Higgy a nevednek: benne a nyár.
S ha nyár: tavasz és ősz – de tél soha
(ahol, mint jégszekrényben a máj,
hó alá zárva csíkra szelt szivünk.)
Hová a völgy, mit tavasz öntöz,
jég-közepünkig kívülről bámul,
s csak képzelünk szirmot, rügyet rönkhöz,
gyümölcsös nyarat, a lombkoronást.
Higgy a nevednek, megszabadít!
Varázsköpenyében innen kilop.
S bevár a nyár – szemből-fény vakít –,
mint egy lüktető szügyű antilop.
Hogy kerül Juliska néni szonettbe?
Kocát vakargat ez a nagyanyó,
az orra is dércsípte rőt bogyó,
zizzen szoknyája, mint szárított repce.
Pápaszemmel kémlel, mi ez, kelepce,
hogy ennyi tündér nőtt, mint a hagyma
szökőkútként csobogva magasba –
vagy mind gumókról fölrepdeső lepke?
Álmodik, mikor messze még az este?
S csak, hogy kocája éhesen röfög,
néz rájuk úgy, mint az elevenekre.
Most meg én látok furcsát: a rögök
fölött jó arasszal, látom, lebegve
nagyanyó száll unokái között.
Átnézhetsz-e az ablakon,
ha jégvirággal van tele?
Kórusban szól sok kis majom:
„Átnézni rajta? Csak mese!”
Hát lehunyt szemmel láthatsz-e?
„Nem én – nevetnek –, még te sem!
Nem látszik úgy a lámpa se!”
S illegnek csak fölényesen.
Bújtál-e kedvenc zugodba
egyedül, de mégsem magad?
„Ha egyszer: egy – csak egy!”, zsongja,
s szétugrik a majom csapat.
Pedig a jégvirágszirom
félrehajolva utat nyit!
És át lezárt pilláidon
a nyárban láthatsz valakit!
S hiába egy: csak egy – kedvenc
zugodban térdén lovagolsz.
Ugróiskolába lebbensz.
Virágért földig lehajolsz.
Babáid szenderegnek mind.
Télen úgysem nyílhat virág.
Bár rosszcsont szél süvöltget kint:
nincs maga, ki magába lát.
Mit akarnak Bözsétől a vénhedt számok,
görbe képletek, sikamló ábrák?
Tanár úr, Mózes-ük-szakállú álla
mért csattog, mint varjú a napsütésben?!
Ha Bözsit hívja ön,
s ő hallgatag-álmodó,
hát mire vár temetőkapu-szájjal?
Nem vette észre, hogy
a szelíd csönd remegve
Bözsin könnyű csillagot ingat,
mint szalmaszál a tapadó buborékot?
Nem nézett ön Bözse szeme közé?
Hisz színtiszta irigység,
ha szúrós heggyé húzza föl vállát
és rosszallón köhög!
Bözse a puha szerelem alján
kagylókkal játszik,
üveges, kék színű tengeri fűből
fontam repkedő kötőt
ágyéka elé én,
s ha a számsor
– dobokra pergő kivégző osztag –
kagylókat rugdos s marsol keményen,
kapja kötőjét ijedt szeméhez,
és semmit se lát a vandál veszélyből.
D omb-közbe vitt a szél valamit, a csavargó, a bolond.
I lleg fölé víg rubint függőivel a ribizli.
T átika-dzsungel tűzpora kifeszített spanyolfalat.
N em látszik más, csak fény-árny bukfencezés a bozóton.
E gy szem lyuk sem árulkodik, ponyván hasított rés se!
K i se találnád, itt négy hang – a neved – rejtőzködik.
Fölébredtem. Hívtam anyámat.
Keresni kezdtem. De a ház üres.
Sarkokban láttam mostohámat:
anyám űr-helyét. Rémületes.
Köd, semmi szeme jég, tilalom.
Erdősötétjén eltévedek.
De fadöntő jár az udvaron!
Futva anyácskám hoz friss tejet.
Ki találta ki az első hajót?
S a tüzet? És a kereket?
A szerelem feltalálója ki volt?
Árulók atyja, Efiáltész, ismerem a neved.
És ismerős, aki Marathónból jövet összeesett.
S Heléna, egy féligzöld alma nyertese is.
S ki az élvezetek mesterségét megújította,
a történelemben szerepel félezer kukta.
És ismered, aki szólt:
„Szegények, a mennykő essen belétek!”
Meg azt, aki szólt:
„Szegények! Fenn a mennyben vár a ti
ebédtek!”
És azt, aki a kettőt együtt fújja.
És itt van Napóleon trombitása,
kinek két kezét a gránát kitépte,
de szája a marsot rendületlenül fújta.
És ismerős leghülyébb királyod tyúkja,
pápák kakukktojása,
no meg a vén zászlótartó,
és a kis Dobos is a polcra került,
hiszen kitalált egy tortát!
És a Kékszakállú! Hiszen hordóba zárta a nőket!
És Lédererné, hiszen „keze, feje, lába…”
És a nagy lábú fiú,
aki a rock and rollt kitalálta.
De ki találta ki az első hajót?
Az Ararát hegyén egyszer csak ott egy bárka.
Az Atlanti-óceánba egyszer csak befordul
Gibraltár után az első föníciai.
De kiderül, hogy mindenről lekésett:
elemi iskoláinkban már a vikingről hallani.
Az ókor tele van szantál tutajokkal.
Cédrusfa paloták ringnak a korallpiros vizen.
Rabszolgalányok táncát irigylik a sellők,
míg a gálya szagos fűszerládákkal vonul
s vitorlát vöröslő tenyerek jókedve dagaszt.
A középkor hajói fölött, mint tűzvész visszfénye vérzik
a gályarab-jajszó.
Török vizeken néhány magyar szó.
A hajó orrán a Tengeri Szél bronzfeje fénylik.
Majd kinyomják a szentek
a szarvas, kopoltyús faragott isteneket.
Elsütik az első mozsarakat.
A dátumot szépen beleöntötték az ágyúcsőbe.
Milyen meséset tévedett, hallod, Kolumbusz Kristóf!
És Egyházat alapított valahol Magellán!
(Egy ilyen jó hajós! Ez mégiscsak sok kicsit!)
És jönnek a kínai dzsunkák, a selyem.
Cervantes egy hajón lesz nyomorék.
A skótok tudják, mit csinált Robin Hood a tengeren.
És így tovább, és így tovább. Hajóra szállt a nép.
Aztán hosszú kéménye nőtt. Oldalán locspocs kerék.
A kisfiú csak ámult, ahogy a kémény
a híd alatt meghajtotta fejét.
És kinőttek titokzatos virágai, a hajókürtők.
És ősszel, ködben a Dunán
hallgatod a mély, a magas, vadmadár hangú
hajókürtöt.
A Kis-Duna egyik falusi városához,
a reves deszkakikötőbe
lassan bekacsázik a cserfes kofahajó.
És San Franciscóban az Arany Híd alatt
piros frakkban áll a néger zenekar.
És Ráckevén láttam utoljára
zenekarral búcsúzó hajót.
És képekről láttam hajólokált, úszómedencét,
teniszpályát. Laticelfülkét sztriptíz utánra.
Mozit. Templomot. Repülőteret.
De ki volt, aki a hajót kitalálta?
A cirkuszi medve, ki fagolyón billeg
és zúzmarás szemmel hegedül, hegedül,
Gyarmat porán végig, kerek börtön alól
szárnyaló gúnárok, ebek közt menekül.
Vad börtönoromnak magasában aztán
dombi erdő tarolt málnásán elhever.
Csalják mézzel, bottal, cifra tűzoltóval,
de kopogni illőn – medvénél? – ki se mer.
Megy ekkor egy asszony virágos ruhában.
Nincsen szúró botja, se tüze – szeme nagy.
S látjátok?! A medve szelíden nyomában!
Jönnek! S köztük én is: anyám szive alatt.
Mikor harisnyás lábfejemre borult szombaton,
s a fapapucs fehér bőrpántját kikerülve csókolta ujjamat,
s Gí és én fölötte összenéztünk, mint két meredek sziklapart,
s ő szakadék folyójaként, üvegbe zárt holdsugár, világított a bőrén keresztül,
s a haján át erdőmély ibolyarengetege lélegzett kezünk madarait kívánva,
William Butler Yeats a fejét ingatta:
Hogy is adhatnám össze vele vadon nőtt ötven évedet?
Arthur Rimbaud amputált lábát dörzsölte kielégítetlenül,
s csak félig figyelve dünnyögött:
Lehet-e, hogy megbocsássad Őneki a folyton elnyomott szándékokat,
könnyed befejezés tegye jóvá a nyomorúság korszakait?
De Ezra Pound azt mondta: Amit szeretsz, az megmarad – a többi: sár.
S García Lorca szamárral kaptatott föl a lépcsőn,
szamárnyereg felhőhajójából leszólt nekem:
Lába között felejted ajkad – mondta.
S tudtam: így van. Így lesz már. Fölkapja Őt az idő,
mint kerti ünnepélyre törő szélvihar a papírlampiont,
s üvegbe zárt holdsugarától
a szomjas sötétség még sötétebb lesz.
1
Hó szakadt rá. Már négyszer. Hó.
Térdig. Ölig. Mellig. Állig.
Karcsú suhanc, ki odacsalt.
Kazalba dugott.
Fölgyújtotta rád.
Hol szemed égett:
gyémántozódik
fölötte most a tonna hó.
Hajlunk föléd, kutunkra mi.
S metszve tőből, fölvérzel még.
Síkon púpra púp: hegyre hegy.
Tengerszem verdes ránc közé.
Fák, hóba feketedjetek!
Virágos ingben
táncol falakon.
P-ből nőtt hegyi tájamon.
Como tavamon. Adrián!
A naplemente
csóvája, Kis Hölgy,
elsötétül a válladon.
Te! Becsukódó kapuszárny.
Félhomály. Derengj sötétből.
Váza önfénye
örök sarokból.
Csillagtalan ég mélye sejt.
2
De fordított e ravatal!
Nekem kéne nyújtóznom itt.
Tenger üres táncparkettja.
Szél. Hold. S két össze-
hajlott női fej.
Világvégi tekintetük
hálója rácsoz
azúr-ibolyát.
Tengerbe vert cölöperdőn
lámpafüzér fut semmibe.
És mégis ott a semmiből,
szívükből és a messziből
az ég alá hányt
marionettet,
kihalásznak, rám lehelnek.
Átölelve üres rongyot
– föltámasztjuk! – pattannak föl.
S madárcsináló,
visszaérkezem.
Röpdös a csíz, a pitypalatty.
Mosott hajuk illatából
készül kezem közt a szárnytoll.
S tetemem, lábtól, zizeg, mint
gyerekszáj, fésűn:
– Játsszunk még egyet!
3
Bársony ládikában mégis
– színes diák – te fekszel itt.
Várkastély a Kárpátokban.
Szakadék. Medvék.
Csillag fagy. Te jössz.
Csaló szeánszunk hív elő.
„Attila utca nyolc?” – kopogsz.
„Ez P?” – A lélegzeted is…
„Báthory Erzsi
kerget kis szüzet.”
– Nem nyitunk ajtót soha már!
„Száncsengő-virtuóznak se?”
– Meghízott erdőnk; csöngjön ott!
„Forog molnárlány
vízikeréken!
Fáj neki!” – Mi meg itt fájunk.
„Kőszívek! Én vagyok Kis Hölgy!”
Két régvolt moziszenésznek
néma kép alá
így cincog szivünk.
Árvácskabársony tenyered
fehérre festett sík falon.
Domborulása
párnácska szádnak,
mint gyilkosaid: testtelen.
Állig gombolt meztelenségbe
ő felöltözik, ha levetkezik.
Túlságig nagyra nőtt lábfejét be-
terpeszti tükre tengerébe.
Ágy, sivataggá porladt mocsár
gőzöl. A cserge sárga lángja
testnyomából parazsat eszik,
mégsem lobog föl. Tüzét, mint hasa
a bezabált tigrist, lehúzza,
hever, macskafarkat kunkorít.
Ágyából, a cserge szőrzetébe
tövig beverve ácskapoccsal,
nézek utána én, kirabolt,
mint üstökös uszályközepébe.
Célzókörökkel furcsára festett
tekintet nélküli tárgy a szem,
idegen hátát hiába lesi.
Túlságig nagyra nőtt idő előtt?
Ide-oda ütődik benne,
mint a karácsonyesti tréfa,
a nagyobb dobozba rejtett
kisebb skatulya titka: egy szem
tarka bab vagy ruhacsipesz – a
lélek. Tarkóján, haja alól,
mint mocskos mosókonyha-firhang,
ezért az a lecsúszó árnyék.
Szakadt szivárvány maradéka.
Csak öt percre futottál volna át,
ha patkánytetem jeges szőreként borzolódik
a téli fű a parkban.
Kifehérült szád körül tilalmak ketrec-árnyékával
lihegve csak egy percre estél volna be az ajtón.
Erőtlenebbül, hogy a szoba közepén magadban állni tudj.
Vágytalanabbul, hogy didergő ajkad benső rózsaszínével
megitass.
Kopasz nyakú, tollatlan szeretlekjeid
tudatlan madárfióka-csipogása nélkül,
miután ígérgetéseid elapadtak,
s apró színjátszó-trükkjeid leszivárogtak a szőnyeg alá,
mint a lassan kivérző seb a fölnyitott csuklón s bokán,
csak a pilláid közül csurgó ónos esőcseppekkel
lett volna arcod behintve,
s annyi időre csak,
amit az óra másodpercekkel mér,
amit az ilyen tiltott találkák vámszedői,
a kulcslyukra tapasztott házmester-szemek föl se fognak,
éreztem volna, amit soha a selyemszőrme sárga ágyon,
a viszonzást.
Azt montad nevezzelek ∪– nak, ne ingereljük az ördögöt,
legyek jó zsidód, ki istene nevét nem veszi szájára semmi pénzért.
Elégedjünk meg ennyi csodával: az orrszarvúak
mozdulatlanul kérődznek, míg kinőtt, kockás gyerekkabátban,
kötött sapkádból Pallasz Athéne sisakot formálva,
mézszínű hajzuhatagod tarkóvédő idegenlégiós kepijét hátul
szabadon lobogtatod a hidegben, s fázós ujjaidat
markom szájzáras buldogfejében, kabátzsebem legmélyén melengeted.
Hát ennyi nem elég? Úgy lépkedünk, mint egy egészen apró medve
egy még apróbb őzsutával összenőve. A zöld és sárga lámpák
émelyítő konfetti csíkjaikkal a betonút sártócsáiban remegnek,
az elénk kanyarodó reflektorok világító fehér mázba vonják
a gumikerék fröcskölő sárbombáit: repülnek, mint az angyalok.
Minden alattomosan fénylik a sötétben – csak a Fél Híd feketül.
Felének építését, úgy látszik, jobb időkre tartogatják.
Estéről estére – oszlopok megfagyott verejtékével alul,
s hogy íve épp a legmagasabb pontján esztelenül
abbamaradt, kibuggyant óriás vasdrótbeleivel fölül –
mint fölfeszített állú titokzatos állat, utánunk vonít.
Álmodom-e, hogy fellopakodom rá veled,
s el nem készült leszálló ívén indulunk (mint egy fájó,
lábbütyök-csomókkal teli padláslétrán) a gyerekkoromba?
Mikor bársonyruhád rejtelmes nyílásába kezemet becsúsztatod,
önkéntelenül a kamrafalhoz döntött zsák
hűvös lisztjét éri másik kezem,
ó, igen: hozzád képest durva kőreszelék, csikorgó murvaöntet.
Szédület émelyít – lehetne ez új költészet pillanata!
Új szavakból a hasonlíthatatlan lüktet,
mint kivehetetlen árnyalatú kék erek ágyékodon,
de a vonító hídon maradt a vers is ∪∪, ∪ – m,
itt zacskó száraz dió s fokhagymafüzér moccan a szögön,
s réssel teli rejtekajtón a reflektorok késével átvert hó zuhog.
Hogyan hihettem, én, fölfeszített állú, titokzatos állat, Fél Híd,
ki legmagasabb pontján esztelenül abbamaradtam,
hogyan is hihettem szerelmem, Kis Hölgy, kihalt múlt időmről,
hogy szörnyeinket kötőtűi alá heverő
mohazöld gyapjúmotringokká szelidíti!?
A parkettából fű, ibolya nyílik.
A falban nem ablak – mézes üveg áll.
Nem láthatsz ki – de ellátsz elmúlt napba.
Csak azt ne hidd, hogy ez tout ègal.
Mintha a Kis Hölgy haja tekeredne
lekopaszítva, végbe göngyölítve.
Ponyván kínálták – meg senki se vette.
Dühvel vágták vissza e sittre.
Hitted volna: sárgulni fog, mint befőtt
üvegbe romlott, nyírt napkitörése?
De hol alóla, amit egykor benőtt:
pillantásának repkedése?
Széfből a kincs, mint csatornába hólé,
a légneművé vált páncélból kihull.
S mint cellaajtót betölti a hóhér:
mindent kirekeszt ez az idol.
Ez az önmagát kitépett aranyhaj.
E látnivalóra lehúzott szemhéj.
Száj – elillant jelentésű szavakkal.
Priapuszokkal telt szentély.
Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat?!
Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságában ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.
Fű, ibolya… És a falban nem ablak.
Hanem mint vérben útonálló rög:
magva trombózis-gyanús alkonyatnak
aranyra fest szárnyas lódögöt.
1
Szemed
széltől hátrafújt függöny,
alatta becsúszó tekintetem a kádig,
a víz utolsó buborékja a lefolyó torkán
veled egyszerre sóhajt,
s a zománc tengerében
besötétedik meztelenséged Húsvét-szigete.
2
Szemem
tükör, amit fürdés után lábad közé teszel,
hogy láthasd: sötét kerteden ejtett holdsarlóvágás
a gömbölyű világon majdnem körbeér.
Déli hegyekbe kóborolva
északi folyamkanyar jéghideg
nyárestjébe burkolom magam,
pedig a fát piros hold vérzi meg.
Mint sátor csattogó ponyvája,
arcon vert hátadig érő hajad.
Bokrok, didergő zenészek közt
szám melegített virág-talpakat.
Viharlámpában vízszint suhogó
lángnyelv világított öledig.
Irgalmat esdő szememet-számat
a lángok selymére szögelik.
Függönyből, fatörzs mögül a szél
kipenderít – dőlsz – utánad kapok,
de a semmi csontig hasító
tüskéin fönnakad mozdulatod.
Pisztráng-villanású percek – délen
borítottam szememet velük –
mégis talpad viráglenyomata
jegesedik a fűben mindenütt.
Év végi napsütés kültelki máza alatt még a
téglaégető hűlt helye is arannyal rakott véka.
Még a fekete ravatalozó mező is fakó
ezüst-szeméttől hemperdül, bolydul a zöld maradéka,
mintha csak Karácsonyból kivetkőztetve a fenyőt
belerázta volna egy tizedik emeleti lakó,
s a rongy angyalhajból zöld sünök gömbölyödtek volna,
s tűlevél-tüskéik körül a Kis-Duna könnye folyna.
Csupa nyílt törés, csupa csontig leszakadt sebhely, de
a szél kövér macskafarka belekampóz a menhelybe,
hol meghúzza magát az öregasszony Óév, puffadt
hasa az ágyból szemlátomást fúvódik föl, mint léggömb.
Hó tonnáiban, kristály hercegségben szebb a szélcsönd.
Bár sikló szánt húsz éve nem láttam, s az se csengett-bongott,
a száncsengő, ha képzeli az ember, lajtorjává
válhat. Ha minden csengés: lépés – lesz Isten jókedvévé.
Puszta kézzel elejtett szarvassá. Házzá. Angyallá.
Puszta szemmel megejtett Kis Hölggyé. Gyönggyé. Kagylóvá.
Kurvát is a hó tonnáiból könnyű tisztába tenni,
száncsengő ringású cicijét kettős holdnak venni,
mikor a téglaszárítók közül csak hópelyhek úsznak,
s testének tündöklés-sejtjei osztódva alusznak.
Fekete dongájú dézsában fürdetni Szűzzé, Kirkét.
Ágyékmozgású Hintó, elhullámzik velem innét.
Most a téglaszárítók közül gyilkos se settenhetne.
Szél papírállatkái hintik az űrt üresebbre.
Géz-békák, rongy-gyíkok a mező angyalhaj-ótvarain.
Menhelyén zsáktestű Óév vajúdik nagyanyain.
Reped a léggömb-has, össze többé sohase forrad.
Babafürösztés. Újév. Halleluja-függönyös vérpad.
Átalver az őszi messziből idáig tüzet hányó.
Micsoda év jön: aranyban érkezik!
– Ó, hómező,
varjúláb titokírása csipkézne… Száncsengő… Szánnyom.
Szegény, hány feje lehullott,
de tündöklő kék az üveg ég.
Nézd a rózsafényű gömbfát!
fürdő tavaszodat, ide lép.
Hozza az újhold énekét,
vedd a muzsika ezüst lombját,
életedtől vedd el mindenét!
Most nézz ki az ablakon. A szürkület kettémetszve.
Most kezdődik a rózsaszín uralma.
Soha illanékonyabb uralkodást! És mégis…
Egész nap ezt a percet vártad – nézz ki az ablakon!
Ahol legtágabb a távlat,
a szürkület sávjaiból ott emelkedik elém,
onnan már csakugyan karnyújtásnyira a földön,
a rózsaszín uralma.
Egy csík. Vízszintesen.
Cezúra a szürkület rétegei között.
Mélység nélküli szakadék.
Meder nélküli folyam.
Ég a földön.
Rózsaszín szalag, amint átköti
az ablak alatti ajándékcsomag-földet,
ezt a ketrecalja-földet,
P. tébolydasarkát.
A siratófalú toronyházak között (mint a
postás gallérja alól) dereng,
olyan, mint üres hegedűtokhoz hasonló előszoba
kopár sarkába dugott meglepetés,
miközben az ünnep estjére vár.
Rózsaszín – semmi köze a rózsasziromhoz.
Semmi köze a színhez.
A szín alatta is szürke.
Az úttest.
Uram, a tárgyilagosság mindkét
serpenyője régen lukas.
Ömölhet bármi jobb és bal felől,
csak áll a nyársat nyelt közöny.
(S még van, ki e csalásra esküszik.)
Mikor a spanyolfal mögött
árnyékban írt leveleket
hozza az ártatlan postás,
nem sejti, hogy megmérgezett.
Láttam, „a szél kövér macskafarka
belekampóz” Dalmady Benő szemébe.
Láttam: tízegynéhány közös évünk „csupa nyílt törés,
csupa csontig leszakadt sebhely”.
Eszembe jutott a koraősz, mikor a Dunaparton
karikázott lámpapózna-mereven.
Nagy teste ellenére megrepedt üveg
törékenységével hatott rám.
Alatta nyögve nevettek-lihegtek a küllők.
Szeme már abban a napsütésben is
kásás vízben bukdácsoló jégdarabot hordott,
s asszonyomtól, ki az idegennek kijáró
első mosollyal fogadta, fakón tudakolta:
mi oly nevettető? Bár nem viselt frakkot,
angolnyi termetéről sütött a hóhideg ingmell.
Csak nem hord fűzőt alatta?
Elképedve néztünk össze Gível,
s kívántuk, bár karikázna tovább.
Most rajtam a sor, hogy kereket oldjak.
Nem! Dalmady Benő a Kis Hölgy „száncsengő
ringású cicijét” nem tudta „kettős holdnak venni”.
S végképp megpecsételődött sorsom, mikor „a mező
angyalhaj-ótvarain” – versemben – „a zsák-
testű Óév nagyanyain” vajúdni kezdett.
S a többi kifogásolt részlet! … Egytől-egyig
csupa érzékletes, erős kép, tanúsíthatom;
alakok, tárgyak, megszemélyesült fogalmak.
Körülöttük fenyőszagú a levegő és almaharapás-
zamatú, mint a Kis Hölgy körül, aki
úgy tud aludni, hogy „közben testének
tündöklés-sejtjei osztódva alusznak”.
Dalmady Benőnek mindez dísz, üggyel-bajjal
aggatva versre. Láttam, a jóidő Dalmady
jégszínű homlokáról átszökik egy üres
asztallapra.
– – – Hirtelen az orvietói dóm
megcsonkított domborműveit találtam
magam előtt. (Úgy látszik, meg nem tagadhatom
képzettársításom kárhoztatott „manierista”
vakvágányait.) A társába kapaszkodó angyal
nyaka, állhegye még megvolt, de szája, arca,
koponyája helyén csak a kőseb fehér vére, a falra
fölcsapódó meszesgödör-loccsanat bőrösödött.
Más fejet úgy csapott le a kalapács,
hogy fejebúbjáig a tarkó ép maradt. De csak az!
A tizennegyedik században faragott arc helyén
a merénylő fantom-lenyomata dermedt. Miért?
Múzeumok kiszúrt szemű arcmásai évtizedek
óta kísértenek. (Vesd össze A kopasz
fodrászlány-nyal, az Ördöggolyó-ból.)
Miért szúrták ki a szemük? A kettőzött
őrség ellenére rendre megjön
az ujjai közt borotvapengét rejtő:
valami nem kell neki. Az ókonzervatív
vagy az ultramodern? A Monalisa – vagy a
vastag bajusz rajta? Valami csúnya –
amiért szép? Csúnya – mert más? Más,
mint szőke hitlerájban egy füstös cigány?
Miért nem kell neki? Kell a falvédő-
sugárzású költő, verses újságcikkeivel
a csavarember. Kell a Kis Hitterjesztő
tömjénillata. Kell a lábszagú pornó.
De az az egyetlenegy soha! Orvietóban
az Angyal, Rómában a Pietà Szerelmespárja,
az Éjjeli őrjárat nagymellényű kecske-
szakállasai. (És a Kis Hölgy száncsengő
ringású cicijének kettős holdja.)
Ez már minden mértéken túljutott.
Ah! Ah! De aki ennyire rosszul van,
miért nem fekszik ágyba, szegény?
Miért nem hajol a fürdőszoba mosdójába?
Vegyen be aszpirint, hashajtót! Dőljön hanyatt
a pszichológus fehér műbőr pamlagára,
s kora-gyerekkori frusztrációit, mint
virágokat szokás, préselje szárazra
testsúlyával!
Csakhogy őneki sokkalta
aktívabb ambíciói vannak! Övé Torquemada
igazsága! S azzal Orvietóban pőrén
az Őskritikus csupán figyelmet támaszt,
jelzést ad, megment a Pokol hívó mosolyától.
Kalapácsa tulajdonképpen az Írást ütötte
kőbe: Mene, tekel, ufarszin.
Láttam,
Dalmady Benő kásás szemében is a bukdácsoló
jégdarabnak ez a rendeltetése: vésse
homlokomra.
„Ez férfimunka volt”,
mondta Orvietóban a Kalapácsos is.
Én pedig, mielőtt e könyvbe az Év végi
napsütés kéziratát végleges helyére tenném,
üres papírt csúsztatok a gépbe
s lemásolom újra, hogy Dalmady ujj-
lenyomataitól a szöveget megkíméljem.
Mióta megfenyítettél,
megrezesült harcost,
a szerelem üvegházába menekítettél,
megvallom,
igen hideg
varázskastélyba tettél.
Pedig kölyökkoromra több jó szavad volt:
Kassák és Kormos színarany napjával süttettél.
Ó, mert rekedésig kiáltoztam,
hogy „kitakart Föld, megölellek”,
míg csak börtönömre szakadt a süket tél.
Akkor te az ilyen-olyan meghívottak
vasárnapi dalai közül kivettél.
De ’56-ig szóló obsitommal,
helyemben, Benő,
te is mire mennél?
Európaiatlanul rímelnél?
Panyókára hanyagul vetett forma
verdesné vállad
s hideget, meleget egyszerre éreznél.
Mint amputált
a táncos láb után
a véradók vendég vérével is
egyre csak utánam véreznél.
Dalmadynak
Mit nekem a száj! Ismerj tisztább beszédet!
Mit tud a száj? Akkor szeretem, ha néma.
Tán Michelangelo Éje heverészett
életem legszebb száján. Egy szótlan lény a
menny földre tévedt titkai közül. Árnyék.
Zárt a férfiszáj! A baráté is. Erről
ráismerek fecsegők közt, aki vár még.
De kit ismerek a te hiúz-szemedből?
Ebnek gyengét, ha tolvaj csalétke hívja.
Úrnak senkit, ki épp a semmibe araszol.
Körbe-tűzfalat – minden visszhang a sírja.
Nekem szemed, szád: barlang, rossz farkas-akol.
Mint hóhegyek
szikrázó hermelin uszályán
egy gyűrődésbe
befészkel a tenger…
Szép, szép, de ki beszél
a Meglékelt Homokóráról?!
Ahhoz a hülye is ért,
hogy a fönt lent legyen
s mint majom a figyelem résén át
elcsenje amit megkívánt.
Szakállas mutatvány,
ahogy a kéz
fortéllyal
a két gömbön fordít egyet!
De mikor keletkezett
e hajszál karcolás?!
Ez itt!
És hogyhogy repedéssé öregedett?!
Hova tűnt ezer és ezer nap-homokszem?
Nem gömbből gömbbe
– gömb alá zuhog!
Mint borostás-markú hintás
gorilla-erővel
ráz szét rongyszoknyát nőjén,
és róka-szájuk csucsorítva
a sípcsont-sovány hintán leállnak,
gyűrűbe fogják a hóhér jelenetet:
a bicskába csimpaszkodó sikolyt,
a hullát,
így
szétrepedt órád
vérröghöz hasonló porszemeit
most fölzabálja
körülálló sokaságod:
a Mindenki Senki Sivataga.
Vércsíkos testét
körré nyújtja kínjában
a szétvert fejű macska:
lebombázott horizontod.
Vékonyszárú
fekete nadrágod alján
már megjelentek az apró lángok,
mellényed gomblyukait,
mint az aranka,
véreres levelekkel
összeszemeteli a tűz,
fallá sűrűdő ég ajtókeretei
eltávolodott tájat
szeletelnek darabokra.
Egy-egy seszínű, sefényű
Nap-konzerv szeletet löknek eléd,
de a bombaomlás peremére
éhesen lohol a csont-és-bőr tigris,
s már fakó-szakállú,
vizes-tekintetű
oroszlánok arénáznak.
Itt a besötétedett imaházak
köhécselésével telemert köd.
Legyező-szétcsapódás
egér-surranásával
végigszökdel a karodon,
arcodat megérinti,
mint a gyerekkabátról letépett,
ázott szőrmegallér.
Olyan a tér,
egyre inkább olyan a tér,
mint Slim körül az erdő:
egy darab
leszakadt
holdkaréj
aranylásával gaz közül világít
a makacs áll.
Kioltott világosság
és emlékműve:
e kutya-mozdulat.
Állkapocs között
a szétharapott sors.
– Hát feszítsd ki most
ocsmány mellkasod,
mely szakasztott oly szép,
mint Praxitelész szobrain,
és a szakadékok túlsó partjának
zergenyáját tükröző szemeddel
vedd jól szemügyre
a két üres üvegkalitkát:
időd elrepült, mint fülemüleszó.
Amit teszel, már szarkofágfelirat.
Óceán alatti hajnalnak szól.
Mióta? S meddig? A tű foka elmetsz
s két-gödrű sírba két serpenyőd lehull?
Mindkettőben mégis drága volt a súly:
földnek az ég. S az égnek az, hogy élhetsz…
Drága volt a mérleg – kis üdvök veszte –,
rémes föl-alá, naiv adóvevőgép,
hogy a Föld rajta fölnyúló tenyérként
szívét a mindenség ölébe vesse.
A gombáról lehullott egy pettye.
Az üvegpoháron megéretten
hullni kész az üveg-szőlőminta.
Nőt is láthatsz: kecses lábairól
fut a topánná fajult krokodil.
Az ékszerész egy zöld követ dörzsölt
és agancsa nőtt a szarvasbőrnek.
Mondják, az ártézikutak most már
fuldokolva nyelik a vizeket,
s a fák ijedt csipkelángja kigyúl
minden este időben elégni.
A lámpák szórnak éjszaka-mélyet,
fekete gömbjük, mint a gömbakác –
ó, és fölöttük hallom a tengert,
fönt, fönt, egy medúza-gályát, siklót,
csikorognak a vitorlatartók,
hadak menekülnek tengeren át.
Fönt, fönt, elérhetetlen hallani,
tengerparti hegyek énekelnek,
pirossas-barnák rőt erdeikkel,
ivó szarvasként hajolnak vízig,
ó, hallani a tengeren túlról
régi versünk képében szívemet!
Szó! Puha tetemű, levágott Vad, kinek
mutathatom: gőzöl, él, vonaglik szived,
s nem kell több, csak gyulladt-szemű lámpás vesse
himbálózó fényét horgadó ereszre
s már úgy futok alája, zárt kapujáig,
mint aki hirtelen édenére rányit.
