszisának mozaikjába, a kozmata remeklés, a márványberakásos szószék és szentélyfal szépségébe, a háromszintes belső tér finom arányaiba, oszloprendjébe, a nyitott fedélszék fagerendázatának színes és mégis szolid motívumaiba (és akkor még nem is szóltam kedvenc búvóhelyünkről, a Spinello Aretino kicsit zötyögős és ügyefogyott, de néhol meghökkentő találmányokban kicsúcsosodó naiv meséjű freskóciklusáról a sekrestyében), szóval, mikor ki-be járunk a zöldre színeződött kutyatej nagyságú szöggel kivert bronzkapun, és lelógatjuk lábunkat a temetőbe, vagy egy réges-régi öblös vaspadon tréfásan fényképeszkedünk, közben pedig alaposan meghányjuk-vetjük, hogy mit művelnek a szemünk elé kerülő papocskák, akik szellőzködni, vagy éppen civilnézésre kezdik csikorgatni körülöttünk a süppedékeny, laza kavicsot, nos éppen ekkor egyre jobban fölhúzott szemöldökkel vár bebocsáttatásra a Via Bardin (majdnem szemben a szexmozival) a Signoria (XV. sz-i jelmezbe beöltözött) küldöttsége az üvegkapu előtt, hogy 26. házassági évfordulónk tiszteletére rendezett ünnepélyükre, a Ponte Vecchióra invitáljon. Hordszékkel várnak-e, vagy erre az alkalomra kétszeresre megnyújtott orrú hófehér Alfa Rómeóval, azon útközben még kicsit eldiskurálunk, s bár lent, a Bardi utcában az üvegkapu előtt a házban levő gyors ristorante megszokott rosszküllemű törzsvendégein kívül nem ácsorog senki, aki a fényes deputáció tagja lehetne, minket ez cseppet sem zavar: a liftben Gí már az estélyi ruháit, én a frakkjaimat veszem sorra. Aztán a csillogó meggyszín meg a matt fekete kombinációjából (na és persze a fémek ezüstös-nikkeles fényléséből, hogy többet ne mondjak) kialakított konyhánkban a diszkrét bárpult előtt (hja kérem, itt mi már amerikanizáltak vagyunk!) a kerek, fehér étkező vasasztalka köré telepedve a szintén fehér (és vas, és összecsukható – engem erősen kertiszékre emlékeztető) székünk vékony, de módfelett ízléses párnácskáján kapkodva végzünk sajtvacsoránkkal, és kezünkben félpohárnyi chiantival (szokásos joghurt fagylaltunkról ezúttal még Gí is megfeledkezik) kisietünk az erkélyre abban a biztos tudatban, hogy a fanfárok nyomban megzendülnek. Csakugyan megzendültek, de akkorra már teljesen elment a kedvünk a játéktól.

Rátkay önarcképe az Aranyikonból

Rátkay önarcképe az Aranyikonból

2 Bandi: Rátkay Endre, alias Átlósutcai, számos verseskönyv (és szájról szájra kelő anekdota) szereplője, akinek festészete jó másfél évtizeden át kizárólag ugyanezen verseskönyvek borítójaként keltett általános álmélkodást, amikoris végezetül megnyílt múzeumi profán kápolnája. (Állítólag a megnyitón pulykáknak és kokasoknak öltözött be a Kossuth-díjas magyar festők dalárdája, ilyenképpen magas és mély hangon szólongatták őt maguk közé, de Rátkay igen-igen messze úszkált a Kis-Dunában, így a kísérlet meddőnek bizonyult.) Ellenben tény, hogy Bolzanóban hercegi ágyban altatták, és hercegi lakomát rendeztek a tiszteletére. (Lyukas csizmáját ebből az alkalomból kénytelen volt megtalpaltatni.) A tartományi kultuszminiszter kérte, hogy települjön át Rómába a Via Marguttára (Tóth Imre halála óta ugyanis kifejezetten üres, és állaga lakatlanságából kifolyólag egyre romlik), mire Bandi Dante XIII. sz-i nyelvén festette le a süllyedő talajú egykori soroksári köztisztasági fürdő helyén létesült műtermének délolaszosan repedezett falait, tetőablakának a norvég fjordokat utánzó jégvirágburjánzását, mellyel figyelmes hazája télről télre megajándékozza. Ekkor vendéglátói – nyilván a XIII. sz-i nyelv félreértése miatt – belátták, hogy a Via Margutta nem mérhető össze Soroksár fényűzésével. 1971-ben Rátkay volt az egyik házassági tanúm.

Gaál Imre rajza Csillag Tiborról

Gaál Imre rajza Csillag Tiborról

3 Tibornak: másik tanúja az eseménynek. Csillag Tibor költő és műfordító. Három kemény évig politikai üldözött és fogoly. Ahhoz képest, hogy három évig ült, a börtön meglehetősen hosszúra, ötödik évtizede egyre csak nyúlik: a rossz nyelvek azt beszélik, hogy valamelyik irodalmi védegyletünk 70. születésnapja táján fölvette tagjai sorába. Hát… nem siették el. Egyébként igen magasról letekintő kívülálló. Kényszerköltöztetés következtében (a ’70-es években történt) egy Csertő utcai ijesztő sorház VIII. emeletének magasáról néz le az apró magyar valóságba. Házassági tanúnak még nem ilyen messziről érkezett az erzsébeti városházára: szemben lakott vele, a Petőfi utcában. Csupán 10 percre kiugrott (egyik Shakespeare szonett fordítását függesztve föl kis időre) a földszinti lakásból, s még előbb is visszaindulhatott volna, hiszen a ceremónia igazán puritán és kurta volt (a nászindulót lefújtuk, a fotóst szélnek eresztettük, az anyakönyvvezetőt megdolgoztuk, hogy álljon el a szónoklástól), egyedül Tibor kéziratolvasó szomjának nem tudtunk parancsolni (a kézírásos anyakönyvet kéziratnak vélve ugyancsak hosszasan beletemetkezett). Mindenesetre 10 perc alatt mégiscsak végeztünk, hogy aztán a szélrózsa négy irányában loholjunk dolgunkra. Szeptemberi napsütés volt, meleg hullám, Gín szalmakalap, igen kéklő. Amúgy hétköznap, házasságunk pedig polgári. Néhány hete mondták ki a válást első feleségemtől. Mi már egy éve éltünk együtt a legboldogabb (vad) házasságban; képzelhető, hogy mit jelentett számunkra az a 10 perc. A hivatal szagát és papirosát. Visszakényszerültünk a földre 10 percre. Aztán: usgyé! iparkodtunk ismét fölfelé.

4 Háziúr: legmeghittebb firenzei bennszülött barátunk, aki napról napra ámulatba ejtett mára szinte már teljesen kivesző emberies jótulajdonságaival. Nem is tudom, melyiket rangsoroljam az első helyre: bámulatos tapintatát?, filozófus bölcsességét? (amit nem előadott kenetesen vagy nagyképűen, mint a klerikálisok, hanem a nap minden szakában következetesen gyakorolt); a rendről, az arányosságról, az intenzív élésről nem papolva, hanem megvalósítva. Megejtő bájjal és magabiztossággal szüntelenül művelve. És akkor még szót se szóltam a társadalmi együttélés szabályainak példamutató érvényesítéséről: az erőfölény önkéntes lemondásáról, a másság teljes elfogadásáról, a bajkeverők úriemberhez egyedül illő nagy ívű kikerüléséről. Íme, egy Rousseau-hívő! Nap-, víz- és klorofilimádó! Sodrából soha ki nem hozható úr, akkor is, ha nőnemű. Mert ő mindössze egy castorina. De Gí és az én számomra most már mindig: Castorina; megszeretett barátunk-barátnőnk – amúgy alattunk, az Arno partoldalának vízalatti villatulajdonosa, egy hód. Az olaszok nem sokat törődnek nagyvárosi folyópartjaikkal sem. Alattunk a flóra, ha nem is szűzi, de ásó vagy gereblye még sosem érte. Az persze más lapra tartozik, hogy micsoda meglepő lerakat kínálná portékáit a vadon zöldjéből egy jó szemű régi, pesti handlésnak. Tőlünk nem messze babakocsi szorult a vízből kiálló két szikla közé. A legmodernebb modell, magas, nagykerekű, egyetlen mozdulattal összecsukható. Fejvédő sátracskája nyitva maradt, mintha most is védené a benne gügyögő baba bőrét a nap tüzétől. Lehet, hogy nemcsak a csöpp paplan, hanem alatta a baba is benne volt, amikor (honnan?: a vacsórázóhely teraszáról csak úgy, két fogás közben hanyag eleganciával, vagy valamelyik tetőszaletliből) kihajították. Gyakran elnézem. A körülötte lassan áramló víztől néha ringani látszik, de a víz ring, nem a babakocsi. Erkélyünk elég magasan van ahhoz, hogy a surranó patkánynál kisebb élőlényt meg se lássuk a keskeny vadonban. Bár az is lehet, hogy nem dugja ide az orrát semmi, mivel ez Castorinánk evő és filozofáló ligete. Szép, nagyra fejlett hód a „miénk”. Bevallom, nekünk összes megnyilatkozása módfelett tetszett, kivéve… hát igen. Nehezen láttuk be, hogy félénk. Pedig a Ponte Vecchio környékének valamennyi 70 centis vagy még nagyobb méretű öreg ragadozója, ezek a naphosszat erkélyünk alatt lebzselő harcsák kegyelmes úrnak kijáró tisztelettel emeltek előtte kalapot, ha összetalálkoztak. Ilyenkor a Háziúr olyan emelt fővel, mintha kaucsuk keménygallér késztetné erre, és táblabírói nagy bajusszal (mint egy kiköpött Mikszáth-figura) végezte szokásos partközeli őrjáratát. Bundája a víztől ezüstöződő, a naptól aranyozódó barnasággal ragyogott, körülötte pedig a fekete és sötétszürke, hosszú, nagy halak úgy hatottak, mint ugrani kész, hajladozó pincérek, ha az úr int, hogy főúr, elő a cechhel! De kint, a zöldben más volt a helyzet. A Háziúr a legnagyobb óvatossággal lépett a fűre. Három-négy kedvenc csapása is volt, mindegyik vízibejáratát többször is végigszimatolta, aztán úgy tett, mintha végre az egyiken befelé indulna, de kivehetetlen gyorsasággal mást gondolt, szemünk elől veszett, s csak akkor pillantottuk meg újra, amikor kedvenc tisztásán evéshez látott. Ez az aranymedáliás úszóbajnok a parton araszolva járt, többet lapult mint haladt, s még azután is, hogy minket barátaivá fogadott (hadd hihessünk ebben), minden óvatossági rendszabályt lelkiismeretesen végigcsinált, s csak utána látott lakomájához. Ízlésünk ebben is egyezett: kényelmesen elhelyezkedett, két keze közé fogta a harapnivalót (füvet, levelet, zsenge hajtást, utóbb, amikor cimboraságunk kezdődött, a kenyérfalatot), és hosszan, szertartásosan evett. Élvezettel. Mit nem adtam volna, ha gondolataiban olvashatok. Mert kenyérmajszolás közben olyan nyilvánvalóan fölkeltette bennem a gondolkodó képzetét, mint Rodin szobra. Nemigen értettem, ennek az életszerető bölcsnek mitől kell tartania. Ennyire tökéletesen senki más nem élt együtt a környezetével, állapítottuk meg Gível, és ebbe beletartozott tökéletes kortalansága is (nana, néztem Gíre titkon, te Castorinát meg engem kezdesz öszszehasonlítgatni), de igaz, ami igaz: gondolatgazdag bölcsünk úgy élvezte a vizet, mint az egészséges csecsemő a fürdetést. Minden sikló vízcsíkkal valósággal végignyalogattatta barna bundáját, ha pedig vitette magát a vízzel, hát ez csakugyan úgy festett, mintha lassított filmfelvétele volna egy borzongatóan kéjes táncnak (mondjuk, a tangónak). Nincs mit kerülgetni: szeretnivaló volt és szerettük. Csak legutolsó firenzei napunkon derült ki, hogy „félénksége” nagyon is beletartozott bölcsességébe. Vízben, levegőben nem volt ellensége. De az ember!… Mert az biztos, hogy a Santa Maria Novella Spanyol kápolnájából nem az ördögök jöttek el az éj leple alatt, hogy a hidat megvilágító parti nagy reflektor közelében (ahol kedvenc lakomáját tálalta neki egyik alacsony, de dús csemege-bokra) agyonverjék, majd visszahajítsák a vízbe, a kövek közé. Firenze hónapok óta száraz városa szálas esőben ázott, a kis hód pedig hassal fölfelé, fehéres-sápadt üres napraforgótányérként csaknem mozdulatlanul lebegett a vízen. Én vettem észre, ahogy a hazautazástól elborult kedéllyel álltam az erkélyen, hátha fölbukkan őrjárata során a Háziúr a kihajított babakocsi magasságában, és utoljára még búcsút inthetek neki. A búcsú jelképesre sikeredett.

5 Cosimo de Medici: (1389-1464), a dinasztia alapítója; Lorenzo de Medici, „a legnagyobb” nagyapja. Akit Pontormo festett meg talpig pirosban, a jellegzetes toszkán piros, tányéros kalapban. Az első igazi polgár s mindjárt a „Haza Atyja”. A csupa okosság, jóság és szigorú erély firenzei Mátyás királya. Mátyás egyik konkrét tulajdonsága, könyvszeretete miatt is érdemes az összehasonlítás a Mediciekkel. „Még abban a korban is, mikor az olasz uralkodók, elsősorban az urbinói Federico de Montefeltro, V. Miklós pápa és Cosimo, majd Lorenzo de Medici egymást fölülmúlva igyekeztek újonnan alakított könyvtáraikat gazdagítani, Mátyás könyvgyűjtő szenvedélye olyan versenyt teremtett, hogy halála híre műpártoló levelező társát, a »nagyszerű« Lorenzót arra a kevésbé kegyeletes megjegyzésre indította, miszerint, ezután majd olcsóbban lehet új könyvekhez jutni a könyvpiacon.” (Idézi Jászay Magda a Párhuzamok és kereszteződések – A magyar-olasz kapcsolatok történetéből, Gondolat, 1982)

Ami pedig a verssor célzását illeti Cosimo jogarának ólmáról, annál kevésbé értendő szószerint, mert egyáltalán nem volt jogara. Így annak aranyát ólom sem súlyosbíthatta. Persze lehetett volna, ha csak a kisujját is moccantja utána. De Cosimo kezéhez jobban idomultak a kertész szerszámai meg a szemző kés, bár ezekhez is egyre ritkábban s csak kedvtelésből nyúlhatott a Város kormányzása közben. Az ólom a hatalomgyakorlás nehezét jelenti. Márpedig Cosimónak, a polgárnak gyöngéje volt a patricius családtagokkal szembeni elfogultsága. Tetteik – na és főként a „tetteik” – irgalmatlan megbosszulása Cosimón az árnyék. Cosimo egyszerű volt, természetes maradt és okos, uralkodói cím és rang nélkül is. A neve ettől fénylik máig. Csak… Ferenc József is egyszerű tábori vaságyban aludt. Sztálin kertészkedett. Mao ifjan kitűnő verselő, vénen pedig elsőrangú úszómester. Aztán mégis… Igaz, az utóbbi kettőt a Caligulák és Nerók meg a Dzsingisz Kánok sorában szokták emlegetni. A Medici-ház minden szemszögből más nagyságrend. A tér kisebb, a lépték emberibb. Az individuum éppen fölfedezi magát (azért tegyük hozzá: Istenem, már hányadszor!), és régi és új barbárok egyenemberiségétől (nota bene: a fajtól) még a Savonarola-féle kísérleteket is beszámítva, Firenze hűvösen tartotta magát távol.

6 ingyenevő: Szent Lőrinc ünnepének estjén már alkalmunk volt bepillantani a mai firenzei közállapotokba. Amíg a San Lorenzo körül kordon választotta el a lasagnával és görögdinnyével odacsalt ezreket, addig a hitközségi karszalagos rendezőbizottság ünnepi sötétbe öltözött tagjai (sok jámbor, korosodó iparos és tisztviselő kinézetű úr) a hatalmas gúlákból egymás után varázsolták hónuk alá a 8-10 kilós dinnyéket, s a tömegtől elzárt hitközségi kisajtón angolosan távoztak. De többet is láttunk. Közülük nem egy két óriással tűnt el a hóna alatt – hogy aztán néhány perc múlva ismét megjelenjen, újra a szépen apadó dinnyepiramishoz somfordáljon, és hóna alatt két újabb lopott dinnyével sebesen húzza kifelé a csíkot a megszokott útvonalon. Mások közben már felszelték a dinnyét, osztották a tésztát meg a bort. Ezrek egymást taposták a maradékért. Fejünk fölött a San Lorenzo olcsó giccstranszparensét apró szellő lebbentgette a tüskésedő, vakolatlan téglafalon. – De mi volt ez a lecke (az egyházi csicskások tolvajkodásával) a Ponte Vecchio mulatságához képest?! Este a hidat fél 10 körül az egyszerű halandó elől lezárták. Miután pedig a dobosok, a fanfárosok és az ősi, történelmi (városi, céhbeli és családi) zászlókat lobogtató táncosok fölvonultak a híd közepére, hogy ott, Cellini mellszobra körül előadják zászlót hajigáló táncukat (mellesleg: az egész ahhoz volt hasonló, mintha gyűszűben szeretnének berendezni egy lovardát), a Palazzo Vecchio felől, az Uffizi udvarán keresztül kikanyarodott az árkádok alól a díszbe öltözött tömeg, a firenzei elit. Szmoking szmoking mellett, ha mégsem szmoking, akkor is fekete öltöny, vakító fehér ing és amerikai ízlésű tarka nyakkendő. A hölgyek finoman fölcsippentett nagyestélyiben, vagy fönt-lent igencsak merész miniben. Rajtuk a kelme és a rárakott ékszer egyformán szikrázott. A menet lassan, sétáló tempóban ért a hídra (pedig a verejtékező dobosok mindent beleadtak, hogy daliás marsolás hangulatát keltsék), de a puccos társaság annyira belemerült saját fecsegésébe, hogy mitsem hallott a zenebonából. A hídon hosszában (kivéve a közepét) földig takarva hófehér abrosszal asztal, asztalhoz tolva. Végig megterítve roskadásig. Kis híd a világ legnagyobb svédasztalával. Lakoma a Ponte Vecchión zárt körben. Minimum ötszáz résztvevővel.

A Ponte Vecchio

A Ponte Vecchio


A híd „fecskefészkei”, a kis ékszerboltok hátsó szobái és az emeleti lakrészek fényben úsztak. Még mielőtt az Öreg Palotából érkező előkelőség a hídra tette volna a lábát, ékszerészéknél már tetejére ért a sürgés-forgás. Hatalmas családi tálcákra került az ínyencségek java, s a hátsó szobákban és az emeleti helyiségekben a szintén estélyibe öltözött ékszerész familiák már izgatottan várták a púpozott tálcával érkező családfőt, hogy különlakomájukat elkezdjék. Olyan volt az egész, mint a San Lorenzo körüli hitközségi karszalagos rendezők dinnyetolvajlása, csak még öncélúbb és érthetetlenebb. Hiszen ott a karszalagosok a vásárcsarnok környéki öreg, vedlett utcák sötét kapualjaiból kiözönlő szegény hívőket (meg a nem hívő, de szegény potyalesőket) lopták meg, itt azonban, mivel ők, az ékszerészek voltak az ünnep rendezői (bár a számlát nyilván közösen állták a városi elöljárósággal, vagyis a vendégek sem üres kézzel érkeztek, hanem ahogy az ínycsiklandozó ételtől-italtól roskadozó terülj-terülj asztalka-sort elnéztem, elég mélyen belenyúlhattak a köz kasszájába is), legfeljebb abból állt a helyzet sajátossága, hogy tolvajtól tolvajlott a tolvaj, s mert ők maguk is hermetikusan elkülönültek a lehúzott redőnyű Firenzétől, magam is egy kalap alá veszem őket, s nem teszek különbséget kisebb és nagyobb tolvajlók között. Jobban foglalkoztat az a számomra el nem hanyagolható körülmény, hogy Trimalchio lakomáján éneknek, táncnak, költészetnek – ha némi színleléssel és kendőzni tanult unalommal is, de: – hely jutott. Ha kényszerűségből, hát kényszerűségből. De illett hozzá jó képet vágni, elviselni, elfojtani a benső baromistálló bődüléseit és szellentéseit. Most viszont, a történelem néhány macskaugrásával odébb lódulván, már maga lett az úriasság a szmoking és a nagyestélyi, az ételhegy és a másfél kiló arany nyakban, fülön, csuklón. A „régi dicsőség”, a História néhány lyukaskezű zászlóhajigáló, néhány botfülű fúvós beöltöztetve múzeumi hacukába és néhány dobos a gyerekkorból, amikor a szív még minden baromságra rávehető. A San Lorenzo templom komor ormát elcsúfító giccs, íme megelevenedve, buffogva és röpködve. Lehetne belőle képeslap. Képeslap fotó. Tömegáru. És lehetne belőle szociológiai esettanulmány sematikus ábrája: ez az értelmiség eltömegesülése. Századvég. Ezredvég.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy Giorgio-hasonmás hídfő-szoborra

1 egy palack bort is kapok: Michelangelo Buonarroti 190. szonettje kezdődik így: „A cukorra, gyertyára és szamárra / ráadást: egy palack bort is kapok”… A szonett az 1550-es évek közepén születik Rómában s Vasarinak írja, Firenzébe. Michelangelo már túl van a 80. évén. Rónay György, a szonett fordítója (Michelangelo Buonarroti versei, Magyar Helikon, 1980) jegyzeteiben ennyit fűz hozzá: „ajándékait köszöni meg a szonettban. – »Most járhatok gyakorta«: a Vasari ajándékozta szamár hátán.” Giorgio Vasari 1-2 évvel előbb hívta haza Michelangelót Firenzébe, de az nem hajlott rá. Már kiszolgált négy pápát (miközben mindvégig megmaradt nyomorúságában), éppen a Carafa pápánál tarthatott a soron következő ötödik előtt; valószínűleg már eltemette Urbinót, a mindenest (tanítványát és szolgáját) is, miért moccant volna a hívásra? Érdekes feladat lenne a 190. szonett elemzése nem, vagy legalábbis nem tisztán esztétikai szemszögből. Inkább pszichológiaiból; ekkor a szonett olyan élesen, mint a Vörös-tenger az Egyiptomból menekülő zsidók előtt, válna nem is két, hanem háromfelé. Az első szakaszban, íme, előttünk a mások által megrajzolt durván nagyolt, szimpla körvonalú – populista? – Michelangelo arcmás: a mogorva, goromba, sértegető M. Akinek szájából a köszönet is szemrehányásnak hangzik.

Volterra rajza Michelangelóról

Volterra rajza Michelangelóról

A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok,
s most már annyira adósod vagyok,
hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.

Nincs mit tagadni: semmiségekre „ráadásnak” arcpirító semmit tetéz. A semmiségek sorát lefokozza semmire, amitől igencsak kifordul a 3. sor, hiszen ettől az „annyira adósod vagyok” nyomban „semennyire sem vagyok adósod”-dá válik, gúnyos legyintéssé, de olyan izzó indulattal töltve föl, amiben már semmiféle következménnyel sem hajlandó számot vetni. „Annyira adósod vagyok, hogy a mércét ráhagyom Szent Mihályra.” Azaz: fütyülök rá, hogy adósod vagyok-e; hajtsd be, ha tudod, a halálomon. A négy sor elkészült, s mint a fölforró tej a fazékból, az indulat kifutott belőle. De élni – Michelangelóként is, 80 évesen is – muszáj. Valahogy utat kellett találni ebből a helyzetből kifelé. Két út kínálkozott, s természetesen az első az élve égbe indulásé; a költészet magasba emelő szárnya belezúgatta a kimondhatatlan legközepébe:

Vitorlámat a szélcsend szétcibálta,
szellő híján úttalan imbolyog
gyarló hajóm, olyasformán ahogy
a dühös tengeren valami szálka.

Átfutott-e rajta, hogy ez a csúcs (mert a szonett 2. négysorosa vitathatatlanul a költőinek és a lélekállapotnak vegytiszta, s bizonyára ettől a legmagasabb szintű egybeolvadása) éppen e korszellem egyik legsikeresebb ide-oda bodorítójának szól? – Levél. Levélnek alkalmazott vers (szonettben is episztola), és nemigen lehetett kétsége felőle, hogy rendeltetése szerint nem Vittoria Colonnának szóló vallomás, de nem is Cavalierit, netán Febo di Poggiót ostromló széptevés a korábbi évtizedekből. Vasarinak ír, akinek Vite degli artistije már 1550-ben megjelent, és itt, és most nem azt a művet köszöni meg, amelyik – bármi volt is „Giorgio festőről” a véleménye előzőleg, és azt soha nem is rejtette véka alá – mégiscsak rászolgál Rónay György XX. sz-i minősítésére (ami, mellesleg, egymondatos foglalata Michelangelo 1550-es köszönő levelének: „magasabb rangot művész még aligha adott a művészettörténetnek”). Csakhát a nagy pillanat 5-6 éve elmúlt, s vele elmúlt a jó írás és benne a lángoló hódolat – félreértés ne essék: a teljes megérintettség és azonosulás hódolata – fölött érzett öröm is, saját válaszának túlzásaival, a hála túlszárnyalásra törekvő (az emberi természettel teljesen összhangban álló) viszonzás-kényszerével együtt. Michelangelo jól látta, az ő zsenije tekintélyes ismeretterjesztőjének mit fialt, s hamar visszaállt kettejük kapcsolatában a régi forma. Méghozzá mindkét részről. Michelangelóban azért, mert ismét helyén látta Vasarit, és fölismerte, hogy a Vite… az öröm kihűlte után neki, aki saját szobája falára a Halál csontvázát festette, immár nem sokat mondhat. Vasariban azért, mert éppen nagyszerű – páratlan – teljesítményétől, továbbá visszhangjától és belőle származó tekintélyétől, napról napra tapasztalt hatalmától áthatva nyugodt, sőt elégedett szívvel úgy élte meg a Vite… első kiadása óta eltelt éveket, mint aki a legtöbbet tette – tette – Michelangelóért. Sőt. Még többet is. Hiszen tette ezt úgy, hogy olyan ember hódolatát is elnyerte művével, akinek rosszkedvű véleményét saját festői (és egyéb) működéséről jól ismerte. Michelangelo lenyűgöző lelkét ő foglalta keretbe s akasztotta közszemlére kortársai elé. Így mi sem természetesebb, hogy két keze elsősorban azzal volt elfoglalva: jól tartsa maga fölé saját glóriáját. Az óriás lelkéből pedig az a hányad, ami még nem volt halhatatlan (túl a művészetin keresztényi értelemben sem, az élő öregember), nos, annak már csak némi emberies toldalék jutott: cukor, gyertya, szamár s a bor. (És a mély tisztelet, melytől a még élő magányosságát – kis megkönnyebbüléssel – nem is „merte” háborgatni.) A még élő Michelangelo „muszája” nyomja rá bélyegét a szonett harmadik részére, a két tercinára. Külső és belső formáját tekintve bármilyen ragyogóan megoldott is, a bezárult kagyló benyomását teszi, bensejében a kor immár kicsit spanyolossá (velenceivé?) vált udvariasságával, bókoló kecsességgel ellensúlyozva – vagy éppen kivillantva – mindazt, ami elpárolgott:

én uram, ha mindenestül neked
adnám is magam, puszta semmi volna

– Vasari cukráért, gyertyájáért, szamaráért? Lehet-e másnak olvasni ezt a két sort a lópokróc gorombaságú M-tól, minthogy viszonzásul, ha nehezen is, de alkalmazkodni akar és tud a konvenciókhoz?