A lelkem rigó-felhő s egy bokor füttyhang
szakad ki számból – de kutyák kara vakkant,
aztán a sikongó, sárga boszorkagép,
fönn villamos szikrázik, az ablaka ég,
nyöszördül sín, híd döng, a pap-fejű lámpák
mintha inganának, még füttyömet várják,
de – Szép bujdosóm, égbelim ne röpülj! – így
őrizem madaram. A tél kijózanít.
Merev száron a borzas lila gömb
primitív bolygó függönyödön.
Gyermekkezű ügyefogyott isten
első műveként áll szelíden.
Nézd, az égitestnek naiv
árulkodó szára van még!
Szentendrén autónkba intő
kisfiú volt olyan, mint ő.
Ágyamon térdel. Csak merengő
kis madara, szeme zengő.
Egyébként néma. Ijesztően
úgy ül, mint a temetőben:
kőangyal, kifaragott. Örök
mosolya befelé törött,
ahogy róla lassan lemáll…
Babázni tanul, ringat halál.
Benzinszag-sugárút. Felhőkarcoló.
Püspöksüveg-nagy keblen mély szikra-tó,
százélű gyémánt. S a gyémántmezők
puhább rögében néger temetők.
Az újszülöttre nyíltak a liánok,
nehéz röptű afrikai sirályok,
óriás szárnyú fekete bogarak,
az öreg halak és az oroszlánok.
Újszülöttbe ivódott a virágvér,
kígyók siklottak a lassúbb csigákért,
smaragd színű pókok fonaluk adták,
fokhagyma gyógyító feje hozzá ért.
És minden élő az újba költözött,
a gyermek liliomba törülközött,
s a lábatlan fák s szépfényű kövek
lelküket emelték a feje fölött.
Olyan az éjszaka, hogy minden lehet.
A Dél lángfarkú csillagai csüngnek,
közel, hogy rájuk vethetnénk ingünket.
Kábító stoplámpák a macskaszemek.
Pattognak, mint kivilágított bolhák.
S ahol az árny krokodil-foltja mered,
fölül a lián-dús rézfonál-veret:
rajta ezerlábú, kéklángú pont hág.
A kert vörös és rózsaszín. Rögökkel,
fekete-kék kaviccsal telt az útja.
Mélyén a fehér vaspad úgy röhög fel,
mint ágáló vad ló sörénye-bojtja.
Minden szétlobban. Éj, nyugalmad hol van?
Gyémánttal kivert kígyó-oszlopokban.
Nekem csak az van, ami közvetít.
S csak akkor létezik, ha szól.
Létezés, legtisztább formád a hang.
Minden élő, ami szólít.
Mert hiába van, ha van, de néma,
s elmosódó tömegében
a magában értetődő tárgy is
meg-nem-szült gyermektemető,
mint e kert fölött az ezer levél,
árny és semmi szótlan lombja.
De belőle egy-két idehajló
ág-bog névszerint ismerős.
Közöttük gyújt csillagot a magos,
száruk a tengerbe hajlik,
igen, itt, Erzsébet közepén a tenger,
ezt adják ők, ez a szavuk.
A krómoxid könnyű lándzsák zengik,
közvetítik a végtelent.
Fönn Erzsébet holdfénye van.
Vagy nem látod nehéz bengáli szeszét?
Az áttetsző tűzhasábot,
ha még fölötte gőzöl,
szétvert egét.
Félig faragott, fülkémben állok.
Várok.
Jössz te
s delejes kapujában
vetköződöl.
Olyan, mint a hal.
Siklik, ha áll is – lebeg.
A vers olyan, mint a csók.
Zár – s végtelenné tágít
fényt, időt.
Gerincünk tűzmuzsika-lavináit
az égő tájból zúdítja egyre,
míg a törmelék beborít állig.
Nem költészet a Költészet folytatása.
Előbb az, ami ellenállt,
arcába köpött a Szépnek.
Lóhugy színe a havon –
szárnya összefagyott tollai helyett.
Az ég elhalt nyerítés-pántja,
a magány távolodó patadobaj-szöges öve,
a sárral tömött szájú ének.
(Rácz Edit szobrászművésznek)
Azt hiszem a börtön valamelyik álma:
magma-közepemben ültem kitalálva.
Angyalmezítelen legközepén gyermek,
de csak mint a hagyma, egyre leveledzek.
Burokhaj burokhoz simul idő, hajlam,
míg kívülről nézem, mi minden volt rajtam.
Mint Krisztust keresztje, tenyerét a szögvas,
fa-voltom mag-voltom esdeli, hogy „szokhass!”
De a bent – míg a kint kötöz rám vérszakállt,
szembe mászó tüskét, állhegyen tört halált –
vedli tűzfal-hámom! S angyalmezítelen
ül csak velem szemközt, néz rám legközepem.
Határ Győzőnek
Szakad a hó
havas a föld
Úristen mily
havakat költ
boszorkányod
Havasalföld
Londonra is
hóinget ölt
Párizsra is
Budapestre
nem a kintre
de a bentre
hetevenötöd
rossz hatvanam
hava alól
nincs ki mentse
Kócsaghátú
hó míg lepte
lett belőle
kéklő lepke
kékellő hegy
csobogó víz
kék ég ivó
szerelemre
Medveszőr-hó
mikor fojtott
szánk a rács közt
vadat fújt ott
kötésig ért
ha a vállig –
Táncoltattuk
Füttyre forgott
Jön karácsony
ismerősünk
s mert a tél csak
nekünk őszünk
három gyerek-
csínytevők mi
ellépkedünk
ölnyi őzön
(Az Aranycipőjűnek, a Károly utca című verse után)
A Károly utca a számon kiszalad – – –
(Ez itt alább, Sanyinak szánt hódolat.)
Mikor még borba mártott piskóta volt a … lábam,
egykor a Károly utcában, Sanyi,
egy kutya lábszáron hágott, de oly vadul,
hogy sebesen kezdtem ordítani.
Jöttek is lőccsel, hólapáttal (mivel a hó esett)
és szemközt röhögtek a kocsisok.
S persze, fogalmuk sem volt, hogy mi a magyarázat,
amit ezennel ide írok:
Egész délután, ahol jártam, egy nőstény eb
kerülgetett,
innen bokám körül a szőr, a szag.
Hát ez hozta ki a sötét és kan kutyából
a szerelmet
s a szamarat.
(Hódolattal rótt igaz történet CS. T. költő portás-purgatóriumából)
Egy ember ment át Erzsébeten kék koporsóban.
Csak a lába lóg ki, s tán a keze kissé.
– Isten hozta, hogy van?
– Kérem, a Petőfi utca lecsúszott a téglagyári tóba!
– Hova gondol?! Keresztben áll!
– Igen, de megfordult azóta.
– Megfordult?
– Egy óvatlan perc elég volt. A portás amíg
evett egy kis káposztás derelyét (itt a szomszédban lakik),
és a sorompó, hogy jobban utána nézzen, fölállt!
– De az istenért, miért nem hívták a KÖJÁLT?
– Hogy injekciókkal az akácfák ballonját fölfújta volna?
És a Hungária Vegyi Művek ehhez mit szólna?
– Ezek szerint tervszerűen előkészített volt a lecsúszás?!
– „Valakibe beletörik a bicska!” – nyilatkozta több tégla-
gyári munkás.
– És mondja, tulajdonképpen hány halott van?
– Természetesen a teljes névsor olvasható az esti lapokban.
– Az jó. Mindjárt veszek egyet. Fontos a részletismeret.
– Tudja mit? Megnézem én is, ipszilonnal írták-e a nevemet!
Mint ólomkristályban a metszet,
áttetszenek s zizegve lesnek,
a napraforgók az ólom levegőt
meredten így emelik a ház előtt.
Majd kondulás, majd csörömpölés.
Két macska: kigyúlt, szökellő kés.
Repülő testük zúgása rikolt,
a véreb nyög, lánc pattog, nyelve kilóg;
minden karom nyílt, az íny érzi a zsákmányt –
ugyan miért e cécó?!
Véres szemük előtt fölcsap a madárszárny.
Lehet-e más a végszó?
Fejét láttam disznófőnek:
„Nyomjatok pofájába kukacos almát!
Ossza a vajda a purdék közt széjjel!
Aranyozott hazug nyelvét
vessétek Erzsébeten árnyékszékbe!”
Fekete vaságyam kivetett magából,
a toronyban őr állt, de nem merte nézni,
hogy üvöltő kocsija a falon átjön,
szélsebes lakája hajlik előtte,
veti eléje, mint pálmát a római szolga,
a vak szemű fiút, a vak szemű leányt,
az ifjúságot.
A sárga rézcső a messzeségből.
A folyosókon a belső terek.
A vékony vázú vaslépcsőkön
kétfelé fésült hajjal
a bagoly szemű gépmesterek.
A tetőablak és a tekintetek.
Mintha nem a póklábú horgon,
verejtékfényű test a csipeszeken,
hanem csakis ezen a vak
üveg és szem-rengetegen
függne itt a termeken végig,
a pincékben, az emeletek,
a régifalú bolthajlatok
alatti közegeken,
amíg csak meg nem telik csővel
sorban minden terem.
Itt-ott a cső szivárog, amott
egy órán vezették keresztül,
a cső tovahordja a ketyegését,
mintha hattyúcsapat súrolta volna.
Néhol a cső körül apró láng kering.
Belenéz, és állapotos
felesége visszatekint rá,
majdhogynem beszélnek,
de a szerelő a fürdő felé fordul.
A függőhídon a gépmesterek
kétfelé fésült fejjel tartják a teret,
mint összeroggyanó vágat
oszlopai a zuhanó szenet.
Rövid emlékezetű művezető
vet utána üvegkalitka-jeget.
De ő már hallja, dörögve hallja,
szárnyas órája ketyeg.
Szárnyai kísérik.
Egy alázatos kis cső rózsája
(fürdés közben)
permetezve csurog szívéig.
Ébredj hétalvó! Kezdődik az éjszakai műszak.
Asztalfiókban alszik a zsebkés. Nézd,
székre vetett nadrágodból a padlón akart eliszkolni
– lesiklás közben aludt el szíjad.
A tegnapi ivás papagáj-bokrán
már nem les át a szénevő sün.
Kétoldalt, az utcalámpák mögött a mélyben
még lányok hánykódnak,
mellbimbójuk tenyerükbe döf.
Feleséged álombéli kuncogása
ereszt függönyt utánad.
Helyetted majd lányod költögeti,
mikor kék-fehér abrosz közepén
palackjából kiszabadul a jótevő szellem:
lábujjhegyén a napfölkelte már mennyezetig ér.
Méz-szaga lesz, és aranysárga madaraitól
olyan húsvétvasárnapi hangulatuk támad,
hogy mosolyuk gyorsfényképeivel teleszórják a szobát,
mielőtt ki-ki útjára indul.
Mikor hazatérve majd az üres szobába lépsz,
az ibolyaszárral telt pohár mögül
előlopakodik a hegy, ahol a kétujjszéles fűben
hemperegtetek hárman a lejtőn,
s a nevetés foncsoros szerpentin-szalagjait a szél
kitűzte a Szabadság híd,
az Erzsébet híd,
a Lánchíd kapuira.
1
A fiatal költészetről alkotott képünk
egyelőre felettébb hiányos,
avagy
van-e kormánya az ekének?
(Na, ki tudja ezt gyerekek,
mikor már a kormánynak sem igen van ekéje.)
Illetőleg:
irodalmi vita tanulságai 1875-ből.
Helyesbítve: 1975-ből.
(Ámbátor nem is tudom egészen bizonyosan, Lisznyai
uram, melyik dátum a valódi?)
2
A vers:
„Rügyes meggyfa ösztökével
telketekben szántok”
3
Újmódi nemességünk magyarázati
(A vers védelmében.)
B. E. szerint az ösztöke az ekekormány tisztítására szolgál.
Tudomásom szerint nem.
Ökröt, meddő tehenet ösztökélnek vele,
vagyis böködik, csapkodják, nógatják,
s nyilván lehet vele tisztítani
az ekevasat, csoroszlyát, eke papucsát, kormányvasát is,
de a kormányát nem.
Az nincsen neki,
csak szarva,
az olyan mint a bicikli kormánya,
de az eke nem bicikli.
(A vers ellenében B. I. szerint.)
A meddő tehenet, ökröt, aki szánt
nem szokták böködni, szúrni, csak meglegyintik, ráütnek.
Sarjú-tüske böködi – a tenyerem,
én nem böködöm az igás jószágot,
s ha mégis, akkor nagy az indulatom,
jobb nem kimutogatni.
Van az ekének
taligája,
gerendelye,
utóbb már csoroszlyát nemigen használtak,
vasa,
papucsa is,
de van kormánya, kormánytükre,
van néki két szarva
is.
4
(Mit mondott Illyés, Lisznyai uram, sehogyse jut az
eszembe szó szerint, tudja, a Vadak etetésében. Egy
népfinak mondta. De ejnye, miképpen mondta is végül!?
Na nem, nem komolyan kérdem – Magától. De Lisznyai
uram, vajon ha Tőlük kérdeném, e vitatkozók mernék-e
idézni:
– Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
kellene: honnan jössz – azzal, ecsém: hová mész!)
5
Hát így folyik a mi életünk, Lisznyai uram. Verselgetünk.
El-elvitatkozgatunk.
Irodalmunk maholnap csupa ekeszakértőből áll.
Milyen jól érezné magát közöttünk, ha most élne!
(Olyan szépek a verseink, mintha csak Maga írta volna,
kedves Kálmuska bátyánk.)
Ne mondjátok mindenre, hogy a volt
uralkodók rosszkedve bomlaszt,
hogy rothadt címerek feje bűzlik
a külvárosi udvarokból,
s hogy mindennek oka a múlt! Tedd csak
tisztségviselővé a falu bolondját,
kényesen mászik klozett-tetőre,
ki a kondából, hagyva atyafiait.
Maróti Istvánnak
A szócirkuszban ma este föllép.
Kiírják nevét a villanykörték.
A síron ülő kőgéniuszba
szállt robajló földből törve-zúzva.
Repedt a kőtérd, de mállni nem mert.
Csattogva hordott lángkardu embert
korom és vihar angyalruhában.
Végig a köd-Pest nyomult nyomában.
Részegen. Tamás-hitetlen fejét
bámulta, mint Atlantisz hírnökét,
cédrust, ősbölényt. A véres őszi
lápot látomása betetőzi.
S mikor utat nyit a sündörgö köd,
széjjelnéz cirkuszponyvák között.
Látják-e: újra fölszállt a páva.
Ölükben kikel aranytojása.
Ó, a proletárfiú már felnőtt.
Kocsimotorja – helyette – felbőg.
Hajdan a nők jöttek, mint cukorra.
Mint fehér húsú hangyák, elborítottak.
Elhagynak ha olyan leszek maholnap,
mint fahíd alatt a fehér kutyacsont.
Mint a csomó a deszkából,
kihullott a hang a szájból:
„A fa láttat – s vakít a lyuk:
combtövükig leért hajuk.”
Ne olvass, ne olvass Emile Zolát!
És senkinek ne írj episztolát –
mondták a századfordulós nagyik
a csíkos falú szalonban, akik
féltették kedvencük szeplőcskéit.
El is kísérték a vurstli-térig,
hol óriáskerék lejt s cirkusz áll,
s Herkules mutatja, mit nem muszáj.
De védencük amikor elájult,
ó, ó, mondták s egyikük alányúlt,
omlatag, szép haja a földig ért,
s ők nézték egymást: Ilyen semmiért?
Rózsaszín-pirulós nagyik, dédik,
így nevelgetik csak Lottit, Hédit.
S hogy kart karba öltve nevelődnek,
angolkert kanyargó útjain nőlnek,
s az ápolt gyepen jön Zola, Le Säde,
s játsszák: – Ez az én szám, ez a të szád –,
csak játszadoznak a hattyú padon,
s idegvégződésük egész vagyon –
ráismernek, hogy korlátlan árad
s elönt mindent a huszadik század.
Térdükig borzongató és édes.
Ölük előtt rózsás nyelvekké lesz.
S mikorra árnya hátukra áll,
már ők is tudják, hogy mi a muszáj.
S mert a sorban mindennek helye van,
„episztollammal szívem tele van,
mivelhogy nem vagy itt, úgy rád gondolok!” –
Lotti episztola-írásba fog.
Hédi meg olvas, s nyomban ő is ír,
Episztolla vadul hasít papírt,
s a lábujja is tízfelé mered,
s kapkodva harap lélegzetet,
és Lotti Hédit, Hédi Lottit lát,
ó kétkezes episztolla-vibrák!
Magányos finom perc, jöjj tanunknak:
élvezni, írni együtt tanulnak,
ballal azt, jobbal ezt, ki mily kezes,
csak szeretve írj, és írva szeress!
Megszenesedetten messze lett.
Tört, fehér színe szén.
Takaróstul nefelejcsedet
vitte haján, szemén.
Míg gesztenyelombos öle várt,
két fényes ifjú Hold,
észre se vettük, hol semmi falt,
összenőtt ölünk volt.
Ha álmunk rétre ért – sötét kelyhe nyílt,
csókolt, mint a szirom!
Csokrait a bodza fűzte ránk –
csöpp kéj – tömény iszony.
Árnyak koronáján kipattant
fényből ki szól? Neved?
Ágyamon átörvénylett színhús?
Üres ajtókeret.
Belőled, mint eső, elpereg,
vize só – fénye méz.
Hívhatom, mi tárva. Messze lett.
Magamba visszanéz.
1
Gyerekkor, hatalmad
Palackban emlék:
„Hágtam én gyerekágy-fám!
Vágy, vertelek szét.”
2
Öreg szeretőnél álmodozik
Milyen jó lesz majd
éjjel nála… S nappal itt
kéjem alhatik.
3
Számítgat
Bearanyozlak,
mint tisztást a fény! Csak hagyd,
amíg kifosztlak.
4
Ifjú szeretőhöz
Törj szét, mint a fát!
Telt makkod szívemig verd!
Döfd le ott Apát.
5
Ifjának igazat mond
Lábam szétteszed?
Várj, míg kibukkan fejed!
Lásd: én szültelek.
6
Kettőjüket összeméri
Öregem kértem:
„Dörzsölj, hogy égjek!” – Hágsz te,
s tüzelek térden!
7
Öreg szeretőhöz
Kunnilingválnál?
Sót kéne keresned. Jobb
az a márványnál.
8
Kopogtat öregénél
Mint a vízcsobaj,
elaludt a bűn. Apó!
Itt a hó. S a baj.
9
Panaszszó ifjához
Vérezek hét nap.
Erős vagy nekem! Bűn csak!
Hóinget ég ad.
10
Szél dudál
Véres tunika.
„Kikapartak már babám!
Ég a klinika!”
11
Öreg szerető sír
Mottó:
„Lett áramszünet.
Míg gyertyát hoznak, fölgyúj-
tom mindenüket.”
Kivárt sötétet!
Rám gyújt házat. – Leégett.
S fut, hogy kivégzett.
12
Öreg szerető vallomása
Mottó:
„Vígy az Istenig
a hátadon!” – S lelöktem,
amint hegyre vitt.
Istenig vittem
hátamon. – De lelökött,
s mély nyelt. Ez minden.
13
O. örök szerelme
„Apám vert, bezárt.
Sírtam az égből esve.
Róma visszavárt.”
Te Katica ágyában bukfencet vetsz.
Én Olaszi Babának misézek.
Csütörtök Gizu megtanított: öle
tűfokán hogy hajtsam át tevémet.
És szólok én szegény, új és nyomorult
Ilmarinen:
Piros keselyű-ujjaid tépték,
aranyból öntöm ki a szivem.
A férfi végül mind magára marad.
Pohljolából
csupa céda leány jött csak,
mióta kiszakadtam jó anyámból.
Uram, új szív kell! Csak hangja szálljon!
Őre: lakat!
Szűk ketreceibe még én se férjek.
Soha több szelíd pillanat!
Ilmarinen, messze, kalapált.
Pörölycsengése négy tóra szállt.
Fújtatóból tüze kivirult,
érctömbből a forró fej kivált.
Forró aranytömbből a szelíd
lánymellek csúcsuk kiemelik,
isten hüvelyke nyomta volna,
olyan a köldök, fénnyel telik.
Futkosnak az őzbak csillagok,
kerülgetik a négy ablakot,
eszterláncban káprázó szemük
lesi az arany-szült lány-Napot.
Ilmarinen némán azalatt
kikalapálja a lábakat.
Ütése egyre gyöngül, lágyul,
ahogy a térden tovább halad.
Az aranyverő talpig remeg,
mikor az ölhöz érint kezet –
lám! kenyérbél-puha lesz az érc,
úgy ível hajlat-szeleteket.
Ilmarinen (persze, csak ő)
ment az éjben vaspöröllyel.
Bronzfején a holdfény-sisak,
arca, mint a bronz homokkő.
Aztán jöttek görbe utcák.
(Eladó a cseresznyés kert.)
Gimnázium és a szobra.
Tündérien szép majomsor:
lányok fönn egy kerítésen.
Léptem, hova Ilmarinen.
Ahány lépés, bomlott csokrok
annyi csésze mérge hullt rám,
kiömlöttek nyakszirtemre –
lánynézőbe, nőt faragni,
ezüstcombú nagy Dunához
ereszkedtem gyíkos fűbe,
mint egy kamasz fogvacogva
térdre, karra ereszkedik
fejjel nagyobb asszonyára.
Fényes kályhacső törzzsel a fenyők
nem nyelik többé el az esőt.
Erdő alja nappal ezüst-sötét:
nyakadba rázza vizes ümmögét.
Lehetnél, aki rázza, te magad,
nem a vicsorgó gyöngébb kutya csak;
nem tűz s víz kényére hagyott szérű –
de maga a villám-meredélyű!
Eh! eb ugat! amit az képzeleg…
Az áram megszökött. A ház hideg.
Padló alól csörgőkígyó-patak
a fák közt tóvá, tengerré dagad;
a tenger hátán köd, ködből felhő,
erdőkre fehéren letérdeplő,
sötétbe oltott mész, fehér ragály –
zsákba kötözött patája kapál.
Orrlikaiból a gőz idecsap,
szád besötétült nyomat szine csak,
ha felhasad s kibuknak a szavak,
folyamsötétben hallhatod magad:
„Csak az asszonyi csípő kenyerét
a Mindent Elvivő ne vigye még!”
Mögötte gazdátlan ló. S tűz nő.
Néz, mint háborús emlékgyűrű.
Néz, mint a vaskarika
beégve holtak ujjaiba.
A fák mögül a vak homály
sötét, puha állatbundája domborul.
Hallhatón lélegzik fűben a fej.
Félálmában a vaskilincs után kinyúl.
Bársonyból meresztett karma
ajtón végighanyatlik, deszkán kaparász,
megcsobbannak a levélsajkák,
s esőcsepp-kiütéssel didereg a ház.
Menj ki hát érte, talpra segítsd!
Jártányi ereje sincs már ablakodig.
Szentjánosbogarak áznak,
hol kecskeszakálla mellkasára folyik.
„Cigánylány-ágyba, apó!
– mondd neki gyengéden-durván – kemencébe,
rossz csontodat mért nem dugtad
ölének gyógyfüvü rétje közepébe?
Zárt combjának melegétől
leolvadt volna rólad áruló karmod!
Állatbundád bársonyából
kivájjon – nem is kellett volna akarnod:
pamlagotok lett volna így
hosszú szőrbundád, képzeld, selymes terítő!
S emberként láthattad volna,
mikor folyó- s hegy-lelked szélbe veti ő.
S szemed tenyerébe csukva,
minden ami benned szárnyas: útnak ered,
míg tested térde közé vonva
gyöngyfogu hercegi purdék apja lehet.
S bár hercegségük: seholnap,
mégis faunságodnál csak jobb a tűzhely!
Bogyó-koszorú helyett is
teleaggat könny-atkával, perc-tetűvel.
Halhatatlan síplyukaid
jobb ott betapasztva sáros sarka alatt!”
Mindenből kifosztott isten:
ember, márts faun-szivébe tőrt – szavadat!
De örök-kék szeme ködén
halál előtti mosoly – újjászült remény?
S egyesegyedül magadat láttad
sötét ablakod vakult közepén.
A Kosfejű egyszer egy kék szobába tévedt.
Kék volt díványpárnán a rojt, képen a ráma.
Kék a függönybe fűzött szalag – s a ruhája!…
Vedlett kék tálcán rakott elé kék csészéket.
Ott még a teagőz is kék volt. A cukra kék!
És kék selyemből mint a hó, sütött a válla.
Mint alpesi holdsütésben egy ródlipálya.
A festő megborzongott. Azt mondta: Aludnék.
Életem legszebb száján (húszéves koromban)
Michelangelo Éje napfürdőzve heverészett.
Életem legszebb száján (harmincéves voltam)
Ildikó királylány mézes nyelvének nyoma fénylett.
Életem legszebb száján (negyvenegy évem múlt)
célzó keresztjük közepébe fogtak fejlövészek.
Mikor lebukott már a Nap,
csak akkor kezdett bíborodni.
Végigömlött a lift
tízemeletnyi falán a láng
s a 42-es lábú kislány,
a Nofreté’ szemű Audrey
hiába fürdött – bámulni kezdtük
az izgatóbb délutánt.
Mert ropogott kint az ablak,
s karácsonyfánkon az üveggömb
mind megnyúlt s remegett könnyként,
mintha arcáról folydogálna;
tévénk tükrébe tejköd települt,
és őt kellett követnünk,
kinek a Rákóczi téren át
épp a Dunába ért a lába.
1
Harlekin két hete sóvárgott Réka után. Réka bőszárú sortban hevert, s a combhajlat ütköző erdejéből egy picinyke páfrány kikapaszkodott az önmagára visszaroggyant, fakó nadrágocska-szárra.
Ha Réka – kalapban – kagylókat gyűjtött, széles karimájú fehér vászonkalapja orra nyergére sűrű árnyékrolettát gördített magából, tekintete beletakaródzott, mögüle leste, mit vált ki lábujjain a kerek körömágy ápolatlan tökéletessége.
Harlekin – mint mindig – kővé meredt, a strand kő teknősbékájához hasonlón, téglából rakott betört orrú fóka, farka rozsdás vashuzaláról lassan lemálló betondelfin. Vállát világfaló kis fickók egymásba akaszkodva tiporják, babszemnyi
kislány végül elmélyülten megkoronázza: mint kőpad lábához – tövébe pisil.
2
Réka magasan nyíló ablak mögött lakott, tükre elé feküdt, jobb keze édes Meridián volt, bal keze fekete Szagla. Dideregve tűrte, mikor vetkőztetni kezdték – ujjai a hársfát bevontatták az ablakon. Amint a szél betüremléseivel teli függöny fátylából kibontják, ott liheg fölötte madárfióka-pehely tapintású lombja, csillagok messzi fényével átitatódik suttogása.
Harlekin állt az udvaron, nekidőlt a hársnak. Mint Csontváry zarándokai, lejtették körbe fehérlő táncuk a kimosott ruhák. Behajtva fejét is a fa hónaljába, vöröslő hangyák birtokba vették arcvonásait. Fülledt kéregrepedésből rohantak a ráncok árkaiba, föl-le, fűtől fáig.
Mikor Réka tükre elé feküdt, minden ízében reszketni kezdett a hárs is. Mint akit pányvával vonnak, párkány fölött lombja a szobába nyomult. Harlekin is – egyszer – fejjel lefelé belekapaszkodott a repülőbe, de Réka rászólt: Szagla, mi repült be az ablakon? Ó, az alva csüggő csúfság, mondta Szagla, egy denevér, s mint szobalány a porrongyot, a fából kirázta a mélybe.
Mit tehetett Harlekin? A fej nélküli törzsre fölkuporodott, úgy tett, mintha ő volna a hárs, rágömbölyödve.
3
Végül eljött szombat éjjel. Szülei között Réka éjszakai előadásra vonult.
Harlekin tudta, hajnalban lefokozzák. Menesztik kofahajóra jegyszedőnek. A tat szélfogó kasában spárgán lógó mandolinnal tyúkketrecek közé szorul. Dél van, kifehérült napfény habzik a bozóton, s fiúján térdeplő lányka néz föl nagy fehér mellén annak kezével, mikor a hajósíp a víz közepéről gorombán rikolt.
Harlekin ekkor földlökést érez. Tömeg közepében, Réka mögött. A szomszédok arca, mint öreg kútkáva, márvány vízköpő kiszögellése, moccanatlan ázik a vetítés vízesés-sugarában. Csak Réka kuporog úgy, mint nyugvó fotelból kiütköző forgószéken. Mint a fodrásznál pörgött kislány korában, aranyhajszálak siklottak válla hóhegyéről az olajos padló férges réseibe.
Meridián és Szagla a süppedő székoldalba csípve. Lába nagyujját szőnyeg virágcsokrába fúrta. A combív megfeszül, a darázs döfte száj megduzzad, kifeslik, érzi. Harlekin átnéz a hátán, Réka, búgja rekedten, és forgószék pördül, mintha erre a búgásra járna, Harlekin lába elé.
A vasárnap első pillanatában a mélyben kofahajó füstöl.
Alvajáró gyermek lépked a lépcsőn. Melle között Meridiánja szombati éjből valamit markol. Viszi az ágyba, viszi szobából szobába. Évről évre. Lányunokái se kaparintják meg kézcsókjaikkal.
A tér mindenestől alszik.
Alvó tükrökben sokszorozódol,
míg előrehajlottan,
ahogy szoktál, ágyadba visszatérsz.
Reggel Vénusz beül az iskolapadba,
10 órakor a vécén
leszív egy-két
könyörtelen slukkot,
szeme árkos,
s még ő maga sem tudja,
hogy ölének
kicsi füveséből
szikrázik
a tenger sója.
Nehéz kék köd a keritésen,
mint pálcáján a vattacukor.
Fölsír s reszketve veti ében
ágait szét a nyári bokor.
A füttynek ezüstszegélyű árnya van.
Hajókürt-hangnak lila uszálya van.
S madár ha szállt, mint egy szobornegatív,
lebegve fölötted áll – sokáig hív.
Megfoghatatlan, de nyoma van,
ami csak moccan körülötted,
s benső világunk, nézd, boldogan
eléd lép, mint az újszülötted.
A szilva esése közben fennakad.
Túlért szilvaként omlik szét fél szavad.
S túlért gyümölcs bőreként derekad
kezem kosarából lágyan kihasad.
Csend. Üvegpengés az ág-zene,
mi most felemelkedünk bele.
Fölöttünk a madárnegatív
titokkal telt lebegése hív.
Nevedhez (Yvette) párizsi sanzon illene.
A szerelem is (először) franciául illett volna hozzád.
Izombékáit rádugrató rabló
liszteszsák-faru asszonya lehetsz utóbb is!
Előbb kiröppenni kéne hálóing-fehérben a padlásablakon.
(Amikor) fejed kidugva a szomszéd padláslakó függönyéig
nézni kezded: lepedőjén mily édesen tölti idejét Odette
(azáltal), hogy padlásablakod lenyesett rolettarongyain át
éppen rézgombos ágyad nézi: – hogy négykézláb állsz,
és ablakán fejed bedugod, Yvette.
Selymes, szomorú lófejéből
kibújik Harlekin azonnal,
sarokba hajított lónyak
üres tölcsére kiénekel ablakodból.
Nézi Odette (hogy) az Yvette törzséből bukdosó csöpp almát
ujjak hevenyészett kosarukba szedjék,
(hogy) az ágyék szirmait széthajtó ajkak
sót, osztriga-vonaglást érnek
(s azt is, hogy) kiröppensz
– éppen kiröppentél a padlásablakon.
Úszol az ég menyasszonycsokrával a külvároson végig.
(És visszafelé, ha) szivárgó, halk trombitaszó vagy
Odette, Harlekin alvásába lopakvó,
egérke-aprón a kandúr éjszaka-morgás
nyaktörő hegyi szerpentinjén tipegsz,
s hol Odette behúzott-karmú macskatalp csendjében alszik,
indáztatsz köréje lugast,
kikeleti aranyból kisodorsz levelet.
Trombitaszólamod selymét Harlekin
legombolyítja Odette derekáról,
s mint ökörnyál úszik Odette után eltévedt zenéje.
Yvette, szól Harlekin, mint egy babához, Y-vette.
Tetszik az álom élőinek, hogy itt van Yvette.
Ő az emlék.
Marinak
Úgy őrizlek meg, ahogy
fehér szirmaidba szőve
szélsikálta lámpafény
emelt – nem is léptél kőre!
Úgy jöttél, mint a hullám
taraján virágzik a hab.
Virághajladozású
verssé ringott a derekad.
Különös részvét és gyöngédség Magának!
Szíve megsemmisült az ijedelemtől?
Elefántcsorda ezer lába – vers, vers, vers,
segítenék Magának – s gyermekrabló-rengeteg liheg.
Mit tegyek? Hajócska szíve nem vet itt horgonyt.
Ez itt mind egyiptomi terpedt oszlopláb, láb, láb,
elefántcsorda ezer lába: falloszerdő a szűznek!
A Maga angyalai nem itt vannak.
Elefántháton angyalnapozó, azúr. Hol a
pénztáros, a rózsaszín sarujú szépséges rémség,
a Szerelem adhat csak jelet,
hogy a fehér elefántok trombitariogással
s a kövér hímek gyöngéd íveléssel
emeljék Magát, s finom, barna combját
egy friss, aligzsendült ajkú angyal
angyalivá bélyegezze.
Juditnak
Mikor? Holnap? Holnapután?
Kettétörik egy amulett.
Két összenőtt arc széthasad.
Két összeforrt váll puha seb.
Fél amulettel két leány.
Testvérek ők (nem vér szerint).
Fárosz-szemük sugarán múlt
percek égnek: Mikor megint?…
Áll tükrök kismestere, utcafi,
míg hosszú lótusz combú ágyasa
tevéjét sivatagba hajtja ki.
S hogy nyeregben mester s ágy vasa,
s a holdfénnyel telt lepedőn a nyál
barlangi cseppkővé száradva cseng,
zenéje mindent titokká abál,
és Goya úszó kísértetévé
nőttön nő tevén, bár alva a szent.
Világosul a csont, mint éji tévé.
Átüt a húson, ami lefoszlik.
Ím, a Pusztulás Eleganciája:
testük rőt uszálya utánuk piroslik,
míg betevegelnek a nagymesterségbe
ágyasa és láb közt doromboló cicája.
A félig még szőrtelen,
szivárgó üdvösségbe,
s berendezkednek, mint
hegy alatti szobába.
Vérhányó.
Vércseppkőbarlang-oszlopokkal csigázik arcomból a Föld szakálla.
Aggastyánakt.
Bütykös, szétterpedt katonaláb, fekete erekkel.
Hídkő.
Hamutűz-lapjain megkövült kilenc japáni árny áll örökre.
Harangöl.
Gyerekhangbörtön. Őz-sírás. Magpergés. Ágvacogásban csigatemetés.
Aulikusok.
Aranyló, telt hasú négyes piros hegedűkön játszik vazul-fülekkel.
Szonáta.
A selyem kivégzett lányokon zizzen.
Észbontó öléig ér le a loknizott haj a hullán.
Sonatina! Sonatina!
Ez a paradicsomkerti rokolya de nagyon táncol!
Szarkaláb színű tavaszi szoknya!
Csengőcsobogás az ing!
(Mint a sírkő,
a kivégzettek ülnek, állnak, fekszenek.)
És a selyem jön-megy.
A ruhaváll oly keccsel járja!
Aulikus hegedűszó.
Paradicsom-idézetek.
Ibolyacsipkébe öltözötten látom a hajnalt:
kényeskedőn hátat fordít.
*
Katonahússzövet.
Munkáshát-cserge,
proletár anyatenger.
Koponyasivatagban fényüket vesztett páros bogarak,
vakká szúrt szemek.
A szemetek!
Pilla-lábuk körül potrohuk hallgatag fehérjét mutatók.
Héja-tört didergő tojások.
Ó, nem, nem tavirózsák, melyekből kikel a tóra a Szépség.
Lou térdeinek költészete
nem emelkedik onnan
rátok
elő.
Ráchel úgy ül,
mint aki megfulladt Zamárdiban az első szájon.
Köldökéig lángba borította a Nap.
Föl, öléig, a víznek álcázott tűz végzett vele.
Bőre alatt a gőte rémpirosa
liftezik rézsút,
vízipók korcsolyázik a bokán.
Hófehér combhajlata
(csupasz, ijedt levelibéka)
ananász-szeletekkel örvénylik,
mint szénsav a pohárban.
Ráchel két combja, csípője
színültig tele a Balatonnal.
Egy forradalom sem foghatja végül
veremsötétjét régvolt finomakra.
A te képed sivatagban talált kő.
Félig betemetett szád félig sincs kimetszve.
Öklödből alig válnak ujjaid széjjel.
Ujjak! Csikorgó csuklód alatt ez az ólmos bunkó
egy fecskefiókát se tud fészkébe emelni!
A Nap protuberancia-erdejébe
előbb száll le a Kék Madár énekelve,
mint hogy megpillantsd a komló bozontján túl
virágcsokrával ágyára fekvő
pucér szomszédnődet, kitárt ablakában.
Lábuk fölhúzva hegyes háromszög-vonalzó
szemükben éles tavi horizont
a lebukó nappal
szájuk sarkán
mosoly kunkorodik
ahogy borpincék
bejárata fölött a cégér
Két elsötétült cégtábla
a telitalálatok
apró lukacsain átsugárzó éggel
Az el nem táncolható tánc:
mint holdsütésben a zománc…
Mint ponyvává fűzött románc…
Nincs benne dallam – nevetés, zokogás?
Nincs benne telt rím, csak asszonánc.
A zegzug folyosón kitárt
ajtó mögül hallod a gitárt,
mégis, mégis csak kivárt!
Nem emberujj veri, nem húrja bong
(az ősz gitáros alszik legkivált).
A pincék alja mégis megtelik
(a vén gitáros alhat) reggelig:
„fölér talán a térdemig”,
azt mondod, „föl az ölemig!”
Zenét virágzik a férges padló.
Fölér – ámulsz – a lelkedig.
Ó, mint tükör előtt soha
– testedre öntve a ruha,
a hársvirágszirom puha,
mint esti lámpa részeg fényköde.
Nem is ruha,
csak hajnali harmattól nedves nyoma.
A tánc, mint ezüstöt folyat
csiga az ágon…
Tapogat.
Rád tapad. Lósörény-puhán cirogat.
Maga elé emel át a világon,
átlépsz pislogó csillagokat.
Vizeken át szájában visz tovább.
(Az ősz gitáros alhatik tovább.)
Az el nem táncolt tánc fog át.
Ujjad rácsa alól öledből dobog.
Hallgatod soká.
Ha már asztráltestű leszek,
esti lámpák arany boglyáinál ritkább nemű,
póznabúgásból még kiszökhetek,
óraütésből kicsúszhatok,
fűből csomózott árnyékbetű.
Még becsönghetek ágylábakon.
Lábujjakon. Ahogy fűszál-csúszdáján egy csepp víz.
Mi az nekem, ha harisnyakötő-csatban lakom!
Gázöngyújtó lánghajlaton
vadmargaréta-szárral szád sarkában, hallom, hívsz.
Némán. Mikor a tükörbe nézel.
És – félig elfolyt aranyszobor –
a holdfény megtelik erdőlihegéssel,
s állatszarvon beúszó ökörnyál-remegéssel
ezüstöződik vázádban a virágcsokor.
S a Hold aranypénz: rávertem Salamon király
udvarából kimenekült királylány-arcéledet.
S ahogy a vízcsepp követ is kiváj,
a rád kövült Időt kivájtam, hogy örökre szállj
a versben, ha már asztráltestű leszek.
Tartománnyi máglya gyenge leánytörzsből.
Elveszett fejeik hajerdeje gőzöl.
Szemük üres körvonala tán lepke lett,
tearózsa-sápadt csuklójuk elpereg.
Gyerekkorukba bújt Párkák? Csak űri ég.
Ujjaik közt elvándorolt csillagvidék.
Clara velem randevúzott.
A földön egy halott hízott.
Míg a nap szemükbe tűzött,
Clara a halottnak főzött.
Higgyem, fölcsap szakácsnénak?
Viaszarcú pincérnőnek?
Falt a halott, majd’ megfulladt:
„Sosem ettem zsengébb sültet.”
Clara sürgött: „Szomjas a holt!”
Nyögött az, hogy „kemény a Föld!”
Én a képből kiosontam.
Étlen, szomjan – ám nem holtan.
Hát ki gondolta volna?
Kurdi bikaistállóban
Tá-ti-kából valóságos
Marie Poumeyrol festmény lett!
Rózsás füléhez hajlott
nagyapád hízó bikája:
„Anatómiámból Zeusz,
nemde, benned is fölrémlett?!”
„Jupiterre, de még hogy!”
szól ti-tá-ti lányka nyomban;
szeme jár-kel izgatottan,
s mér, mér, mint egy húsmérleg.
(Mértéket vesz nagy titokban.
Gonddal választ. – Kit?! – Férjet?!)
„Ágyam karfáján
ömlésig lovagoltam
kéjem kantárján.”
1
Maszkját levette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
A Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel ránevet:
– Ne haragudj, de valamit
nem vettél le! A szemeket!
És csakugyan a félredűlt
lófejen látsz két üreget.
Előránt tükröt Harlekin
és csakugyan lát lószemet,
s a Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel csak nevet.
– Ki hiszi majd, hogy ennyire
testedre szabott a szerep!
Ó, Harlekin, hát csakugyan
csupáncsak lóvá tettelek!?
2
Maszkját fölvette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
– Kopaszodom. Hajam helyett
folyatom rád sörényemet.
Gitársörényt és lóherét
lábujjaid közé vetek.
Nincs annál szebb és szomorúbb,
lónyak hídja csípőd felett.
3
– Nincs annál szebb a télben kint,
tűzablakot kerülgetek,
elhányom négy kényes patám,
emberlábon beléphetek.
Tükör ezüst hala: homály
és dézsagőz köszöntenek,
s kinyitom az emlékeid,
tövig tömött szekrényedet.
Picur beáll két ágy közé,
térdre letolt nadrág rebeg,
magán széthúzott ing alól
mutat liliomszögletet.
Tükör előtt egy széken ül
Mari, Odette. A többiek
fejük dugják székláb közül.
Ágyadról Nap süt Hold helyett.
Picur, Mari, Odette nézi
négykézlábon hátsófeled,
olyan kerek, mint a halál
gömbölyű hóhegy közeped.
Megszelt kenyér melegébe
jóllakni éhes fascesed,
virágcsokrod beletűzöd,
szerelmesen öt ujjhegyed.
4
A Gyöngykisasszony így nevet:
– Nem vetted le a lófejed!
Napgömbű popsija alól
(mivel ángolnaként hajol)
kiinteget, majd kézre áll.
És legördül a képzelet.
Harlekin ló. Ő a huszár.
Ó, gyerekkor! Illemhelyek!…
Szemed le-lefüggönyzöd hajad zuhatagával, Erzsi.
– Divatból csak –, mosolyogsz, pedig jobb okod van rá:
védekezel.
Mint antik papnők ujjuk arany rostélyával a lángot,
tűzrabló széltől óvod, hogy nekünk maradj, kik
szeretünk.
Koromszegélyű kékben
mentem a szigorúan
kiszámított fenyők között.
Szamárkóró színű ködök
foszlottak szét, hó se hullt.
A havon vadméhek fészke,
darabokra tört mértan,
megfeketült méze gyúlt.
A falhoz ragasztott kémény
fenyőszagú füstben állt,
s integet a szeszfőzdéből
halott Ibolya néném.
Egy fehér mellényű kutya
a meglazult kőfalon,
s szelindeknyom az Ibolya-
néni kendőjű havon
egymással kutyanyelven
bennem, ameddig elalvó
lelkem takarója ért,
ugatott holdfényű telten.
S egy másik álomból, lám,
felkönyökölve füleltem.
Az erdő függönye alatt
dézsában fürdött egy lány.
Alacsony ablakon át
adtam neki fagyöngy-boglyát.
Foghattam kezemben, percre,
az inget és a szoknyát.
Aztán, mikor az árnyam
keble közé rajzolódott,
koromszegélyű kékben,
előttem csak hómező volt.
Tudom én, ágy lábán kuporogva sokat.
Elképzelem, ahogy megindul a menet.
Hídról nézek folyón menyasszony-fodrokat,
szénfekete fát, naptól beszegett gyepet.
Hídláb alatt fürdő hófehér lovat.
Sárga ház előtt kislány – integet, nevet.
Köröttem az égen csöpp lábfejlenyomat;
bárányfelhő-íve nem oszlik szét, lebeg.
Nem látják, pedig a menet már gyorsvonat-
sebesen hurkol a Föld köré füst-kötelet.
Már örvénylik körül, s lángba borul a fogat,
égni kezd vállam, hajtok lángleveleket.
Ekkor talpamra húzom a lábnyomokat,
s a kéklő égbe tűnve én visszamegyek.
Ez a zene a havazásban.
A fagyott madár összerezzen.
Megbolydulnak a fakó zászlók,
s a megfagyott madár torkából
nyílegyenesen húz öléig
ez a zene a havazásban.
Eszelős a szél!
Tornyokban trécsel.
Lebzsel a kapun.
Fakerék küllőn
átdöfi nyelvét.
Folyosón suhog,
mint egy királynő.
Kushadó róka
csontlevelek közt.
Cérna a csengőn.
Szem a kulcslyukon.
Meztelen járkál
ki-be a vécén.
Ránk néz a lámpa
főkötőjében.
Fellobog, mint mély
szekrénybe zárt haj.
Hóplasztronjával
ez ám a jazzband!
Teli zsák patkány
fut a világból.
Az ég kemény kékké most alakul.
Hiába fénylik még a bronz lugas,
gyümölcsös tálad hidegen nevet.
Nem sír a dobszó. Torkodban lapul.
Bár dér-cukros bogyók után kutass,
olyan a táj, mint egy röntgenlelet.
Most kentaurok csapdája a kertem.
A hold ágaskodik a tujafán túl,
de széthányja fényét, hamar lesántul,
hogy homályos szárnnyal végigseperjen.
A csörtetés után még meg-megrándul
a virágtalan orgonasor verten.
Szelíd álmomat én földre tepertem.
Hívnak. Kik hát? Utánam jajongás nyúl.
Ablakok fakópiros négyszögében
a megfeszült válaszfa kereszt-ében,
nem tudom, hív-e vagy tilosat mutat.
A boldogság néha visszatért sírás.
Rossz éjszakán, körül, kentaurhívás.
Nem tudom, menjek-e? Pók szövi utam.
Átnézel a fehér havon, a napon,
a fehér krizantém fejű üvegablakon,
és rájöttem arra, hogy ezt mért teszed:
Szembogár! hat szarkaláb lábbal ég felé,
mint kápolna romfalán a félhomály,
úszol holtan a hátadon.
Forrástalan fényt tükröz vissza
egy madár nélküli kalitka.
Rablóra gondol, aki meglát.
Meggyújtanál értem egy gyertyát?
Kis fehér körmeit hullajtva
a százlábú víz visszafutott.
A part, mint a mészárszék alja.
Csontkazlak, kékült rongyu husok.
Hajótörött vagyok. A víz szigetre vet.
Szél és tengertaréj gonosz csörgésbe fog.
Hason csúsznak a kőnek hitt sárkánygyikok.
Holdfény van. Pereg, ropog, zizeg a homok.
Hátat mutató időtlen kertfal alatt
sziromomladékkal száján oson
a kőszemű gyík.
Törpe lépte robajjá dagad.
Ágyúk légnyomása kőoszlopokon
se csattogott így.
Többször nekivágtam
– el még nem értem.
Áll vízi magányban,
fényben és sötétben.
Pókhálóvékony váz
emeli térden,
mint hajszálkarcolás
a metszet-háttérben.
Már nem is vonás, csak
a pontosság fénye,
háttal a világnak
süt széktámla-éle.
S a vasváznál is jobban
a megtestesült űr
semmi-inge lobban,
mikor belé ül.
Nehéz még nyolcvanhármat írni.
Nehéz, hogy betelik az ötvennegyedik.
Készül undok vénember-maszkod.
Képernyő a világ – befogja szemeid.
Bár perverz minden ezredik lány
(ám ha tévednél, csak minden tízezredik),
a nagyapa-térden lovaglást,
ki kagylójában őrzi, ha szeretkezik.
És tévéből nemcsak kitekint,
hanem vad egyiptomi sorscsapásodat,
síkdimenzióját áttöri,
s elképedt világ előtt sarkall, mint lovat!
Lótetű-helyt, féregjáratot,
átrepül krepp-papír zörgésű álmokat,
s székláb körül vedlett bőr helyén,
a ruganyos sarjún hempergés lenyomat.
Ó szép, mint koponya fogsorán
elképzelni tömött-húsú súlyos ajkat,
hogy a tízezredik bíborán
még ama tiszta forrásra bukhat ajkad,
lesz hóbaba-fehér a bőre
s hegyitó-kék szeme napot nyelő ablak –
de síkidomú tél csak, fantom,
szikrázó testén vakon verdeső varjak.
Ha ezredik, ha tízezredik,
sanyarú tévédobozodból ha kilép,
rövidlátó szemed rózsája:
tetűpete-kóró – „nem illik rá a minét”,
csúszkál az ing a háta púpján,
lapátkörművé fűrészelt Hölgy a tiéd!
Disznóól szagú! Rózsaromlás!
Csipás hajlatait – kerüld el azt a spinét!
Meztelen: csupasz kakukkfiók.
Állig-gomboltan: összeragadt meszelő.
Éjszakás nővér! Szemfehérjén
ágytálad holdsütése – hova vezet ő?!
Inge olyan szögleteket rejt,
mint kórházi ágy köré húzott lepedő,
lélegeztetőgép-vezeték
ujjaival tüdődbe pumpál temetőt.
Elég! Elég! Neked, te barom,
csak a kilencszázkilencvenkilencedik,
vagy a kilencezerkilencszáz-
kilencvenkilencedik – csak az kellhetik!
Hajszálra legyen olyan, mint a
kilencvenkilencedik s a kilencedik,
s cserélhesd nyolcra! hétre! hatra!
Visszaszámolsz, pajtás? – Közben esteledik.
Vállon királypalást-napsütés,
mert kikeletet imitál ez az este.
Feljő a Hold, s az ég ibolyás
húsoslevelű virágmezőnek festve.
Most rügyeket bont rád január,
tűzgolyóját hegyekből gurítja Pestre:
hajszesz sűrítse gyér üstököd,
s csitriknek sikáld csontvázad kellemesre!
Cs. T. ágya az ég peremén
megsárgult szarvú öreg felhőn
karunk közé tereli, hajtja
az anyaemlő havát újra.
Az aranyvályút csorgatja a fej bozótján.
S a szőlőhús-sikos deszkát,
érintjük Tested.
Hogy tapostuk hasad szőlődézsáját
valamennyien, Anyánk!
Csépeltük sarkunk hegyével
a köldök csomóját.
S van, aki a „többé nem lehet”
őrületével beköltözik
a jégverem utcasorba,
s bedöntve a gumiházba
falnak fordul,
a pályáról kigurult tekebábu
lepattogzó aranyával.
A botrázó ifjúság nyelvet ölt.
Öregember úszik az álom
kietlen csatornáiban.
Mellszőre nem kunkorodik,
mint víg malacfarok,
vagy órarugó, a táncos
és mindent futásra intő.
Így püspök-kezekből kiejtett
fehér pásztorbotok
görnyesztik csigafejük
a bűnhődés hamujába.
Látszat, hogy messze tekint.
Tekintete,
mint idén a hideg
szétpukkadó fémes tartályai.
Elhagyott,
mint a szeptembervégi
deres fürdőruhák.
Ilyen hidegek
az üres fürdőköpeny
bolyhos bensejének zúzmarái.
(Egy Csilla verssorra)
„Az én körüllétem az ő
kiváltsága.” Ki szólhat így?
Gyermek, ki azt hiszi, úgy ad,
hogy nem veszi kétszeresét
fejében annak, amit nyújt.
Még édes, biblikus nevén
szólít magán minden testrészt,
ahogy Istene nevezte.
Vagy az agg, miként a hegy, ki
már önnön magasából áll;
ránk nem néző gőggel rajta
lábát pihenteti az ég.
S az elhagyott. Távolodik
csigalépcsőn s kihűl a nesz.
Lépcsőfokonként hull a toll.
Mire leér, már szárnya sincs.
’A rosszképű útonálló!’ –
így mégse mondható, hogy fáj.
Félelmében pisilni kell,
holdfény-tócsában árva sír.
Ez mind az ő hüppögése.
Lábujj közé tapadt könnycsepp.
Így ringatjuk el magunkat
az anonymus fagy ölén.
„Körüllevés”? – udvaros hold.
Ezüst semmin egy kutyaház.
Ijedt kutyus mit őriz ott?
Reszketése bolhácskáit.
Úgy összedőltem, mint a lomtár,
min félórája forgószél jár,
s e nem-tudom-mire-jó váza:
zúgó drótszobor, ahogy rázza.
Koldus csillagaiként mállik,
kavarog egyre az aranypor.
Meg a szöggel kivert sarokszent
szétrepedt ujjaiból a faliszt.
Barátaim egymásra rakott szekkó-rétegekben
hullanak, mint vízbe merült ház
lakatlansággal megtelt termeiben a fal.
S ki fáklyafényben, sötét csónakon
eveztetett ablakain át,
míg korallzátonyként derengett
a párkányzat rózsaszín köve alul,
bent egyhelyben várja, amint
újságában olykor lapoz egyet az idő.
Nedves szőrű patkány szökik:
elsurran oldal, oldal után
s a réginél még régibb képek mögül
kirajzanak a csupasz terméskövek.
Ekkor a sötét a fáklyamaradékot,
mint kutya a repülő falatot elnyeli,
a mennyezetet az éj holdfénytelen,
csillagtalan vaskoronája bezúzza.
Megszökött a legutolsó szín és rajz, és fényszál,
maradt tíz reszkető ujjhegy
s a meztelen kőfal, a vak-olvasó.
1
Ahogy húz a vonat Nyugat felé,
úszna lova vonat elé.
Hallom, dúlja, szakítja az ágat.
Aztán fagyöngy-pattogás csak.
A kisfejű ló nyomot se hagy már,
géppel a verseny oly vad már.
Nézi más is. Meg senki se látja.
Futhat – csak levegő lángja.
A szemekben látom az ablakot,
mint hóval befútt színpadot.
Egy, fogasnak emelt üres falat:
rávetik rossz mosolyukat,
mielőtt megpillantják Nyugatot
(előszobán a kalapot).
Lovát a Kürtös hiába űzi.
Csorba kürt, rossz már, a módja: ősi.
Faluvégi ereklyének jó még,
de aztán hallgass öröklét!
Mit keresnél Nyugaton te többé?!
Hó fölött imbolyog a ködkép.
Boltos melle akkorákat sóhajt,
de rá a gép sípja szól csak,
nem válasz ez: süket ének.
Nem hall, csak szól. S csak a verem mélyebb.
2
Ahogy húz a vonat hazafelé,
lova nélkül loppan elé.
Tört-dúlt maga is: tüskés ág-bog.
Vastesthez tapad, mászna hágcsót,
végigpörögne tetőn, a lépcsőn,
szétdobja szikrázó füst fönt,
két kocsi közt partvesztve lezuhan.
Már kürtje sincs. De odavan!
Mit akar tőlünk ez a bozót-ág?
kérdi, ki kerék alá lát.
Azt hiszed, végre elmaradt.
S tüskéje fogja lábadat.
Gyászdob helyett dübörög egy híg dob.
Nem a fül, orr csonka – tátva titkod!
Nem a vér ömlik – a lőré.
Lehel a múlté. A földé.
(F. J. barátomnak)
Szóval: élni itt még így is érdemes?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha énnekem még érdemes, nézzük hát
ezt a túlságosan költészetté transzponáltat.
Ha azt mondod: a világ való, neki
én ugyan mi vagyok? Miért fordít egyre hátat?
Soha nem fogom elfeledni, ahogy
Németh Lajos az Ernst Múzeumban zsebre tette
Csontváryról, Kondorról író kezét,
s üres tekintete kószált falra, képkeretre.
Kinek mesterrajzát te híven őrzöd,
halott volt bár, s Lacházán temetődombja rothadt,
jól láttam, Lajosunk úgy tova bámult,
s bóklászó bábutáncban lejtve ott sok halottat.
Kondor aranyszárnyhegyű angyalában,
ki magunkra ismert, az Gaálon csupán így ásít?
Ha ő nem – a levizelt külvároson
keresztül ki vág át Rátkayhoz Soroksárig?
A szószaporító negédes Hölgy tán,
ki képernyőre húz macskafarkat, cápavázat?
Egy ország émelyeg a cigánykoszttól,
de folyik tévéagyúéknál a döghalászat.
Ó, János, János, Csontváryt pergetik,
tiporják még! Hull a festék, csupaszul a vászon!
Csoda, hogy van még mit tiporni rajta,
túl főiskola-pincén, professzori harapáson.
Ötvenkettedik évében Rátkay
csak „irodalmiaskodó” címlapomról hathat.
Míg világvégi szekér a miskeit
röpteti mennybe – a külvárosi kimaradhat?!
Hívtak-e téged valaha is János,
Rátkay Endre tárlatára a Műcsarnokba?
Hát miért e makacs szembehunyósdi,
Gaál, Rátkay, csekélységem tán a semmi fodra?
Itt élünk. Szemünk is itt tetvesedett meg.
Sötét Mercedesében gyerekkori
társunk függönye mögül kacsint ránk – közben reszket.
Meghív engem a cimborám Budára.
Pörkölt, sajt, vörös bor – a kedvedért főztük –, mondják.
A konyhában (hogy érezzem jól magam)
eszünk – de az ily bujócska kinek oltja szomját?
Hogy a szobaajtó szemközt tündököl,
beleragad két vendéglátóm a vérnarancsba:
oroszlánarcú a férfi és a nő,
s – hegy mögé a Nap – futok közülük szívszakadva.
Úgy kerekeztem
bicajommal templomig,
míg beleestem.
Vad orgonabozóton túl a dáliákra
látni. Állnak az esőtől szikrázva.
A fal tövében szélrózsa-fejjel néz föl egy,
sötét holdvilág arcából hull az esőcsepp.
Némán, oly korszerűtlen mozdulattal ül ő,
s minden e résnyi kertben, a megszámlálható
szirom s gaz – még a kamraablak mögött való
biciklikeréken is dudvaszár a küllő.
Mintha nem az volna, ami volt, árnyával és
tükörképével összekeveredve lassan
(egy tükör előtt lóg) sötétben és magasban
szélrózsa lesz ő is, növényarcú teremtés.
Egy álomban látott virág, amit lerajzolt
még jóval Frans Hals előtt valaki – egy Nincsen,
s most itt lóg, szemközt a dáliákkal, meghajszolt
abroncsán a szürke gumigiliszta zizzen
a légáramlás ütemére. Aprót bókol,
s küllőin, mint lázmérőben a higany, egyre
kúszik a fény, akár kedves száj fölé a ránc.
Vad orgonabozótból néz a résnyi kertre.
Itt eső szakad. Gondolom, ott napban úszik Füred.
Van-e már fa, sárga mint a rum, ha szétszikrázza az üveg?
Az örökké öltözködő ágak öltik-e már pompás vörösüket?
Hallgat-e a hegy áttetsző fényperemével,
mint nyalogatott cukorsüveg,
ha sötétedéskor rajta a megszökő nyár lova üget?
Könnyelmű lányok ha küldik illatba mártott levelüket,
fejüket úgy ejtik eléd a hosszú szárú virágok, füvek,
szalamandrák rubintos nyakéküket,
mókusszemek az éjpiros tüzet –
Soraimra árnyékot szál szegfü vet:
nyaram. A villamosok utánam vetik dübörgésüket,
mérgüket és fenyegetésüket,
mint késdobálók a késüket:
ijesztő sárga ketrecüket,
és Pest nem víg Füred.
Süket üreg.
Elnézem a két szál feketülő szegfűt.
Mögöttük sárga szöglet.
Belehajítottak kettéhasított ócska ponyvát, árnyat.
Baloldalon résnyi ablak az ajtón:
a lefejezett gótika maga.
Amit a kertből kivág:
megrágott zöld a ketrec porondján.
Borzolódik, mint egyetlen földbe szúrt madártoll.
Bent a két szál feketülő szegfű alatt:
ólomfoltjaival az éjjeliszekrény.
A szegfűk mögött sárga sivatag.
Hiénacsonttal teleszórt szobafal.
Testük széttöredező festékcsík.
Arcuk foszlani kész feketülő nap.
A szirom sodródó féregtetem –
vagy közeli tűzvész pernyéje ágyon.
Fakuló száruk kancsójából
terjeng a mészárszékszag.
Széles arany ecsetvonás a dombon, hajnal.
Fatörzsre szegezett plakát kápolna-tárlatra hív.
A domb füvét szél hajlítgatja – nem ébrednek
a fű alatt összeölelkezett gyerekek, szőke
rög-arcvonásaik, porladó szájuk,
a besüppedt szeméremajkakon az összevissza
álmodó nedves kiskutyaorr-puha kezek,
mintha nem tudnák, mi vár rájuk. A német-kék szemű
nyaralók most fordulnak másik oldalukra,
az álom most vált a másik kedvesre át,
üresek a fatalpak még, lábujjlenyomat-foltosak,
a virágmintás fürdőruhák csüngő denevérek,
de reggel lesz, s a sok hódító, pokrócos sváb király,
bajor királylány és porosz fejedelemnő
megindul rátok gyerekeim, s ti ellenállás nélkül
átadjátok a helyeteket.
(A Kosfejűhöz)
Reggel kereszted arca
csupa madárpisi
(G. I. temetése után)
Elért-e zöldár?
S a beszakadt gödrökből a talajvíz
kibukott-e tavasszal,
mint csecsemő száján a túlivott anyatej?
És állnak-e fejüket vesztett
vaslándzsák a napszúrásban,
háttal a bárhonnan érkezőnek,
mivelhogy hátból valók?
És olyan-e a hajnal,
amilyet még neked sem adott meg az ég,
hozzák-e gyöngybegyü madarak
ideges, hosszú, lila lábon?
Szétmosott ház a szétmosotton,
átmosódott, át föntről, folyton.
Az ágyak zaja leszüremlett,
fönt a semmi patkánya nemzett.
Ahogy kezdtem fölocsúdni,
tolvaj szél tűnt, nem volt mit lopni.
Kezdett a szélcsend tornyosulni
metsző élű andezit-tömbbe.
Kőmellény széken. Ólom holmi.
Öltsd fel! Kemény a hajnal ökle.
Ismered a bozótok szarvasrőtjét?
Mikor üveges a hó és kiütéses,
s megőszült, fekélyes kentaur hanyatlik
a titokzatos, szagos fenyők alá.
S mint vérző zsebkendő, hull le a levél.
S a völgyben az alkonyat szemfehér-sárga.
Fölnyúlik benne a szív láthatatlanul.
Hajszálerei egy fa ágaiból.
Mintha kimetszette volna valaki
a lüktető érszövevény érző húsát:
az ág a vak szemhomályt görcsösen fogja.
A lomb helye üres kehely – de mi dobog?
Távol egy kocsi hajszál-kerekei
a hajszál-lábú lóval – utol se érnéd.
Hát csak nézed, hogy feljő egyetlen csillag,
s hozzá van kötve a cérna szekérrúd.
Áthatolhatatlan gazdagságod,
a szegények karácsonyfája nevet,
kékké vált szélrózsa szemed.
Szagos fenyőbozontból
hirtelen kisütő
nyitott ajak,
ijedt gyerek,
üvegfoncsorral álcázott
üveglabdába rejtőző
kastélyrengeteged,
a tekinteted.
Himbálózik,
mint hintalófejek.
Hintaló az óceánban:
festett patáin kagylók,
medúzák,
térdig tapos tajtékot,
jeget,
tintakék posztótakarón
comblenyomatokban utazó
delfin lebeg.
Durván faragott sörényén
egy fárosz
szakadó hálója bőrzik.
A part.
Az emlékezet.
Most patakzik fény és orgonasár van,
a Nap részeg, százfejű léggömbrakása igéz,
de fekete boglya tetején viharzik
a villogó begyű szárnyas,
s ijedt szembogarunk araszolva
menekül a fény tűpárnáiról.
Nézzed a Napot, a tűznarancs-sörényűt!
Puhán billeg macskatalpán
tükre elé, a tóhoz.
Színekben játszó hártya-uszálya
aranyba csomagol falombot,
fülkesort, falépcső fokait.
A ház arany pattanásai
rózsaként belőle kinyílnak,
az aranyba mártott szemétdomb
kényes, lompos hasához simul,
árnyéktalan, kecses aranyfüst-lábai
arany zsákba burkolva döngnek a szíveden.
Lobog a falmellvéd,
s diónyi arany görcsei,
mintha a deszkát
fényes szeggel verték volna ki,
vagy mohó szemek verték volna át,
idomainak lágy mozgását tágulva lesik,
negyvenkét fok lehelete
lángkoronát gyújt a trágya fölé.
Tomporának arany tigrissávjai
rések az időben.
Rotyogó aranykád-szemében
szűk macskakoponya-kazamatáiból
ezüstkori képet vonszol magával:
Feketébe süppedt mezőn
egy holdtól átsütött,
eltévedt léggömb repül.
A hegyoldal puha padján,
10 perce (fiú-koromban)
Tikki-Takki-Banzáj
idomait figyeltem.
Banzájt mondok?
Euridikét akartam!
Vadmargarétasárga rigómat!
Rachelt! Ariadnét!
– Hát nem olyan volt az előbb még,
mint jégmező, a rigólány?
Fehér kőpad alján
artemiszing,
múmiapólyás öl.
Aztán: sötét vízből
világító hajókajüt.
Szikráztak, mint lámpaüveg
a megmeztelenedett mellek
búvárharangjai.