2 Giorgióra: Jóval előbb, semmint Sodoma kapcsán, mély ellenszenvvel viseltettem Vasari iránt. Telt-agyúnak neveztem a Teremtés: szabadság – szabadságteremtés c. „mellékódának” elkeresztelt, Uccello és a ravennai mozaikok ürügyén keletkezett versben.

« vissza | ugrás a vershez »

Uccello: Szűz Mária születése

Uccello: Szűz Mária születése

Fölrobbantott Uffizi

vágta légbe: Három éve terrorista támadás célpontja volt az Uffizi. Bár a pusztítás mérete jelentős volt, az általam egyre összeroskadónak érzékelt palotának alapjában véve meg se kottyant a robbanás. A nyomokat – olasz mércével mérve – hihetetlenül gyorsan eltüntették, a Ponte Vecchio, illetve a Via Por S. Maria felőli épülettömb belső udvaraiban, átjáró közteseiben ugyan most is javában fúrnak-faragnak, és óriás daru kaszál lassú surrogással az alacsonyabb háztetők fölött, mintha csak azt akarná kilesni, mit dugdostak gazdáik a tetőkertek cserépbe ültetett fái, cserjéi alá, de mindez távolabbra esik a robbanás mesélt színhelyétől, ahol viszont már a kövek se mutogatnak lapjaikon újsütetű sebhelyeket. A Fölrobbantott Uffizi esetében ez a (bizonyára elsietett, elszámított, és az újságok által közzétett „hatalmas károk” ellenére is dugába dőlt) terrorakció nem versem tárgya. Legfeljebb előképe. Aki azonban A beköltözés jegyzeteibe beleolvasott, s még emlékszik a Kis Hölgyre, azt megkérem, lapozzon vissza Rubens hentespultjai c. versem idézett részleteire. Ott megtalálja a valóságban megtörtént merénylet igazibb előképét a hányó Kis Hölggyel, és a virágok helyett magára dinamitrudakat kötöző Botticelli Primaverával. A Fölrobbantott Uffizi „álarcos lányának” ők a nővérei. (Hogy a valóságos merényletnek volt-e női résztvevője, egyáltalán nem tudom.)

« vissza | ugrás a vershez »

Éjszakai tárlat

1 Il Sodoma: a Vercelliből származó Giovanni Antonio Bazzi (1477 k.-1549) gúnyneve a „Sodoma”.

2 Siena vén oratorióján: a ferencesek San Bernardino oratóriuma a San Francesco templom melletti kolostorban Sienában.

3 szeparék idilljét nyújtja a képtár: az Uffizit úgy emlegetik, hogy a világ egyik legnagyobb – és legnagyszerűbb – múzeuma. De nyugodtan emlegethetnénk úgy is, hogy világítástechnikailag az egyik leggyengébben felszerelt múzeuma. Ám a fölháborodott gúny hangja a versben (utalásom a mulatóhelyek hangulatvilágítására) nem csupán a világítás szegényességének szól. Annak is; e „világmúzeum” rongyosságának, de elsősorban annak az áporodott levegőt árasztó elhanyagoltságnak, nemtörődömségnek, mely a múzeum minden zugára annyira jellemző.

« vissza | ugrás a vershez »

Másodszor is Giotto egyik freskóalakjára

Giotto „Zászlótartója”

Giotto „Zászlótartója”

1 freskóalakjára: Az Erotikus kánikulában (Magvető, 1982), hatodik verskötetemben jelent meg a Kép fehérből. Fodor Andrásnak írtam és nekiadtam ötvenedik születésnapján. Nagyon régi kaposvári irodalmi estre emlékeztem benne, amikor még András Andor volt, érettségiző gimnazista, az est egyik – később nagy névre szert tett – szereplője. (A másik Szász Imre volt, a regényíró.) Minderre a Santa Crocéban, annak is Bardi kápolnájában emlékeztem vissza, ahová hosszú, nagyon hosszú évtizedek böjtje után jutottam el. Ott, szemközt Giotto rendbe szedett (noha így is töredékes, nagy cementsávokkal darabokra osztott) firenzei festményével, az egyik 18-20 év körüli ifjú szerzetes arcán megállapodva jutott eszembe András, nem annyira az arcvonások egyezése, inkább a nagy gyász fölé emelkedő ifjúi lélek ártatlansága és elszántsága miatt. A freskón két társa is van az ifjamnak; a halott szent lábánál szorosan egymás mellett állnak, csupán a profiljuk látszik – egymáshoz is hasonlítanak. Enyém az első, a csuhájára öltött fehér ingben. Ő a legmegilletődöttebb, a legtisztább (gyermekibb) szomorúságú. De legalább ekkora az önuralma és az eltökéltsége is. Mindhármuk marka rudat markol. A rudat is egyformán döntik előre, a halott fölé. Az arckifejezésükben van elég konokság, szótlan állásukban és rúdtartó mozdulatlanságukban elég súlyosság ahhoz, hogy a jelenetet katonás fegyelem jellemezze. Ezért neveztem el zászlótartónak az én ifjamat is. A freskó különös sérülése éppen a rudak tetejébe törölt bele, de mégsem annyira, hogy ne láthatnánk: Krisztus, Bizáncra ütő feszülete van, nem pedig zászló a rudak tetejében. Természetesen azt is tudom, hogy zászlónak és feszületnek ott, a Giotto freskón az ifjú szerzetesi marokban szinte ugyanaz a jelentése. A Kép fehérből írása óta ismét majdnem két évtized hagyott cserben.

2 Bardi: Giottót sok szál fűzte Firenzéhez; Assisi és Padova mellett itt található a legtöbb munkája. A Santa Crocéban három kápolnában található Giotto: a Cappella Bardiban a legépebbek (és a legszerencsésebben restauráltak) a Szent Ferenc freskók, a Cappella Peruzziban a rosszabb állapotban lévő falképek az evangelista Szent Jánost és Keresztelő Szent Jánost örökítették meg; sajnos az egyre pergő, hulló falból tűnnek a színek is, a pusztulás feltartóztathatatlannak látszik. A Cappella Baroncelliben az alacsony, kicsiny, de ötrészes predellás oltárkép (Szűz Mária megkoronázása) Giotto műve.

« vissza | ugrás a vershez »

Két éj két hegedűse

1 Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem: Itt, Firenzében sem tud játszani a hegedűs, de rejtett magnós „zenélése” a néma vonóhuzogatás tele kalap pénzt hoz neki:

Csalók a hídon

Talán Brunónak hívták, talán Giacomónak vagy egyszerűen csak Giovanninak. Rómában láttam a Ponte Sistón, ha átballagtam a Via Giuliáról a trasteverei oldalra, a folyó túlsó partjára azon a csúf kis vashídon, amit lezártak az autók elől, s amin csak a fürge motorosok furakszanak a hídfőnél akadálynak felállított oszlopocskák között, fülsértő berregéssel kerülgetve a gyalogosokat.

Közöttük láttam meg őt, a hegedűst.

Szánalmas kis emberke volt, kitérdesedett szövetnadrágban; csíkos, átizzadt ingét széles nadrágtartó szorította hajlott hátához. A híd közepe táján állt, a korlát közelében, loboncos haját kócolta a Teveréről támadó forró szél; vastag keretű, sok-dioptriás szemüvege mögül leste a járókelőket, és játszott.

Játszott?

Amikor a közelébe értem, csupán cincogott. Vagy nem is cincogott, hanem inkább szörnyűségesen nyekergette a hegedűjét. Azt hittem, hangol, ezért húzgálja húrról-húrra a vonót, hogy „stimmelje” hangszerét. De hiába vártam, hogy valamilyen dallamba kezdjen, csak nyűtte, nyekergette a húrokat.

Távolodva hallottam, újra kezdte a hangolást, s bár szerettem volna hallani muzsikálását is, csak a cincogás és nyekergés kísért.

Jövet ismét ott találtam. Meglepett, hogy most sem játszott, csak húzgálta, tologatta a vonót, rettenetesen vinnyogtatta hegedűjét. Kissé távolabb tőle megálltam, s figyeltem. Soha nem kezdett dallamba; akkor jöttem rá, hogy ez az ember, ez a Bruno vagy Giacomo, vagy Giovanni, ez nem is tud játszani.

Dermesztő merészség!

Elképesztő csalás!

De ami még jobban meglepett, az emberek nem jöttek rá a turpisságra. Hullott a pénz a lába elé, ha nem is sok, de csurrant, cseppent. Meglehet, az éktelen lármától nem is hallhatták, muzsika szól-e vagy hangzavar. A széles, parti utakon szűntelen áramlott a forgalom, hajnaltól késő éjszakáig bőgtek a motorok, özönlöttek a járművek.

Lehet, hogy csak én vettem észre, mekkora csaló?

Nem akartam megint zavarba hozni, visszafordultam, s a Garibaldi-hídon mentem haza. De egyszer késő éjszaka megint az utamba került. Éjfél után volt, még nyüzsgött a város, nem aludt Róma. A Tevere partján jártam a hatalmas platánok alatt, s ráfordultam a kis vashídra.

Már messziről hallottam a nyekergését.

Közel merészkedtem hozzá; nekidőltem a korlátnak, figyeltem. Vajon hogyan képzeli? Nem fél, hogy leleplezik, rátámadnak, szemére hányják ezt az elképesztő kóklerkedést?

Szörnyű volt fülemnek, amit hallanom kellett, de aztán, ahogy láttam őt ráhajolni a hegedűjére, egyszercsak mintha dallammá váltak volna a disszonáns sikkantások, reccsenések.

Szállt ez a szomorú dallam a folyó felett, a víz tükrén csillanó fények felett, szállt fel a tengerről gomolygó felhőkig.

Feléje fordultam, megérezte. Riadtan tekintett rám, de észrevehette szememben a megértést, s megnyugodott. Bátrabban kezdte húzgálni a vonót, csikorgott és jajongott a megcsúfolt hangszer. Bíztatóan és cinkosan bólintottam, aztán pénzt dobtam a földre fektetett tokba. Meleg éjszaka volt; százados házak és ezredes falak lehelték a mediterrán nyár melegét; négymillió római élete lüktetett körülöttünk, s mi ketten ott álltunk ebben a nagy életben, a csaló hegedűs és én, a másik csaló, aki szánalomból szépnek és élvezetesnek kezdtem hallani a tudatlanságot.

Néhány bekezdést elhagyva jóformán idéztem az egész tárcát. Abban a reményben tettem, hogy az idézet világossá teszi az első szonett befejezését, és érzékelhetőbbé teheti a firenzei csaló hegedűs meg a római közti, no meg a római közönség és a firenzei közti lényegi különbséget. S közben talán azon is elgondolkozhatunk, hogy az író, a „másik római csaló” megirigyelt mutatványából, a szánalomból és a szívjóságból Firenze mai közegében – a világ mai közegében? – miért nem tudunk immár semmit megismételni. Rómában a hegedűs nem tudott hegedülni. Firenzében sem tud hegedülni. Rómában az örökös Tevere-parti autódübörgés fojtotta el a hegedűcincogást. Firenzében a csaló apró elemes hangerősítője fokozza fel a kazettára fölvett ragyogó muzsikát, világhírességek hegedűszólóit. Bömböl a kis készülék, a lógó hajú lomha-darabos hegedűs pedig átszellemült arcot vágva úgy tesz, mintha ő hegedülne. Nagy hajlobogtatással huzigálja a vonót, de arra igen ügyel, hogy véletlenül se cincogjon bele saját húrja a fölerősített muzsikába. A firenzei is éjjel játszik, mint a római, csak nem a Ponte Sisto nyomorúságos gyaloghídján, hanem az Uffizi árkádjai alatt, az éjszakai tárlatok látogatóira vetve ki hálóját. Ez aztán a gátlástalanság! Hinné az ember: az első este lebukik a gaz firenzeije. Mert azt is hinné az ember, hogy csupa művészértő és művészetet kedvelő emberrel lesz dolga. Aki az Uffiziba jár, az a legelőkelőbb hangversenytermek borsos áraitól sem jön zavarba – képzeli az ember, de leesik az álla, amikor éjjeli tizenegy óra körül számlálgatni kezdi, hányan is telepedtek a csaló köré egy kis mennyei hegedülést hallgatni. Százan? Kétszázan? Szemük csillog, újra és újra tapsolnak, brávóznak. Olykor már az az érzésem, annak az embernek a kellemes érintettségével telepedtek le az árkád lépcsőzetére, aki a pazar éjszaka (az Uffizi) ráadásának, a turistákkal előzékeny Firenze pótfigyelmességének érzi a bűverejű népszerű-klasszikus hegedűhang-koszorút. Úgy nyúlnak utána, mintha a bali lányok színes virágfüzére keveredne benne a gyerekkoromból ismert Vécsey utcai búcsú cérnára fűzött sárga és rózsaszín süteménytallérokból álló nyakláncával – nyilvánvaló a meghatottságuk, elérzékenyülésük és a szinte tökéletesnek mondható rászedettségük. A summázat pedig meglehetősen ijesztő: ilyen az Uffizit fölkereső turista publikum. A saját jóindulatával eltelt igénytelenség és tudatlanság szórakozik. Ez kérem, nem a XIX. századból ismert tömeg. Nem Dickens éhhalálra ítélt gyermekmunkásai és Gorkij Éjjeli menedékhely-lakói. Ez itt a „jólétiek” dehumanizálódott tömege. A kultúra deklasszáltjai. Nem csőlakók, sikátorok toprongyai, nem kéregetők – ellenkezőleg: mekkora ívben, fölénnyel röpítik ők a pénzt annak, aki kedvükre való! Csak tessék jól megfigyelni. És elkomorodni. És elgondolkozni.

2 Scalán: A milánói Scalán, természetesen. És mind a többin, ahol csak megfordulhatott mind az öt világrész zenepalotáiban. (Oly süketen, amilyen vakon az Uffiziban.)

« vissza | ugrás a vershez »

Kétprofilú portré Firenzével

1 Giottón fönt, Brunelleschin: Azaz a művükön; ahogy az üde Giotto kapcsán Brunelleschiről is kiderült: a harangtornyon és a kupolán. Legfeljebb azért érdemes visszapillantani A beköltözés 4. pontjára, mert abban szerencsétlennek neveztem Firenze Dómját, de még csak azt se teszem hozzá, hogy ha nem volna rajta Brunelleschi kupolája és nem állna oldalán Giotto Campaniléje, meg sem említeném. Csakugyan? Szinte már mulattató, hogy a műtörténészek valahogy úgy vannak a firenzei Dómmal, mint a diktatúra „nagy öregeivel” voltak a kor kritikusai. A szent teheneket nem érhette bántódás. Vagy nem lenne meglepő, hogy a másutt már bizonyítottan ép érzékű és értelmű szaktekintélytől a Dómról csupán az orr alatt eldünnyögött fűrészporízű egyenmondatok olvashatók? Kivéve egy-két vértolulásos kifakadást Vasari botrányos kupolafreskói, vagy a múlt század homlokzatborításának cifrálkodó utánérzése ellen. Csakhogy Vasari összes kupolaképe annyi ebben a kongó csarnok-kolosszusban, mint bögre tejben az egy szem légy. Itt az architektúra maga fordult ki önmagából, vagy fordult maga ellen. Mindenesetre átváltozott hiányérzetünk gigantikus méretű gorgófejévé. Űrből, ürességből, nem a filozófiai Semmi, hanem nagyon is az építészeti semmi jelenvalóságából. (És nem abban a régi görög értelemben, amihez még Kerényi Károly hajlott: a szépség és játékosság, az ijesztgetés, a maskarába bújás eshetőségét is engedélyezve a gorgófej utólagos elképzeléséhez, hanem egyértelműen a vérfagyasztót produkálva.) Itt: hihetetlen produkció! Mintha az emberi nem teremtő szellemének csődje állt volna össze csupa elszalasztott lehetőségből, csupa kihagyás emlékművévé formátlanodva. Amiben – ha igazán őszinte akarok lenni – nem rosszasága a legrosszabb. Még csak nem is a műítészek lábujjhegyen óvatoskodó odébb-somfordálása a rákos-fekélyes-bűzös tévedés befelé nyelt diagnózisával. Az a legrosszabb, hogy 700 éves. Végignézte Firenze hullámhegyeit és völgyeit. Már akkor százados építmény volt, bár még javában dolgoztak rajta, amikor Lorenzo de Medici édestestvérét leszúrták benne. Dantét évszázadokon át úgy olvasták és értelmezték egyik sarkában, mint a Bibliát. Strófáról strófára. Századok megszámlálhatatlannak tetsző szellemi óriása nézte a San Miniato al Monte fala mellől, amint hátán Brunelleschivel és oldalához nőve Giottóval ez a hosszan elnyúló kőóriás Firenze középpontját képezi. Onnan, a Miniato oldalából senki sem láthatja a szépnevű templomot (a Virágos Madonnának ajánlották) szörnyszülöttnek. Firenze szívének látja. A kép ékének. Goethétől Eliotig mindenki így nézte távolból. Ezra Pound se foglalta egyetlen trágár kiszólásába se bele megrökönyödését, amikor a Miniatótól beballagott a bensejébe. Vagy sosem volt bolond a küszöbét átlépni?

„Az édes völgyben a szigorú város”

„Az édes völgyben a szigorú város”

Valójában nem ettől éreztem magam a legrosszabbul. Mert ahogy írtam, a rosszban nem az a legrosszabb, hogy rossz, hanem ha megkövesül, úgy marad. Utóvégre Firenzében nem a nadrágszabó Volterra mocskos gatyáiról van szó (bántó, bántó, de mégiscsak porszemek Michelangelo istenkézvonásán) – a Dómban éppen fordított az arány! A jó tűnik el, befalja magába a rossz üresség feneketlen bendője. Amióta abból az igen-igen kevés jóból az elmozdíthatót átszállították a Dóm csöpp, de építészetileg szinte tökéletesen a művekhez szabott múzeumának palotácskájába (hogy kizárólag az egyházi kincstár pénzhajhász fejeseinek köszönhetően, vagy egy jóérzékű, a művészet dolgában még lépni tudó firenzei bíboros is „mentve a menthetőt”, belenyúlt a dolgok folyásába, meg nem mondhatom) – de az tény, most aztán egészen világos: századokon át sem volt eleve elrendelés, a Vak Sors muszája ez a templombelső. Ma pedig már tűrhetetlenül nem az.

Menj be a Dómba, kerüld ki a szolgák lármás hadseregének randalírozását, hagyj fel a megmaradt kevéske művészi érték, egy-két Robbia, Uccello, Castagno, néhány freskótöredék és apró szobor nézegetésével. Ülj háttal Vasari képeinek és bámuld a falak hajlatait mindaddig, amíg sürgős belső kényszert nem érzel, hogy képzeletben rúgj bele faltörő kossá duzzadt lábfejeddel a nevetséges méretű ablakok aljába-tetejébe, és el fogsz csodálkozni: ide a világ egyik legszebb temploma építhető be. Azért be, mert a gigantikus falak és minden pillér, amire súly helyezkedik, nem csupán süket-vak mozdulatlansággal kushad, hogy mikor billentik ki rossz helyéről egy köteg dinamittal, hanem – ha jobban ráfigyelsz – készséges várakozással áll, hogy a te világszép templomodat is ugyanúgy tartsa, ahogy most az üresség szörnyeteg szerkezetét. Itt építeni kellene, nem rombolni! Galériák, loggiák, kápolnák és őket összekötő többszintes oszloprendek, lépcsőzetek tömkelege hiányzik innen. Lerontani mindössze azt kellene, ami az irgalmatlan nagy teret csenevész (és rendszerint gyorsan megszakadó, sehová sem pászítható) díszítőelemeivel annyira rosszízűvé teszi. Mint pl. a falak tetején föltűnő bástyacakk-sorok se hús-se hal jelenlétét. Mintha papírkivágások lennének. Sem mívesek, sem rusztikusak. Ahhoz túl haloványak, hogy a kezdeti nagy idők stílusjegyei lennének, túl simák, hogy a középkort idézhetnék, de túl szárazak, unalmasak és nagyméretűek, hogy óvodás gyerekeink katonásdit játszhassanak alattuk. Vagyis semmire sem valók. Leverni, eltakarni, átépíteni. Az utóbbi a valódi megoldás: építeni.

Azt mondta nekem, talán 58 éve egy kőfaragó mester – aki kisgyerekkoromban az autójával elgázolt ott, ahol a Pozsony utcába torkollik a Csorba utca, de utána jóbarátságba keveredtünk –, hogy még egy kőkoporsót is barátságosra lehet faragni. És ne tessék nyugtalankodni, mert eszébe se jutottak a cirádák, a kőrózsagirlandok vagy az oroszlánszájból lógatott vasfogantyúk. A kőfaragó mester egy gyufásskatulyával és egy másik (nem tudom már, mi célt szolgáló) apró papírdobozkával adta elő, hogy minden – így a hely bensőséges (egyébiránt pedig akármilyen) légköre is – elsősorban az arányokon múlik. Mindenesetre annyi biztos, hogy a gyufásskatulyát a gyújtószerrel bevont keskeny oldalára állította, én pedig jóval később is feszengve képzelődtem: hogy ülhetnék ott, a bensejében a két fal közé préselődve. Mint egy kardot nyelt. Mint egy kardot nyelt halott. Kövér és göndörhajú ember volt ez a kőfaragó mester, csupa félgömbből készített volna róla portrét kubista korszakában Picasso is. Ez a sok íves, párnahátú vonal, amiből öszszeállt, alighanem szavai nélkül is meggyőzött volna igazáról (aminthogy meggyőzött is, hisz látható: őt lerajzolja néhány szavam, de attól tartok, fejtegető mondatai nemigen jutnak az eszembe). Sok múzeum alagsorában, kőtárában méregettem azóta is az elém kerülő szarkofágokat; okoskodása ugyan nem, de lényének csupa kerekülő barátságos mozdulata annál inkább emlékezetembe vésődött, s ha a szarkofág nemcsak merev egyenesekből állt, de még keskenyebbnek is éreztem (mondjuk, nem is volt igazán, csak fölösen megemelt magasságánál fogva az), és úgy találtam, hogy a kiflivé félbegörbülés képzete se férne bele, már léptem is előle tova. Soha nem az izgatott, hogy minek egy olyan tökmagnak, amilyen az ember, akkora kőkoporsót faragni, hogy háromszorosára is vígan kinyúlhatna benne. Hanem, hogy miként aránylik egyik síkja a másikhoz. Ez nyomban kigyújtotta vagy eloltotta az érdeklődésemet iránta. Nem is tagadom, a Dómban egyszer-egyszer Gível együtt állva az aprónak tűnő, valójában testes karácsonyfa méretű mécstartó vasállvány előtt (képzeljünk el egy fát, vagy legalábbis egy kövér bokrot, aminek minden levele hajladozó mécsláng), megjött az én kőfaragó mesterem is, és könnyen lehet, hogy amit a riasztó hodály új belső szerkezetéről, kápolnáiról, galériáiról, oszlopsorairól és három-négy szintről ívelődő-kanyaruló lépcsőzeteiről Gível összeálmodoztunk, nem is volt egyéb az ő fülbe-sugdosásainál. Csakhogy a századokkal szemben én neki adtam igazat.

2 bronzoroszlán légyevő gyíkként: Soha nem vonzott igazán a heraldika, de eme gyarlóságom természetes ködén keresztül is elképedéssel láttam, hogy ez a város (mármint Firenze) milyen ellentmondásos kapcsolatban állt szimbólumaival. Ha azt mondom, hogy „oroszlán, mancsában liliommal”, alighanem előbb gondolnak a vámos Rousseau-ra (vagy a gyerekfantázia rajzba foglalására), mint Firenze címerére. Mert ebben a párosításban már benne van mindaz, amit Reverdy a szürrealizmus jó hasonlatának nevezett. (Lautréamont-nal a háta mögött.) És ez még csupán a kezdet. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha gondtalanul elfoglalva helyünket a fővárosi cirkusz bordó (gondolom, még mindig, úgy mint hajdanán, bordó) bevonatú zsölyéjében, egyszercsak fönt, a magasban megjelenne egy kötéltáncos négylábú; oroszlán vagy tigris. Gondolom, szóhoz se jutnánk, s egy tömegpszichózis jól nevelt részeseiként elismerően csettintenénk hipnotizáltságunk felső foka miatt. Mert ugyebár négy láb egyetlen szál kötélen… A józan ész leáll. Pedig a kötél, ha imbolyog is, de legalább vízszintes. Ellenben a Palazzo Vecchio fenséges tornyán, amin fölfelé lohol az oroszlán, olyan függőleges a zászlórúd, hogy annál függélyesebb már nem is lehetne. Mégis az oroszlán folyvást lohol rajta. Rendületlenül. Mi jóval rebbenékenyebben vettük tudomásul, amikor az esti, meleget ontó merőleges falakról az erkély tetejére zavartalanul átgaloppoztak a gekkók, és hátukat-farkukat tekergetve, egész testükkel könnyed lógásban sétafikáltak a fejünk fölött. A körülöttünk röpködő apró denevérek meg (nyilván miattunk) hoppon maradtak. Ott, a tornyon az oroszlán merőleges helybenfutása közben fütyült a denevérekre, egyre csak liliomát akarta utolérni (amit a rúd zászlóján csattogtatott volna a szél, ha nem ugyanúgy bronzból lett volna, mint az oroszlán). Ha nem is hátborzongató ez az eset (mint a cirkuszban egy kötéltáncos oroszlán), de felettébb mulatságos. Nem azért, mert századunk gazdagainak helybenmozgó masináit, a szobabiciklit meg a félrőfnyi (szoba)futószalagot és rajtuk a hosszabb életért verejtékező helybenlihegőket látjuk. Ennek a lilioma után loholó függélyes oroszlánnak már az előtörténetében is föllelhető nagy adag humor. Méghozzá Firenze – s talán az egyetemes szobrásztörténelem – legszerényebb és legvisszahúzódóbb, ám legszókimondóbb, (vagyis) legkeserűbb, a felnőtt embert ábrázoló szobraiban a mulatság páráját is kikerülő zseni ős címerállatában, a Marzoccóban.

Donatello: Marzocco

Donatello: Marzocco


Kőből és nagynak faragta, kutyaülésben az oroszlánt, amint mancsát pajzsán nyugtatja. Pajzsán a liliom. Nézi az ember és szétömlik benne a derű. Ez az oroszlán nem négy talppal egy szál kötélen sétál, de attól még hipnotikus tüneményként viselkedik. Teste sima, sörénye parókaszerű (mintha a rokokó bukolikus parkjaiból csöppent volna vissza), komornyik ábrázata ugyan állig-gomboltságra vall, de tekintete méla, mint azé, aki ugyan ráállt, de közben igen feszélyezi libériájának kifogástalan viselése. Mindez bizarr, groteszk. Kockacukorral ugyan eszünkbe se jutna megkínálni (nem azért, mert nem kedveljük bohókás komornyik-pózát, hanem azért, mert a már beöltözött komédiást akkor sem illik a szerepével összeegyeztethetetlen viselkedésre biztatni, ha tudjuk róla, hogy – Milne-Karinthy módjára – „a világon a legeslegjobban” a kockacukrot szereti). Mit keres ez a szobor Donatello életművében? – Már ez is kérdés. De hogy lehet belőle Firenze (az okos/ságra annyit adó/, a hősi, a polgár, a józan, a kereskedő, az embert az Isten mellé ültető, majd mintha mi sem történt volna, Savonarolát is saját máglyájára rápakoló, most pedig egy hófehér szűzlány ártatlanságával szentté avatásán tüsténkedő – szóval mára: a gazdag, a hivatalnok, a papi és szocialista Firenze) címerállata? Ahogy Donatello – és éppen ő! – kőből megfaragta, majd pedig a Várost vezető Signoria fölparancsolta fémes lapos loholásra a Palazzo Vecchio zászlórúdjára, abból érzésem szerint nem csupán a művelődéstörténet parányi mellékzöngéje lenne kikerekíthető egy tanulmányban, hanem sok új mozzanattal bővülhetne az emberi lélek és főként a közlélek – így Firenze közlelkének az ismerete is.

« vissza | ugrás a vershez »

A beköltözés

1 Kis Hölgy: Hatodik verseskönyvemben, a Magvetőnél 1982-ben napvilágot látott Erotikus kánikulában bukkan fel először a Kis Hölgy, A Napördög Firenzében ciklusban. (1994-ben ugyanezen a címen jelent meg az életműsorozat 3. köteteként az olasz földön született versek gyűjteménye.) A régi Magvető-kötetből kiderül, hogy az első firenzei út idején mekkora szerep jutott a Kis Hölgynek versvilágomban általában is, de különösen Firenzében. A cikluscímet adó vers így kezdődik:

A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.

A ciklus utolsó – búcsúzó – soraiban így vesz részt:

Kietlen déli óra lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.

Ennek a korszaknak – kalandorkodva összelopkodott szabad és aranykorian boldog heteinek-havainak – társnője a Kis Hölgy. Olyan, pályámon döntő fontosságú felfedező versek kapcsolódnak hozzá, mint az Urnát Dávid hamvainak!, amelyben először sikerült az általánosan elfogadottal szemben új értelmezését adni Michelangelo Dávidjának:

a tiszta undorát a vértől

látva benne,

amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!

Azaz: Dávid győzelme előtti óráját ábrázolta Michelangelo, nem a diadalát.

De a Rubens hentespultjai is hozzá kapcsolódik, ahol

Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves, mosolyognak.

Tőlük a Kis Hölgy:

úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz.

S ahol:

csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera virág helyett dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!

Ma már világos, hogy a szabadság ösvényét taposó szerelem éles eszű, tiszta szívű kalauza volt Firenzében a Kis Hölgy. Az ő hús-vér lánya vagy unokahúga az a még csak képzeletbeli álarcos lány, aki e mostani kötet (a sokadik Firenzébe vivő út) Fölrobbantott Uffizi c. szonettjének szereplője. Ha e két lányt egymás mellé állítom, akkor tűnik csak elő igazán, hogy milyen hihetetlen sebességre kapcsolt a Világmúzeum szétrothadása. Magam sem tudom, mi a meghökkentőbb: a 49-52 éves férfi akkori „kései”, „túlhabzó”, „hippis” lélegzetvétele (versmondataiban), a „parázzsal bélelt csizmák” rajta, vagy az-e, hogy a csaknem két évtizednyi időmúlás se hozott felszínre mást belőle. És: hogy a szem rondán földuzzadt táskái mögül tizenegy év kihagyás után is (noha Firenzében azóta is, de az Uffiziban akkor jártam utoljára) azt látom az Oltarnóból, túlparti erkélyemről, amit 1978-1981 között láttam kirohanásunkkor, a hányó Kis Hölgyet menekítve a rothadásból.

2 Szeléna: A Kis Hölggyel ellentétben ezzel a névvel eddig mindössze egyetlen könyvben találkozhatott az olvasó. A menyasszony vetkőztetése c. regényben (1991, Magvető). A regény jórészt Olaszországban játszódik, nagyobbik felében éppen Firenzében. Főszereplője Szeléna, A menyasszony vetkőztetése jelentős részében Firenzében tartózkodott, s mert a regény számos motívuma egyik firenzei tartózkodásommal egybeesik, 1997-ben is elkerülhetetlen volt, hogy ismét fölkeresve a Szelénával tizenegy éve bejárt városrészeket, regényhősnőm emléke föl ne elevenedjék. Erkélyünk (kicsit rézsút) épp az Uffizi árkádos, barátságtalan beludvarára nézett (az Arno túlpartján). Ez a beludvar szorongató, rossz emlékünk Szelénával. Amúgy is Chirico-komorságú fekete árnyékától roskadozik, építészetileg az Uffizi szerves részét képezve. Mindig anyám figyelmeztető szavai jutottak eszembe róla. Anyám a jólöltözöttséget a lábfejnél vette szemügyre először: „A nadrágszárad lehet olyan frissen vasalt, hogy még el se szállt belőle a gőz, de ha a cipőd sáros vagy foltos, veled is valami baj van.” Vasari „legjobban sikerült épületével” is valami baj van – jól mondta édesanyám, hogy a lábánál kezdődik az ember. Még akkor is így van ez, ha az Uffizi esetében épp a lábbeli látszott a legsikerültebbnek. Pedig az Uffizinál nem is a földnél, hanem jóval lejjebb, az Arno vízszíntjén kezdődik a palota „lába”. Hogy Vasari eredeti szándéka alapján-e, vagy Buontalentiék jóvoltából, azt építészettörténeti foghíjaim miatt meg nem mondhatom, bár Vasari iránti mély és bensőséges ellenszenvem ellenére tartozom az igazságnak annyival, hogy volt ő (mármint Vasari) annyira manierista a talpán, és akkora extravaganciával átitatott, hogy rájöjjön az Arno néhányméteres meredek partoldalának remekül kihasználható lehetőségére, s azt is beépítse, mintha palazzójához tartozna. Aztán a partoldalból olyan teraszlábazatot alakítson ki, melynek félkörívben végződő párhuzamos-függélyes bemélyedéseiben egyenesen a Palazzo Vecchión és imponálóan hosszú tornyán a háromszor is megismétlődő bástyacakkos őrfolyosó-kiszögellés – komorságában is gyönyörűségesen középkori – díszítőmotívumát párhuzamosan bemélyülő vájataival lekoppintsa. Semmi kétség: jó szem, a nagyság dolgaiban otthonosan kiigazodni tudó tekintet kellett ehhez az „aprósághoz”. A szög is apró, mégis mekkora felületeket tud egymáshoz erősíteni! Mint ott Vasari (vagy a további építő) a középkort (egyik uralkodásra legtermettebb kései épületében) és a reneszánszot. Az Uffizi lábstuccnija kiválóan fest most is. Szemfüles fotósok már le sem kapják a palotát az Arnóba lógatott „lába” nélkül.

Kilátás az erkélyünkről

Kilátás az erkélyünkről

De hiába rakatta Vasari óriás kövekből (is) az Uffizit, valahányszor az erkélyre kilépve megpillantottam, még egyszer meg kellett néznem, s bevallom, enyhe csodálkozással: hát még most sem roggyant össze? Igen, ez volt a minduntalan rámcsapó kérdés. Nem igazán értem, mitől? Talán összefüggő nagy ablaksoraitól, melyek meglepően stílustalanok, mint egy századeleji gyártömb „célirányos” ablakai. Rozogának és összetákoltnak hat az egész. Persze ehhez már Szelénának semmi köze sincs – de annál több köze volt az U alakú épület Chirico-árnyékkal zsúfolt, elhanyagolt és piszkos benyomást keltő beludvarához. Ami sokkal nyitottabb annál, semhogy ennyiszer le„bel”ezzem, hiszen még az udvar is sértés. Több joggal érezhetjük a Palazzo Vecchio előtt elterülő tér benyomulásának az Uffiziba, sőt: előnyomulásának a Lungarnóig, azon túl pedig a folyóig. Így igaz. Nekem mégis, ahányszor csak közelről, az árkádok alól, a Lungarnóról, vagy éppen a térről hoszszában rajta végignéztem, nyitott, üres kőkoporsónak látszott. Arra már nem emlékszem, hogy 19 éve is ez volt-e az első benyomásom, de 11 évvel ezelőtt ilyen lett, ehhez pedig A menyasszony vetkőztetése ottani történéseinek, és bennük Szelénának nagyon is sok köze van.

3 Signoria tízenegy éve üres, kihalt tere húny csak: Ez a dátum is A menyaszszony vetkőztetése firenzei fejezeteihez kapcsolódik. Régebben, 1978-1981-ben, amikor a Kis Hölgy kalauzolt végig a Signoria terén, igazi olasz, remek tér volt. Önmagával teljes mértékben azonos. Kívülről néztem, és iparkodtam annak a tapintatával átvágni rajta, aki tudja: nem tartozik bele a képbe. Se családostul, se Kis Hölgyestül. Rab országból jöttem, magam is hosszú rabság után megkésetten, 49 évesen még mindig csak a 4., 5. könyvemmel a hónom alatt. „Nehéz sorsú”, írta rólam virágnyelven a recenzens. Ehhez képest a Via Bellinin, Firenze Lipótvárosában laktam, a ház is tipikus lipótvárosi volt. Vagy még olyanabb, hiszen ott minden márványból, nemes fából és vörösrézből készült. A mosónő 3 erkélyes, 5 szobás lakásában valamennyi ablak- és erkélyajtó rámája is márvány. Életemben először ekkor láttam 4 zárral kicifrázott előszobaajtót. (Börtöncellámon is mindössze 3 zár volt.) A mosónő, aki akkor már inkább öregasszony volt, mint mosónő, abban pedig szíves-mosolygós, együttérző és kedveskedő, tulajdonképpen nem is ott lakott; lányának vette a lakást, aki az idő tájt éppen a tengerparton üdült a kisfiával. Így aztán jól is érezhettem volna magam – ha valaha is a Lipótvárosban szerettem volna élni – reggel, délben, este más-más erkélyről nézve Firenze felhőtlen egét. Csak ne lett volna a Bellini utca oly messze az óvárostól, és ne nyüzsgött volna annyi ellenőr a buszokon (ha így, utólag visszagondolok rá, szinte többen voltak, mint a zsebtolvajok Rómában, a 64-es járaton). Gí, aki Hőgyész paradicsomi dombjai közt és a Balatonon töltötte gyerekkorát, szintén nem volt elragadtatva negyedünk jól ápolt tucatháztömbjeitől. A Kis Hölgy pedig a szerelem hátterét illetően nem adta alább Savonarola kép- és könyvmáglyájánál, a Ponte alla Carraia 1333-as összeomlásánál, s kicsapongásai közé is az Aranykor nevű bearanyozott kisfiú tartozott (bizonyára Donatello ingerlő erotikájú Dávid szobrának hatására), aki tudvalevően a bearanyozásba belehalt. Hiába, ilyen teremtés volt a Kis Hölgy, akinek „aranyhaja fölött szemem a jövőbe néz”-ett.

Nem I. Cosimo nagyherceg szobra (legalábbis lelki szemünkben) állt a téren, hanem nyakig ellentmondásos dialógusba merültünk a Medici uralmat alapító dédatya Cosimóval (ki tudja, talán éppúgy, mint egykor Janus Pannonius meg ő), és számunkra élőbb volt a Loggia dei Lanzi szobortára, mint a teret szegélyező – számunkra megfizethetetlen – éttermek és mulatóhelyek kiöltözött, fölékszerezett tarka tömege. A tér mindig nyüzsgött az emberáradattól – hogy ki milyen nyomorúság vagy átok batyuját hagyta odakint, mondjuk az Orsanmichele közeli szobros falának tövében, mielőtt fényképező masináját boldogan kattintgatni a Piazza della Signoriára lépett? A tér jelene fölöttünk úszott.

Aztán tizenegy éve jött a nagy élmény. A menyasszony vetkőztetése fesztiváléjszakája, amikor már Szeléna lépdelt velünk Firenzében, és lehet, hogy éppen az ő tengerzöld, térdig érő „pulcsija” rejtegette azt az ollót, amellyel néhány – rá anynyira jellemző konok – nyisszantással egyszerűen fölvágta valamelyik színsávja mentén a Piazza della Signoria bensejét; most duzzadt csak igazán hatalmassá! Kiderült, hogy látványánál is mennyivel nagyobb, és pompás színsávjainál is sokrétűbb. Mintegy beléptünk a bartóki Kékszakállú kastélyába, és titkai a siker csillogásától a gyönyörök kertjén keresztül a rémtettek 7. ajtajáig fölpattantak előttünk. Vér és arany adys székesegyháza lett. Szeléna pedig a kisujján egyensúlyozta, s ha akarta, apró köldökgödrébe rejtette. A regény megjelenése, 1991 óta Gí minden évben legalább egyszer elolvassa (és jócskán fölolvas belőle nekem is, hogy legyen mércéje a folytatásnak). Így rendszeresen egyeztetni tudtuk Signoria téri emlékeinket. Úgy is írhatom, a piazzát állandóan rezsón tartottuk. Amihez képest a valóságban a tér üres és kihalt lett. „Húnyt csak”. Mi okból? Miért? Talán az Uffizi elleni terrortámadás után a Lanzi elé telepített carabinieri autók óta? Fegyverek láttán kihűl a szív. Akárhányszor átéltük ezt Rómában is, ahol különösen a harmadik világ marcona diktatúrái adhatták elő úgyszólván naponta (az olasz diplomácia különleges kapcsolatai révén) lőporfüst és vérszagú komédiáikat a villámgyorsan kiürített utcákon végigrobogó (1/á márkájú) diplomata autókaravánjaikon majomtartással csüngő-kapaszkodó kommandósaikkal, akik kaszkadőröket megszégyenítő mutatványokat végeztek a robogó kocsik sárhányóján, farán, tetején pördülve, szaltózva, ide-oda lengve, miközben nyakban hordott mordálycsövük rezdületlenül meredt a kicsit napszúrásosan elkábult római ablakokra, pálmadíszes erkélyajtókra. Az ember minduntalan nevetni akart volna, ám egyszer sem tudott. A fegyver féme előbb érintette meg a szívét (hogy megdermessze), mint a nevetési inger a rekeszizmot. Minden bizonnyal a Signoria terének sem tesz jót ma a carabinieri különítmény.

Mindkettőnket meghökkentett, hogy milyen sivár és üres lett a Loggia. Mitől? Cellini Perseuszának elárvult talpazatától. Szinte fáj a szobor hiánya. (Csak átmeneti, nyugtatja meg az embert több öles méretű felirat – készségesen hinni szeretnénk.) De a tanulság kézenfekvő: Cellini műve nem akármilyen szobrok között állt. Ha hiánya ekkora porral fújta be a többit, bizonyossá teszi, amit eddig is mondogattunk (ráadásul még a szakma is mondogatott), de úgy látszik, minden ízületében mégiscsak a hiánya érzékelteti igazán, hogy ez a szobor kivételes nagyságú. Már azt is kérdezgetni kezdtük magunkban: az egész térnek vajon nem ez a baja? De nem. Sajnos, nem. Az a baja, hogy nem történik rajta semmi. Semmi, ami az embert mélyebben megérinthetné. Ez pedig megint akkor vált tenyérviszketően érzékelhetővé, amikor egyszer – egyetlenegyszer, augusztusban – történni akart valami. Az Öreg Palota súlyos és hallgatag épületremeke előtt egyik este a néhány lépcsőnyi magas kőemelvényen hangversenyre készülődött a firenzei szimfonikusok zenekara. Az ilyen szabadtéri zenéléshez olaszos zűrzavarral órákon át készülődnek. Rengeteg csevely, szakmafitogtatás, színjáték, de jóformán semmi valódi nekigyűrkőzés, igazi próba. Mégis sikerült kivárnunk néhány számot a nem túlságosan nagy, de teljesen érdektelen (s ettől mindjárt sokkal kevesebbnek látszó) tömegben ácsorogva. Elhűltünk a nemes nevű zenekar és az ingujjra vetkezett Professore csupa maszat, színtelen és rézfúvósai által olykor már az étkezés utáni böfögéshez közelítő muzsikálásától. Nemhogy sajátossága, egyszerűen hangja sem volt a zenekarnak. Mintha sártócsás, dágványos földúton kellene előretartaniuk, minden taktusra 3-4 ujjnyi vastag sár ragadt: nagy fröcsögéssel, plattyolással tudott csak az előzőhöz kapaszkodni. Meglepődtünk, hiszen a zenekar neve és Firenze zenei múltja merőben mást ígért. De két meghökkentő jelenség ennél is föltűnőbb volt: a Professore gondtalan elégedettsége dirigálás közben (az éppen megszólalásukra váró zenészek is ugyanilyen fennkölt arckifejezéssel trónoltak), és a hallgatóság igénytelensége. Olaszországban? A Piazza della Signorián (?), ahol mégiscsak Európa, Amerika és Ázsia ácsorgott, és bizonyára nem japán nyugdíjas gyárimunkások vagy Fülöp-szigeti, kínai utcaseprő és ablakmosó lányok, belga hentessegédek, német autószerelők és amerikai munkanélküliek itták a Camparit a tér teraszain, vagy húzódtak a zenekar elé, olykor letelepedve a lóhugyszagú kövezetre hosszú kártyacsatákba temetődve, esetleg emelt hangon pletykálva egymással (mint vénasszonyok a templomban) tízfelé szórt figyelemmel, végül is semmire se figyelve. Legkevésbé a zenére. Ám úgy nem figyelve rá, hogy közben értésre kívánták adni tetszésüket, annak a jelzéskényszerével, aki természetesen tudja, hogy a zenekar őt szórakoztatná, és abszolút elégedett is a szórakoztatás színvonalával, csak hát éppen most nincs különösebb szüksége rá. Bádogemberek hallgatták a zenét, és a tapsuk is, ami minden szám után kötelességszerűen fölhangzott, úgy szólt, mint a hanyag, nehézkes, lélektelen zenélés bádoglemezről verődő visszhangja.

Két évtizeddel ezelőtt nyüzsgött a Signoria tere a legkülönfélébb alkalmi és hivatásos mutatványosoktól. Tizenegy éve pedig olyan angol produkciót láttunk ingyen és bérmentve – mert még csak nem is kalapoztak –, hogy nézése közben Pesten az állami cirkuszigazgatónak is elcsöppent volna a nyála. Egy (szintén) angol gitáros (meg fedetlen keblű, félig hozzátapadó barátnője a tértől fél percre, a Mercato Nuovo loggiájában ugyanekkor az éneklés oly gerincvelőt borzongató mutatványával szolgált, hogy Szeléna extatikus gyönyörébe majdnem belehalt, ami lehet, hogy egy regényalaknál nem is vehető ritkaságszámba, csakhogy a feleségemmel mi is sóbálvánnyá nyűgözve álltunk, és máig minden sejtemet átjárja az emlék varázsa. Ez tűnt el a Signoria teréről. Amiért valójában nevetséges volna a teret okolni. Mintha az ablaküveg lenne hibás, amiért az eső a lecsapódó korom lucskával bekoszolja. Csupán egy kép az, hogy a Signoria tere „húnyt csak”, mindöszsze mai világunk lenyomata. Annyira az csupán, hogy e mondat lényege akkor bontakozik ki igazán, ha el is hagyjuk a végét. Az első szavát pedig kurziváljuk. Így végre megfelelően ijesztő. Mindössze mai világunk. (Tartok tőle, hogy nyitottságában se dodonai már egy Piazza della Signoria-beli fiákeres előtt sem.)

4 üde Giottója: Az új festészet kútfője Giotto, miután már Dante fényes diadalt tulajdonított néki Cimabue fölött. Később Goethe hasonló véleményre jutott (jóllehet aztán kiderült, hogy a képet, amelynek kapcsán Giottót így aposztrofálta, nem is Giotto festette). Végül éppen a mi századunk – melyben a művészettörténet egész sereg tudományág friss eredményeivel és a modern technikai eljárások garmadájával folytatta és elmélyíthette a Giotto munkái körül folyó vitát, mindegyre több és több Giottónak tulajdonított mű szerzőségét megkérdőjelezve, többször egyenesen cáfolva, és a mű eredeti alkotójának személyét és életrajzi adatait is föltárva – éppen azt mutatja, hogy Giotto jelentősége, középponti szerepe nemhogy csökkent volna, hanem egyre erőteljesebbé válik, olyan kútfővé, forrástorkolattá, mely egymaga bőségesebb (gyarkorta fölkeresettebb) szomjoltó forrásvizet ád, mint a többi kútfő, Cimabue, Duccio, Cavallini együttvéve. (Bőségét a megjelent műtörténeti tanulmányok számával mérhetjük.) A megújuló érdeklődés ilyen virágkorában nem kis merészség (vagy nyelvi botorság?) volna üdének nevezni Giottót.

Giotto Campaniléje

Giotto Campaniléje


De annál kevésbé az, ha firenzei harangtornyára mondjuk, a Campanilére, az olasz föld talán legszerencsétlenebb dómjának az oldalán. Giottóról, az építészről és szobrászról nem sokat tudunk, a Campanilén kívül zavarbaejtően kevés az, amivel kapcsolatba hozhatjuk. Padovában a Cappella degli Scrovegni jelentéktelen épülete bizonyára nem azért őrzi a nevét, mert ő tervezte, hanem mert az ő – méghozzá csodálatos épségben megmaradt – freskóival van tele. A firenzei Ponte alla Carraia 1333-as összeomlása is fantáziát ingerlőbb dátum a Giotto vezette ujjáépítésnél. És bármennyire is ő volt a Dóm egyik építésvezetője, ezekről az évekről is legfeljebb az jegyezhető meg, hogy ha valóban Giotto elképzelései nyomán nyerte el a gigantikus épületszörnyeteg hátsó fertályának és oldalainak zöldfehér kőlap-borítását, úgy sokat köszönhet Giottónak, aki komor, de méltóságteljes csomagolásba rejtette a szörnyszülöttet – bár ez a tette azért percig sem hasonlítható össze Brunelleschi kupolájával. A Campanile viszont igen. A dísztelen, mégis ünnepélyes dómfalak jelentéktelenül kicsire sikeredett gótikus ablakaikkal (erről persze nem Giotto tehet) végeredményben legváltozatosabb szakaszaikban is egyetlen feladatot szolgálnak: tartják Brunelleschi remeklését. Érzékelésünket összezavaró nagysága már-már vetekszik a hegyek (sokszor leírt, megénekelt) igencsak zavarba ejtő, érzék-tévesztő hatásával. Ez a kupola a hegyövezte Firenze közepén maga is hegyként viselkedik. Távolról is közelinek látszik, de olyannyira, hogy szinte nincs az óvárosnak egyetlen olyan valamirevaló utcája, hová ne ez a kupola nézne le, méghozzá annyira szélesre terpesztetten, hogy mindössze keskeny cikkelye fér bele az utcaképbe, ez pedig még inkább azt hiteti el velünk, hogy mennyire karnyújtásnyi közelségben kezdődnek a Giotto elképzelése szerinti zöld és fehér kőborítású falak: mintha elegendő lenne néhány lépés, hogy már ott is légy a kupola tövében.