Hótéglából rakott kunyhók,
ha jéggé olvadnak,
üveggé átfagynak:
testünket láttam bennük
fürdő után.
– Átizzó, heves
és megviselt Test, Anyag!
Rigóm ruhája! Napom palástja!
Ami nekem minden foghatót
és nézhetőt adott,
most, hogy a Szemet Kifolyató Fénynek
öltözéke lesz már,
takaró a Világosságon,
selyem szájkosár a Tűz fogsorán,
ki-begyűrt szakadó ágypaplan
trillió hőfokú térden, lábfejen,
a hétalvó Istenen;
a szorongattatott,
kiszakadt tánckacat,
Isten füléig húzott
korom-üveg-lepel,
trágya és homály
az alvó Isten bütykein és talpán,
eltörölt Jutadomb
királydinnyéi között,
viola-katolikumban legelő
angyalnyájakkal szemközt
(jaj, ha fölzabálnak!)
vonszolom
(előre? hova?!)
a rigófütty-kő-
karácsony-fapad-
napút-medvetalpamat.
Zuhog a tűlevél a fáról,
nyakunkba ömlik, mint a zápor.
Mikor liftakna-mély az este,
lent megtöretik a fa teste.
Ablakon át zuhant odáig,
letaszítottuk, le, a sárig,
lépcsőn lopakodom utána,
vonszoljam még mélyebb sírjába.
Fénnyel színültig minden ablak,
házak nyakukba gyöngyöt raknak,
egymás fölé tíz sort, mert este
bálba mennek fölékszerezve.
Fal tövén ő bogár-sötéten
beborít szárnyával egészen,
hátamba gyökeret eresztve
át akar költözni a lelke.
– – – Ha szárnya rajtam megfoganhat,
szállanék vissza madaradnak,
szájra tett kézzel megijednél,
aztán mégiscsak felismernél.
Ablakot nyitnál, befogadnál.
Te is zöld szárnyam közt laknál – – –
Torpan a vonszoló s a vonszolt.
Ágkarja hiába koloncolt,
tűje hiába döfött: „ébredj!”
Sötét a perc, gyásszal telt mély seb.
Kidobott fenyők közé értünk.
Egy még tűlomb-fa-madár vértünk.
Földre ejtem. Nem tud hörögni.
De suhog fölöttünk a többi.
Sötét mennyükbe betaszítják!
S fölszáll! Pedig úgy hasonlít rád.
Mikor ajtónkat átallépem,
messzebb, mögöttem áll az énem,
mint aki félig vele maradt.
Rá magas erdők szaga szakad.
Mikor fekete gömb a kialudt lámpa
s a hószikrázásban lassan ingani kezd,
láng macskái jönnek s nyelvüket a kályha-
ajtón kiöltik. Jó nézni hajnalig ezt.
Néztem, mint egy király legelső palástját.
Rakétacsóvámat, mikor vállamon gyúl.
Tűzpofácskájuk majd’ szétverték a kályhát,
macskahaduk szökdelt körbe rám azontúl.
Doromboltak egyre, s azóta is hallom
kis női fülecskék mögül, hajtincs alól,
hogy szurok- s szénaszín erdőn macskahangon
az a tűz ég: arany láng-orral megszagol.
Vasajtón szökell ki; a tűztér csupa hang,
s én ugyanazt érzem, mint kisfiu-szívem:
hosszú ezüstszáron zúg cseppkövü harang –
s a tűz ablakából kilépek szelíden.
De jó lesz, szökevény tűz, fényedben állni,
s füstkosaras kémény fölé vetni magam,
vállamon, tűz, királypalástod csodálni,
hosszú utcán boldogra találni – ha van.
Az üvegen át megolvasztott jég mögül
a hóesésben még szállni látszó szobák,
hol egymásba nyílnak – szívem köztük röpül;
mint pelyhet, űzik a fölfújt aranypofák.
Kunkorodó vastag farkuk, mint az ütők
a tollaslabdát, úgy pattintgat szüntelen,
hogy pehely tudatom törje szét az időt,
mikor szállván, a tűz magvait szétvetem.
Lámpaingás neszez? Szárnyverés a múlt ott?
Mintha a sarokból fölrepülne az éj.
Aranyat fújva rőt ketrecéhez kullog,
elalszik a tűz, mint virradva holdkaréj.
Épp az a barátom, kit kedvtelve hasonlítottam Hozzád könyve után,
fejmosást kapott a költészet vitézlő őrtállóitól otthonában,
miért nem alakítgatta Csokonai című versét A Reményhez vagy
Estvéd idoma szerint. Rossz kölyök! nem tett papír alá sorvezetőnek!
Elgondolni se jó, mennyivel keményebb lenne leckém, ha egyáltalán
lehetne leckéztető Erzsébeten is, e nyögvenyelős sorok láttán.
Sóvárgott hajcibálás! ó, nem több, csak a gimnázium önképzőköri
(színvonalú) indulata! tanáros nem!-ek, verselő tanácstag-vétók!
Jövőnk, kit Te (somogyi iskolamester), oly sokféleképp szólítgattál,
idestova két évszázad vér-verejtéke árán se jutott idáig
– nálunk! … Hát irigylem barátomat, nem is értem, mért nem hallgat a szóra.
Hol közügy Csokonai megkövetése, ha rossz is a mérce: valami!
Már inkább az alattomos kutya boka-felé-kapását, mint a Semmit!
Iskolakerülő koromban, a Kis-Duna jegét kővel hajigálva,
órák – évek! évtizedek! – úsztak velem a semmi jégtábláival el.
Órák – s még annyi szaguk sincs így utólag, mint a kitépett fűcsomónak.
De jött egy perc, s ez aztán nehéz, mintha gaz helyett aranya van a zsáknak.
Kutya bukkant ki a télből, méteres magas: tépett bundája lehet,
hogy mocsokba ragadt szőr helyett jégcsapból állt: lóállkapcája nyakát lehúzta,
alulról figyelt, a hóbuckák közül parázslott szemgolyója föl. S morgott.
Ha gyermek tudna a Halálhoz beszélni, sietve kértem volna kegyét:
nyissa a földet meg alattam, vagy jegenye-légycsapója töröljön el,
de csak azt láttam, amint madárcsontjaim szájából kétfelől kilógnak;
a régi anyakutya-harapás kézfejemen sisteregve kiújult;
alattomos, monoton morgása már-már szétrobbantotta fejem – ekkor
eszembe jutott a tízóraim: kitéptem táskámból s elé vetettem.
Kolbászkarikák, sajtdarabok, kenyérszeletek – esküszöm, nyerítve falt!
Odadobtam elé kolbász-szagú füzeteimet, és usgyé! hogy tudtam futni!
Rövid az élet, nem hosszabb egy közepesen megfizetett sírbeszédnél.
A szerelem lehetőségeit latolgatva akartam Hozzád szólni,
valami babitsi kép is kísértett (hogy kedvese ujjacskáit szegzi a
háborúnak), és a Szeplő, a tejfehér mellcsúcs alatt a leánytörzsön,
Te első, tündöklő Erotikusunk (nemcsak garabonciás és klasszikus),
hódolni Néked, Mihály, én ezért akartam, de lásd e kutya-gondolat
felfalta, mint kolbászkarikát a hóról, nőink édes dicséretét.
Ennyi balesettel egyetlen megszólalásban, már csak azt kérem Tőled,
ha éhes kutyám valahol fönt utolér, etesd meg jól. S tiszteltetem.
Mint üszkösre perzselt
legelőn a bárány,
kit csíkozott tigris
megnyalint pofáján,
anyacsecs-sorához
odahúz a mancsa,
ha elaltat, fölkel
– álarcos Kasszandra –
húsába nyelt Holddal,
denevér-vert éjben
fölgyújtja a házat,
a mátka bennégjen;
fiúja képébe
hullámzó lófarkat,
felejtés-vízesést
szívére ráhajtat,
hogy mikor a hat szál
koporsófa törve,
a beszögelt ölből
kezd hullani kölyke;
a katafalk-bársony
bölcsőt már formázhat,
ködtől ázó bundát
rá ebes fák ráznak;
Ő már abban lépked,
elhullt kutyaszőrben,
„ide honnan jöttem,
ide miért jöttem?!”
Holdat elnyelt hassal
akkor a királylány
– nézi az Ősrossz, s szól:
„jobb, mintha csinálnám” –
csipkefán fennakad,
burukkol galambként,
szétnyíló köd mögül
látni a haranglényt;
tüskeszög-sebeit
gyógyítgatja szája,
csókja bolyhot keltett,
lesz tigris bundája,
csíkozott tigris lesz,
Holdját kiokádja –
hozzám eltaláljon,
ahhoz kell a lámpa.
Majd kidobja trágya közé finánchad?
Otthon! Eddig egy szavadat se szántad
rá. – Fejére tán fenekedve most csapsz
tűzkoszorút?!
Örömzenés parányi gépre vágytam.
Óriás Boeing alól gurul menten.
Szelecske-szarv lapít a horpadásban,
ahogy gyerekkorom ülésre ejtem.
S ölelve át a légcsavart ha súgom
fülébe – Vár Velence ránk, szerelmem! –,
potyogni kezd csavar, szegecs s a bú nyom
(kölyök-kalózra! gúny e naplemente!…)
De ő propellerét búgatja rúdon,
s röpít, miként hajón ha hemperegne
Odüsszeusz szirén elől pokolba.
Alul – tálra vetve pénz – cseng Velence.
Te tiltsz – de én oly élvezője, „voltja”
valék e hat-hét évnek, hogy megintcsak
a Pontenegro-sarkon állva lelsz, Lidódra
meredve tükröződöm. Ej, te ringatsz,
s mosolygom én, ha invitálsz fogatra,
s zavarba hoz (hogy álcám megizzaszt!)
mesés szabadságom: fütyülsz az aggra!
Turista ő? Benetton foglya lenne?
Talán e pár sor ezt is megmutatja.
Egyszer kereszt sorolt a tiszti rendbe,
hazát cserélni nem voltam világfi.
De tornyaid vinném a végtelenbe.
Mint jégszekrényben tárolt vizenyő
(kásás vízben bukdácsol jégdarab)
kópia-fakón Dalmady Benő
nézi a versem, amíg széthasad –
nem a vers, nem Benő: a pillanat,
mert fejünk lágya végül is benő.
Jézus a kezem
fogta, s vitt. De hova vitt?
Zúg a nádas itt.
Áll a Mozaik.
De körül elhordták rég
házuk falait.
Püspök fiait.
Ágyasait. Mint a for-
ráshangú kalit
zöld madarait.
Ékszerek dobozait.
Fürdősót. S amit
nők rózsaszirom
nyelve sodor, alakít,
s döf, hogy megvakít:
hazugságaik.
Kis Hölgy. Szeléna. – Sába?
Tán a Mozaik.
A terasz a palotában.
Hol a pálmasuhogás van.
Kőkosarán a viharvert
bozóttá ájult leander.
Leborult mohamedánul,
villám csapta oda bábul.
Fél arcát kőerkély nyúzta,
kőpadod lába lett csúzda,
fél feje letépve, torzan,
üvegzuzalékba szórtan.
Ha éjszakán át ittragadsz,
ki tudná még, hogy mi maraszt?
Homály alatt, mint megrepedt
talapzatán emlékezet.
Számlap alá ugyan ki lát?
Törd föl órád: a múmiád.
A hetvenöt éves férfi klúja:
dús lakomára terített búja.
Hajladozó árnya: legyezője.
Lebbenni lebben, de hol a nője?
Ólomnehezékű, lassú függöny.
Mondva se hinnéd, kereszten függ, fönn.
Veronát árnyéka felidézi:
jöhetnél ragadós árnyat nézni.
Csak kifolyik elé, utcakőre.
Óceánmély lehetsz te is tőle.
Hiányzol Sába, egy hét odva barlanggá kivájt cédrust!
A mennyet érte el csúcsán, de hol jársz, hogy egét széthúzd?
Látod, gázelnek indult, de mire e sor véget ér,
nincs már a fa, hogy bensejének édes nedvével fölkússz
a számig. Gázel? Zöld suhogással csapódik semmivé.
Segantini fa.
Alul, havon, rongycsomó.
Hullt! – Szárnyaira?!
Az éjszaka más városban talált.
Ki ismerné itt a puha köveket?
Ismerős a kisujjnyi hold? – s követed?
Jól beszőtte a lappangó homályt.
Mi hajt? Süppedő utcákon járok
s kockakő, üveg alatt bolyongva itt
föl-föl tükröződnek kirakataik,
arcokat cserélnek bent a bábok.
Láthatóan jó így, maskarásan,
hol lel hát hágcsót hozzájuk lábam,
hadd váltogassam magam tükör előtt!
Ott lecsatolható lenne szárnyam,
láttam még, ott mennyi mulatság van –
de ravasz hold kisujja szemembe lőtt.
Szemet szemért? Sose hidd! Akarva szívet is,
csigolyám-taposók dühét
figyeltem én sokat! Tükörbe mint aki
lesi önmaga púpját.
Szerelmet olt tapadó tudás – s kiég? Finom
ajak inna szelíd velőt?
Elküldtem én ibolyásszeműt, a harmatost,
ha lemosta az ajkát.
Szobát szobára kutatva megleled: halott.
Kicsi köldöke párja nincs.
A vallató mosolyát megőrzi; tág szemét.
De szivét? – Nyoma sem vagy.
Ne nézz mögéd – előtted ég a ház!
Sikátor, ha rajta lépte csal
valótlanul ledől, a ködbe hal.
Cipelt halottas ágy ringása ráz.
Ha orra buksz, üregbűz. Rácsra látsz.
Osonva patkánya összenyal.
Ki kárhozott, libeg rőt spulnival,
kivetve hálóját – elnyel a ház.
Könnyed ízétől lettem ilyen részeg?
Nyitom a szekrényt, tükör elé lépek.
Térdre esett szörny, hátha benne képed.
Másod, ha nem te. Űri óra éget.
Hideg űri óra. Ólomfal-idő.
Kék hegyélű szemben lábatört ünő.
Látom?
Barlang barnája szeme bogara.
Látlak?
Kék hegyélű szemben lábatört idő.
Nem a tükör bámul – Minótaurosz:
Térden néz rám vissza belőlem a rossz.
Hol ölettem meg mögötte magam?
Mögötte a falnak kék szemnyílása van.
Megszólal: „Lehet, hogy e nő ne becsülje
íróasztalod?! Szú-zeném? Ó, lehet az, hogy e nő há-
romszáz évemet únná? Rőt erezetvonalam se
fűti? Fiókom elő se cibálná? Rá se figyel tit-
kos rekeszemre?
Egészen elomlik a hátamon inkább,
ágynak lát üveges szeme? Bújna be nyomban izegve.
Ázott lenne a teste? s szerelme kihűlve irántad,
friss operált, akit elmos a vízzubogás, ha Velencét
– Róma után! – neki tartogatod.
Ha az ember idétlen,
s vérszagot áraszt… s ott!… folyosón csoszog úgy, pizsamáján
kívül a csővel, s a barna tasak-fityegés veri térden,
s nője csak a másnapi első csókra tapad, só-
váran kedvese vízringás-ütemével ölében –
akkor jobb, ha e nőt elereszted az est alagútján.”
Nappal szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom átadom: ej, vegye át a szobám, heverőkkel,
párnahalommal! A kandalló üregébe lebegte-
tett szomorú-kék lepkével teli nappalit is! Majd
perzsa parázs-szövedékbe ha süpped a lábujj,
ő beleolvad az oszlani képtelen álmodozásba.
Patkány surran a Nap sugarába bemártva pofáját.
Fönn a sirály eszelős kacagása se foszlana: egyre
rácsap a vízre, s a híd hüvösében a holt tetemét Mi-
chéle felé cipelő bárkán belefészkel a friss koszorúba.
Végig e szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom úgy tereget papirost a kezéhez, akár a
vágyakozó szobalány kitakarja az ágy ropogó, va-
salt lepedőjét, s int: menekülj bele, senki se lát! – A
Vers maga ő?… De ki más tenné, hogy a súgva lehelt ze-
nére ironja inaljon, amíg utoléri az este…
Ekkor e szép idegen nő ölti magára fehér, csa-
pongó lepkével telerajzolt bársonyos, új ru-
háját. S tükrömön átröpül esti sirálya nyomában.
Sába hol bujkál, keresem barátnőm.
S illatát leszívva tüdőmre, Rómát.
Mintha májusunk odaveszne s látná,
vén vaporettónk
lök nagyot rajtam: epekőm után most
penderítselek ki!, a loccsanó víz
mocska közt süllyedj! – sietősen indít.
Habzik a tajték.
Egy sirály lecsap. Kihalászna számból?
Húzna belőlem ki, magasba, fénnyé?
Semmi nincs messzebb, pedig elheversz itt
április-árkos
nagy szemű Sábám, lepedő haván Hold.
Semmi nincs messzebb szelid combjaidnál,
függönyöz foszlás, ahol összetörtél,
rossz heverőkön.
Mintha nem volnál, olyan űri nyár néz
szembogárból vissza. Hiába látszol,
csak ködéből látszol, amint elfordulsz,
krétafehér árny.
Még ki se tettem a lábamat, s itt ülök újra, Velence,
kéményerdei ház, padlásterek által ölelve
vártál. Ajtódon ki-be jár a szelecske fecsegni,
s hogy mögülem beleles papiromba, a térre letuszkol:
– Cidri a nyár derekán?!, télbűzt lehelő lepedődön?!
Hé! Hol a régi fiú!? Kupolát kerekíteni jöttem! –
S hogy hunyorítok az égre: hát áll puha-kék lebegéssel
Sába a kád peremén; kimonója, ha úszik a számra;
ő meg a hosszú combjai körvonalával egészen
átszineződve csak áll. Csípője hideg Nap a hárfa-
húrzene szélsimulásban. Mintha havazna a bőre.
Este van. – Így futamodtál, nyár dele? Tengerig ér a
csillagos ég. Feketéjén műtőasztali testem.
Úgy fújták föl, mint sátort, s cövekelve a négy lyuk
csöpp hasítékánál, kifeszítik körbe. Ha éj jön,
hálózsákom, testre szabott vacok – épp beleférek.
Magyar Istvánnak
Holt repülőtér
Róma határán.
Mérete szédít.
Így, kiürülten
bábeli rom lett;
Déva – ha félig
semmibe omlik,
félig a Túlnan
Hold-fele, tornyon.
Hajnali hóhér
nyakcsigolyát tör,
csönd töri folyton.
Lépted e csont-tört
csönd, ahogy indulsz
Pista nyomában.
Ég a világ, és
Bosznia ég – lelsz
útra a lángban?
Lift… s temető-űr.
Néma üvegfal
siklik akár a
vissza sosem nyílt
ajtaju múlt. – Hogy
vissza? Kizárva.
Állsz csak a köztes
szőnyegen, épp itt,
mesgyehatáron;
hetven után már
porhamu angyal:
foszlik a lábnyom.
Nincs vezetőd több,
kézfeje fogna:
ródd a betűd még!,
szállva alá rád,
mint Caravaggión
hintve hevét szét.
Súlyos üvegfal
– Poe-i szüzséből –
(Pista tapad rá),
tornyon az ajtód
(rémmese erdőn)
rád befalazná.
Törj? Menekülj? Zúg
képsora benned:
mindig is így volt;
szárnytalan űr-rét,
ily repülőtér,
rajta – ha – köd folyt.
Csarnoka: várás.
Zegzuga sarkán
mikrofon ásít:
késik a géped!
Egyre de késett,
késve a máig.
Íme, bezsúfolt
minden időt már
Isten-e, Ördög?
Róma határán
holt repülőtér.
Idd ki a bürköd.
Nincs hova hátrálj.
Pista szeméből
római estém,
mint teraszáról
annyira hittem:
él az a festmény!
Benne az út föl,
vargabetűdből,
Század, a napra,
emberevőt, visz,
mégha egérút:
vissza magadba.
Pista szeméből
ég ez a hívás.
Bosznia romján
túlvetül égve.
Csonkig elégtem –
mégis a portám.
Ház, haza, otthon
lápba lesüllyedt.
Gível a lápon
már mi lidérc se.
Porhavu angyal,
foszlik a lábnyom.
Int keze búcsút.
Már üveg elzár.
Lenne belőlünk
tág panorámád.
Emberi szem, nézz:
átüvegültünk;
lásd, ahogy ő lát,
zárkafalon át
inti: a földünk.
(Michelangelo Utolsó Ítélete előtt)
Sixtina. Újra az Ablak. – Nem különös? Michelange-
lód ide húzta falát régi kövekre föl; új
falra vakolt, föntről lefelé behajoltra, a két fal1
mégse takarja, mit ő s képe se tárt ki elénk.
Szárnyasan ablaka tátong, két falon át diadallal
ellene szinte, ki épp nem!-re cserélt föl igent.
El ne repüljön a nagy jelenés!, tetejében a Férfi
s összetapadva a Nő – még fiatal mosolyú,
messze inalt gyerekéveim édes alakja, anyámé –
s rám lehajolva együtt mondja ki szájuk: Eredj!
Már közelebb, ahogy ő lebegő tömegét odafesti,
már közelebb, ahogy ő festeni merte talán,
onnan a mellkasom átriumába leérve, leomlott
kárpit alól füvelő tér meg az ég közepén.
Oly különös! Hiszen ismeri mind, aki bibliaforga-
tó: Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt!2
– Jézus! – akarta kimondani mind, de mivé alakult, míg
nyelvük a száj üregén, mint a kutyájuk aludt?!
Hogy van ez? Ő, Michelangelo dupla falat rakat – ám itt,
mint kilyukadt repülőn – oldala nincs – csak az ég
vad motozói ugornak elő a határtalan űrből,
nyakravalód anyagát félresöpörve kivág
markuk a fény tüdejébe, s te szomjasan inni elindulsz.
Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz!3
Ott, a világ közepében a fal legutolja is elhull.
Férfi a Nővel elöl, századok óta rekedt
szóval a szájukon. El sem merte felejteni senki,
annyira rémteli szó! Mária kér, s a nem! úgy
csapja le Földig a csöndet, akár havazás fagy az útra.
Ősvakolatba jegült Kéz utasítja el őt,
s már ötszázötvennyolc éve igéz! Kegyelem nincs!
Szétvetülő repülőroncs ez a föld! Zuhanó!
Percmutató se előzheti, tűzbe kilobban, elég majd.
Ó, eszement! Hiszen itt, roncs Jeruzsálem alól,
roncsrepülőn te, a vak-süket!, épp te cseréled az Istent
rossz jeruzsálemivé – mint amilyen te lehetsz:
rossz jeruzsálemi, még ha szakálla nem is fedi ajkát;
jézusi szájon a szód, nézve: te, csak te lehetsz.
Nem olvasta le több mint ötszáz éve a vaksi
szem, noha Jézus a Nap fényözönébe kiált.
– Isten! – akarnád mondani, s egyre az Ördög ömöl szét
Sixtina térdre rogyó emberisége előtt.
Én, köszönőben előtted, az Egyszeri Tettbe ivódva,
dupla falába kitárt végtelen álom egén,
hadd örökítsem a holnapiakra, az Újra merőkre:
Élni az emberit itt Mária kisdedeként
rég, aki jött – épp csöndre leintve a Harsonaszót –, csak
útra bocsát, amig Ő megleli szárnyadat is.
Olyan szabad lehetek, szeretet, jöhetsz,
még soha ennyire én
nem álltam ébren az ágyad előtt, ha intsz,
tárjam elő a reményt.
A veszteségeim, átalakulva mind,
mint a vadászt a kutyák,
kerítenek körül: északi útra hajt,
indul a falka tovább.
Szemem kiszúrva? E horda lihegve lát,
mily mozizás pereg itt!
A föld alól ilyen édeni csend se szólt;
gyűjtik elém füleik.
Anyámat én temetőbe követtem – ott
álltam az urna előtt,
de nem magányba merült el az ég: fenyér,
jéghegyi mélyre lejött.
Tapintható ez a fényköteg, átfogom.
Vakvezető kutyaként
olyan kevés, aki megmarad; itt, fölül
hársfa-nagy álom a lét.
A szárnya ő maga, lombsuhogás szava
hárszene. Hangszere nincs.
Hacsak: Csupán teveled vagyok egymagam!,
hallod időnk. Teleink.
Hazám, nem aláztál otthon meg elégszer?
Rómáig kinyúltál, hogy itt is megalázz?
Tébolydaőreid az éterben kényszer-
zubbonyostól: bábok!, s pattogzik le a máz.
Holt lelkek templomán rácson túl az ablak.
Túlfelőli ablak néz vissza, rajta át.
Ülök mozdulatlan, mint a platángallyak.
Megkétszereződve kötik rám éjszakád.
Nem elég, hogy cellád négyszöglete formált?
Nem testem – életem lábszárcsontja tördelt.
Negyvenhárom évnek mérsz tömegsír-kordát?
Elevenre hányod még most is a földed?
Téged vidám idejében az Úr akart.
S hogy teveled tele volt,
konyult az Ő feje, s nagy zsebe annyi já-
tékszere elpotyogott;
a Terv üveg-mozaikköve mind kihullt,
holdja s a csillaga mind.
Gurulva fényleni kezdene száz vonás,
képbe a kép beletűz –
de alva elheverő keze már sose
húz együvé. Beleunt.
(Ha látna bármit az emberi szív e Kert
semmibe ült teraszán,
talán kivenne belőled egy ujjvonást;
sejtene mélye mögül.)
Ha félbehagyva is, isteni terv szerint
úszik a csillagos ég.
Szűk szoba; künn a világ körülötte fakulva növekszik.
Tágul a jó Universum, a Kor hiszi, s rossz szivem, íme,
ugrik e fölfedezést gyakorolni: Amit bitorolva
kék-arany ifjan emelt, dudorászva dobált föl a jókedv
térdre, fenékre „dekázva”, s fejelve magával, ameddig
csak beleunt, az a labda, az, ütve szakadt a nyakába,
hogy feje eltűnt benne – de még legyalult üleped, rossz
érdagadású lábfejed is belekékül ez ólba,
s pállsz, Lőrinc leveként augusztusi dinnye hajában!
(Most, hogy a labda dagadt-e köréd, avagy épp te kaszáltad
félre magadról mind a felesleged – az, nem is izgat.)
Testre szabott a világ. Szűk zubbony-e, vagy neve kényszer-
zubbony-e pontosan, össze se vesd. Forr a bordaperecre,
ferde gerincedet, elmálló csigolyáidat, akár
bankrabló pofacsontját női harisnya kitárja – s
átfedi. (Szemben az arcra folyó viasz egyszeri csókja
hűen idéz, koma!, vetném közbe, de mit fecserésszünk?)
Ó, sose baj, ha „esernyőváznak” hív, s „rabod”! „Ráng a
drótodon, úgy feszül” – omlani lenne pedig Tejut ágya.
Vaksi (belül); süket; így kuporogva-vacogva alatta-
benne a szűk szoba rejtett hangszórója benyávog.
Súg; susog; öblöget; örlene kőport agyzugaidba;
s még?… – Ki tud itt, belül, átlámpázni egyetlen iszonyt is?
Egy sarokárnyt, repedést, meszelést, suhogó selyemalsót?
Vaksi: a hangra szögezve piheg; süket – s esne sarudra,
Fény, ha elérne! De óvatosan körüling a bokád e-
lőbb a fején, a falán… (Ahogy írtam imént: csigolyáin,
bordaközén, hisz a női harisnyaburok meg e korpusz
éle-szegélye ugyancsak egy!) Éj-plafonon cicafark-csa-
pója kivált inaidból pár gyerekes szökelést, ve-
tődést labda után, de csupán az ütés sajog, agyve-
lőd csobban: feketén nyeli áldozatát, gyerekálmod.
(Ó, mikor is lebegett mögüled sehovába utolsód?)
Új sebed altat, akár csak a gép, adagolva a semmit,
s fásliba köt kihagyásod, e pólyasötét, tudatodban.
Ébredező, kitalálod az írást; mint csecsemő a
vízcsap alatt, sírsz, örjöngsz – s est fele majd belefogsz a
jó Universum tágulatának oly ünnepi taktu-
sát a te szűk szoba-Mindened ágya felől lejegyezni.
Óráról órára, ahogy csakugyan: a te világod
tágul. Im: átömöl, át, mint női harisnya szemén a
láb hava – nyúlik a szem meg az orron
a hegy köze, tágul.
Hol „római nyár hurkolt összébb velem,
s én válladra hajtva könnyedén fejem,
hittem: szárnyam van! Kettőnk fölemelem” –
csigalépcsőn nyakamban cipeltelek.
Forró szavad hűtötte nyakszirtemet.
Óvtak szemtanúink, a hűs-kő Fejek:
– Reszket a lábod! (Mint szám töréseden,
míg tuszkoltad apád, s a hold fénye fenn
– háta mögül! – öledbe lopta fejem.
Csepel kórháza nem vett lélegzetet:
én római szaletlit fontam neked,
szobra közé báboztam szerelmedet,
amíg tört lábad gipsze rejtekhelyem.)
– Szóval most szárnyad tántorog így velem?
Mintsem hogy röpítne, még cipelhetem?! –
dülöngélek… De, Magas! – fölértelek!
Tetőnk kövén csillagok örvénylenek,
mint kéjedben tépdesett virágfejek.
Nem átall fényleni combod lejtője sem,
míg hold-tárta tükörben, úgy nézhetem
feszülő lábad közén Janus-fejem:
A tizenhét évest, míg leckét veszek,
s a hatvankilenc évest, akid szeret.
Szárnyunk egy koronája rajtunk lebeg.
Ez a nyár. – Szólsz, hogy összehurkolt velem?
Ha ejtőernyődbe beszorul fejem,
megfojtasz is – szárnyunk fönt lebegtetem.
Te, a semmilyen akadémia akadémikusa, ha
sietősen elinalok tered borozószagu sarkán,
magas őrhelyed olyan ásatag, amilyen ma a „dada”:
temetőhamu. Behunyom szemem. S az eső mos el aztán.
Vagy a bűz? Vagy a vizi szél, ami nagyanyókeze puha
melegével a fejeden kicsit elül, s érced omolván
– lebegő-letekeredő fonala bokádig e ruha! –
lepereg, le! Sose sötétlene tereden, hege Rómán.
Ha a semmilyen akadémia akadémikusa vagy,
kinevetni üreges ércalakodat illene uram!
Hiszen engem is ugyanaz! – tüzed eszi meg buja szénám!
S vele éveim! Ami vár: piacon a kézitusa csak.
Hideget, meleget a szám ha vakog: a Semmibe suhan.
Behunyom szemem, uram. S osztozom naputad maradékán.
(nyolc hónap múlva)
Ej, ne felejtsem!, én se maradnék áltetem itt, or-
szág ugarán, hogy széttaposott pár csizma „gyanútlan”.
Lőcsei lót-fut, Hámori (hallszik) s Várhegyi folyvást
fél hatig állt s várt (reggeli hattól), ám elaludtam,
vers, az öledben, s gépem is indult Róma felé nagy
vargabetűvel, szerb lesipuskás el ne találjon.
Így ne csodálkozz: római bélyeg kéke levélen
jelzi: egérút jól kanyarult fönt, Alpokon átvitt,
s késve ugyan bár: lent Leonardo nyugtalan esti
reptere tárult. – Jó kezek őrzik mostani csöndünk.
„Búg telefon”, nézd, harmadik éve írtam e sort már…
Verte Velencét vad zivatar-düh, bújtak a gerlék.
Összecsapódó szarvu bikákat fölvet a villám,
hentesi késsel félbehasítja s nyársra ragadva
osztja tetőnkön szét a riók közt! Színhusuk olvad
s kő közi callén bunda-folyássá mállnak a felhők.
„Búg telefon”? Búg! Ámde a sort, halld, ott ne feledd te:
„Horda csahol csak.” Gí keze őrzi most is a csöndem.
Képzeletedre bízva a mát így, kérdj, ha akarsz (én
hallani vélem:) „Lőcsei mit lót?” Á, tudod, épp most
rendezi össze ünnepi számmá cikkeidet, láz-
zal boronálva egybe a Rabtárs jó lepedőnyi
„Harcom a harcod” címre keresztelt nagy levegőjű
fejtegetését s kolczay-R. P. kis kötetének
szép kritikáját (nékem ajánlott persze a vers, mind,
régi szokásként); hogy hova fér el, pláne, ha Koppány
kérdezi L. B-t, s szól eme bölcs agg villanyosizzó
hévvel idézve tolnai álmát, lám, koronámul.
Hát ez a gondja; lót-fut is ettől, kardoz az attak!