De Giotto Campaniléje is zavarba ejtő hatású. Csak kissé másként. Éppen üdeségénél fogva. Ez a tulajdonsága ugyanis a panorámát uraló magasságához azonos módon társul. Már messziről, sőt nagyon messziről is könnyed és csipkeszerű. Kamasz üdeséggel pompázik, amikor a részletek igazán még nem is vehetők sorra rajta. Logikánkat eléggé próbára tevő különösség. Mint a folytatás is, mert csupán ha a Dóm terére, a Campanile közvetlen közelébe érünk, akkor érzékeljük a Giotto életében már elkészült alap és a torony alsó szakaszának masszívságát, erejét és szigorú egyszerűségét. Furcsa élmény ez, fordítottja annak, amit a józan észlelés fokozatos kibontakozásának vélnénk.

5 lent a folyam tükörével épp az esik meg, amit Cocteau szeretett: Talán azzal kellene kezdeni, ki szereti Cocteau-t (ma, itt, Firenzében vagy otthon)? Akik a költészetet szeretik (vagyis elég kevesen). De még ennél is kevesebben, vélhetően (mert azok, akik nemcsak a versben kifejeződő költészetet szeretik, hanem olyannyira szeretik a költészetet, hogy úgy vélik: minden irodalmi műfaj, sőt minden művészeti ág élesztője, legközepe, azaz „istenujja”). Hát a költők szeretik-e? Ki, miért? „Kötött formát kíván tőlem a tinta / Máskor meg áradó kötetlen verseket.” A kötött meg az áradó (feltéve, hogy tudja róla), ki kötöttségéért, ki kötetlenségéért bizton szereti. Az is, akit bizarr kérdése jól eltalál: „Nem éreztél sosem, tárlatok kedvelője (…) vágyat, zavart varázst (…), hogy csókot lopj a szobrok ajakára?” És a nők, kivált a nőiesek minden mennyiségben (no persze a fent jelzett szűkös határon belül, s ott is csak akkor, ha hallottak felőle), de közülük is leginkább azok, akik magányukban nem Minotauroszt képzelik ágyukba, vagy éppen Marsot gátrepesztő ösztöké(jé)vel, hanem akinek még hízelegni tud Cocteau pajzán szófűzése Szókratészről: „Szegény bölcstől ne vedd zokon: / Csak a te nemed bája volt az, / Mit kedvelt az ifjoncokon.” Aztán még azok is szeretik, akikhez így szólt: „Hírhedt témáim az álom és a halál.” S nyilván vannak (mert mindig is voltak és lesznek), akik zöld frakkjáért szeretik, akadémikusi öltönyéért, mert akadémikusságát jobban elhiteti velük a verssorainál. És én is vallhatnék (végül) úgy, hogy nyelvöltés jöjjön rá válaszul ifjú költőink köréből. Mire? Íme: „Az árny cserét akar s minden Dantét ki rááll / Vergilius vezet”. Én ezért szeretem. De végül is az itt a kérdés, hogy Cocteau mit szeretett? „Pár pontos műszerem van: egy tükör, egy alkony. – / Nincs több, ez minden itt.” Így fordította Végh György szépen, a központtalanítást modernizálva magyar központozással. Hát igen! „Egy tükör.” Cocteau kevés filmet csinált, de tagadhatatlanul bennük a költészet élesztője. S mert igazat írt (és élt), főleg pedig a tükörrel, melynek síkjába belépve az élő a túlvilágon, a halott pedig síkjából kilépve az életben találja magát – már ahogy költők egymás közt szokták, úgy téve, mintha semmit se tenne, mutatja az utat. Persze egy film „tükre” kizárólag anyaghoz kötött lehet, hiszen még A költő vérét is (Cocteau filmcím) láttatni kénytelen, szintúgy, mint a szobatükör egyébként láthatatlan „viselkedését” is filmkockáinak tömegével – ahogy magam is megkísérelem az írott szó filmkockáival, versképével (a vers kénytelen anyaghoz kötöttségével, a nyelvvel) láttatni – szobatükör helyett – az Arno víztükrét, és benne azt, amit Cocteau (a költészet, amikor Cocteau-nak hívják) szeret.

« vissza | ugrás a vershez »

Könyvbolt az Orgyilkosok utcájában

1 balthusi fülkék: Balthazar Kossovski de Rola (1908), Reiner Maria Rilke unokaöccse, Balthus néven francia festő, sokáig a római francia intézet igazgatója. Egyre nagyobb jelentőségű, de mindmáig sokak által elutasított művész. A szürrealizmus enciklopédiájának írója, René Passeron sem tartozik rajongói közé. Íme egyik vitriolos mondata: „Balthus sok olyan szobabelsőt festett, amelyeken serdületlen leánykák kéjes ábrázolásának adják át magukat.” Mi lehet Passeron valódi baja, tudakolná az ember, mert hogy „a serdületlen leánykák kéjes ábrázolása” biztosan nem. Csak el kell olvasnunk, milyen hosszú dicshimnuszt zeng Passeron Bellmerről, a másik művészről, akire aztán igazán nagy hatást gyakoroltak a „serdülő leánykák”. Ám Passeron „tartózkodásának” oka hamarosan felszínre kerül. Nyílt arisztokrataellenessége nyilván motiválhatta a kékvérű Balthus fitymálásában. Valódi okát azonban maga árulja el: „Az effajta erotikának megfelel Balthus képeinek kissé szomorkásan akadémikus kidolgozása. (Az én kiemelésem.) Bizony, így vagyunk mi vonzódásaink és taszítódásaink kusza fonadékában. Minden lecsúszott volna Passeron torkán, kivéve azt, ami keresztben állt: Balthus „szomorkás” akadémizmusa. Amiből természetesen egyetlen szó sem igaz, de az általános közhangulatra sandítva mesterien lehet valakit általa kompromittálni. (Balthus különleges helyzete, az újra divatba jött arisztokrácia miatt – v. ö.: Lempicka mostani tündöklésével, ami korántsem érdemtelen – érdemes eltűnődni azon, hogy az efféle ravaszdi kritikusi immoralitás más esetben milyen károkat okozhat.

2 L’ Oiseau bleu: évszám nélküli festmény, bár rajta Rouault (1871-1958) kézírásával olvasható a címe. Mestermű. Női arc, melyben az Éden álomi megvalósultsága és soha el nem érhetése egyszerre létező valóság. Szebb egyensúlyát örömnek és tragikumnak soha senki nem teremtette meg különbül Rouault-nál (a XX. sz. nemcsak „legkatolikusabb”, hanem a kevés legnagyobb festőjénél), Kék madarában.

3 Crepax: Guido Crepax, a legfölkapottabb erotikus (ha úgy tetszik: porno) képregények rajzolója Itáliában. Sokáig ellenállt eldurvulásnak és lealacsonyodásnak, a siker azonban egyre inkább alámosni látszik vitathatatlan rajztudását.

4 Mauro: egy tipikus mai „fotóművész és költő” keresztneve, egy olasz David Hamilton-tanítvány, a mostani negyvenesek meglehetős nagymellényűségével. Amíg mestere, az erényekben is bővelkedő Hamilton erotikus albumait Baudelaire, Verlaine, Shakespeare, Rilke és Michelangelo versidézetekkel dúcolja alá, a mi fotósunk nem elégszik meg fényképei művészetével, nagy öntudattal lép Baudelaire és Shakespeare helyére is. Híg lirizálása azonban nyomába sem ér néhány fényképe költői – és erotikus – szépségének.

5 Pentecoste: Giorgio Vasari (1511-1574) „nem túl jelentős” festészetéről (ahogy egy magyar művészettörténésznél olvastam) Laura Corti egészen kiváló Catalogo Completójában két Pentecoste (Pünkösd) c. festményt is találtam. A Potsdamban levő vászonnál sokkal jobban magával ragadott a firenzei S. Croce templom olajjal festett fatáblája, az 1557-es Pentecoste, elsősorban lebegő angyalainak nagyon is valóságos nőkként való megfestésével. Vasari, aki néhány festőről írt portréjával nemigen nyerte el bizalmamat (Uccellóról elég gyalázatos amit összehordott), Cortonában került hozzám közel, egy altemplomi freskósorozattal. Manierizmusa pedig egyenesen ráirányította figyelmemet. Ha Breton ismerte volna, Androméda képéért, vagy makacsul visszatérő témájáért (a festő, akinek Szűz Mária áll modellt) joggal sorolhatta volna a szürrealisták előfutárai közé.

6 Csigécu-Ni: 1634 és 1706 között élt japán költőnő – eredetileg. A könyvbolt-beli japán lány szépségével és szomorúságával érdemelte ki a nevét. „Ki kergeti / a kertben most a lepkéket?” Lepkekergető mozdulatai voltak a legköltőibbek.

« vissza | ugrás a vershez »

Örökségherdálás

1 Tokajt: a Tokaji Írótábor (ha ugyan szabályosan írom a nevét) íróink, költőink évenként megrendezett tanácskozása.

2 Attilába lőtt: Gérecz Attila 1956. november 7-én a szürkület beálltával a Dohány utca még egyetlen működő telefonfülkéje felé tartott. Az útját keresztező Nyár utca Rákóczi útról nyíló torkolatában szovjet tank állt, rátelepedő tankistákkal. Befelé, a Klauzál tér felé figyeltek: moccan-e valami. Tudhattak a Dohány utcai Continental szálloda háborús romépületében meghúzódó szabadságharcosokról. Az utolsó ellenállási fészek volt a környéken, nem is akármilyen. Az előző napokban két tankjukat is levegőbe röpítették. A fokozott figyelés tehát nem volt véletlen. Gérecz Attila e szabadságharcosok egyike volt. (Mi azt is tudjuk, hogy éppen ő robbantotta föl a két tankot.) Ezúttal is a sötétedésben és szerencséjében bízott. Amikor a Nyár utca sarkára ért, egyetlen ugrással akarta átvetni magát a túlsó járdára. Előzőleg többször sikerült. De november 7-én nem. Vetődés közben érte a sorozat; hét golyó fúródott a testébe, közülük egy a szíve közepébe. A túlsó járdán már csak a holttest csapódott az asztfaltra. Gérecz Attila mindmáig letagadott, a század költészetéből bűnös gazemberséggel kitagadott költőnk. Jellemző, hogy a szabadságharc – és Gérecz halálának – 40. évfordulóján sem szerepelt a Tokaji Írótábor programjában. Istenem, írók, micsoda tulok-csordává fajultunk, micsoda barom-gyülekezetté!…

3 Csodák Terén: a Campo dei Miracoli a szentélytől a főbejáratig a Miracoli templomot három oldalról ölelő tér, amelytől csupán a templom északnyugati oldalán kanyargó Rio dei Miracoli keskeny csatornája választott el. (Két hidacskája viszont – a bejáratnál és a szentélynél – összekötött vele.)

4 Crisostomód: a S. Giovanni Crisostomo öreg, lombardeszk templom; mai arculatát még az 1500-as évek elején alakították ki. Csaknem minden nap elhaladtunk előtte. Az alábbi történetet nem én adom elő: Gí egyik napló-oldalát másolom ide. A dátuma: 1996. július 26. „Most is útba esik a S. G. Crisostomo. Kamil váratlanul bevon a kapuján: – Már rég jártunk itt. Félhomály fogad. Néhányan imádkoznak a padokban, mások gyertyát gyújtanak a giccs-szívekkel roskadásig megpakolt tucat-Mária-szobornál. Feltűnik egy, a bejárattal szemben ülő fekete hajú, középkorú, középmagas férfi, aki szúrós tekintettel figyel minden belépőt. Mintha közben jegyzetelne is… (Bevallom, zavar; rossz beidegződéssel fordítom el a fejem.) Hátunk mutatjuk neki, s a bal oldalon emelkedő Tullio Lombardo oltár domborműveit szemléljük, majd visszafordulunk a bejárathoz, hogy a Piombo által festett orgonaszárnyakat nézzük végig. Ekkor fény gyúl váratlanul, az alig látható festmény-alakok kiszíneződnek, élni kezdenek. Kamillal egyszerre fordulunk meg, tekintetünk egyszerre találkozik a megenyhült, mosolygó templomszolgáéval, aki int, menjünk közelebb, más mutatnivalója is van. Hozzá lépünk, majd vele együtt a szentélybe, ahol az újonnan restaurált Piombo-oltárt mutatja. Közben bizalmasan, fekete, csillogó szemét bátorítóan hunyorítva érdeklődik, melyik nemzethez tartozunk. Rossz tapasztalataimat félretéve én bököm ki, hogy magyarok vagyunk. Széles mosollyá tárul a biztató hunyorítás, szeme fölragyog: Magyarok?! Neki minden arany, ami magyar. Kövülten nézünk, hitetlenül, értetlenül. Még beljebb von s lázasan mesélni kezdi (magyarázatként az előbbi kijelentéshez): kicsi gyermekként élte át az ’56-os forradalmat. Édesapjával Albániában, minden este a rádiót hallgatták, a forradalomról szóló híreket. – Imre Nagy, Pál Maléter – mondja tiszta kiejtéssel, rajongással. Kabátja belső zsebéből nyűtt bőrtárca kerül elő. Óvatosan széthajtogatja a megsárgult, rongyosra olvasott újságcikkeket, a forradalom fakó, elszürkült fotóit. Közben mesél, mesél – a pillanat nagyszerűsége lenyűgöz. Néha bólintunk. Amikor zavarodott búcsúzkodás után lassan a kijárat felé indulunk, még utánunk siet, mondjuk meg, hogy hangzik magyarul: arrivederci. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra! Viszontlátásra!! – integet utánunk. Gyermeki öröm sugárzik róla.”

« vissza | ugrás a vershez »

A „Kertes Asszony” feddése

1 Fenicét: 1863-ban egy tűzvész már elpusztította. Ujjávarázsolták. Néhány éve ismét hozzáláttak teljes felújításához. Európa egyik legnagyobb befogadóképességű operája 2000 férőhelyével idén (1996) tavasszal már soha nem látott pompával ragyogott. Ám ekkor, már majdnem a legutolsó kárpitszegig megújulva ismét a lángok martaléka lett. Mindez még májusban történt. Amikor június elején Velencébe érkeztünk, a Fenice környéke – és nemcsak a hátborzongató nevű sikátor, az Orgyilkosok utcája közelsége miatt – nyomasztó, savanykás koromszagban úszott, állt körülötte a kordon és nyüzsögtek a kiváncsiskodók tömegét elterelő rendőrök. De kis idővel később, öreg este kószálva egyszercsak a S. Fantin téren találtuk magunkat, a Fenice előtt, ahol abszurd, sőt morbid látvány fogadott. A Fantint körülvevő vacsorázó és mulatóhelyek (mellesleg drágák és fényűzőek) roskadásig megteltek ruhakölteményekben pompázó hölgyekkel és valódi briliáns inggombjukat villogtató urakkal a teljesen kiégett Fenice koromszegélyű romablakaival szemközt, és imponáló eleganciával ettek, ittak. Az asztalok közepén ragyogtak a mécstartó üvegkelyhek, ettől pedig még morbidabbá vált a jelenet: mintha egy óriás ravatal tövében a halottért meggyújtott mécsesek rebbenő lángja mellett lakomázna az úri társaság. E képtől akkor sem tudtam szabadulni, amikor másfelé kóboroltunk. Hazavittem magammal a Suppie’ házba is. Így történt, hogy végül e kötet Csodátlan c. versének középponti jelképévé vált a Fenice, sorsom, hazai helyzetem kifejezésére.

2 Giardinid: állítólag még Napoleon rendeletére kialakított park; a Kert. A Velencei Biennálék középpontja. Kedvem szerint leginkább központi szemétlerakatának nevezném. Manapság olyan, mint egy alaposan megcsípdesett, torzonborzzá búbolt és elázott velencei galamb. Azzal a nem kis különbséggel, hogy még a legostobább galamb is az esőt (ami itt dézsából ömlik) eresz alá húzódva tölti. De a Giardini számára eresz sincs. Két Biennale között a kiállítás zárt területe körül e ziháló pusztulás törött szobrai és poros kavicsösvényei között kikívánkozik a kérdés: üzlet-e Velencének a Biennale? A hivatalos körök heves tiltakozása és a sok siránkozás dacára azt hiszem, igen. Csak hát, milyen üzlet, ez a kérdés. Szerintem olyan, mint a XVIII. sz-ban volt a sok főúri palota átalakítása játékbarlanggá és bordélyházzá. Velence szép kurtizán lett. Élni – akár jól élni – igazán lehetett belőle; csak hát „Adria királynőjének” kifizetődő volt-e az az életmód? A Giardini mostani elhanyagoltsága, a zárt rész elporladt sírokat idéző temető hangulata (ahová már új halottakat se igen temetnek) talán a velencei közszellem zavarodottságát tükrözi. A kurtizán rossz lelkiismeretét. Velencének van Biennaléja – de nincs művészete immár. Összefüggésbe hozható-e két tény? A vakaródzó velenceinek ez még kérdés. Bennem már évtizede kiforró felelet.

« vissza | ugrás a vershez »

A lélekoltó

S. Giorgio dei Greci

S. Giorgio dei Greci

San Giorgio temploma: sok görög és görögszármazású él Velencében, egész kolóniát alkottak egykoron. Az ő görögkeleti templomuk a S. Giorgio dei Greci. Eredetileg Sante Lombardo késő-reneszánsz stílusban építette. Szép a kupolája és izgalmasan ferde a különálló harangtornya. (Mostani dőlésszöge 170 cm körüli.) A görögkeletiek – tulajdonképpen csupa másodlagos művészi elemből mélységesen szelíd, csöndes szépségű összhangot teremtettek. Kupolája alatt az esti naplemente vöröses fénye egészen elbűvölő változásokat idéz elő a szerény ikonkép-másolatokon. Különösen két, sötét lepelbe burkolózó szárnytalan angyal (a Jézus megkeresztelkedését ábrázoló ikonokon ez a két, derékban meghajolt nőfigura elengedhetetlen résztvevője a szertartásnak) kel eleven életre a napsugaraktól. Mi szeretett halottainkon kívül otthoni Rátkay barátunkra gondolunk, „a képíróra” és ikonfestőre; de sok fal lenne itt, Velencében az ő munkái számára!… A San Giorgióban is jól érezné magát, nem zavarná a művészet szerénysége. De örülne annak, hogy talán az egyetlen templom Velencében, ahol óvakodtak az egyházi giccstől. Egy tiszta templom!

« vissza | ugrás a vershez »

Két amerikai Velencében

A Salute templom csigái

A Salute templom csigái

1 Salute csigái: a S. Maria della Salute talán a világ legszebb barokk temploma. Az igazat megvallva: se templom, se barokk; előbb inkább természeti képződmény, olyan szervesen egy a világával. Mindenesetre Velence olyan karakterjegye, amit ha kihagynék belőle, nemigen, nem egészen ismernék rá Velencére. És: a Dorsoduróra, mert a Salute is beletartozik monumentális mindenhatóságával. Olyan mindenható, hogy kupoláját légvonalban mérve is tekintélyes távolsága ellenére boldogan fedezhettem fel írószobám ablakából. Ehhez az elemi erejű együttlétezéshez képest mind a története, mind a leírása másodlagos. Noha az se kutya, hogy 1.200.000 tölgycölöpre építette Baldassare Longhena az 1630-as pestisvész elmúltával. A tölgycölöpöket még hatalmas kőtömbökkel is kitöltötték – nem is tesz benne sok kárt az idő múlása. De hogy csak volutáiról ejtsünk szót: nincs még egy barokk templom, melynek hátán ilyen hatalmas és tökéletes csigák napoznának. Ahogy a Salute nélkül Velence nem lehetne igazán Velence, a Salute is elképzelhetetlen a kupolát a tetőzettel összekötő óriási gömbölyded csigák nélkül.

2 a Tért: a Sz. Márk térről van szó, amely augusztus elején a Veneto tartományból beözönlött és marhakolompjaikkal éktelen lármát csapó tüntető parasztok nagygyűlésének volt a színhelye. A tüntetés – noha szervezői minden áron a Rómától való elszakadást erőltették volna – egyértelműen Velence kalmár-szelleme ellen szólt, a kereskedők ellen, akik bagóért vásárolják föl a tartomány mezőgazdasági termékeit, miközben óriási extraprofitra tesznek szert a minden árat megfizető, sokszor bizony pénzszóró és gazdag, de még többször csak tájékozatlan és naiv turisták szemérmetlen megfejésével.

« vissza | ugrás a vershez »

Porno

1 készül a filmje: A címe Le Giovanne debutanti. Szabályosan engedélyezett, forgalmazott videokazetta. Déli (calabriai) produkció. Természetesen a szövegben teremtett déli miliő, a léggyel teli lebuj és a tulaj, aki magával a rendezővel azonos, nem tényként értendő. Valami ilyesmi ugyan kiderül a film képsoraiból is, de én a film „művészeti színvonalát”, elkészültének „szakmai körülményeit” akartam jelezni általa.

2 ünnepi filmje pereg: utalás tavalyi velencei tartózkodásunkra. Az egykor híres velencei filmfesztivál színhelye nagy ünnepségsorozattal adózott a film 100 éves múltjának. A szabadtéri nyitány (a Campo S. Angelón 1995 szeptemberében) természtesen egy olasz film volt, az pedig emlékezetem szerint a címében is utalt – a kivételes alkalomra készült filmhez illően – a százéves filmtörténet harmatos-üde kezdeteire. A cseppet sem mestermű (de ki vár ilyesmit egy fesztivál nyitódarabjától?) igen tisztességesen, nagy elánnal, ám jóval kevesebb ökonómiával pattogtatta nevetéspatronjait, s bírta is harmadáig-feléig szusszal. Ott aztán a motor ugyan leállt, de a körülmények összjátékaként és Fortuna segítségével vitorlázó repüléssel sikerült elsiklani a film végéig. Szerény teljesítményével is igen alkalmasnak bizonyult rá, hogy a riasztó morális és művészeti süllyedést hozzá hasonlítva mérni lehessen.

3 Zampano: Fellini óriás filmszólójának (mely időtlen messze megelőzte későbbi nagyzenekari – wagneri összművészetű – munkáit), az Országúton-nak főszereplője Zampano, a XX. sz. emberevő állatembere. A pornofilm rendezőjére aligha illeszthettem volna ennél „beszélőbb” nevet.

4 Fellini: elsősorban a Federico Fellini film, Fellini-Casanova tragédia-föloldási kísérletének művészi nagysága és szépsége jogosítja föl a szövegbeli „holtan üvöltőt” a valóság – merőben ellentétes irányban lefelé zuhanó – rút és alávaló állapotának megbélyegzésére.

5 Magritte nője fa lett: Az egyik utolsó óriásnak, a belga szürrealistának van egy festménye 1927-ből. Címe: Découverte. Az olasz albumokban Scoperta címmel szerepel. A két szó egymást erősítő jelentését magyarul alkalmazva: födetlen fölfedezésnek, a nyers tény, valóság fölfedezésének mondanám. A Magritte-kép egy nő félaktja, amint bőrén egyre sűrűbben kiütköznek a deszka-mivoltot mutató fagyűrű-vonalak. Fává változása. 1927-re, a keletkezés dátumára figyelve: éleslátó előrejelzés.

6 Lépegető templom: Szenegál táncosnő c. versem 1966-ban jelent meg először, az Ördöggolyóban. A „lépegető templom” a versben maga a szenegál táncosnő – a nő.

« vissza | ugrás a vershez »

Az Éj jön

1 Dorsoduróban: Velence általunk legrégebben ismert kedves és otthonias sestiere (közigazgatási kerülete). Noha a Cannaregio-beli idei lakhelyünk meglehetősen messze esett tőle, gyakran tartottunk gyalogos, ide-oda kanyargó körutazást Velencén keresztül (Miracoli, Crisostomo, Ponte di Rialto, Campo S. Polo, az Orio tere, a Frari, S. Pantalon, vagyis Pantaleone érintésével át a Margheritára, azaz a térre, amely a Dorsoduro egész lenyomatát magán viseli. Még csak most érkeztünk be kedvenc sestierünk csücskébe, és máris mekkora öröm szétnézni a Margheritán!

2 Margherita: micsoda tér! Szépség és szegénység. Szamárhátíves ablakú gótikus mór palotácskák. Csaknem mind alacsony. Legtöbbször már a második emelet fölött kezdődik a velencei varázslat harmadik síkja (az első a riók vízi világa hidakkal, hídaljaikkal; a középső a tereké, terecskéké és palotáké, a Canal Grande palotaszegélye; a harmadik pedig) a háztetők világa, a zegzugos, ki-be ugró fecskefészek-manzárd-terasz sokaság: ládában nevelt fáival és lugasaival, futómuskátli és hortenzia-szőnyegeivel, éjszakai sárgás, zöldes fényjátékával, lampionfüzéreivel. Fentről a tér nincs szédítő mélyben, törzsvendégei arcról is felismerhetők. Ismerősek a dekadens szépségű, forró pillantású egyetemista lányok (köztük titkos és nem titkos költők, filozófusjelöltek, édes leszbikusok és lófogú, tűhegy térdű feministák), de a tér túloldalán a népes helyi családok is; a gazdagnak látszani akaró családfő, a nyakatlan, zsákszabású (hja a négy gyerek, az öt gyerek!…) olasz egyenanya meg a gyerekkoszorú. A tér közepén padtól padig totyorognak a sasszemű öregasszonyok, aludni iparkodnak a félig lerészegedett koldusok, és titkosan kerülgetik, mintha teljesen magukra hagyták volna őket, első, második gyerekük gondtalan játszadozását az éber fiatalasszonyok.

3 Carmine: a S. Maria del Carmine (gót és vöröstégla) templomának egyik bejárata a Campo Margheritáról nyílik. Ha szemünk megszokta a félhomályt, álomvilágban találjuk magunkat. Festői légkörben – de benne furcsa módon mégsem a festmények uralkodnak. A rőtmeleg színes fénylés elsősorban a főhajó festménysorozata alatti oszlopsor tetején álló faszobor-együtteseket emeli ki (illetve süppeszti ingerlő félhomályba). Valamennyi oszlopfő széttárt térdű, guggoló, cseppet sem szemérmes hím ördögfajzat, torz szatírkariatid. Elképesztő festett figurasor: kecskeszakállas fejük a rettentő súly alatt térdük közé, domborodó hasukra hajlik, melynek fehér takarásán illetlenül mély hasítékból domborodik elő a köldök csomója. A köldöknéző gnómok egy-egy szintén festett-fa-aggastyánt cipelnek a fejükön (apostolt, szentet, egyházfőt), akiket balról és jobbról két ledér angyallány ajnároz. A legmulatságosabb figura, a „konya agg” úgy áll, méltósága romhalmazán, mintha éppen tettenérték volna. Arcvonásaira ráfagy a malasztosság, inkább a csínyen kapott zavarával iparkodna menteni a menthetőt. Csakhogy igen meleg a helyzet: mögötte a két kis nőcikének még annyi ideje se volt, hogy mellbimbóját visszarejtse a ruhája alá. Régi templomaink profán jelenetekkel roskadásig tele vannak. Izzó erotikájukat már a XIII. sz-tól kezdve lépten-nyomon élvezhetjük. A Carmine faszobor-jelenete azonban egyedülállóan bűbájos. Primitív igazmondása akaratlanul is a lélekábrázolásban a legmagasabb rendű humor nyelvén fejeződik ki.

A Carmine templom faszobor-jelenete

A Carmine templom faszobor-jelenete

4 ki-be jártak a téren: A Margheritán mindig történik valami. Orgiáznak a zenebandák, parádéznak a mutatványosok. Itt még ma is egy városligeti virslievő verseny sörhabos handabandájával rendezik meg Velence költői fesztiválját. A dobogókat a meleg kőlapokra telepedve ülik körbe – persze ma már nem az ezrek, százak is csak gyéren, de ha figyelünk, a mosolyokból, legyintgetésekből, fejcsóválásokból és hisztériás tapsviharokból egyaránt kiolvashatunk hozzáértést, bennfentességet, fundamentalista vakhitet vagy elegáns és udvarias lenézést. Igaz, olykor a kávéházi teraszon hevülten camparizó költő és kísérő-koszorú számosabb csoportnak látszik a hallgatóságnál, de a második, harmadik pohár fölhajtása után a tér szüntelenül áradó életöröme ezt a szomorkás tényt teljesen eltakarja.

« vissza | ugrás a vershez »

A semmi homálya

1 Redentorét: július harmadik vasárnapja, a Redentore, a velenceiek egyik legnagyobb ünnepe. A XVI. század első rettenetes pestisjárványa elültével 1577-ben Giudecca szigetén a túlélők hálájuk kifejezésére templomot emeltek (Il Redentore). A templom fölszentelése óta a velencei családok ezt a szombat éjszakát hajón, csónakon töltik; jacht rajok úsznak ki az öbölből a tengerig, ott várják meg a hajnalt víg mulatozás közepette lampionos, virágos csónakjaikon, hogy a hajnali vízbe megmosva arcukat egész évben egészségesek és szerencsések legyenek. Az ünnep két fénypontja: utászok pontonhíddal kötik össze a Giudeccát Velencével, hogy a Redentore templom esti nagymiséjére száraz lábbal kelhessen át Velence népe az egyébként igen széles Canale Giudeccán. Estére a sziget hosszú, Velencére néző partja mentén az újgazdagok foglalják le fényes jachtjaikkal a legjobb helyeket: mintegy páholyból, innen nézik végig az éjféli egy órás káprázatos attrakciót, a híres tüzijátékot.

2 kinőttük: Palladio Redentore temploma belül üres. Kívül nagy, de szűk koponyára valló, fantáziamentes hideg építmény. Óriás csodálói (pl. Goethe) ellenére egyre szembeszökőbbek aránytalanságai és ridegsége. Annak idején már Vicenzában is kiábrándultan néztem Palladio sóbálvánnyá merevedett porlepte perspektíva színpadát. Akkor is nehéz volt megérteni, hogy a tengerre emelt Velencében, e fantasztikusan mozgékony és leleményes városállamban, mely Monteverdiben és a későbbi Goldoniban talált élvezetes művészi kifejezőire, hogy tehetett akkora befolyásra szert ez a – nevének egyik összetevőjére sem, a gömbre (labdára) és az Istenre sem ütő – nagy munkabírású, de mindent túlspekuláló erélyes férfiú, hogy csak egy paraszthajszálon múlt a Doge-palota leégése után 1557-ben az új, Palladio-féle palota fölépítésének leszavazása.

3 Ansuino da Forli: Világ Szeretője: „Az Adria kriálynője Európa kurtizánjává alacsonyodik” (Fajth Tibor: Velence) – a XVIII. századtól. A Biennálék kapcsán Velence kurtizán-szerepe teljes meztelenségében tanulmányozható. A kötet Énekek és imák részében A „Kertes Asszony” feddése erről a mai kurtizán-szerepről íródott.

4 Frari-lakó: a S. Maria Gloriosa dei Frari sekrestyéjében látható Giovanni Bellini csodaszép triptichonja 1478-ból (Madonna a zenélő angyalokkal). A Frari-lakó zeneművész a kép fuvolázó puttója. Népszerű csöppség; képeslapja bejárta a világot. Bellini képe és puttója korántsem a Frari egyetlen kincse. A Szt. Márk Bazilika mozaikjai után (azok besorolhatatlanul és ég-magasan a legelsők; legalábbis a XII. sz-beliek vitathatatlanul; sajnos a reneszánsz és a barokk nagyjai csődöt mondtak mozaikjaikkal), szóval a San Marco mozaikjai után nálam a Frari következik. Nem is értem, hogy vethetik össze a másik vöröstégla gótikus óriással, a Zanipolóval. Legjellegzetesebb pontjaiban mintha kivételes ízlésű látványtervezők akarata valósulna meg! Így mindjárt Tiziano csupa meleg, tűzragyogású színéből teremtett főoltára (Mária mennybevitele) esetében, melyet a gótikus ablakok látszólag szerény és dísztelen képsorozata szokatlan grafikusságával, világos-szépia és erős sárga színfoltjaival mesteri keretbe foglal, mintha csak a Tiziano-kép lángolásának kiemelésére készült volna. De el ne felejtsük a barátok kórusát – ebből a szempontból sem! Hallani olyan vélekedést is, hogy óriási, de a templomtetőhöz képest alacsony négyszögletű építménye megtöri a főhajó egységét. (Mintha a legnagyobbak évezrek óta éppen nem a főhajók kongón üres hoszszának „megtörésén” fáradoztak volna!) Nos: nagyszerűen töri meg, nagyszerűsége pedig mindjárt kétszeres. Először azért, mert a Tiziano főoltár diadalkapujául szolgál. Lenyűgöző hatású a két világos márvány lombardeszk dombormű-sorozat közül pillantani meg az Assuntát, Tiziano szelíd és harmonikus tűztenger-kompozícióját. A látványtervező ezzel a középen kétfelé váló márványfallal megint jelesre vizsgázott. Másodszor pedig azért nagyszerű ez az építmény, mert belépve a márványfal mögé U alakban tökéletesen megvalósult zárt térbe kerülünk, melynek bensőségesebb arányai lehetővé teszik, hogy elmélyülten gyönyörködhessünk a velencei fafaragó és intarzia-művészet szépségében. (Marco Cozzi és fia munkája az 1400-as évek közepéről.) A Frari kinccsel és férccel egyaránt tele van – ámbár vajon van-e még egy templom, ahol Keresztelő Sz. Jánosról két olyan páratlan remeklés látható, mint Donatello festett és Sansovino öregkori szobra? –, de a templombenső összképe olyan izgalmasan monumentális látványt nyújt, amelyben a zseniális még a másodrendűnek is vendégfényt kölcsönöz.

5 Stravinszkijt: Igor Stravinszkij úgy rendelkezett, hogy a San Michelén temessék el. Hatalmas, dísztelen gránitlap az övé, földre terülő, mintha anteuszi kapaszkodása táplálná halhatatlanságát. (1999-ben már nem láttam a tekintélyes gránitlapot. Közben meghalt az özvegy s az impozáns sírfedő helyett csalódottan a két szokásos méretű sírhely előtt ácsorogtam.)

A Szent Márk tér harangtornya

A Szent Márk tér harangtornya

6 Ujj: a Campanile a Sz. Márk téren. Szépen osztogatták neki a neveket. Ő volt a Padrone di Casa (a Háziúr) és sokszor célozgattak fallikus jellegére. Ahhoz képest, hogy már a XI. sz-ban építeni kezdték, gazdag és vidám élete volt. Mindössze kétszer omlott össze, másodszor 1902. július 14-én délelőtt 10 órakor. A Campanile viszonozza a velenceiek szeretetét: úgy esett össze, hogy haja szála se görbült senkinek. Ha a tér örökös nyüzsgésére gondolunk, bizony ez beillik csodának. A Redentore éjszakájának káprázatos tüzijátékát az előkelőség 54 m magasban nyíló loggiájáról nézte végig. (Mi, Gível az ablakunkból, egyszerre látva a Campanile magas loggiáját és a tüzijátékot.)

7 Attila, Béri telében: két börtöntöltelék jóbarát, a XX. sz. magyar költészetéből kiiktathatatlan, mégis belőle már 40 év óta száműzött költő. Két fiatal halott. Az 1929-es születésű Gérecz Attila 1956. november 7-én esett el hét golyóval a testében a szovjet tankokkal vívott esélytelen küzdelem során. Béri Géza, a másik fölkelő ’56-ot túlélte; ő 1979 karácsonyestjén önkezével oltotta ki az életét. 44 éves volt. E sorok írója próbálkozott elismertetésükkel, de barátaiból hiányzott az elemi tisztesség, a fűrészporfejűséggel, a gazemberséggel pedig nem bírt. Talán majd halott-korában ez is menni fog. Addig ez a kötet – többek közt – ennek az egyenlőtlen és kilátástalan küzdelemnek (útmenti) záróköve.

« vissza | ugrás a vershez »

Kékület-élen

1 templomközteseként: már a kötetnyitó Kín is utal rá, hogy tetőlakunk ablakaiból mennyi templomtoronyra és kupolára láthattunk a Zanipolótól a Sz. Márk Bazilikáig. Gí két Miracoli-fotója érzékelteti, hogy karnyújtásnyira emelkedett az ablakunk alatt. A Suppie’ ház bejárata a Campiello S. Maria Nuovára nyílik (egykor Campo Tiziano volt a neve, mert itt áll a festő öregkori palotája). Ez a terecske egy másik terecskébe torkollik, azon pedig éppen a Suppie’ kapuval szemben áll a S. Canciano templom ugyancsak kődobásnyi közelségben. E két templom „köztese” a Suppie’ ház.

2 khmer bellmerbaba-testtel: Hans Bellmer (1902-1975) a rajzművészet egyik XX. sz-i rendkívüli képességű mestere volt. A szürrealizmus enciklopédiájának szócikkében az áll, hogy azoknak a művészeknek az élvonalába tartozott, akik kiragadták a modern erotikát a puritán bűntudat és a közönségesség kötelékei közül. Bellmer két babasorozatot csinált; az elsőt 1935-ben mutatta be Egy kiskorú leányzó tagjainak montázsváltozatai címmel. 1938-as második baba-szériájához Paul Eluard írt költeményt (Homályos babajátékok). A khmer jelző hármas jelentéssel bír: hódolat Bellmernek, amennyiben művészetét a khmer ős-templomok időtlenségével és halhatatlanságával méri. Célzás a Homályos babajátékok költőjére és Max Ernstre, a festőre is, akik együtt keresték fel a khmer templomromokat, hogy művészetüket általa megújítsák. (A két német, Bellmer és Ernst jól ismerte egymást, a nácik üldözöttjeként egy dél-francia városka koncentrációs táborába is együtt kerültek.) Végül a Formosa terének valóságos zöldségárus lánya kambodzsai volt, khmer születésű (és szépségű).

« vissza | ugrás a vershez »

Időtlenedés

1 Suppie’ ház: nemesi palota a szegényebbek, tucatszerűbbek közül. Mai külsejét a XVII. sz-ban nyerte el. Talán ekkor alakíthatták ki – padlását megbontva – legfelső emeletét. A lakhelyünket. 87 nagy lépcsőfok vezet magasáig. Alighanem a következő nemzedék (a fiúk) diáktanyája lehetett. Bizonyára már akkor keveredett benne a puritánság az úri ízléssel; kecses székek, asztalkák, finom levélzetet alkotó aranyszegélyű tükrök sokasága, kisebb szobának beillő vaskos szekrényekkel, öblös almáriumokkal, festett ládával, súlyos – mondjuk ki – kocsmaasztallal, melyben akkor se lehet kárt tenni, ha tetején ropják a táncot, vagy tanulják a szerelmi fogásokat a szobalánnyal a fiatalurak; míg a meszelt falakról szigorú térképek lógnak, színes metszetek az akkori világ nemeseinek öltözési szokásairól. A Noble Hongrois aláírású metszeten pirosba öltözött szűk nadrágú magyar úr látható pödört bajusszal, prémmel szegett zöld mentében, karamellaszínű puha csizmában, meggyszínű, prémes kucsmával a fején. Derekán vastagon-buggyosan (már azt mondanám: törökösen) fehér kelméből, talán selyemből lazán csavart öv, rajta apró golyócskák fityegnek, netán gyöngyök. Az eredeti kevertség mára még tarkább képet mutat: a gyönyörű vonalú kecses székben több a szújárat, mint a fa, viszont a nappali alacsony mennyezetére Murano enyhén elfajzott ultramodern (és méregdrága) Tarantella üvegpókja került; a hálószoba eredeti, nagyon sötét és mozdíthatatlan bútorai, keleti faliszőnyege és finom indiai metszetei közé egy tökéletes keménységű, kétszemélyes pompás ágybetét nyomult! Bár legalább háromévszázados feketeségben dudorodott ki a fal és a mennyezet találkozásánál a szemöldökgerenda örökös szúpercegésével, és fekete, szőrös faférgeinek lassú körútjaival, a tarka összevisszaságba mégis némi összhangot teremtő háromszögletű apró sarokszekrények közé bekerültek a mai technika formatervezett készülékei, a telefon, a tévé, a video. Persze az „öreg ház” alattunk kezdődött. Ott már a (régen nem használt) konyha szinte egy egész rézedény múzeumot magába foglalt. A teremnyi szobák vedlő falain már szerény szekkók porladoztak, és a hatalmas fürdőszobában díszes csempével kirakva még tökéletes épségben kiszögellt a falból a calle fölé a magányos fülke, eredeti deszkaülőkéjén a nevezetes lyukkal – dísztárgyként. (Bővebben esik róla szó a Porno c. részben.) A palota valójában még egy szinttel lejjebb kezdődött, a család mostani ura és neje lakosztályával, a májbarna márványlépcsővel és a lépcsőház fénylő, halvány agyvelőárnyalatú márványburkolatával. Itt már a kovácsoltvas lámpák fénylettek a hólyagüveg mögül, nem hiányzottak a színes címerek, a láncos buzogányok, a keresztbe rakott lándzsák, kopják és kardok a spádétól a jatagánig. Lent, a mélyben egy tündéri campiellóra, terecskére tárult a palota kapuja. Mögötte az évszázadok óta változatlan aula a könyvtárba és a dolgozószobákba nyíló faragott ajtókkal, két, óriásoknak tervezett, támláján festménnyel tele paddal és egy koromfekete, díszesre szegecselt vaspántokkal alaposan megabroncsolt hajóládával, a kertre néző üvegajtó világító derűjével és a májbarna lépcsőzet ünnepélyességével még ma is szerette volna elhitetni a belépővel, hogy a fénykor óta semmi sem változott. Pedig a velencei nobilék kényszerű-kelletlen „modernizálódása” nagyon is borongó és cseppet sem fájdalommentes folyamat. A családfő ma keményen dolgozó mérnök és professzor; aki jóval szegényebb a velencei újgazdagoknál és a felújított palotáikat sorra megnyitó puccos „idegeneknél”, akik lassan fölvásárolják Velencét. Az öreg ház termei évtizedek óta nem látnak estélyeket és zsúrokat, zene legfeljebb a rádióból szól, s ha az esti órákban esernyőkkel telik meg az aula esernyőtartója, a „vendégek” ügyfelek, tanítványok: a családfő dolgozik. Számunkra a Suppie’ ház legfőbb értéke és szépsége lakásunk hét ablaka volt. Keletről, délről és nyugatról – ha éppen nem csavarogtunk – szünet nélkül özönlöttek látogatóink: Velence tornyai, tetőrengetege, sirályok és galambok, na és a tengeri égbolt, holdfényével és csillagaival, szeszélyes felhőjátékával és közelbe csapkodó villámú, kegyetlen fenségű viharaival. Ha hiszik, ha nem, egy-egy éjszaka az is előfordult, hogy a Miracoli alattunk levő, nekünk inkább háttal álló, 500 éve faragott ifjú kőangyala felénk fordult, hogy néhány szót válthassunk egymással.

2 Márkra: itt a Sz. Márk tér lagunai kijáratánál álló két gránitoszlop egyikére történik utalás; arra, amelyen Márk evangelista szimbóluma (és Velence címerállata), az oroszlán áll. A kötet más helyén (pl. Márk kupolái) a Sz. Márk Bazilikát, ismét más szövegrészben pedig magát a teret, Velence szívét, Napoleonnal szólva Európa legnagyobb tánctermét jelenti.

« vissza | ugrás a vershez »

Kín

A Santa Maria dei Miracoli templom

A Santa Maria dei Miracoli templom

1 a S. Maria dei Miracoli templom, melyről e kötet táblafotóját Gí nappalink ablakából készítette, reneszánsz mestermű 1480-ból; Pietro Lombardo a családjával építette. Ritkaszép ékszeres kazetta, kívül-belül márványberakású. Gyémántcsiszolók kifinomult arányérzékével épült; szerénysége csupa gazdagság, gazdagsága csupa nemesség.

2 a S. Maria Formosa templom kőcsúcsú harangtornya jól látszik a Miracoli tetején túl. Szikrázó napsütésben mintha csak az alatta zajló élet derűje tükröződne róla, ám ha tintafellegek tornyosultak mögötte, vakító-fehér csontgúlája kísértetiesen világított. A templom igazi átjáróház: a tér sarkába behúzódva a kétfelől is körbefolyó riók féltucat hídja rajta át közelíthető meg a legegyszerűbben. Kicsit csapzott, szegényes bensejébe a nagyművészet épp csak bekukkantott Bartolomeo Vivarinivel és Palma il Vecchióval, akinek oltárán S. Barbara üde szépsége ugyanolyan kellemes látványt nyújtott, mint a Bury Grammer School mezítlábas kórusának lányai, akik hangjukkal ugyan nem remekeltek, de édes és elfogulatlan viselkedésükkel pompásan beilleszkedtek a Formosa légkörébe.

A kórház és a Zanipolo homlokzata

A kórház és a Zanipolo homlokzata

3 Zanipolo: SS. Giovanni e Paolo, a dominikánusok óriási temploma. A tér szépségéhez méltó a kevés díszű vörös gótikus homlokzat. Szinte oldalából nő ki, ám gyönyörűséges félköríves márványfal-befejezésével az egész teret uralja a Lombardo familia által épített kórházhomlokzat. Városnegyednyi épületrengeteg húzódik mögé, a főkórház labirintusa. A reneszánszból a manierizmusba áthajló szobrász-ötletesség, márványreliefjeinek turbános alakjaival és a bejárat oszlopzatának már a szecessziót előlegező szimbolista dekorációjával a főkórház homlokzata a tér éke. A Zanipolo másik oldalán nyakat próbára tevő magas talpazatáról szinte átfúrja szúrós pillantásával a Mendicanti rió túlpartján álló házfalakat a kemény condottiere, Colleoni lovas szobra, Verocchio remeke. A Zanipolo belül üres hodály. A távoli kereszthajóig jóformán semmi nem töri meg a hosszanti falak egyhangúságát: a rájuk tapasztott síremlékek (még ha többemelet magasságúak is) belepréselődnek a fal síkjába, az emberi testnél gyakran kisebb szoborfiguráik pedig az irdatlan tér nyomásától még apróbbak és jelentéktelenebbek, mint a valóságban. De a Gianbellininek tulajdonított oltár elhelyezése sem szerencsés. Amióta restaurálták, most már egybehangzóan Giovanni Bellininek tulajdonítják. Sz. Kristóf térdének csontja és combjának fölfúvódott izomzata igen bántotta a szemem. Itt valami nincs tisztázva. Erre vallanak a predellaképek is meglepő fantáziátlanságukkal, kidolgozatlanságukkal. A kereszthajó valódi szépsége a hatalmas üvegablak, vele szemközt pedig a Rosario kápolna, ahol egy tűzvész elpusztította Tiziano, Tintoretto és Bellini képeit, ám A. Victoria erőteljes szobrai túlélték a lángokat, az elégett vásznakat pedig Veronese fiatalkori festményeivel pótolták. De hát minden lakás lakójára vall. A Zanipolo rideg atmoszférája sem csupán a látványtervezés mellőzéséből és a valóban kiemelkedő művészet hiányából keletkezett. Történt, hogy két magasabb rangú vendégpapnak misét készítettek elő a S. Domenico kápolnában. A csontos, ideges mozgású dominikánus hangosan imádkoztatta a gyéren gyülekezőket. Ám észrevett egy fedetlen vállú, nadrágszoknyájú turistanőt. (Hiszen nem Loretóban, vagy valamilyen hegyi kegyhelyen vagyunk, hanem Velencében, a turisták kedvenc célpontjában!) A pap megszakította saját imamondatát, sebbel-lobbal a turistanőnél termett és valósággal kipenderítette a templomból. Majd mintha dulakodásból érkezett volna, ismét az oltár elé állt, és kellemetlen hangján befejezte az imént abbahagyott imamondatot. Nem volt nehéz lemondanunk a Zanipolo további látogatásáról.

4 Gesuiti: A Fondamente Nuove-közeli Gesuiti templom a Cannaregio szegénynegyedének egyik megkapóan barátságos és festői részében áll. Timpanonos homlokzatán lobogó ruhájú, szenvedélyesen gesztikuláló barokk szobrai el sem árulják, milyen megdöbbentő kép fogadja a belépőt. Talán tenyérnyi hely sincs benne (kivéve a szegélyek arany cirádáit), mely ne márványberakásból állna. Zavarba ejtő és kiábrándító ez a jezsuita pompa a szegénység közepén! Az oltár elé terített szőnyeg sem szőnyeg: az is márvány. Egyházi ünnepek alkalmából a templomok oszlopait dúsmintájú drága szőnyegekkel vonják be. Itt egész évben áll az ünnep: de az oszlop aprólékos-keleties mintázatú szőnyege szintén márványberakás. Kétségtelen: a részletek, pl. egy-egy korlát kialakításában leleményesek, szépek, az egész mégis lehangolóan ízléstelen. A Gesuiti szöges ellentéte a Miracoli érett és tiszta ékszerdobozának. Nagy mesterek tönkrement (Tiziano) és már eleve gyenge (Tintoretto) képeivel telik be a pohár.

« vissza | ugrás a vershez »

Teremtés: szabadság – szabadságteremtés

Mellékóda Paolo Uccellóhoz és a Galla Placidia sírbolt mozaikrakó kézműveséhez

1 Sir John Hawkood, azaz Giovanni Acuto angol származású firenzei condottiere szoborszerűen megfestett freskója a firenzei dómban, a Santa Maria del Fiorében található; Paolo Uccello 1436-ból származó alkotása. Mantegna akkor ötéves volt.

2 madár nevű: Uccellót eredetileg Paolo di Donónak hívták; uccello olaszul madarat jelent. Az apróságokról színesen tudósító Vasari erről így ír: Uccello „a Medici-házban temperával néhány állatjelenetet festett vászonra; ezekben mindig nagy örömét lelte, és nagy igyekezettel dolgozott rajtuk, hogy jól sikerüljenek. Sőt, lakásában madarakról, macskákról, kutyákról és mindenféle különös állatról készített festményeket tartott, ugyanis szegény ember volt, nem tellett neki élő állatra. A madarakat kedvelte a legjobban, ezért ragadt rá az Uccello név.”

Uccello: Özönvíz (részlet)

Uccello: Özönvíz (részlet)

3 Szent Bárkafestő: Szent Bárkafestőnek az 1450 körül festett Özönvíz jelenetei miatt nevezem Uccellót. A firenzei Santa Maria Novella belső udvarának kerengőfalára festett freskókról még Vasari is kissé fölgyorsult szívdobogással ír (pedig bosszantóan lesajnálja, vállon veregeti Uccellót egyébként): „Kimondhatatlan művészettel, igyekezettel és gonddal ábrázolta rajta a halottakat, a vihart, a szelek dühét, a villámok cikázását, a derékba tört fákat és az emberek félelmét. Távlati rövidülésben megfestett egy halottat, akinek egy holló kivájja a szemét, és egy vízbefúlt kisfiút, akinek a teste felpuffadt a víztől. Különféle egyéb emberi érzéseket is kifejezett ezen a freskón: például látható rajta két, egymással viaskodó lovas, akik nemigen félnek a víztől, aztán egy nő meg egy férfi, akik iszonyatosan rettegnek a haláltól, egy bölény hátán ülnek, az állat fara már elmerült a sárban, s a két ember nem hisz benne, hogy megmenekülhet. Uccello e műve kitűnően sikerült, és igen nagy hírnevet szerzett neki.” Vasari mégis így kezdi Uccello életének ismertetését: „Paolo Uccello a Giottót követő kornak legkönnyedebb és legleleményesebb festőművésze lehetett volna, ha…” – ha nem érdekelte volna annyira a perspektíva. Vasari szerint Paolo „csakis a perspektíva némely nehéz és képtelen kérdésének tanulmányozásában lelte örömét; ezek elmésségük és szépségük ellenére annyira gátolták őt az emberi alakok ábrázolásában, hogy minél jobban megöregedett, annál rosszabbul oldotta meg az efféle feladatokat”. Csakugyan! Ötvenéves fejjel már nem telt ki tőle több, mint a folyosófalra festett Özönvíz sorozat! (És Oxford szemefénye, a hatvanas éveiből származó Éjszakai vadászat!) Milyen lesújtó, hogy ehhez a lapos, hetet-havat összehordó művelethez a magyar művészettörténésznek öt évszázad múltán is csupán ez a hozzátennivalója: Vasari „kissé karikaturisztikusan túlzó” ugyan, de „a pályakép és az életmű tárgyilagos méltatását nyújtja”. (Vayer Lajos: Az itáliai reneszánsz története, Corvina, 1982) Ha ez a tárgyilagosság, mit kapott volna szegény Uccello az elfogult ismertetőtől?…

4 A Galla Placidia mauzóleum Ravennában, a San Vitale templom udvarában áll. Nagy Theodoricus különös sorsú lánya, az utolsó római császárnő építtette, Krisztus születése után az V. században. Múmiája a XVI. századig látható volt, ekkor játszó gyerekek gyertyájukkal felgyújtották és porig égették. A mauzóleum mozaikberakású falain nincs semmi bizánci – „itt még az élet antik fölfogása”, a római stílus uralkodik. És a görög szellem.