„Hámori alszik?” – kérdezed. „Hallszik”; róla e hír jár:
Hív. Levelet küld Várhegyivel doszt! Napra nap így csöng,
„búg telefon”. Itt?!… Itt ki figyelné? Itt nevető, ha
április áztat. Május is itt van. S még nevetőbb lesz
rajtam az égbolt hetven után, hogy jó Popolónkban
tartva napunkat Chigi barátunk s „Santi” tenyérnyi
bankfiliáján, hol Habakuk ül s nem viszi tüstént
Dániel égből jött csemegéjét – félve oroszlánt,
tűri az Angyal gúnyos igéjét. Tűr!, mivel éppígy
lesz kosarából bő lakománk most! Rátkay Mester
(alteregóként, mint kiköpött mord kő-Habakukja)
jőve Soroksár műtereméből, nézi igen, hogy
Gí kosarunk kő-ennivalóját hányfele osztja:
sárga banánt kap Sába, s borával ül Caravaggio
angyala mellé: túrja haját szét, múljon a rossz düh;
papjai ellen fúrja a méreg: hát nem elég, hogy
őt se fizették, holta után itt képe se kap jót,
fényt, teret, oltárt! „Kushad a sutban Péter is, Pál is!” –
s ő, aki rázná angyala vállát feldühödötten.
(Sába s az Angyal végül azért csak kedvre derítik.)
Hát… Popolónkban sem fenekéig tejfel az élet,
drága Barátom, lám, kiderülhet. „Ej, Hephaisztosz
is bicegett volt”, dörmögi Bandink dantei nyelven,
„fő: a család hogy egybemaradjon!” S nézi az arcunk
– mintha tükörben – vén Habakukként:
„Egybemaradtunk.”
Kabdebó Tamásnak
Ó „kese úszó”, közbe ki kottyan – hév tüzü – könyved
nagy delején, „oktondi” diák,1 állsz, főszerepedben,
állsz maradandón, ércfejedelmed míg gyepen ágál,
hol lefotóztál talpazatánál vérbefagyott hat
fölvonulót.2 Állsz. Nézed az Országház elejét: rőt
szőnyege csíkját (lépcseje vérzik?),3 drága cipőjük
mély-feketéből, s ingük, a hattyúszárny suhanású,
csillog az estély fényzuhatagján, míg (nem a házte-
tőn lapulók vad fegyvere dörren!) tűzbe borítják
mindjük a csóvák: mellbelövik, s már ugrik is arrébb
friss vakuzó had. (Ál-„szanitéc” se húzza Dunáig4
étkül a halnak kézikocsin majd „víz lebegőjét”
s emberevővé hal-lakomától senki se lesz „Szek-
csőn”,5 mivel itt már nem halak étke főbelövötten
mind, aki Országház fele tart ily szőnyeges estén.
Még csak az kéne! Téged is látlak: fojtogat inged,
nyakravalód, meg dublini lámpák szikraesőjét
szórja szemükbe. Látom, ez enyhít kínodon egyrészt,
ám ugyanekkor nem kutya az sem, hogy betanulták
mind szerepük már, s öblös ülésű székben elejtve
férfi-szolidság hajtja fejed (majd) gombsorodig, s mély
elmerüléssel nézel egy ír-kék porszemet éppen,
míg laudál, s tart dicskoszorút rád súlyemelő szó-
duzzadozású Dalmady6 hosszan. „Forradalom”, lám,
öblöget, úsztat szája lepényén, mint napi gyógyszert.
Hajtja kolosszus mű!, a tiéd ám! Mit neki, máskor.
Gérecz előtt súny. Egyre rühell. Itt: adja a bankot;
félrebeszél (így alva ragad holdkór a tetőre)
ponyva-modorban: „Mintha Petőfi tengeriből kél,
s áll Haza élén!, ennyire hős Ő »Istene balján«” –
írja az újság egy napig élő rossz lepedőjén;7
ám, ki nyakában – fő magyar! – ingat rúgnivaló lab-
dát s esze másutt, hallja a súgást: „Senki! Középszer!
Holt szatyorokkal mit bibelődjünk? Félre a múlttal!”
S Attila: nincs már. Rongy lyuk a zászlón. Szívhelye tátong.
Mások akarnák dugni pofájuk át a te jó Dé-d
kése hegyével körbenyiszált dög-címerü selymen,
Dé miután ott jól belefújta (írod is!) orrát.8
Ők nem a címert, fölragadott szent, szép lobogónkat
hagyva a sárnak, háttal a tettnek, szólamok alján
ketrecen árván, rossz gebe-csonttá fagyva – ha! – tűrik
vers s tüze: Ötvenhat, belezápul labda-fejekbe.
Írhoni! Rőtre szégyened árnyaz: képtelen ott, Yeats
földje hol úszik Anglia mellett, ily fura futball:
forradalom s hős holtja (a vers) így vesszen a pályán!
Két legye csapva, dörzsöli markát sírgödörásó:
lélek s hazája már egy a sírban. Föld, keselyű-kert.
Nem lehet így! Hisz ülsz, s kupolából zúdul a fény rád!
Bókol a zászló, Műved elé hull pálmalevélként
rég-haza-földre. (Fogcsikorítva? Hát lehet: egy-két
ólomagy ítész műmosolyában loppan a farkas.)
Ám a magasból dől a dicsőség, s mint a Dunád, zeng.
Ó, Uram-Isten, már aki láttál
férgesedőben vén küszöb-aljon
félig-öregként (míg eged átvált
s vérbugyogású utca az alkony),
ó, Uram-Isten, most ami éjfél
tűfoka immár Róma egében,
oszlani sem tud – tűz, utolértél!,
ház, beleégtél!, otthon, elégtem!
Ó, Uram-Isten, már aki laktál
hány katafalkom rontva le rólam,
gyúrtad az Angyalt, véle faragtál
egybe a lóhugy-címerü hóban.
Ó, Uram-Isten, már aki zaklatsz:
gyúrva-faragván jól nekivetkőzz!
Hát hova ugratsz Kék Madaradnak?!
Sába elé csapsz?! Néki teremtődsz?!
Tűzre fehérlő csöpp tenyeréből,
ó, Uram-Isten, májusi holdat
úsztat a csapdád, s hogy beleszédül,
rántod a hurkod – szívre: akolnak?!
Félig-öregként (már aki hagytál)
újra a kezdet mély vize partján
mossa az Angyal éjem uj Nappá,
s úgy beborítson szárnyhegye aztán,
hogy a sötétség (már ha te tetted)
fényköre mellé megszelidülve,
míg hasa alján kúszva lefekhet,
úgy simul ott, mint árnyam a fűre.
Ó, Uram-Isten! Csapda-szerelmed
fénybe borítsuk – legyen a kezdet.
Játsszuk elő, hogy ez a te kedved:
Műved, ahogy jössz, s jobbra teremted.
Április. Átvert oldalu Krisztus érkezik. Áll a
Giulia utcán – évtizedekkel péntek után. Va-
sárnapi hajnalfényt sose látott; angyali markút,
sírja kövén majd testet is öltőt, szárnyasat.
Ő csak
pincebogár-szürkén kapuban csöndít Magyarékra,
jönne le István érte a lifttel, s fönt Babikára
bízva riadt Gít, krétafehér Sábát, futamodna
föl csigalépcsőn, föl, magas ég s hold, nappali álom,
ölbe vevő hordágy teraszáig.
Mind odagyűltek
szájuk elé hűs gézt igazító kőalakok; se-
bész-makulátlan zárt köpenyük gyermekkora házte-
tőn dagadó ing s szoknya-sorát juttatja eszébe –
bújni a csurgó nagy lepedő-utcán puha szélben
félig a szellő, félig a vízcsepphang zenekarban!…
Ringni a titkon: forrad a perc, termőre megérik.
– Hold, te, tavasz napján lesz-e műtőasztali lámpa
rákerekült arcod? Lehajolsz? – míg műteni kezdik
lelke kifeslő tályogait, dögkút-üregükbe
metszve a kést: s Rómát s tavaszát nyomkodva helyükbe
jól kitömik, mint fűvel a párnát Sába alá, hogy
tartsa magasság szédületében istenesülve.
Jössz?…
Mire kihallatszik a léptük, kőfejeikkel
mind a sebészek visszasimulnak mállni a falba.
Kés nyoma sincs! Tampon, kötözőszer Róma alá búj…
S kész a csoportkép! Fürdeni áldott fény özönébe
nyújtja nyakát föl Sába; heves tölgyerdei útja
Pista szemén szikráz Babikával járva jövőjük;
Gí a fotós: fut gépe mögül társához a napra;
péntek után irdatlan idővel, húzva magához
súgja vasárnapját sose lelten: „válladon alszom:
álom az élet.”
Még idehajlasz reggeli Hold; ne-
vetsz befelé: pillád rebeg, elfednéd ködös arccal
angyali bűnrészed kihunyó fényét bucsuzóban.
Esti teraszról át Teverén, fény ablaka, látszol?
Oly fura árny vagy, gondolat! – Árny csak, míg neve nem tett.
Márk esetéből, ím a tanulság. Tartsd az eszedben.
Frátered ajtón állani mért nem tud mosolyogva?
Angyalivá(?), sárrá(?) idomíts? – Sár minden erőszak.
Égi magasból, püspököm, ember látszik-e? Csak por?
Mint a folyó-felszínen a két part összeszövődött
költeni – embert: Ábel előáll Ég tenyerével.
Föl se fedezvén veszte: hiányod, Mű, a korában.
Vers, zene, kép, látod, mire kellett templomaidban!
Angyalok égből gépies-untan; Jelt figyelők. – S te?
Első rész
Este a kőfejek űrhüvösével el-eltelek én is.
Át a vizen, keresem, hol a fényed: arany falikárpit
verné vissza kis asztalilámpád tejsugarának
csöpp violáját, kardos atyák lepedő- s takaró-nagy
képeiről? Alagút-hosszú szemezésük elaltat?
Most, hogy időm Rómán kerekül ki egészre, s egész nap
itt ücsöröghetek udvarok, ágyszagukat lehelő szo-
bák s tetejükre varázsolt csöpp pihenő-ligetek fö-
lött, magasabban a szomszéd Holt Lelkek kifakultra
pingált tornyánál is, a deszkavilág lihegése,
lent a sok útakadály, beszegelt kapu rossz paravánja
már nem ijeszt. Hova tűnt el a Város? Ül; ázik a kádban.
Retkes a szépem; igyekszik előkaparászni a rózsa
hajnali hamvát mocska alól. Meg is értem. A gőgöt
is, mikor új ezerév küszöbére evezve elönt a
büszke erő: a Hajó tovaúszik!, a Víz tehetetlen!
Vad rodeója csupán fejezet, piheperc a világó-
rán. (Az is ott ketyeg-üt mitológia-ízü csenéssel
jól elorozva a tat-trezor-aljon, a többire hányva.)
Én, ki a túlélés pocsolyáiba fulladozok; kis
tócsavizük se tudom csikorítva megúszni a partig,
gályarab-életü ( – s nem csak az ötvenes évek!, a tíz u-
tolsóról ugyanez kiderült! – ); igazán kerülök vá-
most, utonállót, pláne egy ekkora tengeri Bábelt!
Hogy s mint festene errefelé ez az Ezredeket Fa-
ló?! Összes pocsolyámnál pikkelye egy szeme is na-
gyobb! Halad ünnepin, akkor is úszna vakon zeneszóra
százezer égő lámpafüzérrel az arcom előtt, ha
én emelődnék (tán csodaszerrel) elé pocsolyámból:
kétfele nyitna az éle, akár a fatörzs derekán kap
hosszában függélyes fűrész. Muslica mázo-
lódik el így – autód üvegén százszám! – s mi se rezdül.
Második rész
Mégis, hetvenedik tavaszom teraszán levegőzve;
függőkert, de nem ám szemirámiszi!, borrominis te-
tőm tűlábú, csak Szentlélek s az étere tartja.
Meg Magyarék szive, hogy ki ne hagyjuk a Testesülést se,
püspököm! Oly fura árny csak a gondolat: pára poháron,
mint ’szeretet’, ’haza’, ’zsarnokölés’, ’veled érzek’ s a többi.
Szó, ha hiányzik a tett: borigázta magyar bajusz ázva,
ős a pohár fenekéről; szép, lekonyult, tehetetlen.
Ám Magyarék!… Hogy is érts? – : Ha e Pár szeme-mécsese nézne
míg irogatsz, violás sugarakba köréd totyorogna
mind, s Huszon… (álmodod?) – angyali – János Atyád pocakos víg
tündérévé ifjúhodna falad levegőtlen
képsora, szökve a ráma-karámból. Táncba pörögne
Néri Fülöp lyukas ingében libegő seregük, s fü-
ledbe susogná tennivalódat, ahogy Babi bábja
római óvoda-kertben a Giulia utca füvén ta-
nítja a kisdedeket: mi a jó – magyarul. (Papom, érzem,
érted e képet: a szárnyhelyedet tapogatja körül uj-
jam sima hátadon.) Ott, puha-szép püspöklila gúnya-
mélyben igencsak előkészülhetnél te a tettre.
Harmadik rész
Tán e baráti tető szépsége sugallta, hogy írjak
mostani Pápa-uradnak: „Atyám! (atya? – húztam a címzést
át:) Testvérem!…” (Alig vagyok ifjabb nála.) Elég, ha
két vén így nevet össze, ha útjuk is összefut. Átö-
lelve a két agg-csont remegőn beleárad a mási-
kába, a szót is elejtve, üres lomot, élve a csönddel.
Csönd? – kapok észbe. (S a kültelek árnya is intene: „Ej, ha
főnemes írna ilyet proli Wojtyllának!… Egész jó
Márk meg a koldus együtt, ahogy épp Márkunk bugyolálja
kéregetőjét drága lepelbe, leszólva magasból:
»Testvérem!« De milyen fura íze, ha koldusa dörgö-
lődzik a Jóakaróhoz: »Húzz bele, jó bor!, igyunk cse-
rébe egyet, testvér!« S veri hátba elázva, a Szentet.”)
Negyedik rész
Hát… valahogy Neki tudnia kéne, mi bánt. De se kézcsók,
püspöki – sem ölelést mimelő, hátán bedöfő kést!…
Öntene tiszta vizet poharamba – ez izgat, egyéb nem.
Kezdve alulról: mért a legalja szemét lesi léptem
dómjaiban? Mint csordát, kordona úgy terel – épp, mert
látni akartam enyéimet?! Azt, mi tulajdonom? Erszényt
nyissak, s ez még nem elég? Megaláz kaputámogatója,
díszben a szolga! – De kétöles Árgusa laktanya-árva!
Mért katonát faragott keze rőt rögü sár-ivadékból?
Lélekölővé képzi Heródes agyatlan ölőit?!
Mészárszék-kapuvá rondított zsoldosa által
dóm-küszöböt! – Megalázott nők menetére lelátna
kulcsár Péter, egedből, püspök, s nem vakaródzna?!
Mária Hősei!, féltek egy íves-ovális öröm-vo-
naltól?! Magdolnát Donatello vén keze már nem
bünteti; fodrász műterem ajtaja leng ki-be, s rajta
tódul a Nő, aki rájött: tőle, ha szép a világ! Ne-
vetni mered, papom? Élne! S legyőzi a Szépre vakultat.
Istene boldogan üljön a péteri székben a Mennyel,
s nézze gazella-szemével az égi leánysereg mind ott:
válla zománca de harmatos-illatos, s édes a karja;
hónaljáig előtár hűs-elegáns elefántcsont
ékszerü énje mögül szabadon valamit. – Papom!, épp a
leggyönyörűbbet, amit hihetünk te is, én is: az Úr má-
sik fele, s Általa mind simulunk, kerekedve egésszé.
Ötödik rész
Templomi égbe merülnék – Bernini angyala szólna,
ám e gorillák még a misét se kimélik. Urakká
mért teszi őket a Fej? Húsvét idején mosogatva
lábuk a tálban, a Száj ima-csókja se könnyit e véreb-
ösztönön?! Ülve a Szent (– hivatalból! –) hallja-e durva,
vad kikiáltóját, aki egymaga túlkiabálja
Sixtina vízzuhatag-tömegét, pedig épp neki kéne
csendbe-avatni. Ha mind idomíthat az Ördögöt adva,
tán idomíthatná Urad angyalivá a bitangot,
még mielőtt fedi pápai sarzsi a szívbe kövült bőr-
fejt! A Hajón tekereg hernyója kövéren Atyádig!
Hatodik rész
Mindez azonban az Alja csupán! Az atyák neve számra
sem jöjjön! Sem lent, sem a polcon. Egyéni beállí-
tottság, vér, virtus, kicsiszolt (?), örökölt (?) dobogása
szívnek s az észnek – uram, ne tegyünk úgy, mintha nem embe-
rek volnánk! Hideg ég korom-árka mögül ne akarjuk
látni a porba-hagyottak kínkeserű menetét pok-
lok alagútján. Ott merülünk mi is abba a ködbe,
mely tűzcsipke-szegélyű s lánglobogása oly édes
arcokat, s illatot, s el sose árult drága időket
lebbent egyre a „volt valamid” kőhídjairól rád
s rám, hogy egészen elolvad az ónszinü jég, mi beburkol.
Itt a helyünk, s más tér nincs, honnan visszatekintsen
tiszta-magára az ember, mint amit önmaga nyit ma-
gában. Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán,1
s még azon is lépj nagyvonalú-szeliden tova, hogy ki
tudja, mikor nyilik új lehetőség büszke Hajód fa-
lán levakarni a szennyet. Urad (ha egyéni hibáit
nézed) esendőbb-é a „kacsintó Jézus”2-alakkal
üzletelő piacosnál szerte a Város odúin?
Szép? – Neki; csúf – nekem. Ízlés dolga. A sírgödör elföd.
* Ezért ne időzz te se Volterrák gatyaszárán • kacsintó Jézus (jegyzetek)
Hetedik rész
Csakhogy nembeli kérdés ez, papom! Ábelig ég az
ösvény! Káin öl. S értsem-e: így beleülhet is Ábel
kincstárába? S mi lenne? A Föld? Hatalom? Java? Bibli-
ád magas ívű füstre gyanakszik, s Káin alul te-
kergő, gazba enyésző áldozatára. – De senkit
nem ragadott meg az Írás ős kocsiútja odáig,
hogy: hova visz! Pedig Ábel olyan lebegő, akit épp a
fény takar. Átlátszó papiros; lyukacsos anyagú; ha
lámpa elé viszed, ámulod, ékköve hány: csupa légha-
jó!, rákötve repíti föl orrod elől magasabbra,
túl azon, ó, ahol végződsz. – Káin egész lihegése
mellkasod aljáról tör elő. Az Ölő suhogó bun-
kója ver oldaladon. Csak a vérrozsdát nem akarja
hinni a szem. Hiszen Ábel oly égbeli – honnan a vére?
Annyira nincs neki, püspököm, annyira Káin az ember,
kénytelen Ábel-ölő, folyvást maga, lándzsahegyére,
puskacsövére kitűzve a benne lakó szobatársat,
azt, aki kívüle lakja, de fogni se tudja, s nem érti,
mit keres itt, ha a Túlpart lakhelye? S mint a folyó fel-
színén összeszövődik a kétfelöl áthajoló er-
dő koronája; titokzatosan; csupa vízfodor s égalj-
áramlás kaszabolta sötétből: kép csak a vízen,
tükrözet. Ábel az ottan? – akár ha tükör veri vissza
hajnali álom után képed tovatűnve, ha ellépsz.
Mégis öl: érzi a vért is, amíg a folyó kisimul, s ka-
ján mosolyával a Másik elő nem emelkedik, s úgy néz.
Elborul ettől s újra öl. S úgy, ahogy eddig is: önma-
gát. Egy iramló látszatot, átsuhanó jelenést. Mert
öccse füvet dug a cimpa-zugába, ha álmodik éppen,
s ő fölugorva vonít… a tej elfolyik, anyja csecsén le-
csurran elé, nyeli föld… magas ég ruhakékje egy örvény
fordulatával az anyját szívja magába, tejével
szökteti… S ő feketén, dágvány-zsirosan rohan Ábel
fénye után. De van ennél rosszabb pillanat is. Ha
Ábele ül sima kőlapon s int neki – sőt! le is írja,
orra elé levegőbe lefesti; egy ág derekán vi-
rágosan éneket indáz, s ujjai föl-le zenélik
azt a kicsiny valamit neki – mégse találja ki, mit a-
kart. Ez a pokla leginkább. Vérbe borulva belévág…
Nyolcadik rész
Ó, ha te, püspököm, ekkor a káini düh közepén csak
úgy, ahogy ülsz, elegánsan a fordítót alakíta-
nád, aki Ábel igéjét (tán akadozva, de) érted,
vagy legalább hallsz némi harangszót; s ott valamid moc-
canna belül, s te, imán edzett hallásodon által
már tudod: Isten nyelve a csend; Vele nincs dialógus.
Kérdezel – s szólana? Ráteszi ujjad egy elfeledett „nyi-
latkozatára” a Biblia kispap-eszedbe ivódott
áradatából, s kisfiaként lovagolva a térdén,
mint a betűt tanuló, kerekíted a fölfedezett á-t?!
Népmese, püspököm. Így sose szólt a te jó Urad. Átha-
totta velőd a magadba’ talált süket űr levegőtlen
gömbje: világ, gránit közepű; se kiválni nem enged,
sem anyagod. Burok!… S ölni akarnál káinin. – Ölni?
Mit? Élettelen olmod? E dantei jármot? A Poklod?
Tán a harangra hegyes fül utat keres Ábelig ekkor.
Nincs, tudod. – Á! S ha van?… Épp lehetőségét gyakoroltad,
égszántó gyerek: Istent hívva rajongva s csalódva,
hány napon át, aki meglesi Őt remegő inait fe-
szítve oly étlen-szomjan, mint a szerelmes. S alélva,
nagy közönyében elégett is gida-kedved. A fű szí-
nét reverendád, mint temetőárny, elboritotta.
Felhők közt gyalogolni se vitt havasokba, hogy egyszer
szóba ereszkedik és veled összenevetve kicsúfol.
Tótágast álló hiteid csinosítja, s akár egy
fűszeres-ízes öreg fodrász, araszolva hajadban
pöcköli egyre az ujjahegyével odább fölös éked.
Lám, mibe bújt bele napfény, hogy korom ernyed uszályán!
Hát – tebeléd. S mi okán? Örül oktalan is, noha dúl-fúl
ép esze, hogy mily víg-felelőtlenül ugrik a fénybe.
Boldog! Jó! Szeret! Érző szív. A virág kitakart szir-
mán párzás. Keze közt leszivárog az öl-meleg illat,
magva rögökre ragasztja az ég tenyerét; azon érzi
Ábel igéjét áthullámlani. Vers? Zene? Kép? Más?
Közvetit Ábeled. Őt. Hogyan? Érteni kéne? Leírni?
Kilencedik rész
Inkább ott kutakodj, te miféle szerepre tehetsz szert,
püspököm, éppen a káini elborulásra keresve
írt. Ha Atyád a kufárt kiverő Jézus haragos szí-
vét valahogy kihalászná drágaköves köpenyéből,
fénye Hajód sugarazva, kitűnne: az oly tele mára
bíborló kalmárral páholya legtetején, hogy
tyúkkalit-alkuszok atka jövése-menése odább, az
oszlopok ágai közt, nem is érdekel; „Isten is alszik…”
Ennyire mégse azért! Közös éppen a káini voltuk,
püspököm! Ábel: Atyádra se néz a homály palotáján.
Tán csak egy-egy kitakart hímtag körül éled a tűz még,
és úr és ajtónálló ugyanúgy csap a légbe.
Érts: ugyanúgy! Ez a lényeges itt. Ha mesével akarnám
tölteni estünk, így szólnék: „Lucifer kicsavarta
rozsdás rostélyunk lemezét egyik éjjel. Eltörte
szerkezetünk apró elemét, s vidor apánk alagútba
dobta a csöpp töredéket; ahogy te a tört gyufaszálat.
Címeres ágyban s az árok-avarban elillan az éjjel.
Ébred az ember. Nap süt. Béborul. Ő viszi bőrét;
ad-vesz; kuncsorog; új pénzt, nőt szimatol; tele tányért
menhelyi asztalon; ótvara viszket; elázik a frakkja.
Föl se fedezte a vesztét.” Hidd: Lucifert az Atyád sem
véli valóbbnak mint te, vagy én s avarágyon a koldus:
– Baldachin árnya alá bekotorjon (?), mint szerelő a
rossz Fiat-orrba (?!), s kilopja belőlünk azt a parányt, mi
mégse parányi, de lényeg (!) – az Úr egy!, s Övé a hatalma.
Én hisz csak azt hiszem, érteni kéne: az ész hihetőt mond.
Mégis: a tény se csupán bősz Káin egérszaru füstje!
Tizedik rész
Szégyen e század, uram, kikopás a szövés menetéből!
Ferde, akár Földünk közepében a tengely. A csorba!
Hát mi előtt hajlong? Mire? – Rossz a kerék? Biceg? Árud
nem gurul ég feketébb lyukain szét ily kocsi-tatból?
Száz szó vége: ha Isten nyelve a csend, s te tudod, hogy
nincs dialógus az Úrral; s egyetlenegy árva eset ki-
vétele tán ha van: Ábel elimbolygó kifehérült
füstje; a Nincs-S-Ha-Van-Ábel alig-lehelet repülése;
s szó-ima-vers-zene-kép köröző fonalában a szívünk
látva magát; s hogy az épp, mi nem: Ábel, az összekötő fo-
nál maga; lelke fehér füst… (– ó, ilyen ormot-ijedtet,
püspököm!, érted, e ködcsepegés-dadogás mibe szédült? –);
hogyha te látod, a Vers, Zene, Kép mire jó, s mire kellett
templomaidban a lénye – : ne verj rá rácsot, ahogy vert
klérus századokon, beszorítva Hajód maga-szabta
ácsolatába a Szárnyat; e Ház jó kőmüvesének
nézve a Géniusz és a „kacsintó Úr” keze-művét.
S úgy se, ahogy kalmár-kori századutó teszi éppen:
Fogja a Gazdag, s a kincsre lakat kerül. „Oly barom-állat!”,
mit mutogatná képe sorát, ha tulajdona lett az!
Kincse! Befekteti, s vár kamatára. – Te: vedd az agyart szem-
ügyre: barom, de mitől lesz e pénzagyu kincs-zsebelő kü-
lönb a tömegnél? Pénznek nézi, amit sose láthat
Káin, a pincelakó. Egyiké se a Mű, papom! Eltűnt.
Lórúgás ez a kor. Hamisító Bolt. Ahová be-
lépve maholnap hónod alá te ha csapva az árud
mégy ki az ajtón – ott bizony áruja, tenmagad indulsz,
káini-vadra cserélve az eddigit. Ó, nagyon elkelt
egy kis szemcsere. (Látni akarta magát.) S kiderült, hogy
sapka alá beszorítva egy emlékféle hasalt. Tán
csillag a lomb közt, s Betlehem ott, órányira, délre.
Tizenegyedik rész
Püspököm, átvetem – asztali lámpaburád ahol ölti
fénykoszorúját rád – kutató szememet. Vajon érzed,
túlpart lombos fái fölött a kabócazenében
angyalok ülnek a holdsugaron, s hogy a lábuk egükből
gépies-untan csüng lefelé. Gödör alja e hely tán?
S ők a jelet figyelik, s készülnek. Alig hiszik, az nincs.
Ásók csengenek. Én, rög, hallani vélem a fémet.
(Persze: bolond lyuknak szele sem más.) Rossz szemem ott, fönt
csillagot úsztat, ahogy tavaszéjen ez illene Rómán.
Mégis az ásó összeütődve üvegkezük alvó
ujjai közt, nemigen hagy elámuldozni e Város
deszka alá bedugott gyönyörű odaliszk-heverésén.
Hat szál deszka is – értesz, igaz? – milyen éjbe visz! – Élni,
püspököm, ifjan a sír kapujáig!, ezért keresem túl-
parti szobád melyik ablaka fénylene kőfejeimre.
Mért ne lehetne Beato Angelico ecsetével*
festeni át a Hajódat?, s Atyád se palánkja tövében
hinne neked: legyen ajtaja tárva, ha Janusa barbár
Pannoniából majd ismét idetér, s „kivirágzik”,
szól tavaszéneke, „újra Dunántúl mandulafája.”
Takaród alattad összegyűrve,
Bernini márványa lágyan redőz.
Feszített víztükör-lepedődön
hajnali tenyerén tart egy isten.
Álmodban: kolibri, őscsönd, dzsungel.
Álmodban ujjaid orchideák,
lábközöd rejteni rád tapadtak.
Illatod cseréje most már folyik,
mint két lány tükörben cserél ruhát:
fölhúzna szirombőrt virágszirom.
Még alig sűrűdő pehelyerdőd
ökörszem kezdi el csipegetni –
ujjad közül iszom helyben szállva.
Déli titok: láttalak, repültél!
Pincemélybe leúsztál utánam.
Cecília rács mögül, sarokból
(mozaikján zenélő leánytest)
sötét kútját azonnal befedné.
„Nehogy arcmásom oda lerántson!”
Hallom, súgja, s kitúr az öléből.
Suttog ajka, Teverén platán-száj,
de én téged hallak csak suhogni
s öntudatlan lépem át a kútmélyt.
Lépcsőm is épp ekkorra fogyott el.
A kő is épp ekkorra hasadt szét
lábam alatt, amikor kiszálltál.
Feldőlt harang gurult a tetőkön.
Álmodnám csak? Cikcakkban követtem
cserép-ormot tördelő futásod.
S lentről a víz ingatag tükrei
épp fordítva: tükrözik, hogy űzöl.
Hosszan álmodtam: Gázoltam tóban,
kis néger rablány (Rómában jár-kel),
hol sír, hol csengő nevetése kulcsol
édes torokhang-vízgyűrűt énrám.
Nem tudom, nem én, hányadik nádas
közepe csap be! Szeme is villan,
nemlátszó csészén eláll kisujja.
Szóródó vízcsepp – holdcirmú köldök.
Szinte szám érzi – s nincs sehol mégsem!
Néz kis nippon lány (mint a Navónán),
hív csöpp thai nő (rizsszemnyi éden:
elefántcsont ujj párnája kagylón),
nyitják és csukják tavon a nádat.
Amíg a szem lát, ahol hűl fészked,
mögüle lesnek, előle űznek,
de hogy te hol vagy?!… – arról rámöltött
lapulevél nyelvük lángol, de nem szól.
Belaktad. Otthonod az, hova visszavágysz.
Élet, alád terülő
a ház, a kert. A gyerekkor alaktalan
pillanatában a kéz,
a szó, a „nem tudom itt van-e még?…”, a szét-
fújt buborék „hova lett?”
talánya, s mind a vak űrbe kiszórt „miért?”,
„semmi se volt!” kapuján
ömöl, bezúg a kabátod alá, repül,
s összetömíti a fény
mindenünnen behullt Tejutad: te vagy.
Sábának
A Csönd szerelme visszanéz szemedbe. Bennem
oly telt a csönd. Kitárt tükör-mélyből szeplőd dereng.
Lehunyt szemhéjon át: bogárka rózsa fodrán.
Elképzelem, hogy ujjadon ijedve ing.
Miközben nyújtanád, a szárny kihajt, nevet rám
– s imádott orrtő-hajlatodban ül megint.
„Kabátodat hűvös nyelvű szél fújja szét”,
hallotta Sába.
Rám nyitotta másfél éves fénykép-szemét:
nyílt óceánja –
s zárult. „Arcod tűnik ködfoltos semmibe”,
jósolta Sába.
S hogy nyomot hagyjon, véste magát centire
egy strigulába.
Pillantások tűlevelei közt az ég
kékmadár, Sába!
Olvasd, suhogásába beleírva rég:
fészke vagy, ágya.
Kalapod puha fényméhkasa szénaszagú
esténk.
Ez a híd imazsámolyt alakít – lebegő
festmény.
Csalafinta terében vonal. Arra való:
tartson
ide ég meg a víz közt jelenésül – ahogy
alszom.
Sose-voltja zenéjében ül itt a jövő
Lánya,
mögüle kihajolt ég dedikálja fotód,
Sába.
1
Kiszökni, római ház, falaid közül?
Mekkora Nap-ragyogás
igáz le, hajnali kardsuhogása űz!
Csöndül a vaspata, sín
inalsz!, s égbe röpülő vonatunk után
– Gí szeme tükrözi mind –
madárraj úszna. Kiváncsi uszálya húz
Sába köré, s leül rá.
Mi, kikre gyermeki kék hegyi álom üt,
éber, erős, kutató,
finánc szemű: – vajon őrzi-e vénülő
szív a titok jeleit,
elénk-hasadt eget Orvietó fölött? –,*
összehajolva törünk
előre, mint akik önmaguk angyalát
kergetik. Ó, de sehol!
S redőzve ekkor a függöny alól – talán
holdteli éj van, ezüst
idő, talán kifolyó sugarakkal ér
lábad alá a Nap – ott
az Angyal! Egyszerü-szépen előhajolt
szárnya mögül, hogy elérd.
Mutatja: fönn, kapuban mi beállva mind,
kétszereződik a perc:
kezünkbe Sába fogódzva belép velünk,
míg ugyanott lebegünk
előtte, s szívdobogása kimondja most,
ajka amit sose mond.
2
Eldől: ki vagy, s mire hajt befelé a vágy?
Látnivalóra? – Ha kell:
kifestve, nézd. Signorelli szögez szemet.
Pokla merész jelenés.
Nem ült hiába, alul, Michelangelo!
Őt lenyügözte a szín.
– Modern pogányt, ki vidul kacagó halál-
kóruson, ó, mi nyügöz?!
Legyint a kor, s közönyös szeme únva jár,
mint bababolt üvegén.
Vagy átüt, átszegez, ínba a horga vág,
dönti fejedre, mit érsz,
s csatorna-szurdokon át, temetőd alól,
hajt kifelé, születő?!
Remegve érzed, a csillagegű világ
lávafolyója elér,
besiklik éveiden, besüt, állig el-
önt, teletölt – repedő
edényt a tűz! S belesajdul a sárga kín:
nem vagyok más, ürülék…
…s nyelsz közben egyre: te szívod a tej sürű
testmelegét csecsemő-
mohón!, te kortyolod éhesen édes ég-
másodat, ég-feledet;
te szívod érzugaidba, akár a szik-
kadt szivacs issza vizét!
Falod, nyeled, sose-volt-teli tűzevő!,
hogy nyakalod miriád
csillagu képed az Űr kitakart falán,
mint suhanó tükörén.
3
Mi úgy emeltük előbb a homály taván
át, s küszöbödre utóbb,
kezünkbe fogva kezét, ahogy otthonát
tárja az ember elő
nagy út után, s maga is lepedő-takart,
por-huzatú teret vár,
hisz úgy hagyott fapadot, kopogó követ.
Ám vicepüspök előtt
se fényesebb tele tála, kehely bora,
mint ahová beesünk!
Mily ékszerész-csiszolásba ködült a múlt!
– Jó Signorelli, kilátsz
a dísz közül?… Ki se mondja a szánk, s a Lány,
Sába nevű, nevető,
kezünk közül berepül, föl-alá forog,
mint kire otthona nyílt.
Ruhája kőre lehullt. (Eleven – ruhát? –
itt sose hord; csak a holt
utas, ki látcsövez – útmutató szerint –,
mégse visz át küszöbén.
Tünékeny ég jeleként te a semmiből
semmibe hullsz; letöröl.)
De ő – ha Sába! – előlebeg égve s úgy
látom, elérve eléd
zavarba sincs, korokon kerekezve át
úgy örül, mint süt a Hold;
ahogy sugárzana, elfogulatlanul,
látom a mozdulatán,
előbb a friss kenyeret töri négyfelé
s megterit ágya körül
(az ágy? öt év hieroglife róva rá,
mindig is ővele volt).
Oly otthonibb vize s étele, hogyha hív:
szomjadat oltsd, s elaludj,
hogy Gí meg én örömest követünk tovább
ekkora Nap-ragyogást.
* Vajon őrzi-e vénülő szív a titok jeleit, elénk-hasadt eget Orvietó fölött? (jegyzet)
1
Péternél1 lefelé Sába, kezébe Gí
kezét fogva haladt. Mintha az Alvilág
babrálgatna nyakán, gombjait ujja mind
nyitná s bújna az ing mögé!
Repkedő szeme szólt szótlanul így felém.
(Vagy csak képzelem én?) Máskori lépcsején
botladozva alá, présbe csavart a múlt,
köd kúszik közelembe itt.
Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! 2
Tudlak, Rossz, keserűn. Jár temető közén,
s tompult agyvelején, Sába, hiába is,
nem találsz te se lepkeszárnyt.
„Isten hoz ide!”, lágy s jóravaló mosoly
szikrázhatna elénk! Tisztelet! Épp csak egy
kézfogás. (A misén már, odafönt, de megy!
Ajtón állva nem? – Értenéd?)
Parancsszók. Fa-ebek. S még ez a jobb. Kutyább,
ha döngőn közelít, s két szeme sárga láng.
Én folyvást e pokolt, ezt cipelem. Szorít,
hogy mindjárt beleláthatok.
Péternél lefelé, hátramaradva, lám.
– Hogy találj ma királyt lent? Salamont?… Ha sír
koporsófedelét!, s lopva, sietve csak!,
mert őr hajt, s tömeg összezúz.
2
Árral szembe ha áll ekkor eléd a jó
derűvel teli szív, még odalent kilátsz
sebünk réseiből: Gí mosolyába hullt,
s muslincája, a porkoláb
kulcsát csörgeti, jön, nyílik a rácskapu!
Őr? Egy holt, aki ép! Nézz a szemébe, Lány,
hófehérben amint párnapuhán a kéz
Gít tessékeli… János ő.3
Bár arrébb aluszik kőbe temetve, most
friss virágaiból Mária4 szarvasát
kínálná, mikor is Sába ocsúdva uj-
jong, mert ismeri: „János ő,
Huszonharmadik!” …Egy régies álom ez?
Meddig tart? Lemerül? Gí kitakarta, s most
úgy ring, mint tevehát Sába alatt, a perc.
Szentély… Kellene mirha is?
Zúgó orgonahang? Itt, lakatolt soron,
hol István5 csupa csönd s Kő Pali szarvasát
szitáló temető-éj lepi; Máriánk
s hüppögő dede, hol kihűlt;
szuroktömb-arany-öl!, s mily magyar ég!, magány
siratófala vagy hűs, szoba-csöpp kalit
Európa alatt… Gí mosolyán az őr
fennakadt – gyere Sába, nézd!
* Péternél • Őr, a hádeszi eb mordul, a Mélyben-Úr! • János ő • Mária... • István (jegyzetek)
Merev üvegpapírban egy vérező, alélt,
ijedező virág (tovább tán nem élne már,
annyit remélt, s hiába) Rómát, a tért, az éjt,
úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár-
özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár.1
„Lekaszabolt fejét, te lány, szádra hajtva kérd:
– Nyílj széjjelebb!, kiszivva rózsább lehetne zárt
ajkam között a lényed: átszállna rám bibéd.”
– Ám mi legyen, te balga, véled, ha Sába félt
ugyan, nehogy te sejtsd, de sóváran arra várt,
mégis veszel ma néki rózsát? – Oly ócska éj!,
hisz a zsebed lapos, király; költenél, s de kár,
nem tudsz te, mit… De ekkor egy kút vizén2 (na mért?)
két rózsa végre Sába hűvös kezébe szállt.
Királyleány! A kíséret előkerült.*
Ne mondja senki: káprázat! Előbb a nap-
sugár a házfalon – szőnyege szőve hűlt
– ez már magában is, mintha e pillanat
csak ekkor, és megint már sose lesz. Leült
a kút kövére, fény lepte, s a víz fakadt;
de furcsamód: belülről kifelé, s bedűlt
ölébe – fény a kútból! – be, egy égdarab.
E percben ott vonult háta mögé. Repült?
Vagy összeállt a résből, ami úgy maradt
egy óra?, évezer? – mind csupa kőalak!
Oroszlánján a szomj is faragott! S a fürt,
fején a pátriárkának, ahogy haladt.
Királyleány e nő: Sába. S hazája vagy.
Sába leszáll most. Séba buszán alvásba merülten
dől a szegénység; elhagyatott, mint dzsungele nélkül
mélyben az éjfél. Púpja közén szék: érzi kihűlten,
bús teve-hátán senki se ing már, éjbe, ki révül.
Málha se nyomná? Lett maga málhább: holt-merevülten
rossz csomag-illat; szégyen; a dűnén hullt, ürülékül.
Sába az ékszer. Áll öregember kardba bedűlten,
tűfokon árván kétfele hintáz, tört szeme kékül.
Ő elefántcsont? – vén elefántláb. Temploma űrben
Sába. – Királynő? Ő a király tán? S Róma, egük fenn?
Koldusok állnak, vén meg az ifjú, semmibe, végül.
Tűz fala ezt is, tűz fala azt is míg anyaszülten
űzte idáig, hétezer év múlt – hamva szivükben.
(Még Pierónál Sába az Isten ujjahegyén ült.)
(Sába éneke:)
„Lebújtam itt – magam –, ahol te zsongsz fülemben.
A rím kigyúl a léc fokán, s palánkra csap
rugalmas édes-ostorú verőfény-szavad:
virágfehér menyasszony-ágyán bonts ki engem.
Szövődj testembe árokalji föld-meleg!
S lezúduló sugár, azúr mögül titok-hang,
a kórterem fölé, te Amputált, kiloppanj:
felébred itt halálba űzött istened.
Göröngy-fejét taposta lábad?! – Ujjaim nézd:
a Száj remeg, Szemében: én s te! S gyújtja ingét
időtlen-édes égbe-földbe röptü nőn;
te: Ő, s szemöldökében én heverve hosszan
ölembe zárt fejével így ölelve voltam
lebújva itt – magamban –, s istened szülőn.”
Megénekelnélek, te, szelíd hattyú,
amint átkopogsz az égaljon, hajnal,
kamaszlány aktú – s közben alig élek.
Találkozni jössz döglő szamaraddal?
Kiáltanék, ha nem kormozódna rám
e meddőhányó kopárságú álom.
Betömte a szám. Öreg vagyok, béna.
Megterítettek. Fal korgó halálom.
Hogyhogy nem látod? Párkám fara, képe,
e latrinalyuk-vinnyogás megigéz?
Lépsz gödörébe – s angyalfiúd áll ott
kadáver helyén, Sábám! (Vagy Szent Teréz)?
Rózsállsz a gödrön, ha Léthe utolsó
csöppjét is a Föld belőle fölitta.
Színültig e korsó szája: nyílsz, s ömlőn
óceánnyi mennyt töltsz holtába vissza.
Fiatal tojáshéjrepedezésű
alattunk a Föld – csak nevetsz rám, Sába.
Aventinus rézsűn naplement ás éjt.
S dög szamaram lesz részeg vitorlása.
Vén vagyok én, ha a tél csupa szemlesütött simulás is,
s itt maradó sugarát az öreg Nap ügyetlenül őrzi,
mint aki játszva bebújt repeső nevetéssel a láda-
mélybe s diófa szagú tetejét maga húzta magára,
ám elaludt, s mikor ébredt, hűlt helye nélküle nézte,
mekkora négyszöge ép nyugodalma. Hiánytalan összeg!
Romlana bár a szög s fában a férge ahogy lebomolt, a
kint meg a bent ugyanaz maradt: él, s csupa hely, megadóan.
1
Ázik, s a reggel hűvöse kéklik nappali Hold telt
arca mögül rám. Kék, te koporsószínü gyerekszem,
fúrod a hátam! Fordulok, s épp én hemperedek víg
inda-futókán át a kerítés lécei közt: rét
paplana úsztat. – Hé! Hova iszkolsz?! – rántana visszább
zord temető-kép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng,1
s kőbe ütődőn sír a lapát, mint vert kutya kínja.
Így tünedeznél, hajnali Hold, fönt. Rág közepedből
kéken a fénylés. Már olyan tört vagy, mint poharamban
fogyva fehérlik kálcium ostyám. Ó, zsugorodsz csak,
s old, kiharapdál, semmibe szöktet nappali gond. Tán
Sába ölén lelt s ajka kinyíló csücske rügyén folyt
játszi szökőkút – rámzizegő must, éjszagos illat
foszlana éggé?!…
2
Fürdeni két kád – öble családi –
várja a jöttét.2 Láttuk az éjjel, fönt, a tetőnkről:
ült a sötét Farnese kövén túl, s tér delején át
csapva sirályok mély fenekükről angyali nyájként
húztak az égen.
Ő ha fehérlő csipkebugyistól
ázna ölükben, gyöngybuborékból pendelye tisztán
fénylene bőrén, mint csupa apró mécses a rétig.
Láttuk a loggián! S épp a te fényed, Hold, boritott rá
zsákot: alácsent hűs aranyoddal testnyomot, izzót,
majd ahol ő nyújt tíz susogó lábujjt – nyomatát, vágy,
hadd szimatolhasd –, míg maga nincs itt.
Inda-futókán
át a kerítés résein ismét szökni a paplan-
rét közepéig hátha lehet, mint rég, temetőből,
s talpa nyomában, Hold, kiharapdált arcod egész lesz.
A bánat nagy öröm.
A vakság kertre néz.
Vágyódni utánad
kiszorítsz magamból.
Annyira belakod
az ágyat, a balkont
– hol vannak sebeim?
Szolgálatomra, nézd,
emelve előttem,
mint egy fehér kancsót,
tálcán tart zuávom1
(én lyukas zokniban,
szitává nyűtt ingben
hatvankilenc évem);
emeli a tested
(én már összeesnék),
emeli át Rómán,
nehogy lábujjadba
rozsdás szög hasítson,
mikor bedeszkázzák.
Fényes fejű szögre
cserélik a rozsdást
törött bokacsontban.
Lándzsájuk kitépik,
dörzsölik: ragyogjon
Isten oldalából.
Harmincnégy év híján
kétezer éves lesz
deszka közt a rémtett –
van mit ünnepelni
betlehemi pajtán.2
Ha most pogány volnék,
mondanám, háromszög
mosdik túl a deszkán:
görögösen kéklik
benne az a halszem.
Milyen kár, hogy senki
nem zúg orgonával.
Nekem kell majd azt is.
Ahogy benned alszom.
Kikötő ez a négyszögü tér:
teraszon karaván vonul át.
Keveréke a csillagok és a Sötét
folyosó-sara közt kerekült jelenés.
Szita-fény szamarán lopakod-
va (faárnyon) a templom elé,
be a mélybe, lenéz:
Via Giulia innen a lámpasorával akár
roston sült Lőrinc tes-
te alatt a parázs. A való
belemártva a rőt folyadékba legott
ezeregy sütemény-puha éjszaka rém-
eseménye. Szelíd fuvolán
sikosan tipeg ujj, de a szép mesemon-
dó lábát térdig fednék vér-
befagyott bajadér-koponyák;
az elődei, mind.
Ez a négyszög ül rost-parazsán.
Közelebb, selyem égben, a Hold figyel itt:
merülő fenekem parazsat nehogy érjen! Elég-
ne terasz-kikötőm, magos nyár:
szigetem! Különös: ne folyót
képzelj mellé, dzsungel-
szövevényt se! A Cet-gyomor ez, ha befalt.
Menedék – ha emészteni nem tud! Ülöd (nyeregét
a lovas) s betöröd!
Ha pedig közepén
pápáéknál bíborlóbb út csipkéjét szőtted késszé,
s az előkanyarog: bugyolált
pata lép ide Róma alól,
teraszon bukik át, feje kő,
s szita-fény szamarán lopakodva nyomá-
ban a templom előtt saruját leveti.*
(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve)*
1
Nem köhög – áll csak. Lába behajlik.
Botja se koppan.
Negyvenegy éve (látsz-e a sarkig?)
jár-kel a Holdban.
Ő magyarázta, hogy oda indul,
épp mikor ott élt;
inge kihajtva, rőten a kíntól
botladozott szép
Lujza elé; mint kisfiu: minden
nőben anyát várt.
Vitte magával, hogy legyen inge
majd, a szivárványt.
Vén baja volt, hogy Lujza se látta,
mit takar egyre.
Teste takarta?, évei száma?…
Repdes a lepke
sarki hidegből kályha-melegbe.
Forr a bor este,
szegfüszeg illat úszva belepte;
kérte: Szeress te.
2
Ő pedig ámult:
vajpuha karja, combja fehérje
zsámolya tárul:
hatvan is elmúlt – s nő van ölében…
Ó, csupa kín csak:
hol maradoztak sorra az évek,
micsoda tiktak-
szárnysuhogású óra az élet!
Bánd, ami nem volt,
búgta a Lujza, s csap bice lábra:
mint aki leng holt
teste fölött, úgy táncol a sánta.
Kétfele vált így.
Tán soha többé földre se lépne.
Térzene váltig
élete ekkor; leng föl az égbe.
Lujza lecsüngve
részegen alszik; kis strici: tárcán.
Ott marad inge
bársonya. Zálog. Meg a szivárvány.
3
Ablakon úszva s tornya kövén át
Vénusz alatt ért Róma fölé, e
tág terasz árnyba. – Jó magas! – néz rám.
Mintha fogódzna Lujza ölébe.
Jó meg a rossz közt botladoz árnya.
Parti platánok szélbe remegve
tetveik ontó nagy koronája
míg lopakodva bújt tenyerembe.
Mint a kutyám rég. Nyúl Teveréről
ég-beborító melle bozontját
rám leeresztő szörnyeteg éjből –
s mégis ölemben hűs kutyaorrát
nyújtja a régvolt kiskölyök emlék.
Ő is, a nemlét, annyira nemrég,
annyira élem, mintha te lennél,
Lujza, s a férfi: Ő az. A „vendég”.
És bebotolnék. Sütne a csillag
fénye pofámra bélyeges árkot.
S mind a szobor fönn: kétfejü s vallat:
Sánta a vén szív?, hurkol a hágcsód?
4
(Kölcsönvett Babits-szavakkal)
Múlva idő a „bókosak” egyre
jobban előreforditanának
(fülkesötétbe állt, ami rejtve)
– Kész, mire vájt kő, tárod a hátad.
Bús-faragatlan, vésve se más csak;
félve mi „tátog”, más köszörűtől
csak feleződik, omlana, vásna,
porlad a szélben. Jött anyaölből?!
Vén csuparáncú, vaksi, beroggyant,
visszataszító, oly tehetetlen:
ördög öléből lökve kibukkan.
Csillagos ég fönt – s még temetetlen?
Hogy lehet ennél férgesedőbb kép?
Ég meg az arca: összenevethet?
Ifjan a vágy, mint fénybe-repültét
élvezi testét. Szépek a testek.
S félbehagyottan vésve, simítva
körbefaraghat Istene mindkét
fülke-magányból Készt alakítva.
– Vén, hazajáró múlt az öröklét.
Róma bedeszkázott. Születésnapját üli ezred-
év: takarítják késük az embercsontfaragók is.
Húsravalóját macska (e tigrisből hajazott dög)
orrot emelten, rózsaszin ínnyel csapja elébed.
Úgy teszi: tőled kellene újra visszaszerezni.
Fúva fölugrik, bajsza elálló sepreje szúrna.
Nyúlt egerét még hagyja, szabadság, csalfa kijárat,
bódulatában szemberohanjon mancsa kaszáló
karmaival. – Mért hogy magad esnél össze helyében,
olmosan altat vérszagod, s átnyújtod magad önként?
Szétfut a Hét Domb mindegyikén, lóbál suhogatva –
s itt marad! Átnyúl mindegyik ösvényt sarkkövön árnya.
Hűs reverendák hajladozását nézd a kötélen,
s hó-lepedőkét: lebben elő ott ferde pofája.
Először észre sem vettük, de Gí,
nyomorgatásunk közt oly rezzenő, ki lett,
zenétlen éles énekkel teli
kalitkarácson át iszonytatót kivett
a két kopottka pinty-sorsból: „ez itt,
ne hidd, de féllábú”! „Ugyan!” „De nézd!” „De nem!”
Miközben ők a szárnyuk verdesik,
kiforditom feléd, világ, behunyt szemem.
„Nahát! Hogy nem leszünk most sem magunk!
E szép szobákon át s behajló dús platán-
özönbe táncteremnyi balkonunk
kövén van egy nem itt eredt árnyék: hazám.”
„Ha árny – magunk folyatjuk. Képzelődsz.”
„Hogy én? A három láb, a két madár!, a vad
tetű-belepte, tépdesett, velőt
se rejtő tollcsomó!, a metszett torku hang,
a gombszemek kiszáradó meder-
bemélyedése! Három lábunk hogy kopog!
Ez most a lecke: rács mögött hever
kalitka-mélyi kép: egy, lásd, az itt s az ott.”
Ne tudta volna Gí? Befogva szám
kisomfordálok égve, hogy világ, kitárd
nyakék-eged folyónk túloldalán.
A két pinty pityeg, mint zsákaljba vert gitár.
De Gí is elfut. Ott… S hogy visszatér,
homok van nála, vár kefével, a napon
kimosva áll a ház. S szól Gí: „Azért
ez jobb lesz így!” Ragyognánk. (Tán, mint macskanyom?)
A két ijedt is: három láb ugor.
A friss homokra pottyan maghéj és egyéb.
„Ha hetven év tetőz (szól Gí), lator
korunk elővesz jó pofát, s nyújtja kezét.
Ha kettőnknek csak egy láb jutna már:
a cédrusnak is egy ám törzse!”, mondja Gí.
A négy pintyszárny (ott) mennyi, mennyi láb!
… Ne mondj le semmiről…* De jó Gít hallani.
Képtelen ültöm a kőfejek arca előtt! Hi-
hetetlen!
Nem hihető számodra se! Képzeld hát ma-
gad el, hogy
itt vagy. Előttem fénylesz. S a ház tetejére
kilépve
nézi magát két Hold: hasikád és mása
az égen.
Egymás tüköréből kivilágít egyre
a másik.
Hát hihető ez a tréfa: alul, lent Róma
– s felül mi?!
1
Sába, ha látna e percben az otthoni falka: vakulna!
Itt, e szelídebb margón, Róma magánközegében,
hol kanyarul lent, mélyben a hugyszagu Giulia utca,
itt ülök, s ültöm e kőfejek arca előtt: hihetetlen
trükk, „becsapása” hazámnak! Azám! „Feje hullt kosarunkba –
mégse tekertük jól a fejét ki, ha itt bujik ágyba!” –
nézik e külhoni csöpp anyaföldet a jóakaróim.
Nézik, a Borrominik mind hogy körülállnak, s együtt az
esteledő Rómát kitaláljuk: a Bernini-angyalt,
combja közé becsapó lámpák aranyával elúszva,
s még – Caravaggio hiábavaló olajába ivódva1 –
századom arcát. (Ez sok a jóból Dalmadyéknak.)2
2
Ház csigalépcseje ha emel majd, puha lépteid egyre
fölverik álmukat; orrtalan arcuk leánymosolyát e-
lőcsalogatja nehéz kőszívükből örömöd, s te,
mint velem, úgy teszel: átsüt a bőrödön hajnali lényed,
s mint puha pólyakötés sebesültre, simulsz meleg öllel.
Sába, ha most itt látna a horda!
De ujjbegyed íze
sem lesz övék! E szoborsor társad az alkonyulásban:
éveim elröpülését kőszemük égmögi síkon
kísérték, s az időtlen ereszére ülve vigyáznak.
* Caravaggio hiábavaló olajába ivódva • Ez sok a jóból Dalmadyéknak (jegyzetek)
Snàporaz1 voltam, s még húsz év rajta,
nem pedig Arthur,2 a szökevény,
lányajkak skarlát nyomától mintás
lihegő tapéta-tejbőrű suhanc!
Várt Borromini loggiája,3 s balra,
a zárt sarokban, hogy szinte olvadt,
forrón s vékonyan a csigalépcső:4
– Lebuksz-e róla, öreg, vagy fölrohansz?!…
Parázzsá vált falból kinevetett:
– Szétnyílt kabátja kitakar Rómát?!…
Gível a loggián átimbolyogtunk
párhuzamosan a zöld Teverével.
Megjött a szél. Bámultuk az eget.
S hogy a csillagokat eltakarták
a tetőmellvéd ikerfejei,5
s hogy fele hívás volt, s fele kétely,
mikor a ferde ablakon át csak
bámultak vissza, mint fej a testre,
s én beleragadtam az ágysötétbe,
mint Buonarroti a harisnyába,6
a Snàporáznál horgadóbb vállat
az ugráló álmok falni kezdték.
Süvöltésből, rácsos kocsilámpa,
a messze közepén hányódott Sába.
1
Azt vetik szememre, hogy én csak innét
rég kihalt idők hamuját emelném
zsákba (persze: bírnom is kéne! – így, ők –
izmosan, ifjún,
Szép, ha volna még maradék belőled).
Mostohább felén, a világ határán
leltelek. A porban aludva vártál
drága vitorlást,
ám a pápa körmenetére nem vitt
senki, múlt alól kiemelve Téged.
Nem ütött harangsuhogás lovaggá.
Egy hatalom sem
küldte ékköves kocsiját eléd, Szép!
Mit tehetne már Veled utca s kastély?
Üzlet ajtaján marakodva Hozzád
senki se tódult.
Óceánnyi csöndbe borulva köt szám.
Megtaláltalak s – törököm! – nem engedsz.
Én vagyok Te. Szétbogozatlanul ring
egyfele sorsunk.
2
S azt vetik szememre: ha hoztalak, Szép,
présbe törve bármihez értem én: fúlt,
mint gyerek kezében a holtra csókolt
gerle. Kitépett
ifjukor! Te börtön alól kilángolt!
Ékszer ékü! Hogy letagadta szárnyad
negyven év. S a mostani tíz se mást tett
cimbora-maszkban.
Vízköpő. Letört, meszesen fehér kő,
porladó fej alkonyi Róma kútján.
Ülsz eléje – s ömlik az élet, átjár,
gyöngyöz a számból.
Érti: mért, ha nincs hova visszamenjél.
Hol kapun sötét ködü béllet: árnnyá
fojtva – néz, de nem hiszi régi társad,
csak leszakad rád.
Föld alól te még kiemelve tört szárnyt,
holt elől ha esteli mennybe tágul,
nincs kinek kitárd az idő-aranylást.
Nincs, aki hinné.
3
Azt vetik szememre, hamut cipelnék,
bár erőm se tart ki hazáig, intnek.
Én meg itt ülök kutam szép fejénél
újra a „zsákkal”.
Ostobább e helyzet! S egész kerek már.
Engem ágyra – bárhova szöktem – otthon
zárka várt, s a csöndje körülkerít, mint
Márianosztrám,
vastüdőm. De senki se tudja, pincék
téglalépcsején hova penderült el.
Márpedig ha őt se, belészögezve
láthat-e bámész?
Ez csak így van! Így lehetett: a germán
vízmoraj s madárdal elfedte Merlint,
s jó kalapja ködbe takarta gázkam-
rák puha füstjét.
Lám, körül: kapál, vet a Gazda, s zöldell,
dús kalászt igér a ma. Tél jön? Jöjjön!
Telt a kamra s széfben a pénz! – S Te: füst, szép
római kútfőm.
Csomagok feketülnek a kőlapokon. Kiürült a lakás.
A tükör, ha mutatja szobád, foteled, de te mégse vagy ott,
aki nézed. Elillan a múlt, s ami vár: idehull, vetül. Űz
folyamalji homályban a buszra – mikor meg se jött rozogán;
de te már oda, vissza, hazád keserűbb közegébe vetődsz,
hogy: „eredj, idomulj idejében”; az otthoni téglafal áll.
Csak egy óra – s bezárva lakásod. A háta mögött kanapék,
finom ornitológusi rajz-csipogás, neszező sarokárny.
Levetett türelem: kihajítana! Megszeretett, s te: inalsz?!
Ha teraszra kilépsz, a folyó odalenn meg se lát. Vak a híd.
Az eső belelóg, öregasszony elősuhogó ruhaszár-
nya, Firenze tetőin omolva takar kupolát, ne keresd.
Sose volt, csak a dús fogadós, aki nem tanusít,
csak a buksza-rekeszre figyelmet, amíg te kikot-
rod a pénzt… Hogy az öblösödő teraszon mire vársz? Emelíts
kalapot. – Csak előbb kicsi Castorinánk keresem; hova tűnt?
„Háziúr!…” Hol a bajszod? előmeredő vizes orrod?! Együnk
– te, Gi s én – mi, együtt falatozva a Hold delejében, amint
üde bölcs, filozófus, a réceraj ámulatára s dühödt-
feketén lecsapó halak orra elől, nyugalom fia (lá-
nya?), te, telt-arany üstököd ostoba tátogatásukon át
diadallal emelted, s elénk települve a fényteli fű
közepére kenyérke-evésre, a lámpa sugárköre zárt
együvé veled; s éltem a szívbeli gazdagodás örömét.
„Te! Szeretne bucsúzni barátod, a hű!” De a víz csupa csönd.
Temetőd. Kiterítve (talán az eső szöge verte ki rá)
kese Castorinánk viszi… Lába a bunda-hason kimeredt,
ki az orr; puha: s tárgy, kidobott. – Szobamély fotelünk, kanapénk,
ha a lift lesuhan mivelünk, s maga: dolga-feledve kihűl. –
Szemetes folyamon lebeg. Krétafehéren előjön a Nap.
Betaszítva az ég kapuszárnya: fakó folyamán a halál.
– Kifakult jelenés, mi a sors, az elővetülő utazás?
Hazaérve Firenze folyó lesz, s e hód agyonütve, a társ:
kutatott nyugalom, befelé-nevetés szelid angyala volt.
Gerenda permetezése. Szú szorgalmasan
fúrja az ősi lyukat.
A mennyezet le-lehajtaná ágyunkra lám,
búskomor oszlopait.
Törésre kész legalább öt évszázadnyi seb.
Mélye kivánja Tamás
hitetlen ujja hegyét, hogy esküdhesse: lát!
Szú-türelem és cél
igézte, s össze is állt a kép, bár szólt az Úr:
– Mondd, mire mégy vele majd?
Csak szórd, és sokasodnak az órák.
Ülj csak magoson; le-le nézve
feketén lebegő hal alól rád
hálót vet a víz puha lépte.
Visz a kék hegyi táj, emelődő
kőmedre ragadja magával.
Ellent csak sose állj: belefürdő
felhő köti rád a madárdalt.
Te is túl hal-időn, madaras fán
csak ámulod átlebegően:
telt Hold fönn: egy atom, s Napod – az tán
egy sejt; halad éjszaka-űrben.
Ahogy áthalad benned atom, sejt,
te hallgatag ülsz. S a sötét zeng.
Hubay Miklósnak
Képzelem: görnyed éveiből, Mély,
rád, akár fönt a Sixtina boltján,
vagy Firenzében itt, az ezüstnél
titkosabb maszkba bújt buja Holdnál.
És a vénség kopár poru körtér.
Padlatán rózsa szirma ha volt tán,
húzza poklába mennye, e Tölcsér!
S döntené félre! S törve botorkál
körbe, csak körbe. – Rózsa? – kidőlt bél
férge nyüzsgése vagy, ami voltál,
s szív, leszel réme annak a bölcsnél
édesebb vágynak: ajkra hajoljál.
Isten űrmélye szív be. Ne költs, Éj.
Nincs egyéb emberid: csiganyomnál.
E szarkofág-szószék tövében ülve
homály s szitáló vénség leple hullik.
A gyászdob: elfúló futása fűbe.
Iramlik. Ág tör. Holt víz nől a múltig.
A szem bozótalj. Erdő sávja tükre.
Az Angyal itt levetkezett, de csontig.
Fonást fonásra halmoz tetves üdvre.
Mutatja: ér a csend. Fonákja bolondít.
Kiforditott kabát a templom űrje.
Zsebének alja: kis csomag. A zsűrik
se vennék észre. Csöpp s fakó. Legyűrte
halála vésés közben. Jól befűzik
azóta zsákba híg segédek. S üszke
nem néki – nékünk, míly sodródva tűnik.
(Dantéval a Santa Crocéban)
1
Ahol homály szitál kezed fejére
s a nagyhajót elönti pernye korma
(ha híd-szemét lehull rezegve mélybe),
s miként atomra bomlik el a Forma,
kiszáll s ködével elborít a Szellem.
A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna,
egérutat nem ért!1 Lefogta menten
saját oromja, íve, kő, faragva,
s e kő alatt a csont – ha sírra mentem.
Fölötte fogható sugár a szablya.
Acélezüstje döfve metszi; tőre
letűzi földre – Ő meg járva rajta,
kerülgeti: jó középkori őr-e
a Szív,2 mi lüktetett Pokol porában
igazt, hamist találva; körbe-körbe
oly ifjan (s Ördög: átkozódva, zártan)
kimérve grammra jót, s a rosszt dekára –
vagy ugra-bugra Félrevert,3 mi nálam?
2
Ki: néz derűvel – gidája Urára;
kit föl nem ér, vagy Rá nem hajolhat? –
nem érti: mi fönt, s mi lent? S magába
becsípve mérne, mit? magát?! – Ha holnap
a tegnap, s átforog kivül belülre.
S te látod önmagad titok-Tejútnak.
A kert tücsökzenéje zsong s leülve,
magad vagy ott Tejút a szótlan égen:
pupilla-tótükörbe épp merülne.
Parányom – én? Vagy én s az éj: Egészem?
Tücsökzenébe fekszem? Oldalában?
(S ha kérdez:) Álom-alji hold a réten,
hol Isten ős-ölébe lóg a lábam,
tiportam Őt tudatlan?, s érlelődve?
Felé futottam én? S ha benne álltam?…
Ez ugra-bugra Félrevert, körödbe:
sötétbe tán sötétitő palásttal,
gyerek-sután bolyong, sorát betöltve.
3
Hiánya tán e foghatatlan állal
előmeredt hegyű homály a térben.
Esőzik egyre, kormos árnya szárnyal.
Beatricéje Mennyben? (Óvna, s kérdem:)
– Nem ő a Menny? Kilenc egén sudáran
lenéz e horgas úrra: Csúszna térden?
Köpenyt ledobva puhán a szobában:
lehullna róla penge-szája?, s főként
a pártra, rendre, na és a Tudás-tan
oly éles észre vert torony-tetőjén
legyint Homérra,4 s mind a többi társra –
befüggönyözve fénye drága Nőjén?