5 Pallasz Athéné egyik neve: a Bagolyszemű (Tritogeneia), de mellékneve volt a Szűz (Parthenosz), az Anya (Méter) és az Előrelátó (Pronoia) is.

6 mondhatod együtt egy „alja” ókorival: Vagy éppenséggel mindkettővel, hiszen a frígiai Aisopos a Kr. e. VI. században és a macedon Phaedrus, Augustus Rómájában egyaránt rabszolga volt. Mindkettőt – állítólag – állatmeséiben megnyilatkozó bölcsessége tette szabaddá. Bár ami az ezopuszi mesék atyját illeti, fölszabadulását a delphói papság ugyancsak rövidre fogta: egyik verzió szerint egy ezüsttálca ellopása miatt, mások szerint „gúnyos megjegyzései”, a papokat leleplező szókimondása miatt a szikláról letaszították. Hű követője Phaedrus, a görög állatmesék latin megverselője holmi ezüsttálcák és a nyílt szókimondás káprázata helyett beérte az állatmesék hatos jambuszainak veszélytelenebb fényével.

7 Paolo hús-vér asszonya: Vasari írta Uccellóról: „Egy lánya maradt, aki jól rajzolt, meg a felesége; az asszony többször elmondta, hogy Paolo gyakran egész éjszaka virrasztott dolgozószobájában és a perspektíva törvényeit kutatta; amikor ő aludni hívta, Uccello így felelt: »Ó, milyen édes dolog ez a perspektíva!«” Ha már olyan visszatetszőnek találtam Vasari Uccellóhoz méltatlan gúnyolódását – és nem kevésbé ingerelt a magyar szakértő tradíciót tisztelő langyossága is –, úgy érzem, a szerzett sok jó percért cserébe, Vasari szellemet pezsdítő sok eleven mondatára visszaemlékezve, azt a mondatát is illik idéznem, amellyel kis Uccello-anekdotáját befejezi: „S ha ő csakugyan édesnek találta, nem kevésbé remek és hasznos volt azoknak, akik később az ő kutatásai segítségével tettek szert jártasságra benne.” Így igaz. Ha Mantegna fölnézett Uccellóra, abban bennfoglaltatott a perspektíva-kutatásai miatt érzett tisztelet is, amit főként Uccello barátja, Donatello, a szobrász közvetített el hozzá, amikor Padovában, többek közt egyik főművén, a Gattamelatán dolgozott.

« vissza | ugrás a vershez »

Toronyzene

1 A Palazzo Madamát a XVI. században a Mediciek építtették. Előbb pápák, királynők lakhelye. Ma a szenátusé.

2 ó-bazilika: A Szent Péter Bazilika helyén állt; ma az altemploma. (Egyik, csaknem mindig zárt folyosóján a mi, külön is ráccsal megközelíthetetlenné tett Szent István kápolnánkkal.)

3 A S. Maria della Vittoria jelentéktelen karmelita templom. A turisták tömegei Bernini Avilai Szent Teréz és az Angyal c. páratlan gyönyörűségű szoborcsoportjáért keresik fel.

4 Írógép: A Monumento Vittorio Emanuele II-t a római polgár elkeresztelte írógépnek. Hivalkodó, ormótlan márványtömege csakugyan egy régi, magas Remingtonhoz hasonlítható.

5 pápa emeltette: A Corte Savellát a barokk egyik pápája építtette börtönnek. Ma a Museo Criminale hűvös tárlata igazolja rémtörténete valódiságát.

A Bernini műhely híres nőalakjaiból

A Bernini műhely híres nőalakjaiból

6 A S. Maria del Popolo az egyik legkedvesebb (ha nem a legkedvesebb) római templomom. Hosszú századai alatt fölhalmozódó szedett-vedettsége (a „Bernini-Róma” kedvenc templomi riogatói, a koponyák és csontvázak „művészi” jelképei ellenére) mélységesen barátságos, már-már otthonias légkörű. Alighanem elsősorban „nőinek” köszönhetően, akik, noha eredeti rendeltetésük szerint angyalok, szentek, szibillák és más allegorikus alakok, kezdve Raffaello meghökkentően mai mozaikterveitől Pinturicchio festett szibilláin át Antonio Raggi lebegő óriás angyalszobraiig, vagy Francesco Salviati, a firenzei manierista izgatóan szecessziós, expresszionista freskóiig, legkivált a Chigi kápolna fűben heverő virágos-japános leányaktjáig, éppen a kápolna legnagyobb remeklése, Bernini Habakuk-szobra fölött diadémként ragyogva; legvégül pedig – ámbár a templom egészének derűs-kellemes légkörét elsősorban mégiscsak nekik köszönhetjük – a „Bernini műhely” (Ferrata, Raggi, Peroni, Rossi, Morelli stb.) által a főhajó ablakai fölé párosan ültetett, élettől duzzadó, már-már hús-vér testű lányok és asszonyok nagyméretű szoborseregéig. Hogy van-e közöttük, „akibe” Bernini zsenialitása lehelt életet, maradjon a művészettörténészek véget nem érő vitája. Legyen a mű jó, és nincs szükség csillogó nevű alkotóra. Ezek a „nők” pedig nem csupán jók, hanem nagyszerűek.

Bernini: Habakuk (alias Rátkay)

Bernini: Habakuk (alias Rátkay)

7 Átlósutcainak 25-30 éve kereszteltem el Rátkay Endrét, barátomat, a magyar festészetből mind a mai napig kiebrudalt zseniális festőt. Örömömre Bernini Habakukjában, ebben a ritka nagy zeneművek isteni humorát árasztó (s már ezért is kivételes remeklésű) szoborban Rátkay-Átlósutcai jellegzetes arcvonásaira, fejtartására és gesztusaira ismertem. S mert Gível igen-igen sokat időztünk a Chigi kápolnában, hármasban – no meg negyedikként Bernini angyalával, akinek nemcsak kópés-csibészes fellépése, hanem még az akcentusa is tősgyökeres erzsébetire vallott – jó nagyokat diskuráltunk (pótlandó otthoni mulasztásainkat).

8 cédrusfa: Az Aventinus halmán áll a S. Sabina Bazilika, a domonkosok középkori temploma. V. századi főkapujának még ma is látható egyik cédrusfa faragása szintén megörökíti Habakuk prófétát, akit ellenkezése dacára hajánál fogva ösztökél az angyal, hogy vigyen Dánielnek, az oroszlánok közé vetett másik prófétának némi elemózsiát. (Miként 12 évszázaddal később Bernini márványa is így ábrázolta Habakukot.)

9 Chigi kápolnája: Agostino Chigi, a dúsgazdag sienai bankár barátjával, Raffaellóval építtette a „Popolo templom” legizgalmasabb-varázsosabb kápolnáját, családi temetkezőhelyéül.

10 Caravaggio utolsó korszakának két monumentális olajfestménye is látható – és ingyen megvilágítható, ami nagy ritkaság Rómában! A „Popolo templom” belső békéjét és derűjét ugyancsak szelíd kellemességgel fokozza az itteni papi nagyvonalúság. Caravaggio egyik festménye: Saul-Szent Pál megtérése, a másik Szent Péter keresztre feszítése.

(Ez a régi jegyzet amikor íródott, Caravaggio két műve a főoltár emelvénye előtt, a bal oldalán fölállított ideiglenes paravánon volt látható – méghozzá kitűnően. Azt reméltem, hogy véglegesítik a két paravánt és többé nem dugják el Caravaggiót. Eldugták…) E kiegészítés az 1999-es Római toronyzenében látott napvilágot.

11 Donatella: Fellini nőanalízisei közül az egyik legmélyebb és összetettebb Donatelláé, A nők városában. Hódolva a film halott királya előtt, Gí jelzőjének választottam Fellini Donatellájának nevét.

12 A Palazzo Falconieri, a római Magyar Akadémia a Via Giulia 1. sz. alatt áll. XVI. sz-i épületét Róma egyik legszebb palotájának tartják. Kicsiny, a Lungotevere felől nézve nagyon kecsesnek tetsző palotácskájában (melléképületében) keletkeztek az 1994-es római verseim. Ezért nevezem magam „palazzina-lakónak”.

13 Chigi bankár igazi, nem a pénzét őrző, hanem művészetszeretetének, kifinomodott kulturáltságának „örök” hírmondójaként a maradandó értékű művészet bankjának nevezem a „Popolo templom” Chigi kápolnáját. Egy reneszánsz bankár olyan tulajdonságait őrzi, amely a mi XX. századi bankárainkból immár gyökeresen kiirtódott.

« vissza | ugrás a vershez »

Triptichon

Rákos Sándor Kettétört szonettjére ezt a levelet írtam a szonettjeim mellé 1994-ben:

Kedves, szeretett Sándorom!

Fél év ilyen alkonyati korban – tudjuk – már igen hosszú idő. Ha visszatekintek, hogy mit volt érdemes belőle megélni, szívtájékon kétütemű dobbanást érzek; egy fölívelőt: „még most is ennyit?”, és egy pinceüregbe lekondulót: „már csak ennyit?” A megmaradt egyszerre sok és kevés.

Bizonyos, hogy a sor elején Monika Rákos Sándor szonettjét olvassa föl. A fordulat váratlan. Már az alaphelyzet is teljesen illegális. Mert versmondók versenye zajlik – pedig a költészet már trágyadombon. Mert csekélységemről és -nek szól az egész verseny, akitől saját társai is elhúzódnak ama trágyadombon. Mert Monika tiszte a zsűrizés (persze már rég nem minősíti a minősíthetetlent, hiszen jól tudja, ezek a gyerekek csaknem mindenhez jobban értenek a versmondásnál), ezért roppant szokatlan, hogy a zsűri tagja ítélet helyett verset mond. Mert a Te versedet – éppen nekem és miattam.

Rákos Sándor Kettétört szonett
Kárpáti Kamil születésnapjára

Fő-ág

(köszöntő)

65 – és hány kín a szorzó
pörnek börtönnek vallatásnak
túlsúlyával amit vadorzón
nyakadba akasztott a század

Celládban is szabad maradtál
hámba törted a hazug időt
most gyáván meglapul a naptár
65 győztes éved előtt

Letört ág

(reflexió)

te tudod már hogy a rab dolga
milyen s azt is ha szabad volna
milyenné lenne itt a földön

hisz ahhoz kell csak hősiesség
hogy e csapdás lét néki tessék
különbnek mint akár a börtön

Mindez merő váratlanság és képtelenség. Úgy is viselkedem, képtelenül. Csak amikor vége, kezdem igazán megélni. Elföldelem (mint vad a későbbre szánt falnivalóját), és előveszem, amikor magam vagyok. Fölbátorodom odáig, hogy neked, a Magasban Állónak, az árnyékodat talán mégis körvonalazhatnám a papíromon. Így alakul üregi szonettem első sora – folytatva a Te utolsó sorodat. (Ahogy a lábtól indul az árny is.) Fejjel le kezdem a rajzolást, ezért is Fejreállt szonett a címe. Alcíme még nincs, mert először a nagybetűs Ablak – Platón és Szokratész Diotímája – nélkül is „hozza” jelentését.

Csakhogy félig már Rómában voltam ekkor. És másnap délben a bécsi gyorson test szerint is útban Róma felé. Mint tüdőbajra Davos, kezdte jótékony hatását gyakorolni a levegőváltozás. Jött a bestia élmény. (Ahogy sorról sorra leírva találod.) Csakhogy ha Füst Milán harmincason-negyvenesen „horgas” lehetett, miért ne állt volna bennem lesben a cserzett, aki fölismeri Diotímát, az örökkévalót a kandi pillanatban. A vers folytatott és elvitt Rómába engem. Mert a Gödörnyi rózsát ott írtam az első napon (még ki se csomagoltunk) két részletben. Az ottava után átszaladtunk a gyaloghídon a Trasteverére; köszöntünk Cavallininek (akiről most fölényesen állítják, hogy nem is Cavallini, már ami a mozaikot illeti a Santa Maria in Trastevere falán, mert a Santa Cecilia gonosz apácáinak fogságában sínylődő freskóról ezt még nem hallottam), aztán hazatérve amíg Gí összeütötte első ebédünket, én befejeztem a Triptichont. Ugyanis akkor már az volt, az lett; valahogy a lópotyadékban egy szem zab kicsírázott, földbe fúrta gyökerét, csöpp zöld angyalvállát (új hajtását) fölhúzta, mintha csak várakozna: „nos”? Nyomban ráismertem az én zab(i) rózsámra. „Bizonyos fokig” miért ne lehetne a kettő egy? Legvégül odaírtam, hogy Rákos Sándornak. És ezzel bennem is véget ért a szavalóverseny.

Következett Gí, aki az Accademia titkárságán legépelte, a posta, amely olaszos-lomhán Ungheriáig fuvarozta, a rögzítő, aki némi vakaródzás után készülő könyvembe beemelte, hogy végezetül Az ibolyántúli emberrel kívánhassak Neked és Monikának boldog Karácsonyt és Új évet, és minden jót, ami még a szegény ember(iség) mesebeli kincseiből e kívül-belül pucér jégkorszakosodásban számunkra megmaradt.

Sajna, a mese azonban már nem az Elmentek vadászni… dramaturgiája szerint alakult. Gí, a posta, a rögzítő meg a többi fogaskerekei közé kavics került. Csak nem vették észre. A gépmester volt a kavics. Aki egyik szombat éjjel magára hagyta a gépet, a festéket meg a papírt. Tán álmos volt szegény. Vagy ami még érthetőbb: szerelmes volt talán. Nem csak ágy várta. A festékre pedig rájött a föltűnési viszketegség. Túladagolta magát. És nem bírván fölgyülemlő energiájával, mindent összefröcskölt. Reggelig a gépmester nyilván nem aludhatta ki magát, mert behunyt szemmel az íveket átirányította a kötészetre. Ott derekas keménytáblába kötötték. Szembekötősdit játszottak közben, mert a baj csak akkor derült ki, amikor december elsején a könyv elkészült. A gyönyörű borítóval. Keménytáblásan. Kitűnő színes lapokkal. Nyomdamocskos belíveit erős cérnafűzéssel (holtomiglan-holtodiglan) gondosan egyesítve. A kár óriási. Csaknem az egész mennyiség eldobható. Kiút nincs. A nyomda ráfanyalodik az újranyomásra. De a karácsonyi megjelenés ábrándja szétfoszlott.

Lám, az élet kifogyóban, de sorsom csak nem akar kifogyni extravagáns fordulataiból. Ilyen következetes sorssal még nem volt dolgom.

Sándorom! Nagyon vigyázz az egészségedre, és nagyon vigyázzon Rád Monika, kinek a kezét csókolom.

Szeretettel ölel, Kamil

« vissza | ugrás a ciklushoz »

A lecke

Michelangelo: Pieta

Michelangelo: Pieta

Könnyebb lesz a befogadás, ha A lecke köré kirakosgatja a versbeli Lány kedvenc képeit e versek olvasója, hiszen csaknem minden kérdése és érve mögött egy-egy képzőművészeti élmény áll, kezdve Michelangelo Pietàjától, Dávidjától Medici síremlékétől Gauguin, Csontváry, Rousseau művein keresztül a „galambszakállú gödöllői piktorig”, azaz Nagy Sándornak, a pesterzsébeti plébániatemplomokban látható freskóiig, illetve üvegablak-festményeiig. Hála az utolsó másfél évtized megszaporodó képzőművészeti kiadványainak, e parányi kiállítás rögtönzése olvasólámpája fénykörében senkinek sem okozhat különösebb nehézséget. A mappák lapozgatása és a vers olvasgatása közben olvasóm kedvet kaphat ahhoz is, hogy a versbeli Lány egyéb utalásainak is utánanézzen a könyvespolcon. Pl. Michelangelo szonettjeinek vagy levelezésének Vittoria Colonnával; megismerkedjen Gauguin Noa-noa című könyvével és Csontváry vallomásaival.

Így – szinte észrevétlenül – regénnyé tágul A lecke, napokon át folytatólagosan olvasható és nézhető (mint egy tárlat, mint a film), vagyis helyesen és rendeltetése szerint: szinoptikusan, együttlátóan – melyért ezúttal is fogadja olvasóm a szerző köszönetét.(1987)

« vissza | ugrás a vershez »

Michelangelo: A Hajnal (a Medici-kápolnából)

Michelangelo: A Hajnal (a Medici-kápolnából)

Egy Mantegna-freskó talányos alakjához, Janus Pannoniushoz

1 Janus Pannonius 1458-ban írt verse Berczeli Anzelm Károly fordításában így hangzik:

Andrea Mantegna páduai festő dicsérete

Egykor Apelles igaz kegyelem jeleként fejedelmét
Úgy festette le, hogy rajta legyen a barát
Véle a képen; így most engem fest Galeotto
Mellé Pádua nagy mestere, hogy sohase
Váljunk szét ezután. Méltó szavakat nehezen lel
Thália, annyira jó s isteni szép ez a mű.
Múlnak a századok és eleven lesz még a mi arcunk,
Gyújt a szemünk, mi pedig régen a hantok alatt
Fekszünk már. A te műved az is, hogy tépjen a sors bár
Szét bennünket, a két régi barát azután
Is még itt marad. Annyira élnek ezek, hogy az ember
Szinte szavukra les, oly pontos a szem meg a száj.
Ennyire még a tükör sem képes az emberi arcot
Visszaragyogni, de tán még a patak vize sem.
Pontról pontra hasonlít ránk ez a mesteri festmény,
Minden része olyan, mint a miénk. Ugyanaz!
Mantegnám, ki teremtett? Merkur? az isteni sarj vagy?
S tán tejet is (noha szűz) égi Minerva adott?
Ész s művészet emelte magasra a római kort is
És te a régieken túlteszel, úgy remekelsz.
Nedves a képen az ajkam, az élet harmata rajta.
Mintha Apelles örök Vénusza lenne tiéd.
Bárhova nézz, nincs oly különös lény szerte a földön,
Mely csuda-ujjad alatt meg ne születne megint.
Nincs párod, Mantegna, a festők közt te az első
Vagy, mint egykor a toll mestere volt Titusod.
Majd ha csodálják már mindenhol benned a művészt,
S ismerik is nevedet szerte a föld kerekén,
Akkor emelkedj még magosabbra az égi világig,
S ott, hol örök tereken ködlik a messze tejút,
Fesd ki a menny ragyogó kupoláját, bárha ezernyi
Csillag fénye remeg, reszket a boltozatán
És ha te fested az ég boltját ki, jutalmad az ég lesz,
S fönt a dicső Jupiter mennyei trónra emel.
S festők istensége leszel. Leborulnak a költők
Is, hogy óhajukat szánd meg Uram, kegyesen!
Én is a hű Galeottóval neked áldozom eztán
Hálából, hogy e kép majd az utókor előtt
Is még őrzi frigyünket. E vers köszönet, neked írtam,
S ennyit Arábia dús illata, füstje se ér.

2 Marsilio Pazzo, Mantegna jóbarátja; róla festette a freskó hóhérát. A többiek is, akiket Vasari elősorol saját nevükön, vagy más név alatt, Padova értelmiségének színe-virágához tartoztak, csodálói, tisztelői voltak Mantegna művészetének.

Mantegna: Julius Caesar diadalmenete, „tüske-részlet”

Mantegna: Julius Caesar diadalmenete, „tüske-részlet”


3 Nemcsak Vasari értékítéleteivel kell óvatosan bánni (erről az Uccellóhoz szóló Mellékóda kapcsán majd részletesen írok), hanem adatközléseivel is. Különösen érdekes példája a mindenki számára tanácsolt óvatosságnak maga Goethe, akiről Rózsa György a Goethe-tanulmányok magyar gyűjteményének utószavában (Goethe: A műalkotások igazságáról és valószerűségéről, Corvina Kiadó, 1980) azt írja, hogy „a Mantegna és Raffaello festménysorozatairól írott szavai is tudománytörténetünk legszebb fejezetei közé tartoznak”. Nos, Goethe, aki naplójában azt jegyezte be 1787. szeptember 27-én: „Az eremitánusok templomában Mantegna festményeit láttam; ő azok közé a régi mesterek közé tartozik, akik bámulatba ejtenek”, nemcsak gyanakodva olvasta Vasari tudósítását Mantegna késői művéről, a Julius Caesar diadalmenetéről, hanem 1822-ben írt tanulmányának tanúsága szerint hosszadalmas és a legapróbb részletekre kiterjedő nyomozással – bizonyítási eljárással – mutatta ki Vasari tévedéseit. Mantegna táblakép-sorozata már Goethe idejében Angliában, Hampton Court királyi palotájában volt látható (még I. Károly angol király vásárolta meg Lodovico Gonzaga mantovai hercegtől, Mantegna pártfogójától), Goethe tehát fölkérte személyes ismerősét, az Angliában élő német származású Dr. Noehdent, aki több ízben is ellátogatott Hampton Courtba, és mint ahogy maga Goethe jegyzi meg tanulmányában: „mindaz, amit pontosan közlünk méret, alap, színek, állapot stb. tekintetében, az ő figyelmes szabatosságának a gyümölcse.” És mekkora német alaposságé! A Londonban élő Dr. Noehden úr nemcsak maga vizsgálta meg Hampton Courtban többek közt a hetedik táblaképet is, hogy igazolja Goethét, aki a festményről készült rézmetszeten hiába kereste a Vasari által leírt tövist (és hozzá a kisfiú megsebzett lábát), hanem mással is megvizsgáltatta. Goethének küldött beszámolójában, miután megállapítja: „lehetetlenség, hogy a művész ennyire kétségben hagyta és elrejtette volna azt a jelenséget, ha ilyen ábrázolással akart volna hatást tenni a nézőre”, így folytatja a levelét: „Hogy teljesen elfogulatlanul járjak el a dologban, megkérdeztem attól a szolgától, aki a Hampton Court-i kastélyban a szobákat és festményeket megmutatja, és akinek éveken át ez volt a feladata – egyébként gépiesen működő és semmi tudással nem rendelkező ember –, észrevesz-e olyasmit, hogy itt egy sebesült lábról vagy tövisszúrásról van szó a fiúnál. Látni akartam, milyen benyomást tesz ez az ábrázolás egy közönséges szemre és átlagos értelemre. »Nem«, hangzott a felelet, »ebből semmi sem látható: Szó sem lehet róla, a fiú sokkal derűsebb és vidámabb képet mutat, mintsem azt hihetnénk róla, hogy megsebesült«.” Természetesen a Hampton Court-i teremőr és Dr. Noehden szemében merőben más jelentőséggel bírt a Vasari által odaképzelt tövis hiánya, mint Goethe szemében. Amíg a szolga és a precíz ismerős csupán konstatálja a tövis nemlétezését, addig Goethe az apró hiányosságot Vasari képleíró módszerének kritikájára használja fel. „Csakhamar megérezzük az effajta előadási mód belső hiányosságait; csak zűrzavart támaszt képzeletünkben…” Vasari azzal, hogy „vaktában emel ki feltűnő jelenséget” (amilyen az anya, a nagyanya és a tüskébe lépett síró gyerek nemlétező jelenete), „kibogozhatatlan zűrzavart” támaszt, ahelyett, hogy „a különálló mozzanatokat világos és jól végiggondolt rendbe” sorolná.

Egyébként ezzel a tüskejelenettel valami egészen fura – és kicsit groteszk – dolog történik: minél tovább nézem a Hampton Court-i festmény tenyérnyi fekete-fehér reprodukcióját (sajnos, az eredeti helyett csupán ezt nézhetem), annál kevésbé zárja ki az olimposzi Goethe, az alapos Dr. Noehden és a Hampton Court-i teremőr háromszorosan egyező álláspontja annak lehetőségét, hogy az a bizonyos anyjára fölnéző gyermek igenis azért emeli magasba lábát, mert tüskébe lépett. Nem zárja ki. És ettől Dr. Noehden szabatossága meg a készségesen nyilatkozó „közönséges szemű” szolga véleménye kicsit gellert kap, kicsit a nevetségesség közegébe kerül. De ez csak a tüskejelenettel történő furaság egyik fele. Mert van másik fele is. Még furább. Az ugyanis, hogy Goethééknek bár ugyanúgy igazuk is lehet a tüske hiányát illetően, mint ahogy Vasarinak a tüskét illetően, egyvalamiben mégiscsak Goethéé az igazság: Vasari képleírási módszerének kritikájában. Lehet hogy Vasarira gyanakodva képzeletszülte volt a kiindulópont, ám az ily módon nem létező magból kisarjadó Goethe-i bírálat nem is évelő, hanem évszázadoló igazsággal virágzik. Nem elgondolkoztató?