Tenyérnyi lángba’ ágy havába zárva
Noéja lenne surranó Időnek?
Kimentve Ég, a Föld – hisz Ő a Bárka! –
s nem érve véget a lélek, időzhet
szerelme száz megújuló románca
füvén örökbe röptetőn e Hölgyet.
4
De Sír helyén,5 amíg homálya rázza
a templom íves oszlopát miséken,
kiköphet érte Jó Uram, parázsba
kezem sem dugom én Szivem nevében.
„Így a müvészet Isten unokája”:6
ha kint s a bent fogalma: vám s a révem.
Az Óriást7 e csőcselék kidobta.
Ravenna boltja vet föléje árnyat.8
S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra.9
Lekésve – végre – mit sem ér a bánat:
elől a cifra máz, s kövébe fogva
a kőbe zárt Firenze – önmagának.
Ha most ilyen vagy, épp az Ő korában
se vitted úgy a lécet át magaddal!
Sas Ő, s egér te – együtt vak homályban.
Se vége Néki, se néked. – Kalappal
kivánok én egérutat minékünk.
Agyagba döngölő, ha száll az Angyal.
Sábának
Esteli erkély. Épp a hiányod lop bele ritmust.
Hosszan elejtett sáv vagy az árnyék gombolyagából.
Lábad elé nőtt útra világítsz, s úgy lehajolsz rám,
rég ahogy otthon, lopva az utcán mily kicsi nőként,
nyurga teremtés, fejnyit is összébb-vont a te rejtett
tétova titkod: hold-tapadást tűrsz-vársz a ruhádban.
Mint köröméllel nyújtva a hajszál nyúlik előbb, majd
kunkorul, ingáz s mint a rugó, ráng, éjszaka-órán
orgonazúgás száll, tör öledből s szétfut az ágyon.
Így marad el két év csupa erdő. Gótika-árnyék
télikabát rejt összetapadt bőrt – szélfütyülésben
szállal a holdfény férceli összébb szám a nyakadhoz.
Most pedig itt vagy. Lábfejed, úszva esti ruhádból
pára-szivárvány. Imbolyog egy híd. Íve alád nyúl
– s festene Spencer. Fodrosan esnék rád puha visszfény
(s tudvalevő, hogy Spencer egész nap képes a sodrás
részegitő jel- s képfonadékát festeni, hát még
– megbabonázott angol! – a fénylés legközepén ha
téged is ott lát: ujjadat angyalszádra tapasztva.)
Társra Beato Angelicónál lelve hogy úszol,
könnyül a Föld, szív ólma, ha szőkén siklik az ének.
Dob duruzsol, s rá súlytalan arcod hűs hegedűjét
fekteted alvó nyakgödörébe hírül az égből.
Mint ha hegyekkel telne az erkély, lámpafüzérrel,
lám, teletöltsz, Hold, sárarany angyal, ringva az Arnón.
1
Zuhanyzó nyitott ajtaján át belátok, hová épp
– s rebbenései által szinte már élne! – derengő
sovány combja bujkálva tüllfátyolában, betévedt
és az ágyra lehajlott félve egy napsugárka-szál.
Vajon mit tehetnél, ha ez lenne párnád, s a vendég
megcirógat, ahogy lát tágranyílt szembogár alól
szivárgó, Tejút-szédülésű nagy éjjelt; sötétség
vonta szánt; s rohanás gőzét is: ajkadra ráfagyót?
Ijedtében elbújna megszégyenült szála fájón…
Ó, a többi sugártól szökve aknába mért merült?
Tavon-nyílt fehérrózsa bőröd minek csábitott úgy?
Mért talált kitakart szépségre szádon, ha elveszít?
Vajon mit tehetnél, ha itt várna ágy rád, s a nemrég
boldogan felidézett messze: tárulva már való,
ahonnét röpülnél tovább, mert Firenzét se adják
ingyen!… Képzeletedben mit nem adnál aranyba zárt
palazzo-soráért! Talán most is álmodva ezt-azt,
még e csöpp szoba ágyát… még e dobszót a híd felől,
az erkély könyöklő alakját a Holddal közössé
válva: – mind ölelő álmodba bűvölve tartanád,
ahogy szent királylány ölén rózsa lett hús, kenyér, méz,
csak vihesse tovább titkát a jóság: „szeretni kell!”
Ez itt már egész: ágyad épp rólad álmodja: rálelsz.
S távol azt hiszed, ágyon ringsz e sűrű homály fölött.
A két álom egyszerre vibrálva átjár. Szelíd ágy.
Aludnál, s a keskeny, nyulánk tomporú nyughely úgy hord,
mint kilencvenötben bronzfénybe burkolt fejed pihent
asztalunk üde lapján, zöld mező suttogó füvén.
2
Zuhanyzó nyitott ajtajából se néznél. Üresség.
Nincs az ágy puha-kék csíkján, csupán szálnyi napsugár.
Vigyázatlan, eltört bokájú csavargó. Kiszöknél?
Kézbe fogva az ablakhoz segítem: Repülj, ha tudsz!
Föl, Miniato kőküszöbéig a régi utacska
(Golgota lépcső) bűz s kosz szétrepedő hege
elvihet. Macskatalálkahely. Átnéz rajtad a nappal
is tág, sárga szem. Állsz s áll: lábad alól se fut.
Itt a leander bokra se pille-virágu leányfej,
szűz, üde integető. Rémtettre szirom lebeg:
mátkafejet bugyolálva gyökérbe a vért fölitatja.
Bűn szitahálóját tépné, ha a szél tapos
ág közt. Csak szél sincs. Meleg árnyék, porlani indul
áttüzesült cserepek földjén a virág, maga.
Templom, tág temető fönn. Itt pedig áll a bozóton
tűzforró levegő, és kúszva a rácsokon
át a halottak s a gyertyakanócfüst, kőbe akadva
indázódnak alád. Már Harlenoah1 mese-
múltba vesző idejében is itt barnult sima, kormos
porrá vér és könny. Vetkőzve regénylapon
szőke Szeléna, Firenze fölé ha a hajnali álom
mézaranyát sütemény-mellén kitakarta, s a
hídon az ékszeres elképedt: „milyen áru lehetne,
látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram!…”,2
akkor is így kanyarult ez a vesztőhely szagu dűlö.
Most is egy indulatos lány hőköl előttem, s ez
emlékeztet régi Szeléna nem!-ekre, szemére.
Lénye kivillan rám, villáma sötét haja
selyme alól, durcás nemet intve a fölmenetelre;
szép alabástrom láb toppant kövön: „itt, soha!”
S túl a legerdősebb szakaszon futamodva bokája
tűnt is előlünk… Majd később a homály pora
már jócskán betakart lépcsőt; belehajlani szállt le
estje elől a Nap, s éppen mentünk lefelé mi is,
ekkor azonban egy apró gnómot az én ijedő Gim
meglát kúszni a vad lépcsőn; jön a Golgota
néma keresztjei közt – ebül! Orra szagot szimatolva
szüntelen árkokon s ágsűrűn seper; ördöge,
hátán térdepelő sózsák: le-lenyomja a kőhöz.
S négykézláb örjöng: tör-zúz üveget vakon!
Marka nyakukra feszül. – Hóhér-lelemény csigolyádon
így töri csontodat; így durransz te is szét – hova?!…
Ő meg előbukik, át az utolsó kőfokon ingva.
Dúvad, ferde gerinc, púp; rángva jön, úgy oson;
itt-suhanó autót, tömeget kerül.
Anyja, ha éjjel
hallja: a mennyezet-ég gyűrűibe lép, liheg,
s reccsen az ajtó (– képzelem –), át falon, úszik az ágyhoz.
Ő, aki szülte? Hihetné? Mily kicsi, tört üveg.
* Harlenoah • Látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram (jegyzet)
Keskeny ajtajában álltam.
Szemem keskeny ágyára tapadt.
Félhomálya (benne ázzam
ruhástól zuhanyrózsa alatt)
ing alá befolyt. S kabátban,
mezítláb, ahogy részeg alak
kijózanodna: megtaláltam
lecsúszó szelíd testnyomodat.
Félig ágyon, félig kiszálltan.
– A mély szinte ölébe ragad! –
jajba fúlt a szám, s a vállam
takart ablakot. Fecskecsapat
vitt magával. Álom? Láttam
fejemre szúrt hüvelykujjadat.
Ha szám pengéje kés volt – összetörve.
Kitart minket magasra fönt a szék,
hová hálóját vetve, gúzsba kötve
hajítsz Idő, mielőtt múlanék.
Betér az est. Mint test dől rőt gödörbe.
Ha mély, üres szobán a vállfa még
magában ring s huzat riszálja, nyögve
lehámlik elénk a múltból e kép:
Gyerek, kezében lámpa. Süt a főnkre.
Szemem kiszúrja fénye? – vagy mögéd
beszórja hosszan, lássam mindörökre:
az is az ég volt, csillagfürtü rét.
S szamárbőrként mig sűrüsödne csöppre,
az éj szitáján át mutat fügét.
Keskeny világítóüreg. Átdereng
kevés szivárgó fény a szobába. Látsz?
Hosszú, de résnyi ablak önti
ágyon a kék takaróra hangját.
Aranykalitka-hangot – ahogy lehunyt
szemünk előtt süllyed s fokozódva nyúl,
ereszkedik beljebb a múltam.
Mintha csigákon erős marok tart
lassú menetre tonna-nehéz vödört,
csúsztatja rőtre vált tenyerén tovább
a fönti kéz (ki tudna mást is
mondani róla, ha ő se szól rád),
s egyszercsak itt van: hangja megérkezett.
Hajolj ki érte, rakjad az ágyra szét,
mint tiszta ruhát polcra sorban;
friss vasalás-szaga járjon át most.
És minden oly mennyből alakul, tetőz,
betöltve szekrényt, szőnyeget, ablakunk,
betöltve szétszakadt szivünket,
szűk koponyánk oduját. Sugárként
a félhomályt öltözteti, szárnyhegyét
átfúrja rajtunk, s rászögez ölbevont
álmunkra – méze míg kövülten
rászedi árva mosolyra szájunk:
„Kezdjük előről (– mennyi időt is, mondd? –)
lopódzva árvaház kanyarú szobán
(– Szindbád a barlangszűkülésen?…
Atlasz a sarkon, a Földgolyóval?… –)
kezdjünk előről tartani késve jót:
tűnékeny angyalt, hűs jövevényt ha ring,
átjárva rajtunk csak ki és be.”
(– Percre?!… Dobozba bedugva árvább
játéka, mint a múlt; zeneszárnya már
konzervszeletté hűlt! –) S ha a hangja húz,
hogy: „Késve két (?), húsz (?) évet, állj e
távoli ház küszöbére: jön még!”
– hajolj ki akna-ablakon, és csodás
látványon ámulsz: fecske-palánta – s száz! –
csengő csivittel össze-vissza
röpdös az akna közén; tanulják,
mint óriás kalitka nyugalmas é-
terébe kört író anyaszárny nyomán
fészkük körül cikkanva, úszva
Afrika partja felé a szállást.
Néhány napig még ömlik a hangra hang,
majd nyílva, fönt szabadba kirajzva, ház-
tetőnk fölött az ég-ezüstbe
fürdeni indul a szárny! Nap és Hold.
S egyszercsak Arnónk selyme-homálya, lent
a lámpagyújtás bűvöletébe – nézd! –
suhogva szárnyaló csoportjuk
röpte alatt lebeg, ing a bölcső.
Felnő a célhoz víg kötelékük, óv
szeptember, áldott szárnyra talált idő.
Aranykalitka-hang, ha tárva
ajtaja. – Érj ki közéjük, indulj!
A házban fönt, lent, mindenütt nyaralnak.
Meztelen csúszkálhatsz a lépcsőkarfán.
Énekelhetsz a lefolyóba – hallgat
a hídi Madonna dedével a karján.
Bár nem a Gangesz, csak az Arno habzik,
ha fölhasítja ezüstjét a réce,
a hárfadal Nepálból (nyelve szankszrit)
csupasz talpon surran Felicébe.
Az angyalokkal megtelik a karzat.
(Egyensúlyodra ők vigyáznak aztán.)
Itt csak egy nincs (mint nyár delén a harmat):
Tiltott gyümölcsbe nincs vágy, hogy harapj itt.
Ég a hazája, összes holtam rétje.
Gaál Imre, Pontormo onnan aranylik.
*
A ház, hol születtem, csillagokon lakhat.
Jobbján szülőágy. Anyám sírja balján.
Ahogy – Gí, liftünk csöpp gombjához érve –
kiürült házban föl-le szállunk annyit,
úgy hullsz hazaföld. Hullasz, s milyen mélybe.
Firenze város (Cellini mondaná
ily nagyzolóan) meglepetése várt
miránk: huszonhat éve házast,
Vecchio zászlaival köszöntött.1
Mink mit se tudva – ébredezők az ágy
kéklő virágu, gyűrt lepedő-haván –
élveztük álmunk mezsgye-csíkját,
vízcsobogással a Fény-aranylást.
Bevallom, egész reggeli közben én
még azt se tudtam: kedd-e, csütörtök ég
erkélykönyöklőn, s hányadik hét
ugrik a semmi vizébe halként.
Berdát idéző asztala délidőn:
tál, költeményként Gí hala, vadja várt;
szeptemberében sült Firenzénk –
annyi, amennyi mi; rá borod töltsd!
De hátra mit nézz? Évre az év lehullt;
s vitte a macska bajsza egérkeként,
hogy Bandi2 sántikált, s Tibornak3
szőre borotva nyomát se látván
görbült, fakult csak; ujja a kiskabát
alól kinőve, úgy araszolt időt
nem ismerő cenzori szemmel,
mintha a házasulót akarná
olvasni végig. Ám neve mégis épp
más név alá folyt. Állt anyakönyvezőnk,
sápadt, köhécselt. Mérgedő pír
akkor ömölt tokapárnahurkán,
amint leintve nászmuzsikát, fotóst,
tettünk a kegytelt ünnepiségre, és
vágtunk az utcán négyfelé. Gí
szalmakalapja Szibilla-ég lett.
(Tán akkor éjjel kék kalapot viselt.
Szellős-lyukas volt: szalmafonás; egész
ég bújt alá, szénásszekérnyi
réti virág s Balaton-vizi gyűrűk.)
Most, délutánra: séta a „hegyre” (bár
kalaptalan bíz, átitatódva ég
helyett ecettel), még kaland várt;
tág panoráma. Firenze párállt,
és jött az első nipponi lány, kiről
tudtuk mi ketten: míg lesütött szemét
hogy ránk emelte, azt mutatta:
kelve a Hold, vele úszna hozzánk.
Gí lencsevégre kapta: a napkorong
egész közelben ajtaja-tárt buszunk;
s szamár, mi nem képlett csak elém:
Gí meg a szép tipegő beszálltunk.
Már lent a bástya cakk-koronája közt
vettük csak észre: Vecchio hídja, nézd,
retkes nyakára kipakolta
áruda-bensei gyöngyfüzérét.
Csak úgy ragyogna rajta a sok nyakék!
Templomsötétben így tesz az utcalány
szemközt a gyertyarebbenéssel;
aznapi gyöngysora tánca mellén.
(Arno sötétjét s látva az ablakárnyt,
vén szállodasort kushadozó csukott
redőnnyel, így jutott eszembe,
s ó, akaratlanul, ennyi csípés.)
A liftbe dobszó pergedezett. Suhant
velünk, s legott mi sajt-vacsoránk után
rubintvörös borral kezünkben
föntlebegő magoson kiültünk
erkélysötétbe. Gyík lopakodva bújt
elő tetőnkből, s vízbe-merült kövén
csapkodva farkát várt halunk is,
ikrarakó köde ringva oszlott.
Csakhát idillre: döngtek a dobverők!
Lengtek a zászlók! S harsonaszóra – zsuppsz! –
a Háziúr,4 a lomha-szelíd,
kínai bölcsre ütő is ugrott
fejest a vízbe. Orra csavarva gyöngy-
fényt, bundaszőrről sem levakarhatót,
úgy hordta glóriája terhét,
mint Cosimo5 jogarának ólmát,
s tűnt hídközelből – ekkora hév elől.
Mert hév, de volt ám! Díszvacsorát a híd
hosszában asztalsor cipelt ott,
s Cellini szobra körül vetekvő
zászlódobálók ősi ruhába bújt
buggyos hadát bősz, izzado húsfalók
uszítva hergelték: „mi jön még?!”
Hördül a harsona, s zutty, a zászló
pottyan a kézből, csuklik a hangszer… – És?
A híd zabál csak. Híz hidi ékszerész:
egész családja falja hátul,
jó atyakéz potya-tálra mit csórt.
Firenze csukva ablakait: kivár.
Árkád alatt nagy csönd. Hegedűje tán
Arnóba fúlt, s hal, tátogó lett;
rossz hegedűs, a csaló meg illant?
De víz alól most húrja-veszett hasán
csiklandozásként bújik elő, s felénk-
röptében elpihenve rajtunk,
pendül a kétlaki néma húrhang:
„Költő s a Múzsa? Jól kitalálta, lám,
Firenze, kapva lángarany est után,
huszonhat éve házasok, ti,
majd örökít, ha kizeng az éjfél!”
Az óra kongat. Mint lakomára pont.
Tátsd szád, igazság: Hét dobol, s öt legény
dagadt pofával harsonáz – s nézd:
félezer ingyenevő6 a Pontén!
Juss hát eszükbe! – Árnyba bevésve, fönn,
barlangi rajz, mi, rőt temetés után
farkasszemet nézők, időnk míg
– sajtot egér – kilopott korunkból.
* Vecchio zászlaival köszöntött • Bandi • Tibornak • Háziúr • Cosimo de Medici • ingyenevő (jegyzet)
1
„A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok.”1
Hallod te, Hídfő, nem termett királyra
álruhám! – Nincs is. Csak magam vagyok.
Nem mint te: fél mezben. – De takaratlan,
legfeljebb, bohó agg, kőszemedben
látszom úgy, mint Mercato-sarki vadkan.
(Szőre úgy fénylik, hogy szinte rebben.)
Csakhát azt is tudom, hogy mire zár a
tág szemed, öreg, ily mohón magába:
Mint idegen, majd nem játszom vakot!,
és lenyűgöz, Évszázados Fedetlen,
hogy – átnéznek rajtad bár – ernyedetlen,
kő-kitartón magad mutogatod.
2
Hasonlítsunk Giorgióra2 s a szamárra
(mit Michelangelo őtőle kapott),
nem, nem mulatok rajtad én magamban.
Vén vágyainak nevetség az ára.
Törtorrúval3 megegyezünk mi abban:
szükségünk van e föld chiantijára.
Hogy kő-szívvel kellesd magad hiába;
s mert perverziódban legyűr egy vadkan
(bár kétségtelen: Cellini csinálta).
S hogy Városodnak kihivón kiáltsam:
Fürdesd aggodat Napod aranyában,
míg Benvenuto kanját simogatod.
* egy palack bort is kapok • Giorgóra • Törtorrú (jegyzetek)
Álom életem? Az Arno mélye lent
méteres halával ingadoz, zavart,
mintha nem tudná, Vasari mit habart
túlfelén, s az íveit mily szakrament
vágta légbe.* – Álarcos lány?, vén Jelent
újitó terror? Babrálva míg csavart
aknagyújtón, vulvaszájra ujj kereng.
Millió ehült lovas tiport avart
Nofretét utánzó szép fejébe’ bent,
úgy robbant a Föld, egyszerre ő s a part.
Mélyen, méteres halban mégis dereng
mindkettőből tán egy pillanat, s bazalt-
kő kemény a kód, amit most eltakart
telt ágyában gyöngyöző Arno, s e csend.
Il Sodoma.1 Szem, szomorún benéz rád.
Vagy mögéd. Vagy át, keserű, begörcsölt
árnyon. Orrod vaksin előmered, már
szinte az arcán.
Tükröződne nagy szeme vén szemedből
vissza Gíre? Ketten együtt, s mi szintén
összenőve egynek, előbbre jutnánk
erdei s erdőnk
hőkölő-keskeny szakadék-szegélyén?
Izzna válasz lámpa-homály alól ránk?
Mert – „Szodóma?!” – úgy harap össze fogsort
láda-sötétség,
mintha hulla bűzlene benne, s félő,
hogy kikunkorodna a száj szögéből,
mint a mákostészta, mohón a kígyó:
„Jobb, ha te hallgatsz.”
„Kit? Szodómát?” – néz, s nyeli nyársra nyelvét;
áll, s a kérdezőt takarítja útból
cingulus-lilán a pap. – Útba van! – int,
kulcsaival hajt,
művirág karján. Lakatol vasajtót.
Fönt, Siena vén oratorióján2
árva képeslap se került elébünk:
„Nincs!” – Noha: Mennyük!
S mind Firenze boltosa (ó, te, könyvbolt!,
kazlad áll, Bábeltorony, elvakító),
tárva karját vállt vonogat csak: „Épp ő
kellene? – Hát nincs!”
Ólom-est, szemét kövesül Firenzén.
Jézusát a lámpa se éri tisztán.
(Féhomály a sikk; szeparék idilljét
nyújtja a képtár;3
Fabriano hercege – s pávasétány;
tündököl kis Gozzoli: mily növendék-
égitest nagy zordak, epét ivók közt
öntve ezüstjét.)
Mink meg állunk. Szemben s együtt. Sodomát?
– Jézusát is kikerülve bámész
nyáj fut, orrán rézkarikája: lát s hall?
Sorvezetőjét
el nem ejti. Jó a karámban! Úgy döng
lába Uffizin, sima édenén, mint
durva korlát közt terelődve bunkós
végre a csordák!
* Il Sodoma • Siena vén oratorióján • szeparék idilljét nyújtja a képtár (jegyzetek)
(Sodoma: Mária bemutatása a templomban)
Galambosi Lászlónak
Isten a hálót fogta erősen.
Még ha szakállat s jó atya-képet
róla a szívem megpihenőben
sem menekít – alaktalan éget.
Tán a közelben rám lebegő szem
kék mosolyától tágul az élet.
Csak belenézek, s elveszi tőlem
kínom okát az orgonaének.
Mária, hálód fogja erősen –
hogy besötétül csöpp imaházad!…
Kékleni tárd miránk ruha-kéked.
Nem szabadít itt egymaga Ő sem!
Kell a Te tested, szép egü ágyad:
ráhever s összeér, ami épp Egy.
Kaptatunk föl, s emlegetünk nagy ívű
víg időket. „Otthoni szélbe szippantsz?” –
lessük egyre másikon érve lázunk,
mint a gyerekkort.
Hát pedig fiam felesége élt tíz
éve itt: tanult, s mi csak őt követtük
– völgybe ámuló szobaablakából
nézve Sienát –,
ötvenes pasas meg az istenujjú;
s lépve, mint a Parthenon-ormon égő
kentaur s szeráf lepidája, csókká
váltjuk a küzdést:
vénülésemet leseperve számról,
mintha negyven évet az életemből
Recskre hagyva erdeiben, lehetnék
hajnali füttyhang!
S városodra szórva a fényemet már,
mint a tárt kapun bejövőt dicsőség,
színarany köpenybe borítva talpig,
várna jövőm még!
Kaptatunk, de hirtelen elveszel, múlt.
„Hol vagyunk?” – keresztbe ledőlt a tíz év,
torlasz, utcakő, idegen fal áll föl,
négyszöge szűkül.
Járt-e itt e holdbeli tájon árnyunk
kéz a kézben? S úgy iramodva dombján
otthon-ízzel átmelegedve szívtájt,
mintha a Kis Hölgy
lesne át Sodoma-zenében ázott
kék szemével esteli templomajtón:
Hagyjuk ott a víg koszorú ölén még,
táncra tanítják!
Ránk borult a lámpasugár a Campón?
S mint bezárul, alszik az esti kagyló,
párok ezre – ajkuk a lábig – így zárt
Tér legyezőjén
fekve rézsűn. Földmeleg édenünkké
összemosva ők s mi egyetlen ágyban
tükröződnénk távoli csillagon, s lent,
Quercia vizéből?
Mintha szétszakadna Siena! Felhők
rontanak kabátra lecsüngve – pápák
kőmadár-csapása talált a Dómból?!
Dördül a villám.
S hív az Angyal. Úgy, akadozva, fájón
(mint anyám az orvosi rendelőből
Klapka utca fái alatt karolt rég,
míg hazaértünk),
Gíre dőlve inti: Kövessük! S egymást
tartva, ősz bogárka-nyomán a ködből
– bár szemünkbe folyt, s kitörölte tíz év –
visszataláltunk
titkaidba: Szent Katalin Sodomát
hívja esti kőterasz-árnyba; vérző
nyíl-sebét ha ujja simítja, gyógyul!
S nézi Sebestyén.
Nézi lány, fiú; szögön inge – s Kis Hölgy.
Ő, igézve: Mit tud e nő a freskón!…
Úgy szeretné – jár a fejében – köztük
tartani szívünk.
Sok éj talált miránk a nyolcszögű
keresztelő körül. Sötéten állt,
holott az angyalok kövét, ha hűlt,
finom suhintó szél legyezte fönt.
E szél madár neszébe öltözött
Bigallón és a bíboros falán,
de itt Salome várta Jánosát,
s Heródiás fejét levágva ők
együtt táncolnak át a tűfokon.
Csak egyszerűbb e kép, a „tű foka”,
ezért a versem így jelenti most
(de bíboros falán a Menny is ott,
aranyfonállal, s esküszöm, Salo-
me Jánosát a lába közt repí-
ti rajta még tovább, a Menny fölé!)
amíg spanyolfalát a hugyszag itt
Bigallo-sarki testre nem veti:
– Ne nézzük őt!… Elnyúlt fiú, üveg-
szemével égbe bámuló. A száj
tövén talán Salome csókja: hó-
pehely, lefolyni kész, s a vér, a vér
Heródiás szökőerén szökött,
ahogy Salome kardra tűzte fel?!…
Fecskendőtű-kazalban álmodik.
Láttuk a Rend vad, rőt kocsiját ma mind.
Elmúlt az est rég. Éjszaka lett, akár
tegnap. A lépcsőn elmosódva
nagy tömeg ült, gyerekarca volt.
Az éj tehette – spongya alól kibújt
tekintetük tán, hogy zizegően ál-
hasonlatosság fogta őket
távoli rét keretébe most.
Mért látna rémet bárki a Dóm tövén,
míg mellre csüggedt állal az árny kidől
a sarki kőből, s folyni indul,
hogy belegázol a Rossz?!… S hogy így,
álarcosan jön: oltani tűzbe vert
otthont! S a létrát, mint siető kerub
hátán a szárnyat, légben úszva
röpteti címereként közénk.
Mily észrevétlen (– járt a motor talán?)
settent elő! Úgy várt, hason. Álcaként
egyenruhában gép s ki bent ül;
menteni, tűzbe robogni kész!
Csakhogy ez égő lámpaszemet kitát,
s helyből-ugorva sztráda-iramra gyúlt
bőgő motorral ront a tömegbe!
Futna, ki bírna! Baromfiól
rikácsolását ontja a Téboly! S ő
tűkanyarokból vágja a rendet! Irt
svábbogarat – fojt förtelembe,
szent s szabad! Úgy hiszi: ő legyűr!
Patkányvadászás – érti magát –, az ám!
Villog egyengomb. Hordaruhája most
teljhatalommá fújva duzzad.
– Olt tüzet? Fölfogadod: s megöl.
(Fodor András halálhírére)
Bandi, a Bardi2 kitárva: Falán halovány fiatal csu-
hás. Szirom-arca a zászló selyme alatt szelid
vázahomályba begyűjtött kínt s henye könnyeik,
kik ravatal körül ágyra borultak, amíg szive alku
nélkül az óarany égi keresztre repült, agyag arcu
Jézus, eléd. Szabadító indulatú, pedig
kés alig érte gyerekállát – de lobog, repit,
s Érted: erős a halálig. Elszánt. Szava vers. S aranyajku.
Ötvenedik nyaramon se fakult ez a kép. S noha hajdu-
hallgatag állta, ha Giotto kéznyoma ráesik –
két haza nincs, s hite bár lehet ó vagy uj, Istene, az csu-
pán egy eget boritott ránk; s szívbe a fényeit.
Bardiba, hulltod után is elhoz – repedő puha pajzsu –
egykori képzelet. Állsz és hívsz? S a fal égbe nyit.
* freskóalakjára • Bardi (jegyzetek)
(Szakonyi Károlynak, egyik római tárcájára emlékezve)1
1
Nem a Trasteverét, sem a hídját –
hegedűsödet itt sose látnánk.
Kaparón se vonója vonít át:
könyörülj te fejére szivárványt.
Zúg, túl, Uffizi. Nézz oda: mit látsz?
Páholy-süppedezést csal a látvány.
Erkélyt zúg körül. – Itt zene-indát
hangszórós hegedűs imitál, lám.
Ámulsz? Gépzene rejtheti titkát?
Becsapott tömeg ing az uszályán?
Húr ráng – s néma! S a szobrok!… S a hídláb!…
Hallnék bár nyöszörűt! S a világ, tán
úgy, mint akkor a hídra te szállván,
burkolná aranyába be inkább.
2
Karcsi! Kik keze tapsol az árkád
alagút-feketéje alól, ott?
Rolls Royce, Ferrari s fénylik az ég fenn?
Tévés sztár, öleb, s ő, a sudár lány
ringva ér le a térre. Kitárták,
s nézd, az Éjjeli Tárlat akól most.
Juhhodály! Csak a birka szügyén szenny-
nyüzsgés, nem pedig égi szivárvány!
De ott úgy ömöl, ékszerek árját
fülén, melle haván kirakó bolt
pultjaként ez a krém, tele szétkent
Botticelli-mosollyal a száján,
mint nemrég aluvón a Scalán;2
szép, sötét esze: kő. Szive: zárvány.
3
Most húzd rá, ha cigány vagy s a mersz még
nem lobbant el, a gyermeki emlék!
Ha csaló kirepít, s milyen bestén!
Így állunk te meg én, ilyen estén.
Csupasz szál egyedül, mig a rest ég
hidegen ragyog. Tán csak a festék.
Ólomboltozatukra kifestvén
csüggnek képzeletünk suta Mennyén.
Tűnt Szépség temetője: veszettség.
Híd vár Trasteverén, ha te mersz még!
Menjünk hát közepére – keresztény
alkonyán Európa, a mezsgyén.
Tombold, húr, amit – Isten – üzentél!
Két űr közt, kötelén, haza menjél.
* Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem • Scalán (jegyzet)
Koppány Zsoltnak
Rózsaszín palástba öltözött a házfal.
Gyöngyház ég körívén szél sodorta vékony
szép, törékeny felhő. Sok sötét sirállyal.
Úszik, mint e hónap: arca köd, salétrom.
Úszik, mint a tegnap. Itt járt? Csak keréknyom.
Hintajában ültem? Vagy csak űztem s láz falt?
Térdig ért homokból éjbe holdkaréj vont?
Mit se bánd! Sirály húz hófehér hasával.
Egy meg száz rikoltoz. Mennyi pólya szárnyal!
Hunyt szemmel ha hallod: füttyögő fazékon
sustorog, gügyög – kigőgicsélsz, hugyos madárdal.
Herkules-jövő? Oly hős? Vagy báva? Kínod: éh nyom
ágyra – vagy jön Isten, s Földig ér palástja?
Éj, ereszkedik hidunkra már a démon.
Mint kit gáztartály kigyúlt uszálya görget,
sűrű, zsíros korma kente maszkom.
Lőporfüst? disznóol? agg vizelde-tört seb?
Vonszolnám jövőnk a szőre-hullt haraszton.
Súgja Gí: Repülj föl! Morgok kútba: Tűrjed.
Bús madárijesztőn vért rozsdáll a plasztron.
Angyalok hadának rontsak én? – Kerülnek!
Híd, folyó zsong. Osztozzunk a hasznon.
Giottón, fönt, Brunelleschin,1 s hol rúdra csörtet
bronzoroszlán légyevő gyíkként:2 ragasztom
rá a múltam. – Hogy gázlóba fojtva ölt eb?
S vékony lába háztetőkön át előtted
csüngve csillárfényben ottmaradjon?
Majd kiszárad. S nem vonyít fülembe többet.
* Giottón fönt, Brunelleschin • bronzoroszlán légyevő gyíkként (jegyzet)
Nincs a nyakunkban a Kis Hölgy,1 s buszra Szeléna2 se süt le;
déli, fehérlő Holdja az éggel együtt inal otthon.
„Felhő árnya, ha tízenegy éve…” – tünődöm a járda
összerepedt kőlapján húzva batyunkat utánam
újra Firenzében, s végig tüzelő Nap alatt – de
hatvannyolcadik évem alá gumiként simulóan
süppedező szőnyeg kerül, s ím évődve dobálna,
mint gyerekét: Mi a tízenegy év, ha azóta Szeléna
lába hegyével a csillagokon pörög, s el kicsi Hölgyem
árnya is úszva, Signoria tízenegy éve üres, ki-
halt tere húny csak3 – s nincs, aki intene, útban a hídon.