Mantegna: Szent Jakab kivégzése

Mantegna: Szent Jakab kivégzése

Meglehetősen sok a homály Mantegna Szent Jakab kivégzése című freskója körül is. S bizony nemcsak arról van szó, hogy egy, a lábát magasra fölhúzó kisfiút megsebzett-e a tüske, vagy sem. Az első kérdés mindjárt az, hogy valóban látható-e Janus Pannonius az Ovetari kápolna falán? És ha látható, akkor a freskó melyik figurájában tisztelhetjük őt? Akármilyen kínos olvasmány a számunkra, először Giorgio Vasarit idézem (hogy miért kínos, sajnos olvasás közben kiderül): „az egyik jeleneten” (az Ovetari kápolnában) „megmutatta, hogy eleven személyeket és természetes tárgyakat éppen olyan jól tud ábrázolni, mint művészeti alkotásokat… Squarcionét, kezében lándzsát és kardot tartó pocakos figurának ábrázolta. Ugyanezen a freskón megfestette a firenzei Onofrio di messer Palla Strozzit, messer Girolamo dalla Vallét, az igen kitűnő orvost, messer Bonifazio Fuzimeligát, a jogtudóst, Niccolót, VIII. Ince pápa ötvösét és Baldassare de Lecciót; mindannyian jó barátai voltak. Valamennyiüket igazinak tetsző, kényes, csillogó fehér páncélban ábrázolta, amit kétségkívül nagyon szép stílusban dolgozott ki. Megfestette a szóban forgó képen messer Bonramino lovagot, és egy magyar püspököt is, aki igazán ostoba ember volt, egész nap Rómában csavargott, aztán éjszaka, mint az állatok, valamelyik istállóban húzódott be aludni. Mantegna az említett jeleneten saját magát, valamint Marsilio Pazzót is ábrázolta, ez utóbbit a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét. Így hát ez a mű, minthogy nagyon jól sikerült, fényes hírnevet szerzett neki.” Vasari ennyit írt, s ebből a freskóra utaló egyetlen fix pont a számomra Marsilio Pazzo neve, mert róla legalább közli Vasari, hogy mit csinál a képen: a hóhér személyében levágja Szent Jakab fejét. Erről pedig a szent mártíriumát bemutató sorozatnak csakugyan egyetlen freskójával kapcsolatban beszélhetünk – igaz, meglepően nagy eltéréssel. Ott kell tehát megtalálnom Janus Pannoniust is, ahol a hóhért.

Kardos Tibor Janus Pannonius arca c. tanulmányában (Janus Pannonius versei, Szépirodalmi Kiadó, 1978) tárgyunkról a következőt írta: „A kettős arckép, melyet Mantegna készített, sajnos elveszett. Azonban megmaradt Mantegnától egy gazdag, szép freskósorozat a padovai Eremitani Szent Kristóf mártíriuma kápolnájában. Giorgio Vasari, az első jelentékeny művészettörténész egy olyan megjegyzést tesz, melyet Balogh Jolán már felhasznált bizonyítására, de a Janus-kritika nem értékesítette. Vasari szerint Mantegna az Eremitani falára csupa kortársat festett polemikus célból: egy festőtársa gúnyosan kétségbevonta ugyanis arcképfestői kvalitásait. E kortársak közé odafestett »egy hóbortos magyar püspököt, aki nappal Róma utcáit járta, éjjel pedig istállóban aludt«. Valóban ott látunk a freskón egy húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjút. Szeme tündöklik, arccsontja kissé kiugrik, alakja egyáltalán nem robusztus. Azt mondhatná valaki, hogy Janus 1458-ban, amikor tanulmányait bevégző, utolsó itáliai körútjára indult, még egyáltalán nem volt »magyar püspök«. Azonban már 1454-ben híre járt, hogy rövidesen püspök lesz, vagy már az is. És különben is a hagyomány már visszatekint reá, későbbi állapotából, a püspökséget tulajdonítja olyan valakinek, aki még csak várományosa volt e rangnak.” Láttuk, Kardos Tibor megszelidítve idézi Vasarit, de amit Janus püspökségéről mond, igen elfogadhatónak látszik. Ám a többi közlendője némi nehézséget okoz. Mindjárt a húsz év körüli, világítóan okos és szép arcú ifjú. A freskón ugyanis, tisztes távolságban a dombra fölkaptató úton három ifjú áll. Az egyik leszegett fejjel, könyökével dől a sziklaperemhez; a középső messze kitekint a képből, nemcsak fejét, vállát is elfordítva a kivégzésről; a harmadik ifjú csípőre tett jobb kézzel a földön heverő szent körül állókat figyeli. A lehajtott fejűnek alig látszik az arca. Csak boltozatos, széles homloka világít. A középső arcán éppen a szem áthatolhatatlanul sötét árnyékában ül. Talán csakugyan a harmadik ifjú vonásai a legkecsesebbek, arckifejezése a legrokonszenvesebb. Ő a világítóan okos és szép arcú Janus? Talán igen. Örülnék neki. De megtalálható-e ilyen könnyen azon a képen Janus, amelyben a pocakos, lándzsás Squarcionén kívül magát Mantegnát is hiába keresem?! Nincs ott, ahol Vasari állítja. Az egész freskón a szentet és néhány igen távoli, a felismerhetetlenségig apró alakot leszámítva, tizenegy férfi van (meg egy-két félig vagy háromnegyedig eltakart test). Közülük az egyik sisakos lovas háttal áll; egy másik, sötét köpenybe burkolózó férfinak csak a homloka és a szemöldöke látszik, arcát a kép előterében korlátra hajló alak teljesen eltakarja. Vasari, idézett képleírásában tíz alakot nevez meg, s ez majdnem megfelel a freskón látható alakok számának – jelzői, meghatározásai azonban zavarba ejtenek. Nemcsak amiatt, mert nincs „lándzsás, pocakos Squarcione”. Lándzsa az egész képen kettő ha van; egyik a háttal álló lovas kezében, a másikat a kivégzéstől távolabb álló három ifjú közül a középső fogja. És nemcsak Mantegna fölismerhetetlensége miatt. Mellesleg a kb. tíz évvel későbbi Mantegna arcvonásait ismerjük; a ma Berlinben található kép bal oldalán a háttérbe festette bele magát Mantegna, a kisdedet magához vonó Máriában pedig feleségét, Nicolosia Bellinit örökítette meg. (Mantegnának ezt a Madonna-képét csaknem teljesen átvette Nicolosia öccse, Giovanni Bellini is, Mantegnát azonban elhagyta a képről.) De a hiányoknál van egy nyugtalanítóbb mozzanat is. Vasari ugyanis ezt írja: Mantegna „Marsilio Pazzót is ábrázolta… a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét.” (Az én kiemelésem.) Zavarom tetőfokára hág, mert akit én Pazzóval azonosítok és hóhérnak vélem, iszonyatos bunkót emel a feje fölé, nem kardot vagy bárdot. A fölemelt bunkóval pedig nem a szent fejére készül lecsapni, hanem alighanem arra a szerkezetre, kivégző eszközre, amit hitetlenkedve bámulok: a francia forradalom nyaktilójának hátborzongatóan primitív ősét vélem fölfedezni a tákolmányban. Hát a rómaiak már alkalmazták volna?! Mantegna freskója ettől még iszonyatosabb, mert a néző nem a szenvedést kioltó végső kardcsapás pillanatát éli át, a lesújtó bunkó nem a szentet éri közvetlenül, csupán az ördögi szerkezetet hozza működésbe. Világosnak tűnhet, mennyire nem mindegy, hogy a kép leírója Szent Jakab fejének levágásáról beszél, miközben a hóhér bunkót emel a magasba. Vajon Vasari nem látta volna meg ezt a különbséget? S ha nem látta meg, annak talán éppen az a magyarázata, mert Mantegna freskóját csupán hallomásból ismerte? Fölháborító találgatás (elismerem) – pedig fékezem magam. Ki sem mondom, mi minden jár eszemben, mai tekintélyes műítészek, műtörténészek leíró módszerei például… De bárhogy is áll ez a kérdés, ott tartunk, ahol az előzőekben, a nevetségesnek tűnő apróság, Vasari „tüskéje” taglalásakor. Csak nyugtalanítóbbak, megszégyenítőbbek a méretek, és boldogtalanabbul vizsgálódhatunk.

« vissza | ugrás a vershez »

Fiamnak

1 René Magritte: (1898-1967) „a festészet nagy látnoka”, ahogy írták róla, 1925-ben csatlakozott a szürrealistákhoz, de ötéves párizsi tartózkodás után visszatér (visszamenekül?) belgiumi szülőföldjére, ahol megteremti magában álló, klaszszikusan zárt és pontosan láttatott, tárgyias szürrealizmusát. Kővé vált szobabelsőit, emberalakjait, gyümölcs- és állatábrázolásait kisgyerek korom óta csodálom.

2 michelangeloi vénség: Charles de Tolnay Michelangelo c. művében (Corvina Kiadó, 1975) bukkantam rá a következő, a költészet mai állapotára, főként pedig a helyzetére meghökkentően jellemző mondatra: „A Cumaei szibilla (Cumaea) elrévült tekintetű idős nőalak, mintha már elveszítette volna anamnézis (= látnoki) képességét: bizalmatlanul olvasgat a bölcsesség könyvében.” Michelangelo festette ilyennek a Cumaei szibillát a Sixtusi kápolna mennyezetére. Ha a költészet mai helyzetére gondol az olvasó, vajon nem jelenik-e meg szeme előtt ez a michelangelói alak? Ahogy ereje már a múltnak szól – de így is monumentális. Csak varázstalanabb. Hajdani szépsége rekonstruálására mintha egyre kevesebb lenne a szándék. Ki látja környezetében szép, ifjú lánynak (aki volt)? A Cumaei szibilláról kinek jut eszébe, hogy – egy hajdanvolt múlt időben – ő is olyan lehetett, mint a Delphói szibilla, akit Michelangelo „fiatal, nagyon szép szűznek ábrázolt: tágranyitott szemmel szinte reszket a belső élmény iszonyatos erejétől”. Hát nem a költészetről van szó itt?

3 Európa eső után: Max Ernst (1891-1976) és a XX. század egyik főművének ez a címe: Európa eső után. 1940-ben, a világháború közepén festette a Saint Nicolas-i internálótábor és a campfranci határállomás között vergődve, amikor a németek és Mussolini olasz hadai elözönlötték Franciaországot, s Max Ernst személyét és festményeit – jelképesen, de joggal mondva: a modern művészetet – egy állomásfőnök segítsége („Uram, én tisztelem a tehetséget, én bámulom önt!”) kimentette a háború poklából; Max Ernst Lisszabonba, majd Amerikába szökhetett.

4 picassói ló nyakán hurcolt lány: A magyarított F. Hazan lexikonban (A modern festészet lexikona, Corvina Kiadó, 1974) Frank Elgar (F. E.) Pablo Picassóról írt szócikkében ideillő mondatot találtam; muszáj idéznem: „Abban az életkorban, amikor általában még üveggolyóval szokás játszani, Picasso már muzeális értékű képeket festett.” Íme, még egy világbíró csodagyermek és -ifjú, egy zseniális tizenéves! És nem a XIX. század óta polgárjogot nyert csodagyerek-balhit szellemében sápkóros, nyamvadt, korán hamvába haló, hanem az igaziak, a Mantegna sorából való. Aki „1961-ben, amikor barátai és csodálói tömegesen utaztak Mouginsba, ahol akkor lakott, hogy megünnepeljék nyolcvanadik születésnapját, olyan fiatalos Picassóval találkoztak, amilyennek kezdettől fogva ismerték”. Pablo Picasso (1881-1973) annyira egyetemes fejedelme a modern képzőművészetnek, hogy azok is ismerik (hallottak róla, ismernek tőle valamit), akik elkerülték a festészetét. „A picassói ló” és a „nyakán hurcolt lány” (bár a rajzon inkább a nyak tövén, a hátán hurcolja az a ló a rajta keresztben fekvő lányt) Picasso Minotaurusz sorozatának egyik rézkarcán látható.

5 Lázár: János evangyélioma 11, 1-45.: „32. Mária azért a mint oda ére, a hol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. 34. És monda (Jézus): Hova helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! 35. Könnyekre fakadt Jézus. 37. Némelyek pedig mondának…: Nem megtehette volna-é ez, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg? 38. Jézus pedig újra felindulva magában, oda megy vala a sírhoz… 39. Monda Jézus: Vegyétek el a köveket. Monda neki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos. 40. Nem mondtam-é neked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? 41. Elvevék azért a köveket onnan, a hol a megholt feküszik vala… 43. (Jézus)… fennszóval kiáltá: Lázár jöjj ki! 44. És kijöve a megholt, lábain, és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orczája kendővel vala leborítva. Mondá nekik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.” (A Károli Bibliából.)

6 Jairus: Lukács evangyélioma 8, 41-56.: „41. És imé eljöve egy ember, kinek Jairus vala neve, ki a zsinagógának feje volt; és Jézus lábai előtt leesvén, kéré őt, hogy menjen be az ő házába; 42. Mert vala néki egy egyetlen leánya, mintegy tizenkét esztendős, és az halálán volt… 49. Mikor még a szó szájában vala, eljöve egy ember a zsinagóga fejének házától, mondván neki: Meghalt a leányod; ne fáraszd a Mestert! 50. Jézus pedig mikor ezt hallotta, felele neki mondván: Ne félj; csak higyj, és megtartatik… 52. Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt; ő pedig monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem alszik. 53. És kinevették őt, tudván, hogy meghalt. 54. Ő pedig mindenkit elküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel! 55. És visszatérve annak lelke, és azonnal fölkele; és ő parancsolá, hogy adjanak neki enni. 56. És elámélkodának annak szülei…” (A Károli Bibliából.)

7 harka: Kiskamasz koromban, 1944 tavaszán családom a bombázások elől elmenekült Maglódra. A sokgyermekes családban, amelyik befogadott, az apróbb gyerekek tiszte volt gondoskodni a mindennapi főzéshez való tüzelőről. Messzire, egészen a túzbereki erdőkig vándoroltunk száraz gallyak, faágak után. Ott kötöttük harkába a gallyakat. Használhatatlanságig szétrongyolódott zsákkal olymódon átkötött nagy rakás gally volt a harka, amelyből két zsákszár kígyózott elő, hogy a mellünkön, az állunk alatt megcsomózva, hátunkon a rakományt hazáig szállíthassuk. – Ami pedig „az ég ezüstös halálmadarait” illeti, a maglódi határban én is találkoztam olyan repülővel, amelyik hadi célpontnak nézte és géppuskatűzzel árasztotta el a harkát cipelő, mezítlábas gyerekbandákat.

8 A lelőtt Lennon zongoráját: 1983-ban, New Yorkban árvereztette el az egykor hőn imádott özvegy, Yoko Ono.

9 Werner Heisenberg: A rész és az egész – Beszélgetések az atomfizikáról (Gondolat Kiadó, 1975) című könyvében leírja, hogy még diák korában Münchenben egy délután vadidegen fiú állította meg az utcán: „Tudsz róla, hogy jövő héten ifjúsági gyűlés lesz a Prunn kastélyban? – kérdezte. – Mindnyájan ott leszünk, rád is számítunk. Minél többen, annál jobb! Megbeszéljük, milyen jövőt építsünk magunknak!” Heisenberg elment a gyűlésre. „Sok beszéd hangzott el aznap – írja könyvében. – Jómagam sokkal bizonytalanabb voltam, hogysem csatlakozhattam volna a vitához, de erősen figyeltem, és megint elgondolkoztam a »rend« jelentésén. A szónok szavai nem hagytak kétséget: Különböző rendek között, a fenntartásukra irányuló legőszintébb igyekezet ellenére is, kenyértörésre kerülhet sor, és az összecsapás eredményeként a rend kiáltó ellentéte kel életre. Az lehet a magyarázat – gondoltam –, hogy e rendek csak töredékesek, részlegesek, a központi rend testéből letört darabkák; lehet, hogy megtartották teremtő erejüket, de nem irányulnak többé a mindent egyesítő középpont felé. Minél tovább hallgattam a beszédeket, annál fájóbban tudatosult bennem a középpont hiányának érzete. Kis híján fizikailag szenvedtem, de képtelen voltam felfedezni a középpont felé vezető utat az ellentétes vélemények rengetegében. Így aztán csak múltak az órák, a beszédek szaporodtak, és nyomukban ismételten fellángoltak a viták. Egyre hosszabbak lettek az udvar árnyai, míg a forró nappal szürkés alkonyatba, ez pedig holdfényes éjszakába hanyatlott. Még egyre folyt a beszéd, amikor egyszer csak egy fiatal hegedűs lépett ki az udvar fölé nyúló balkonra. A lárma elhalt, míg a hegedűs, magasan felettünk Bach Chaconne-jának első csodálatos d-moll akkordjait intonálta. És én hirtelen és teljes bizonyossággal éreztem az eddig hiába vágyott középpontot. Az alattunk húzódó, holdfényben fürdő Altmühl-völgy épp elég okot adhatott volna valamiféle romantikus átlényegülésre, csakhogy most nem erről volt szó. A Chaconne tiszta zenei frázisai hűvös szellő gyanánt érték lelkemet; szétkergették a ködöt, hogy tisztán meglássam a mögötte tornyosuló struktúrákat. A muzsika, a filozófia, a vallás nyelvében mindig van egy ösvény, mely a középponti rend felé vezet; napjainkban nem kevésbé, mint Platón vagy Bach korában. Ez az Altmühl-völgyében közvetlen élmény révén vált bizonyossá bennem.”

« vissza | ugrás a vershez »

Mellénk ül Gaál Imre, negyediknek

1 Gaál Imre: (1922-1964) boszorkányos tehetségű rajzoló, festő, Piero della Francesca, Uccello, Mantegna falusi-külvárosi tanítványa, „egy pesterzsébeti európai”. Ha Szőnyit, Bernáthot, pláne Poór Bertalant vallotta volna mesterének, szép, szabályos képcsarnoki piktor lehetett volna, tipikus magyar festő – így azonban szűkös volt számára minden hazai birkakarám. Az ő internálótábora Pesterzsébet volt; negyvenkét éves korára a szesz végzett vele; soha nem keresett annyit, hogy tisztességes vászonra, fára, papírra jó festékkel, jó ecsettel dolgozhatott volna. Barátja, Csillag Tibor verseiből görög félistenként lép elő. Én a héroszokat még józan állapotukban sem igen viselem el a környezetemben, ezért sokszor kitértem az útjából. De egyetlen élő festő-kortársam se segített nekem annyit Olaszországban, hogy a régi nagyokhoz egyszerű, járható utat találjak, mint éppen az immár halott Gaál Imre és az ő emléke.

Gaál Imre: Sárkányeregetők

Gaál Imre: Sárkányeregetők

2 Charles de Tolnay: Tolnay Károly (1899-1982) művészettörténész, valószínűleg a XX. század legnagyobb Michelangelo-kutatója, haláláig a Michelangelo múzeum, a Casa Buonarroti igazgatója volt. Mondatom arra utalás, hogy Tolnay disszertációját Hieronymus Boschról írta (1937-ben közreadott nagy Bosch monográfiájának is ez képezte az alapját), míg Michelangelo-kutatásának öt hatalmas kötete csak jóval később Princetonban (USA), 1943 és 1960 között látott napvilágot.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy római hátív tüzetes leírása

Mantegna: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik (részlet)

Mantegna: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik (részlet)

1 Jakab: Az 1944. március 11-i bombázáskor elpusztult Mantegna freskók egyike: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik.

2 Francesco Squarcione: padovai festő, aki Andreát, a nyájat őrző fiút magával vitte Padovába, s nemcsak tanítványává, de fiává fogadta. Tekintélyének, műhelye jó hírének kétségtelenül része lehetett abban, hogy Andrea még a reneszánsz századaiban is szokatlanul fiatalon fontos egyházi megrendeléseket kapjon. S nemcsak az eremitánusoktól. „Még mielőtt tizenhetedik évét betöltötte volna, elkészítette a padovai Santa Sofia főoltárképét, mely mintha nem is valami ifjú kezétől származna, hanem nagyon gyakorlott öregemberétől”, írta róla Giorgio Vasari. Mantegnának ez a képe is elveszett, de New Yorkban őrzik kisalakú képét, A pásztorok üdvözletét, Sao Paolóban Szent Jeromos vezeklését, Frankfurtban pedig Szent Márk képmását – mindhárom mű a tizennyolc éves Mantegna alkotása, s mindegyikre pontosan illik Vasari idézett megállapítása a Santa Sofia főoltárképéről.

3 Nicolosia: Squarcione éppen Nicolosiára, a Bellini-lányra – vagy még inkább talán az egész Bellini családra lett féltékeny, amikor megtudta, hogy a fiaként nevelt és pártfogolt Mantegna Nicolosiát feleségül veszi. Erre a hírre, ahogy Goethe mondja, „az első, atyai mester féltékeny vonzalma féktelen gyűlöletbe, segítő szándéka üldözésbe, dicsérete gyalázkodásba csap át”. Nem állhatom meg, hogy Goethét valamivel hosszabban ne idézzem. Squarcione „ellenkező értelemben ócsárolja immár mindazt, amit az ifjú az ő tanácsára, az ő meghagyására vitt és visz véghez; azzal a tömeggel szövetkezik, mely le akarja rántani magához a művészt, hogy megítélhesse. Ez a tömeg természet- és valósághűséget követel, hogy legyen összehasonlítási alapja, de nem azt a magasabbrendűt, mely a szellemben gyökerezik, hanem a közönséges külsőt, mikor szükség esetén mindenesetre összevethető az eredeti és másolata közötti hasonlóság és hasonlótlanság. Mantegna most már semmit sem ér; semmi elevennek a létrehozására sem képes, mondják” – mondják Squarcione s azok, akiket erre rábeszélt –, „legnagyszerűbb munkáit keménynek, száraznak, merevnek és ridegnek szidják. A nemes művész, még ereje teljében, haragra lobban és nagyon jól érzi, hogy éppen az ókor szempontjából nézve a természet még természetesebbé, művészszemének még érthetőbbé vált; érzi, hogy van ereje hozzá, és bemerészkedik ebbe a vízbe is. E pillanattól kezdve számos polgártársa élethű képével díszíti festményeit.” Az idézetet csak azért nem folytatom, mert az már csakugyan az érett és öreg Mantegnára vonatkozik, ellenben az eddigiek az annál sokkal fiatalabb Mantegnára, mint ahogy az magának Goethének a szövegéből kiderül. Andrea 1454-ben vette feleségül Nicolosiát, és éppen egy sajátos magyar vonatkozás kapcsán jól tudjuk, hogy mikor „merészkedik ebbe a vízbe is”, azaz válaszul a dühöngő Squarcione vádaskodásaira, mikor festi fel az Ovetari kápolna falára padovai barátait, s köztük egy magyart, Janus Pannoniust (no meg pókhasúnak ábrázolva Squarcionét is – Vasari szerint). A szóban forgó freskó Szent Jakab kivégzését ábrázolja, s vannak akik 1453-ra teszik keletkezésének idejét. A magyar irodalomtörténetnek is van egy figyelembe vehető dátuma: 1458, azaz a Janus Pannonius-vers, az Andrea Mantegna páduai festő dicsérete keletkezésének évszáma. Igaz, a vers nem az Ovetari kápolna freskójáról, hanem egy megintcsak elveszett Mantegna-képről szól, amelyben Janus Pannoniust és Galeottót együtt festette meg. A kép ugyan elveszett, de festésének dátumát ismerjük: 1455. Vannak akik éppen a Szent Jakab kivégzése c. freskó elkészültét igen elhúzzák, nem kevesebb, mint négy esztendőre teszik (1453-1457) a freskó festését, ami aligha fogadható el Andrea munkaütemének, hacsak nem vesszük figyelembe életének olyan sorsdöntő változásait, mint házasságát, megromlott kapcsolatát első atyai mesteréhez, az áskálódást művei ellen, és az ezt követő belső válságot, továbbá a mind huzamosabb tartózkodásokat Velencében, az első utakat Ferrarába, Veronába, sőt Mantovába; végül egész sereg olyan életmozzanatot, amiről alig tudunk valamit; például hogyan hatott Mantegnára a tanuló- és versenytárs, a Giorgio Vasari által is magasztalt Niccolo Pizzolo váratlan halála 1453-ban? És nem csak érzelmileg, hanem egzisztenciálisan is, hiszen Pizzolóval (és másokkal) együtt kapta a még tizenéves Andrea a megbízást az Ovetari kápolna freskóira – a harminckét éves, nála tíz évvel idősebb festőtárs váratlan halála vajon milyen változást hozott: előbbre lépett-e Mantegna (elfoglalván Pizzolo megürült helyét is), vagy éppen hátrányosabb helyzetbe került a megrendelőkkel szemben (mert az érettebb Pizzolóval annak összeköttetéseit és pártfogását is elvesztette)? Esküvője, Pizzolo halála, viszályának csúcspontja Squarcionéval mind 1453-ra esik – vajon nem hozhatta ez magával a munka félbeszakítását, akár két-három évre is?! Mondjuk az 1455-ben festett, de azóta elveszett páros portré, a Janus Pannoniusról és Galeottóról készült táblakép utáni időre? Azért látszik ez valószínűnek, mert a páros arckép előtt Mantegna nem festett portrét; tehetségét bizonyára a kisalakú képen próbálta ki először, mielőtt kortársait a szigorúbb kötöttségű műfajban, az évezredeknek szóló freskón megörökítette. Mantegna, házassága évében 22 éves volt (az őt dicsőítő Janus vers születése évében még mindig csak 27!), mikor tehát Goethe azt mondja, hogy „a nemes művész még ereje teljében” válaszolt ócsárlóinak, semmiképpen ne gondoljunk a mai felfogás szerinti ereje teljében levő negyvenöt-ötvenöt vagy éppenséggel ötvenes-hatvanas férfira, hanem a római jog szerinti nagyon fiatal ifjúra, egy huszonévesre, még innen a férfikor küszöbén.

4 Nicolosia bátyja, Gentile Bellini: két évvel volt idősebb Mantegnánál, az öccse, Giovanni pedig vele egykorú vagy inkább nála fiatalabb lehetett. S bár Jacopo Bellini, az apa jóvoltából Gentile és Giovanni szinte beleszületett a festészetbe, Andrea csodagyermeksége, kamaszkori teremtő periódusa hiányzott ifjúságukból. 1453-ban, amikor Mantegna benősült a Bellini családba, Jacopo Bellini kétségtelenül „Velence legmegbecsültebb festője volt”, két fia azonban (akik majd messze túlszárnyalják az apát, és különösen a kisebbik, Giovanni révén a Bellini családnév mindmáig halhatatlanul ragyog) még a szárnypróbálgatásoknál tartott. Mindkettő Andrea hatása alá került. Ez a hatás majd a hatvanas évektől kezdett igazán kamatozni Giovanni Bellini művészetében. Mantegna főbb művei jó tíz-tizenöt évvel előbbről sorjáznak.

5 Pizzoli: Niccolo Pizzolo (Pizolo, Pizzoli) 1421 körül született, 1453-ban halt meg; egy másik jegyzetben – Vasarit idézve – már beszámoltam haláláról. Pizzolo, akit Vasari „padovainak” nevez, Marco Zoppóval és Dario da Trevisóval együtt Squarcione tanítványa volt, Andrea versenytársa. Amikor a negyvenes években Squarcione házába került, Pizzolo volt az, aki „egy fejjel kimagaslott a tanítványok közül”. Különben 1448. május 16-án nem ő kapta volna az első megbízatást az Ovetari kápolna kifestésére. De szeptemberben már Mantegna is megbízást kapott (s bár ezen az őszön a Santa Sofia templom főoltárképéhez látott hozzá), a következő évben már ő is az Ovetari kápolnában dolgozott Niccolo mellett. Ehhez Squarcione tekintélyén és Andrea korán megnyilatkozó tehetségén kívül alighanem a tíz évvel idősebb Niccolo jó szemére és pártoló barátságára is szüksége volt Mantegnának.

6 Vitruvius: „Vitruvius Cerdo Architetus”, a freskó diadalkapuján látható felirat egyszerre idézi a Kr. sz. e. I. század második felében élő Vitruvius római építészt, szakírót, aki hírnevét az Augustus császárnak ajánlott tíz könyvből álló Az építészetről című munkájának köszönhette és Mantegna kortását, a reneszánsz Verona építészét, Vitruvio Cerdót. Szilágyi János György említi lexikonbeli szócikkében, hogy Vitruvius „újabb feltevés szerint Julius Caesar hírhedt erkölcsű hadmérnökével, Mamurrával azonos”. A római kort eszményítő Mantegna erről mit sem tudhatott, ahogy a többi reneszánsz fiatalember sem, köztük a veronai Cerdóval. Ők Vitruviusban a nagy összefoglalót tisztelték, akinek az építészetről szóló műve „az ókori építészet történetének egyik legbiztosabb alapja”.

7 Mantegna Rómát visszahoztad!: Babits Mihály versében, a Pictor Ignotusban áll ez a sor: Mantegna Rómát visszahozta.

« vissza | ugrás a vershez »

Suttyó-keze szögletes, gyászkörmű ujjaival

1 Ansuino da Forlì: XV. századi festő. Ő is megbizatást kapott az Ovetari kápolna kifestésére. A Szent Kristófról szóló sorozatban festett freskója 1944. március 11-én, az Eremitani bombázásakor szintén elpusztult.

2 Bono da Ferrara: Pisanello, a nagy veronai festő tanítványa, a XV. században működött. Az ötvenes évtizedben Padovában is élt, ahol az Eremitani számára készült freskója (a Szent Kristóf sorozat része) 1944-ben ugyancsak elpusztult.

« vissza | ugrás a vershez »

A két Mária

1 benősültél Velencébe: Mantegna Nicolosiát, Jacopo Bellini velencei festő lányát 1454-ben vette feleségül.

2 házad jómódú úrnak mutat: Mantegna „Mantovában saját maga részére nagyon szép házat épített, ki is festette; ez a ház egész életében kedvelt otthona volt.” (Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok, építészek élete, Magyar Helikon 1973.)

3 büsztöd: Az eredeti büszt Mantovában, a Sant’ Andrea kápolnában látható. „A Brenta szigetén”, azaz Isola di Carturón, Mantegna szülőhelyén a templom mellett felállított másolat az egyetlen emlékeztető jel a szülőfalu nagy fiára. De nem, van még valami: Isola di Mantegna, közvetlen Isola di Carturo előtt, a szülőfaluhoz vezető úton. A két hajdani település – talán inkább csak major – valamivel lakottabb és modernebb része Isola di Mantegna. De nevén kívül ezen a maibb, igen jómódúnak látszó településen semmi sem emlékeztet Mantegnára. A két település egyszersmind nem jelent két külön szigetet: a Brenta folyó egyazon tenyérnyi szigetén terül el mindkettő. Isola di Carturón még a múlt században több olyan épület állt, amit a XV. században emeltek; ma már csak egy létezik, de a tágas, emeletes, masszív lakóház aligha fogadhatta be azt a Balázs nevű asztalost (vagy bognárt), akiben Andrea apját gyanítják. A carturói iskola egyik tanárnője egy másik, szerényebb kőépület helyét nevezte meg Andrea szülőhajlékának; sajnos évekkel előbb lebontották s ma még csak tábla sem jelzi, hogy valaha hol állhatott. A templom a XVIII. században épült, a magas fallal körülvett – messziről festői látványt nyújtó – temető még későbbi. Így aztán a carturói büsztmásolat magába mélyedt tekintetű komor és kemény parasztfeje konokul hallgat – önmagáról.

4 P: Pesterzsébet, szülőhelyem, korábban Kossuthfalva, verseimben rendszerint hazám megjelölésére szolgál.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy hangyafaj: a restaurátor

Mr. Wells: „Wells fejedelmeknek osztott tanácsokat és intelmeket, akár hajdan Voltaire, noha nagyképű s nyárspolgári stílje igen különbözött a Voltaire-étől”, írta Babits Az európai irodalom történetében. Szerb Antal pedig ezt írta H. G. Wellsről: „Született utópiaíró és hivatásos jós. Szinte kétévenként új utópiában állapította meg, hogy mi lesz ötven, száz, ezer év múlva. Jóslatai közül egyik-másik azóta már be is vált: az autóbuszok kezdenek a vonat komoly vetélytársai lenni, és a nagy háború csakugyan Danzig miatt tört ki.” (Nagy háború = a második világháború.) „Mindig tanítani akart. Parvenü magabiztosságát nagyon nehéz elviselni” – ezt is Szerb Antal írta H. G. Wellsről.

« vissza | ugrás a vershez »

Egy festő-Chatterton, ki Petőfit tisztelettel

1 A Chiesa degli Eremitanit, a Sant’ Agostino-templomot, vagy ahogy Goethe mondta: „az eremitánusok templomát” az Ágoston rendi remeték emelték Padovában a XIII. században. A második világháború végén, 1944. március 11-én találat érte. Nagy részét a bomba elpusztította. Súlyos károk keletkeztek a főhajó mellett az Ovetari kápolnában is, amit a fiatal Andrea Mantegna (18 és 26 éves kora között) Mária mennybemenetelének freskóján kívül két freskóciklussal díszített. Az egyik sorozat Szent Jakab, a másik Szent Kristóf életét és mártíriumát ábrázolta. A legtöbb freskó elpusztult vagy megrongálódott. A restaurátorok küzdelme egyszerre indult a templom újjáépítésével a megmaradt Mantegna-freskók „föltámasztásáért”. A hangyaszorgalom bizonyos részleges sikereket hozott: Mária mennybemenetelén kívül a két freskó-ciklus egy-egy önálló része, Szent Jakab kivégzése és a két részre osztott Szent Kristóf freskó (az oszlophoz kötözött óriás lenyilazása és Kristóf kivonszolása a városból a lábánál fogva) többé-kevésbé ma ismét látható. A Szent Jakab sorozat egy másik freskójából, amelyik a szentet bírája előtt ábrázolta, mindössze egy fejet sikerült megmenteni a sokalakos kompozícióból. A szakállas férfiprofil, eredetileg a bírósághoz tartozó katonáé, aki a bírói emelvényt kerítő kőkorlátra könyökölve figyelte a tárgyalás menetét, most a vakolt fal sivár sarkában test és végtagok nélkül, szörnyű törésvonalakkal összekaszabolva egymagában vall Mantegna művészetéről. Látványa hátborzongató. A többi freskó végleg elpusztult – bár elmélyedve a restaurátorok eddigi munkájában, ha megfigyeljük, hogy például az utóbb említett szakállas férfiprofil fejét milyen apró törmelékdarabokból illesztették össze, és ha azt is számításba vesszük, hogy az elromosodott templom mekkora kő, tégla, vakolat szeméthalmazából kellett kikeresni ennek az egyetlen motívumnak a falról lepergett darabkáit, nos, akkor reménykedni kezdünk, hogy Mantegna freskóinak a „föltámasztása” talán még folytatódhat. Mantegnáé mellett három másik festő művei is elpusztultak, Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara és Niccolo Pizzolo freskói. Giorgio Vasari, Andrea Mantegna mantovai festő élete című munkájában különösen sokra becsülte Pizzolót. „Niccolo – írta róla – megfestette az egyházatyák között fenségesen trónoló Atyaistent; ezt ugyanolyan jónak tartották, mint azokat a képeket, amelyeket Andrea festett a Szent Kristóf kápolnában; bizony, ha Niccolo, aki kevés, de csakis jó művet hagyott hátra, annyi örömét lelte volna a festészetben, mint a fegyverekben, kiváló művész lehetett volna, és talán sokkal tovább is él; de mivel folytonosan fegyverekkel járt-kelt, és sok ellensége volt, egyik nap munkából hazamenet megtámadták és orvul meggyilkolták.” (Vasari szövegében a Szent Kristóf kápolna az Ovetari kápolnával azonos.)

2 Giuseppe Arcimboldo (1530-1593) a XVI. századi manierizmus különleges művésze, akit gyümölcs, növény, könyv, fagyökér, hal és állat együtteseiből összeállított fantasztikus arcképei miatt joggal emelt a XX. századi szürrealizmus az előfutárai közé.

3 Thomas Chattertonról (1752-1770!) írta Szerb Antal A világirodalom történetében, hogy „a régi költészet felfedezésének sajátos és megrendítő következménye volt a tragédiája. A kamaszfiú egy nap azzal állott elő, hogy értékes régi verseket talált; majd amikor verseiről elhitték, hogy eredetiek, mind több és több remekművet fedezett fel; egy régi költőt gyártott magának, a XV. századi Rowleyt, és egyre-másra hozta napvilágra Rowley költeményeit és drámáit. Amikor hamisításait felfedezték, nemsokára nyomorában öngyilkos lett.” Sajnálom, hogy Szerb Antal bár úgy találta: „ezek a rowleyánák modorosságuk dacára is igen tehetségesek”, s mint ahogy fenti szövegéből kiemeltem, Chatterton verseit remekműnek tekintette, mégis hamisítóról beszél, akiből „csak szélhámos lett”. Meghökkentő e kényeskedés erkölcse, hiszen ki mondaná Villonról, hogy „csak rablógyilkos lett”, ha egyszer francia költő is volt. De a magyar olvasó sokkal testközelibb példára is gondolhat: rendkívüli népszerűségének köszönhetően, Weöres Sándor Psychéjére, egy soha nem létezett költőnő soha meg nem írt verseinek remekmívű kötetére. Hamisítás-e? Szélhámosság-e más bőrébe bújva más kor igézetében költeni? Szélhámosság-e pláne akkor költeni ily módon, amikor arra semmi egyéb lehetőség sincs?! Mint éppen Thomas, a kamaszfiú esetében a XVIII. század Angliájában, akit a lumpenproli sorstól nem is a valóságos helyzete, mint inkább a családi tradíció mentette meg: az egész família több nemzedéken át templomi sekrestyésekből és sírásókból állt. E sajátos munkaviszony az egyházzal, kialakította a kellő tartást: Chattertonék egyszerűen vallásosságukkal biztosították mindennapi kenyerüket. Ekkortájt Bristolból, a St. Mary Redcliffe székesegyház sekrestyéjéből és temetőkertjéből ugyan milyen eséllyel indulhatott volna egy sírásóivadék – egy tizenöt-tizenhat éves gyerekember költői pályája? A XV. századi Rowley költészetének megteremtése nemcsak zseniális, de egyszersmind az egyetlen lehetőségnek látszott ahhoz, hogy Thomas időt nyerjen a költészethez, egyáltalán: az élethez. Ebben a kettőben, a zseniális teremtőerőben és a fiatalságban hasonlít egymásra a padovai festő- és a bristoli költőkamasz. Másodsorban pedig (de nem elhanyagolható mértékben) abban, hogy mindketten egy korábbi monumentális történelmi korszakig nyúltak vissza; ami Mantegna eszmélésében az ókor görögsége és még inkább a római kor volt, ugyanaz lett Chatterton számára Mantegna monumentális kora, Angliában az olaszénál középkoriasabb reneszánsz. Viszont a két szellem és sorsuk közötti legfőbb különbség – Chatterton öngyilkossága tizennyolc éves korában – oly korán következett be (és zárt le mindent véglegessé), hogy a végül még lovagi rangra is emelt, s Mantovában nagypolgári házat fenntartó, magas kort megélő Mantegna és Chatterton között a fentieken túl több egyezést vagy különbözést keresni már felesleges. Babits Mihály Az európai irodalom története c. csodálatos könyvéből idézem Chattertonról: „Halála másnapján fedezték fel. ,Ilyen tökéletes lángszellem nem élt még’ – adta ki a jelszót Horace Walpole. Hírneve folyton nőtt. Coleridge verset írt róla; Shelley megénekelte. Alfred de Vigny regényben dolgozta föl tragikus életét, drámát is csinált belőle, s alakját a költősors szimbólumává avatta.”

4 Arthur Rimbaud 1854-ben született Charleville-ben. Mindössze három éven át – tizenhat és tizenkilenc éves kora között – írt verset. 1877-ben elhagyta hazáját, Németországban, majd Afrikában élt. Csupán meghalni tért vissza Franciaországba; ez 1891-ben következett be, lábának amputálása után egy marseille-i kórházban. A bristoli kamasszal ellentétben, kinek nevét se ismeri a magyar ifjúság, Rimbaud hírneve, hatása a XX. században meglepő sebességgel növekszik egyfolytában. A nyolcvanas évek fiatalja nemcsak a „magyar Rimbaud-t” veheti kézbe, az egész életmű többszörös, olykor konzseniális fordítását, de alig van jelentős költő és irodalomtudós, aki az utóbbi ötven évben ne gazdagította, színezte, árnyalta volna Rimbaud-képünket. Minden túlzás nélkül állítható, hogy „az a tizenöt esztendős suhanc, aki – Babits szavaival – faluról, gyalog, anyjától megszökve, sárosan, sőt tetvesen, egy köteg verssel állított be” Párizsba, s akinek verseiről ugyanő, Babits írta, hogy „ezek a versek indították el a szimbolista áramlatot a lírában”, nos, majd ez a „vidéki, faragatlan kölyökember” 1991-ben, halálának századik évfordulóján egy világünnepség középpontja lesz, mint a modern költészet kútfője. Ami nevének Mantegnáéval összekapcsolását illeti, mindkettőjük kamaszságán és zsenialitásán kívül emellett még egy érv szól, az, amelyről Rimbaud legismertebb verse, A részeg hajó kapcsán Szerb Antal írt: „a féktelen szabadságszeretet”; az, amellyel Somlyó Györgynek sikerült Petőfit és Rimbaud-t párba állítania: „a szabad szabadság és a szent világszabadság” két költőjét, kiknek „örökké nyitott ingnyakuk mögött a századnak talán két legizzóbb szíve lángolt”.

5 Ezzel a kérdéssel végződik Petőfi feltételezhetően utolsó verse, a Mezőberényben 1849. július 6. és 17. között keletkezett Szörnyű idő… A vers befejező strófájának egésze így hangzik:

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?

« vissza | ugrás a vershez »

Az 1982-es előszó 2000. évi kiegészítése

1978-ban engedett ki a diktatúra először Olaszországba. Két hónapot éltünk Firenzében és Padovában feleségemmel, Gível és tizenéves fiammal. 1982-ben az Erotikus kánikula c. Magvető-kötetben látott napvilágot első 33 olaszföldi versem egy igen szűkre szabott Előszóval. Három tényt hangsúlyoztam benne. 1. Hazám púpjával jártam Itáliában. 2. Hajszoltságomban nem jutott idő műemléktiszteletre; műélvezetre se sok. 3. A magunk – szellemi-politikai és egyéb – nyomorát kívántam öszszemérni az itáliai múlttal. De gondolataim olvasatlanok maradtak 1984-ben, válogatott verseim első kiadásakor. (Ha a lónak szárnya van) Előszavam sorsa ugyanez lett 10 év múlva 1994-ben is, amikor az életműkiadás 3. kötetét (A Napördög Firenzében) az 1978-1993 közti olaszföldi versekből állítottam össze. Itt már az 1982-es Előszó nem olajozott átlapozásban részesült – a kritikus belekötött és ellenvallomásban tört lándzsát az életműkiadás 1993-as (Relief egy fegyházról) börtönversei mellett. Velük vonta kétségbe itáliai verseim értékét. A módszer nem volt ismeretlen előttem. Az egykori trafikosnő, a ’60-as évek végén, a főnök fölé állított titkos pártfőnök a Szépirodalmi Könyvkiadónál évekig akadályozta Ördöggolyó c. kötetem kiadását, de új könyvem kéziratát éppen azzal dobta vissza, hogy nincs az Ördöggolyó kimagasló színvonalán. 1994-ben csupán a kritikus személye lepett meg, aki mégsem trafikosnő érzékenységű érzékelője volt a jelenkori versnek. Meglepett az írás közlésének helye is, ahol állítólagos jóbarátaimnak nem akadt meg a torkukon a kritikus dolgozata.

Annál jobban esett, két kiadóm (Cserépfalvi, Stádium) kiállása. Könyvem borítóján negyedszer is megismételték a benti – változatlan – 1982-es Előszó főbb tételeit. Indoklásuk szerint nálam jobban féltek attól, hogy „a tájékozatlanság, a szellemi renyheség gyomnövényei gyorsabban és szívósabban gyökereznek meg a köztudatban” az én költői üzenetem „valódi tartalmainál”. Mert én, aki állítólag Itáliából „a százszor megcsodált szobrok, festmények, templomfreskók iránti áhítatomat” hordom haza (kritikusom szerint), a ’82-es Előszóban már megírtam, hogy „sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával hátamon, vagyis Petrarca kerítése alatt A közelítő tél-lel, Padova sikátoraiban (a leköpés ellen gyógyírként) egy latinul író magyar verssorával, Veronában Gulácsy Lajos nakonxipáni szótárából kiírt mondataimmal, s ebből következőleg: ezer gondommal, bánatommal, hiányommal, magammal és korommal (…) Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolság lebegett a szemem előtt. A ravennai mozaik és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő és emberrothasztó nukleáris technicizmusunk között.”

Kiadóim megcáfolták a „százszor megcsodált szobrok áhítatának” hamis tételét néhány itthon, a Kádár-korban megjelent versrészletemmel is. Az egyik sor ’56-ot idézte: „körülzár, mint egy tankcsorda a várost”. Ezt fűzték hozzá: „érdemesnek látszik rámutatni, hogy ez a vers 1981-ben jelent meg, ami figyelemre méltóan dokumentálja: a Hatalmasok akkoriban sem tudták olvasni a verset – s ebben Kárpáti Kamil »figyelemkeltő« ismertetőit kétségtelenül megelőzték.”

Most, 2000-ben e sorok előtt ötödször is megjelentetem 1982-es Előszavamat. A kezdeti 33 vers 22 év alatt mintegy 200 versre és egy második kötet jegyzetlapjaira, esszéire, dolgozataira és fotóira duzzadt – szoros munkatársi kapcsolatban feleségemmel, Gível, aki nem csupán úgy, ahogy Találkozás Holdkifli kisasszonnyal c. versemben írtam róla („Gí pedig ezalatt fényképet készít rólunk”) volt jóban-rosszban velem összesen mintegy három itáliai évet kitevő utaim minden órájában. A vers felidézi „a tanút, aki figyel”, mint az „aláereszkedett kincskutató”, de ennél is sokkal kitüntetettebb szerepet vállalt Gí az életemben. Annak a szerepét, akinek az 1994-es Üdvözlégy c. versem ajánlását írtam: „A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek”, miközben száz és száz fényképével két kényszerű hazajövetelünk között partra vetett hal-időnket mindkettőnk számára élhetőbbé tette és teszi.

Miért partra vetett halé az életünk – itthon? Kérdezzük tettetett ártatlansággal. A felelet: mert Olaszországba ingázásunk 22 éve alatt költői kirekesztődésem, ami alatt elsősorban a munkám, nem a személyem értendő, nemhogy megenyhült volna, hanem különösen a tíz utolsó évben a kitörlésig fokozódott. (Egy olyan embertől, aki fiatalon 7 és fél évet ült Rákosi börtöneiben, majd itthon csinálta végig a Kádár korszakot, belátom, most ez meghökkentő kijelentés. Az. De így igaz.)

Miért nem fejezi hát be az ingázást és marad végleg Itáliában? – jöhet az újabb logikus kérdés. A felelet: mert magyar költő vagyok. Halként a parton is ez a hazám. Ha kivet is magából. Rosszul tájékoztatták felőlem, azért vet ki. Hetvenegyedik évemet nem vethetem össze az Ő ezeregyszáz honi évével. Ami élethosszomból még hátravan, csak takarékosan elegendő ahhoz is, hogy számkivetésem tényét leszögezzem. Ő ugyan negyven éve melléfog, ha rólam van szó. De a magyarság jövője mégsem azonos néhány megkukacosodott nemzedéke balítéletével.

Illúziótlanul éltem. Legutolsó korszakom, nevezzük tömören: nagyapakornak, még illúziótlanabbá tett. Akik felé érdeklődésem fordult, valamennyien lélegzetvételnyi rövidségű évek alatt önkezükkel darálódtak be a nagy darálmányba, pedig külvárosi apátlan-anyátlan senkikként – vagy nyaka körül gazzá aljasult apja koloncával súlyosbítva – még hittem a tehetség új hajtásának nagykorúsodásában. Mindig irtóztam a gyerekkoporsóktól. Zöldfülű hullásuk nem teszi könnyebbé utam végét. De azért, mert az én látószögembe már nem fér bele, még néhány nemzedékkel később valaki fölemelheti az elejtett (vagy elhajított, megtaposott) fonalat, s majd betölti szerepét: kiássa földmélyi Laokoon-helyzetéből a költészetet.

Ha elfogad az olvasóm egy csöndes tanácsot: én úgy olvasnám az Időaranylást, ahogy Pista, A Lélekoltó c. versben szereplő halott apósom tanácsolta inni ebéd elé a vörös bort: 40 cseppenként. Aztán jöhetett a leves. Az ilyen 40 csepp után még a feketeleves is jöhet, mert a 40 cseppnek nem árthat; kikristályosodását már csak szolgálni tudja.

« vissza | ugrás a ciklushoz »

A Napördög Firenzében Előszava 1982-ből

„Olvasóim között sokan lesznek, akik ismerik e regényes cím eredetét: Csáth Géza különös könyvéből, az Egy elmebeteg nő naplójá-ból való; Gizella kisasszony találta ki (ismerte föl) a Napördögöt. Én keresve sem találhattam volna könnyebben és teljesebben értelmezhető szimbólumot Gizellánál és Napördögénél, hogy azt az inkább szerencsétlennek mint boldognak mondható állapotot (s még inkább ez állapot irányultságát), melyet Kelet-Közép-Európa egyik magyar költője és kora, a csaknem három évtizedig tartó Firenze felé szamaragolásuk során megéltek, az olvasó számára érzékelhetővé tegyem.

A hatalmasok gonoszsága, arcátlan pompája és papagáj esze ásta alá a reneszánsz városállam falait. És azóta sem vesztek ki a világból. Magazinpofájukkal – most már tévészellemekként is – kulcsra zárt hálószobánkban ágyunk lábáig tolakodtak. Belőlük nem irtódott ki a képtelen középkori rögeszme: korong a Föld, fölül az övék! Nekünk az alja jut, fejjel lefelé, nyakunkat a semmibe nyújtogatva. Ebből a perspektívából nekünk cseppet sem nehéz absztrakció cselekedeteikben Gizella Napördögének jelenlétére ismernünk. Ezt szem előtt tartva, nem okozhat gondot e szövegek többi jelképe sem. Nekem eszemben sem volt útirajzot, útibeszámolót írni. Ahhoz minden szempontból nincstelenebb voltam, hogy a műélvező bennem zavartalanul ujjongjon. A sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával a hátamon, vagyis: Petrarca kerítése alatt A közelítő tél-lel, Padova sikátoraiban (a leköpés ellen gyógyírként) egy latinul író magyar verssorával, Veronában Gulácsy Lajos nakonxipáni szótárából kiírt mondataimmal, s ebből következőleg: ezer gondommal, bánatommal, hiányommal, magammal és korommal, hogy igazán látó szem számára Velencétől Rómáig úgy festettem volna, mint akinek irhájába Uccello egész vadászeb falkája szájzáras fogsorral akaszkodott. Csevegésre nem jutott idő. Műemléktiszteletre, műélvezetre se nagyon. A távolságok meghatározása lebegett a szemem előtt. A ravennai mozaik és mi, a padovai, arezzói, római freskó és mi, Machiavelli erkölcsi érzéke és mi, Savonarola tébolya és mi, Malatesta Baglioni árulása és mi, Dávid kőtömbje és a mi kő- (és ember)mállasztó, kő- (és ember)rothasztó nukleáris technicizmusunk között.

Közben csak egyvalamiben hittem: a szerelemben. Jobban, mint az emberben. Mert az ember lehetőség nélkül…? De a szerelem az ember lehetősége. Csúcson, mélyponton, mindig.”

« vissza | ugrás a ciklushoz »