Gíre Roberto s vén irodistát játszva a Párka,
nyári ruhásan a Sors tündére nevet kapualjban.
Lift suhan. Ajtó tárul elénk s küszöbünkre behajlik,
mintha előttünk nőne az első ház tetejére,
dóm kupolája s üdén Giottója4 elénk magasodva
rőten a Vén Palotából egymutatós kerek óra-
lappal a bástya-fejékü torony levegőzik az égen.
Hívna Roberto: „Páholy az erkély, ülj ide, látod?”
S mintha az Úr (vagy az Ördög?) igézne kölyökhevü percben
túlra, Teremtés-láz (Tagadás-gőg?) révületében
észre se vette az Ég kapuját; hogy jobbra a vízen
színpada nyílna, s Gi súgja fülembe: „Hisz Orsolya zöldje
ömlik az alján!, s messzi vitorla repülve a Mendi-
canti rióról, este az Arnón fölvonul, itt lesz!,
itthon vagy! Gyere, nézzük a Sors öregecske Anyója
mit mutat?”
Ázik aranyban a két szoba összehajolva,
víg mosolyú ívben kerekült fala közt puha minden.
Csillog a képüveg? Alján szárnyasok illegetik fa-
roktolluk, s gyöngyökként ránkgurul appenin ég s a
Napja – habár csupa festmény sok madarunk! Csivogásuk
titkokat árul el; tűlevelek szaga-íze a szánkban.
Tárja ölét a fotel?, nosza, ülj bele: erdei holdas
tisztás vesz körül; éjjeli nőszirom ejti tenyérbe
mézteli kelyhét. Harmat esett ide, nézd!, tele mind a
két heverő meggyszínű párnarakása ezüsttel!
…Új boltív mögül ágyas aranylás: sárga mezőben
kúszva sötétkék, csöppnyi virágneszezés: pihe nimfa
hemperedése az ágytakaró! Éjkék huzatával
ível az ágy feje: dajka-szelíden ölében az álom.
Vissza, előtér kőboltíve alá, hol a konyha
tág szoba-mérete Gíre hat ingerlő nevetéssel.
Styxi homálya (az ablaka aknaüregbe tekintget)
fényűző ragyogású századom élni-tudása:
szentségtartóként ömöl nikkeli felszerelése
fénye miránk: hűtőbensője ezüstje, akárcsak
mágnesen: ékszer az olló, kés, sima bárd; s gyilok úszik
jéghidegen, tele formatudással elő a jövőnkből.
Innen is nyílik egy ajtó: lányszoba tán? Üde ágya
húzza a képet a kék vonalú mintás folyamára:
hajlani kezdene csíkja, ha Sába heverne fehéren.
Bőre alól míg ömlene fénye, akár a bicikli-
lámpasugár a bozótra, a kék szinü sávok az ágyon
erdei tó-gyürüzésbe sietve simulnak utána. – S
máris e kép: levegő… suhan át a kalitka-lakáson.
Kérdi Robertónk: „Hát meg se nézed a hölgyet a kádban?”
Persze csak ugrat. A csempe ragyog: zuhanyán üres emlék
bús-külön áll; odatartozik: ágyhoz, a holdtalan esthez.
Furcsa! Mi koppan? A konyhaköd? S: itt a madár – üvegében!
Mint elöl, érett fénysugarába fürödve a többi.
Itt is a mély csupa morze. A képkeret érti, mi dolga:
préseli, mint a gyerek nefelejcsét, Hang, a te fényed.
Párka s Roberto mögött becsukódik a négy retesz. „Álom?” –
néz velem össze Gi. Hegykoszorúja alól teraszunkra
hömpölyödött az egész nyár, s lent a folyam tükörével
épp az esik meg, amit Cocteau szeretett:5 belelépve
tárul a függönyös út-mögi táj, s Eurídike táncol.
Gí: tágra nyílt szem. Szájra tapasztva ujj
szétvágja hangját. Rémület, ámulat.
Szorítja csuklóm, mintha éppen
– fölrepülő madarát – lefogná.
Föl? Most? A kősó súlya ragaszt e kő-
laphoz! Szemet hunyt vak szobor, állok így.
A csürhe lökdös, hallanám is,
hogy liheg, áll csak elém, felöklel.
Számít-e most ez? Vézna, lepusztuló
izmát se rejtő férfi, kivetve ránk
vízmély-nyugalmat, vénülése
éveiből kitekint az éjbe.
Mint messze égen hályog: esőverés,
hajlik nyalábja, szél lapogatja, ing,
testén a lámpa fénye átsüt.
S ő szakadozva a kört befutja.
Miféle kört fut? – Tűzlobogás, eléd
görnyeszti törzsét: fald! harapásod át-
roppantsa torkát! Horpadó has
ráncai tűzbe borulva gyúlnak.
Képzelje bámész: hecc ez a vén inú
félhulla férfi! Mit neki láng, parázs –
lábujjba csípett!… S szájon!… ínyen!…
Látnivaló: kitanult a módja!
Bohóckodik! Nézd: készül a ráadás!
Üvegszilánkból törve sötét szemét.
Egész apáca-házfal állhat
védve e cápafogú cseréppel.
Dombbá kotorja, majd dagadó farú
gömbölyded asszonyt kap az ölébe – és:
túl-telt kenyérként tárva ránk, csak
várja, a csönd kitapintható-e.
Ekkor mezítlen talpa a tört rakás
palackra ugrik, s tartja tovább a nőt –
míg lágyan ejti földre, s ő is
– lépve utána – eléje térdel.
Honnan kerül szál vérszinü jószagú
szegfű kezébe? Bókol a nő felé
úgy, mintha benne nyílna Mennye
s föllebegő sokasága védi
szárnyként – ha talpán vére se ömlik s ér
csatorna-rácsig!… S nem tapad egy cipő
se kockakőhöz vérben ázva!…
Lábfejük, illatozó ruhájuk
se puffad s oszlik vérbe kövült kemény
burokba fojtva… – míg csak elejtve ősz
tekintetét, s föl sem emelve
rájuk, a füstös apóka köd lesz.
Szemhéjon át még látom a távol-ég
ormán. Szakadt árny: lengedező eső.
Gível ha tudjuk: háttal állva
így mosogatja sebét az éggel.
Talán az éj felén ha állt a Hold, mi-
kor át a tábla-résen izgató
delejjel óriás sugárnyaláb e-
sik ágy elé: bebámul egy hajó.
Ezer szemével mind a húsz piani.
S olyan zúgással, mintha egy bukott
hajós fülébe búgatnák harangjuk
a Szkülla-Karübdisz-közbe jutók.
A Suppiék falában (ugrom-én!) zi-
zeg, s omlanék négy évszázad idő.
Nem értitek, hisz én se értem itt, e
hajó ahogy búg, és fölém kinő.
A tér a mélyben óceán! S a bűz a
rión, a hugyszagú hidak tövén?
A víz alól gyöngyöt bugyogva hány, a-
lul, oszlopos león aranysörény.
Na várj! Az este ágyad itt, Miraco-
li angyalára még lenézve állt.
Magasban, fenn, tetők felett. Utóbb el-
repít innét (mondtad) majd egy sirály!
S zavart, ha rojtja csüng a szádig, úgy szi-
pogott a szél-ugatta nagykabát-
felhő (a nyár helyett). – Mégsem hiába
nézted fentről a templom angyalát?!
Hajó, a húsz szintű úszik, s benéz a
szobánkba ágyig; lélekig vakít!
Ha vég jön, Illést tűzszekér helyett a-
vitt kordé tán? – ragadsz mennyig, Ladik!
Te elnyelő! Falat ropogtató! A
Hajó! Velence óceánba fúlt
fehér halott alul – de bárka úszik,
s a benn ülő sarkán porlik a múlt.
Ugorjunk át az ablakán, ha vár!, mon-
danám, de alszik Gí. S ki keltené?
Betöltve ketten azt a nagy hajót, ka-
romba viszem fel őt az Úr elé.
Miracolink elején szelíd istenszobor
menteget, ókori ház
(Lombardo Pietrót,
kőfaragó tudományt,
naggyá álmodott csöpp
ékszeres égi dobozt;
kétszeres égbe-lesést):
„Nem rejti semmi, mi szent!”
Hisz ókor és reneszánsz együtt alkotva itt
kőbe csodát, kitalált
– hajtani rád fejemet.
Ha napsugár-zuhogás után kőíved ég,
s megtelik elszabadult
erkélyek virágpor-
görgetegével, az ég
tükrét, fönt, repedt rés
vágja koromra, kihúnyt
fényre – kever takaró-
színt: hűs ezüstje betölt.
Kitárva nappali-ablak: innen készülünk.
S vár, ami múltba merült;
ködlene rám: „Nosza, lépsz?!”
*
…Kredenc a konyhasarokba vont ámult szemet:
rézmozsarunk a világ;
torz – s mélyebb, igézőbb.
Fordul a képeivel;
jön, jön szorgosan mind.
Félem-e? Álom ömölt.
Lobban a kép – de hová?
S míly új jelet hoz elém?
A semmi törli le. Voltja: nincs. Gördül így…
s várom, anyám jön-e már?
Veszni ne hagyja fiát!
E láda elnehezült kicsiny testem guban-
cával egész puha ágy!
Szennyesláda. Deszkán
gőzölög ing; üregét
színig tölti két hét
fájdalom-alj. Savanyú
szárnyait átveti rám.
Nőtt álma, foltjaiból.
S poloska szívta ki bőrömre hólyagát, míg
mélyen aludt elalélt
gyermeki társam, a Hold.
Ha fölriadva anyám se jött még, mélyülő
táncba merült a magány.
Százlábú irammal
vágva homályba elém:
bűzlő rongya fojtott.
S míg ki-be ugrana kút-
mély aluvás peremén,
megnyúz, mi vár. S betetőz.
A lámpa szelleme gúnyosan tár szét lakást:
nem jön a várt! A hiány
pikkelyeződik; a Nincs.
*
Ha mostan átszökik, át a lelkem, Láda, rád,
s domborodásodon int,
onnan int: „Ugortok?!”
Ketten vagyunk, íme, tudd:
négy kéz, láb, e hús-vér
két fej, a földbe bevert.
Így vagyok: mink. Telehold-
társam belém felesült.
Ölelve ládatetőd, ahogy rég, telj be, Sors.
Majd tetem ékszere, Föld,
két szivem. Néz. S beborít.
Szív, dobozolsz? Tán sziszegő, vén
négy kerekét vágyod, a csöndet
rajta, föléd géz-puha sátort,
alja sötét víz, s belecsönget
néha az Isten. Int
távoli ház sarka mögűl. Ott
– játszva hunyót – orrtöve gyöngyös
izzado volt. Szétmaszatolt nedv,
érzed-e most? Nem? Te, közömbös,
hisz te lehetsz megint.
Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált.
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-
ral, mélyén veled, áll ládahomályban. Úgy
hitted egykoron, ünnepnap elővesz Ő.
Ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad a perc havát:
fenyveszöld lesz az est, üstökös átröpül,
szán húz majd, s gyerek-ének fut a szán elé.
Nincs ünnep? S ki ajándékcsomagot kibont?
Koraest dere szikrát ha vet ágy mögé,
lábujjon lopakodnak – becsapott a vágy –
csomót bontani, hámozni nagy, óceán-
kék szemmel. Valakit majd kitalál az Úr,
ha már átkötözött s ládahomályba tett –
képzelődve betöltött, mire kellenél.
S kitalált valakit jó Urad: összevarrt
vele. Ládahomály ágya azóta úsz-
tat (Miracoli alján iszapos rión).
De ős-rajz vonalából tudod: Angyalát
régen Ő nem a kősír üregébe zár-
ta: péntek tetemét vonja ölébe! – Várt!
Vasárnap kövön ült, honnan a Fény kitört,
s: szárnyas énekes, ujjongva a hírt, a Mennyt
korbácsként Jeruzsálemre suhintva szállt.
Rég történt. Nagyapád könyvlapozó kezét,
kisfiú, ne feledd mégse. Nem Úr ez így!
Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált?
S őrangyalt kötözött rád – ugyanő? Gyanús!
Kicipelt ide, s zsákját bevetette hí-
nár s hal nélküli holt víz közepébe? – Ő?!
Jó Atyád?!… De ha fordítva esett ez itt?
Majomház a világ. Únta. S bedöntve sár-
víz iszapja alá, Márk toronyoszlopát
undorodva belédöfte a féregu-
szadék-bolyba! – Eközben veletek betelt
az Idő. Töredékfény mutogat, s kivánsz
Sábát? Szűz tavaly-éjt? Filmet a fénytörés
csillagról levetít: Margheritán haránt-
sugárzás kicsi zsonglőr öle mágnesét
villogtatja; sebes gondola zsámolyán
Szávitrit szemed ámítva követ? – Nem é-
rinthetők! Olyan épp mind, aminő a kép
szavaddá kötözött háza; vakablakárny:
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-
ral, mélyén veled, s ünnepnap elővesz Ő.
Őrszeráf ül a ládán, keze csenget. – Ó,
ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad. S a többit is.
Közelről, Uram, épp itt, a tetőre mért
villámlásodon át hallak. Ijedt a sirály.
Szédülök. Korom, égett szag szivárog. Ó,
félni kéne, de nincs bennem lehelleted.
Időben kirepült? S most valahol Mila-
no vak szobrai közt foszlana Dóm-tetőn?
Megmásztuk mi magos lépcseit egyszer, s én
fölírnám oda: Húsvét. Az is volt, ijedt
napsütés, korakék ég, de a tél se múlt,
fényből fent vakitó szíj hasogatta, szél
a hátunk. Nevető Gíre kibontva, rá-
képzeltem köpenyem; zúgva a szélverőt,
amint fölkap az ég tél-tavasz óriás
búrájába – s elillant az a két kizárt…
Uram, épp csak a ballonköpeny ott se volt!
S képzelgés fogasán függve a Dóm fakó
gerincére ragadtunk. Pedig onnan az
ég csak egy sima ugrás repülő madár-
kabátban! – ha igaz volna. De itt az ott.
S láthatod: ki-be járt, ám csoda nem akadt.
Húsvét! Szédülök, annyit mutogattad őt
útvesztőd zugain. Míg Fenicéd kiég,
s talpig-égve a fal kőfoka: bordaváz.
Estély lámpasorával szegi. Ott teríts
lakomára nekem! Szívközepem, hol áll,
Velencében a lyuk. Tükre, ahogy hazám
börtön lámpasorával szegi éveim.
Fogj, s mint én: öregedj! Míg tova múl a perc.
Csónakig indít, holt, kocsiján nyúlt,
hagyva a földút vak töretését,
füttyszavu lomb nyers sárgarigóját;
kedveli ő, víz, énekes égmás
kórház kapuján ha csengsz.
Vidd csak a terhét! S lám, kocsin illeg:
– Méghogy a Menny bús bodra alá tolt
mást? Igazán nem! Visz lepedőt, kór-
ház szemetével négy kerekén ziz-
zen (így göcög itt tovább),
ám lila lábfejt sárga körömmel!
Gézbe lapult test?!… Fölszeletelt hús-
-csont?!… Tasak alján hűlt?!… El se bírna
gyönge kerék ily súlyt! S ki nem áll bűzt.
Még szép temetést se néz.
Mért? Babonás bíz. Képzeletében
kőfalon átlát. Ott meredélyt szánt
sírba kapart telt képpel a kalmár.
Lopta suhancként – rossz inas –, az meg
jön, s tízszeres árat mér.
Víjjog a fán, s ő tartja a hátát.
Zsáktetemével nyakba vetül s gyúl.
Kong az Elégett Utca alól vé-
gig, s hol a bűzben Sporca homálylik,
szól: „Jössz te, adós, s fizetsz!”
…Reggel az asszonyt frász töri, oly zöld.
Fürdeti: s zöldebb! Ám olaszéknál
arcra az álarc fölkerül egyből.
Fénylik a csengőgomb, üvegajtó.
S jó hullatoló kilép.
Csónakig indít, holt, az csupán perc!
Víz, csacsogó, már vár kapulábnál.
Bőg a motor. Vízcsepp koszorún ég.
Szép igazán ott. Háta ha nem lát.
Nem hullatoló, igaz?
Mi virágzik? Előhuzogatni ha jő szobaszellem
s nyitogat rebegő hasitékot a fal közepén,
valamim kiszakad – heverő szivem elleng –
fele itt maga, másika átlebeg én-tetemén;
a szobán, a rión, puha víz-ruha illatu kerten
kiszitál; a halál – elegáns Huri – várja. Serény
kezü kínai lány kimerülve, tükröt csigaselymen
feled, s ér bele párna-puhája halál peremén.
Aluvásba a lány – suhan égbe. Időm hava ellen
keze lágy tapadással a hajnal alá feketén
ha simít pici sást, bababőre kisértete bennem
emelődik a végzet elé. Kicsi kínai lány, tünemény:
ha Michéle beúszik, s a kórterem ordasa szemben
csupa hó – takarót igazít, mosoly őrzi, szemén
befelé simuló: betakar lepedő-fala nyelven
sosem-ért imaszót, gyönyörét… S elalél tükörén.
A barát miatyánkja verébcsirip, elhal a mennyben.
Mosogatva a holtat – – – a tükre! – – – Ez ám esemény!
Körülállja az égbe-röpültet… s ölén a szem: enyven.
Sose enged el, kínai lány!, ölel ámulat és a remény.
Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utcamé-
lye végén. Zivatar zúg. A kutyák is úsz-
nak, csüng nyakra való színarany érme (még
cseng-peng). Macska nyakán fénylene gyöngyszem, ám
nem bolond egy is; ül párnahegyén; az ú-
szás szamártudomány; tátod a szájad és
ázott hártyauszállyal belepottyan é-
des combocska-tövével pihe-lepkelány;
családostul esik rózsaszirom szinű
macskanyelvre. Alig győzi a kapkodást
kellő keccsel a párnán. De e percben úgy,
mintha gyilkosok orv lelke zuhogna rá-
juk, Csontváry-taréjú jeges ár bedönt
Nippon lányaiból gondola-aljt telí-
tő nagy társulatot, színdarabot ki épp
előadna az antik, levegőtlen á-
ruda-mélyben. Először lekerült a ló-
tusz-vállról üveges selyme. Utóbb eseng-
ve a csend, a homály bolyhosa szoknyarést,
tengeralji derengést kitakarva lát-
tat. Mély balthusi fülkék1 „török” ágya ter-
ped. Padlón lopakodhat lesekedve é-
deni lány, Lilith-arcú, selyem ágyra. Fer-
devágásu szeméből csalogány tetők
rengeteg-közepén énekel. Ujja pár-
nacsücskét beszorította ölébe; orr-
cimpáján veriték gyöngysora gőzölög.
L’Oiseau bleu2 lefüggönyzi az ágy sötét
pázsitján heverő Éjt. Fele hattyuszárny
alatt álmodik, ám szája a vérpad est-
jével hallgat a titkos szerelembe zár-
va. Rouault bezománcozta a Kékmadár
szájszögébe a poklok nefelejcsszinű
változásait – s Istent, mosolyogva rá.
Tombol künn zivatar, szél veri szét nyarunk.
Bent Crepax3 pedofil csábulatát lapoz-
va Mauro4 modelljébe helyettesült
be Szeléne – elejtvén a gyufát –, a Hold.
Pentecoste5… – betűzném csakugyan? Vagy őt
így énekli elém foszladozó haván
kis Csigécu-Ni6, hűs lampionarcu é-
des színész, aki Sábát imitál tavaly-
ról. (Vasari leejtett kicsi könyve ned-
ves lábán pihen.) Ő s én hajolunk együtt.
És érintve együtt, ujjai közt legott
rézhenger muzsikál, agg zenegép, fehér
szakáll tán, ha nem épp gépi a lelke. Így
csak vérfoltosan ázott tükörébe néz-
ve látom, csigalépcsője hová visz. Oly
ifjú Hold!… Leszakíthatsz!, nevet. Angyalarc.
Gyerek – térdig a rét lágy füve harmatoz.
Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utca-mé-
lye végén. Szakadó ég. Kialudt a vil-
lany. Egymást letörölték, sarok-éjben áll-
nak, könyvvel takaróznak. Tenyerük vasa-
lójával simogatják remegő kolomp-
mellük. Színdarabukból ki se hagytak ők.
* balthusi fülkék, L'Oiseau bleu, Crepax, Mauro, Pentecoste, Csigécu-ni (jegyzetek)
(Csendes Béla halálhírére)
Hallom halálod, Béla! Kiütve kéz
kosarából fióka-tavasz, a vers?
Peregve omlik hegyre az ég.
Legázol jó csapást, veteményt,
ujjad fonását, dőlt keritésedét;
belecsúszott nyomodba gyom és tetű.
Ki ád a Kóbornak lakomát (?),
ha villog tűje s varrna terád
országnyi díszmentét, madarast, urast;
s csalogány-éjszakába merülve hív:
legyél megint ifjú, legyen új
tető, míg ágyra vonja fejed.
Számít ez? Asztalt képzelek én eléd.
Csupa Kóbort, ki itt feleség se volt;
s nyomát se látom bűnbeesés
mocsokfoltjának ágyatokon.
Szép bűnben élsz, írsz – ördögöt árny se tár:
ilyen ott nincs! Lenézve miránk – ha látsz.
Az is talán ember, bekötött
szemű, hát rossz. De jó lesz odább.
Magas ég! Ülök itten vakaródzva, bár
szélcibált cserepét még nem emeltem el
Suppiék tetejéről – noha úgy a kár
bennem és a tetőn nagyobb!
Illőbb volna az óbiblia képeként
lenni Jób; türelem szobra e ház fölött?
Sírhely? Fájdalomé? Kínra mosolyt remélt
sebesült; könyökére dőlt,
ki magába merült s onnan az égbe lát?
Tudja: várja a trónszék aranyába már
sok tűrés befelé nyelve?! – Gebébb e hát,
ami rég kijelölte őt!
Meg a kéz! A fekély-mart csupaseb! Leránt
egy tetődarabot – még oda sem figyel –,
olyan mély vakaródzás dühe ád, Uram,
enyhe éjet, ahogy kikel
a tenger fenekéről, ahol úgy aludt,
mint gyerekkori kertünkbe ha Éva vitt
át bokrunk akadályán, s kutyaól elé
terítette a combjait.
Mély, mély, mély dühe kell! Ház tetejébe túrt
markolás, rohanó mozdulat, új cserép!
S újra új, fakadó nyílt sebein kifent
holdkaréj-sikolyú, a húst
pengeéles erős innyel evő! – De: szép!
Különben belereszket sütemény-hason
a holdfény, s kirepül máris a balga lány:
gomolygó sebes űrbe lép.
Így mit ér, Uram, orvul ha lehetne Jób
belőlem? Szava-nincs tört tetem, ágyra-varrt?
Hát én nem köszönöm meg rühöm, ótvarom!
Vakaródzva a kárt, a bajt
hogy állnám? – „türelemmel”, mit okoztam itt,
e serény nobilék gyöngyberakott helyén!
Nekem illene háztól toronyig s tovább
tetőt rakni – arany-lakit?
Hisz kéményei vérrőt cserepét is én
faltam volt föl, Uram, szórakozott öreg,
míg vakarva beteg lelkemet, én, szegény,
valék fényre szemelt üreg
a horgászbotodon, árba merült. S a víz
titok-ír-öle mélyén tele telt edény.
Vakaródzva, ha marnék Uram, ám enyém
türelmetlenül is a Fény.
1
Esőd, Uram, takarodni látszik, áthajolt
keleten, nyugaton, nyakán
maradt vizét belecsapta nyúlt pofánkba mind.
Kitöröltük a fröccsét.
Szemünkbe véresen ékelődik: ég a ház!
A miénk! A Tiéd! A Menny!
Velence – lám, melyikünk akarta? – úgy lobog,
ahogy átitatott rongy!
A múlt? Velence tetűi csípnek? Ó, Uram,
dehogyis! Vörösen riszál
meszelt falon telefonzsinór – holott a szél
se akaszkodik ajtón,
viharkabátja se csügg a víz felett; se-hí-
re Miracolin át inal! –
kezem vadult! Lecsapott a készülékre, mint-
ha a szájra! Azért ráng!
Az otthon újra elért! Tokajt1 pirult az arc,
a fiús, csupa jóra kész:
nevembe kérte „barát” szavát a két fi, s lett
lapuló kibuvás, s „Nem!”
„Nem illenék ide Attilánk.” E rókanyelv
sima fondora árulás!
Hisz arra ád szavat ő nekem barátin: úgy
teszi, „mert kötelesség!”
S kiássa földbe dugott Szivét, a tiszta dalt;
s ravatalra a Szárnyát
a tetszhalottra ragasztja: majd kiszáll e té-
velyedett, csupaseb s köd-ült,
ki negyven éve se érti: jobbik énje vár
beledöntve a sírba ott!
Kiszáll, s teremt közös ég alá közös hazát
Európa bozótján.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De várj, Uram! Ki is értené e rángató
dühöt itt, remegő imám?!
Ha kezdeném elején, világosabb lehet
keserű verem-éjfél.
Miféle düh nyom? Uram! Hisz Attilát megint
temetik! S vele mindent.
Lenyúzva, Forradalom nyakon rohad. Kivág-
ta szivét e vakond-Idő,
s a seb, jövőnk lyuka tárva ingovány-ölét
a hazára: beszippant.
2
Ölelt előbb a „barát”? – Ha annyi éven át
kitörölt a korodból,
gyanús lehetne a pezsdülő barátkozás! –
Te se küldted ily Angyalod,
a fejmosót le! Miért ne hittem volna mind
melegét s javuló eszét,
ha esküdött, s közös ügybe szőttük Attilát?!
Noha már tavaly érett:
világa más; simulékony, ám szivét ne nyisd:
mutatós feketét visel,
de ünnepibb a vizelde nála, s emberibb
a golyó, az a hét, mind
november ég-kapujában Attilába lőtt!2
Nem a lélek – a test zuhant.
De itt az ősz – s Tokajon vesződik holnapunk?
Jön a Lelke – s kié még?
Feláll Szentmártoni János. Kérdi: Géreczünk?
Az ki?! Válaszol így a köz.
Feláll a társ, Oravecz Péter: Miért e csönd?
Mire vélje egy ifjú?
Ragyogna két arany-élü név: a Kántoré
(telefonba betűzte mind
a két bus Attila-díjas) és Lászlóffyé
„Uram! Áldd meg e Kettőt!
(Kabát alá becsavarva légy a zászlajuk
gyerek-Attila, légy a Szárny!)
…, akik kinyúlva a két lekókadó fejét
apa-lágyan emelték
az égbe tábori dermedésen, s Attilát
hazavinni akarja mind. –
Miközben úgy telehallgatott betelt nyarat
a „barát”, s kitenyésző
heréi, udvari söpredéke Róla, hogy
Uram, égbe-kiáltozott
meráni kuss ez a csönd! Dög-illatát, lehét
viharod veri tán rám?
Holott előle futottam épp idáig én:
vigye lelkem e Bárka-ház
erőt meríteni csillagóceánod’ úsz-
va Velence egén túl;
Csodák Terén3 könyörögve-átkozódva szám-
kivetetten ezért bolyong
az árnyam: otthoni Sorsra készül itt kötél,
suhogó hurok – s válasz!
3
Viszem, viszem haza itten ért élményemet!
Jelenése örökre szól.
A férfit (templomi szolga ő Crisostomód4
koraesti homályán),
ki fölcsavarta a villany rengetegét ránk,
s aranyég-misefénybe várt
a kép, az orgona szárnya, s rajta Piombo
„magyarokra”, le, ámult.
Miért? Nagy Imre, Maléter arca benne él
kicsi srác-kora óta – szólt.
„Ha fényre vágyik a bú, előkerül fakult
papiron fakuló kép.”
S elénk is ott, Uram! Ázva, rongyolódva s ég-
ve időtlenül! Égve még!
„Azóta mind arany (állva néztük, sírva könny-
telen) forradalom s magyar!”
„Arany” szavát Tokaj értené-e úgy, ahogy
vizi templomi csöndbe szólt?
S „barátja, Attila tisztelője”, hal-szavú
csukaszáj, irodalmár,
a század égve ha végzi, árulója csak?!
De ki súg neki? Jobb-e, bal-
-e röffen rá vakaródzva iddogálgató
borulat-szakadékból?
Mily egy, ha kétszavu látszat is! Behúz a cső-
be, te, ágra se ért fiú!
Fiú-magyar, jövevény-korú, következő
az Idő folyamában. Ó,
miféle kincs nehezít iszákot? Életed?
Hagyogatsz feledő rossz
hazát; a föld rögös ágya sincs! S elveszt a szó.
– Uram, égbe megyünk mi már.
* Tokajt, Attilába lőtt, Csodák Terén, Crisostomód (jegyzetek)
Gérecz Attilának
Lent, aulában kertbe vivő mély
ó-kapulábon penge sötétlik.
Régi, bebarnult, rozsda-harapta
markolatán hord címeres arcmást –
Téged idéz e kard.
Nosztra faláról rám esik árnyék.
Látok a mélyén két heves ifjút.
Téged, a vívót; tánclebegésü
kéz; levegő-kard; szúrva halálos
mégis a pengeél!
S látom az ámult, tágszemű gyarlót,
bal, suta társad, térdemen arccal.
Néha kinézel vad viadalból:
műszavat ontasz, „lám, ez a…” S hulló
csillag a szód! Kihúny
dézsa-fejemben. Most te csodálnál
ekkora zöldfült. Vállt vonogatsz rám;
s hűlve a láz, hogy vívni tanítgass;
ugrani lóval, s döfni a szívig –
„Írni te tudsz! Te jössz!” –
sóhajod itt húz; mély denevér-perc.
Nosztrai est hull, korma a lépcsőn.
Számkivetésben furcsa a hangod:
negyven egész év függönye leplez.
Vastag ezüstje rejt.
Tudd: Eumolpus (rég – se? – élt költő)
– nagykegyü rang s pénz (fő hatalom!) járt
írni-tudónak (hány ezer éve?
kérdj okosabbat!) – holta utánra,
Fellini-filmben, így
dönt: Aki pénzt vár tőle, a húsán
osztozik ádáz más örökössel!
Rágja a máját, lábon az ínt szét!
Óvatos-értő fásli-lebontást
végez el rajta, jó
hentesi munkát, s gyomra ha áll is
ily lakomát, hát birtoka légyen
s pénze övé, mind! Vén Eumolpus
ördögi bíró? – isteni bölcs volt?
Tudta: milyen fajunk!
Téged a sortűz ősze tejesbá-
rány fiatalság zöld tavaszán ért.
Mellkason ón vert; vérre eső; no-
vemberi orkán tett csatakossá
szép tetemű halott.
Végakarat? Pénz? Költeni tudtál
bocskorosan „csak”, Tankleterítő!
Kétszeres átkú lett a halálod
szolgaszemekben: vers lobogódon,
s zsarnokölésedért!
Ezt örököltük; két csuda-mércéd.
Lélek a tett! – szól –, s kínai-szanszkrit
nyelve az öszvér-fülbe nem érhet!
Hisz parizernek lelke kimérve,
s tettelen ingadoz,
két tilos álom, földbe lesüllyedt,
két el se képzelt rothadozó közt.
– Üld ki a párnát rongyra a székben,
élve az ólban, fald szeszed: égjünk
bús röfögésbe mind! –
több szava sincs már ordasuló, vén
századutónak. Most Eumolpus
fáslija tűnnék szélsebesen rá-
gós teteméről! Bűz se taszít: légy
falnivaló, harács!
Hóba takar, míg süllyed a nemzet,
mély gödörűbb, mint csöpp Klauzál tér
sarka Tiéddel. Mért teszi? Fél! Fél!
Fél a szemedtől! Nem hiszi Húsvét
Betlehemét, te, Vers!
Signorám! Szivacsos lény, Európa há-
tán hal-forma s ravasz! Torlaszoló hiú
kasszirnő, te, sötét! Jöjj ki a hídra! Hold
süteményt ha a vízbe szór,
csupa tátogató gyöngy, buborék: eléd
úszik másolatát szépen idézve. Néz,
s tőgyedig lehajol csillagos éganyánk,
nevelőd. Jegyet itt ki kér?
Pénzmocskú kezed oszt titkosan égető
bélyeget kitakart popsi-cipóra? Hát
szót se szólj! Kimonó szárnya japáni lány
apró hó-derekán kinyílt?
Arcából veti rád pilla alól szivét?
S gyöngykagyló nevetés szélbe lopódzva súg?
Honnan hallani? Fogd – s érzed-e: távolabb
kuncog Isten szakáll-ködén.
Számolod vagyonát s őrzöd a mézfolyót.
Városod: maga fény, megvakitó Szeráf.
Ezer éve a lángcsóva: lobogva nyí-
lik hajók arany ablakán.
Ő a mű! – Na de mű, ókori szem szerint,
fala közt van-e még? Durva beszéd ez itt?
Tenger árja fenyít kétezer éve már:
jól vesszőz, de te nem tanulsz!
Életed ragyogás – elfolyik, és mi vár?
Pillanat-tömegét ontja beléd a Föld,
s csak a pénz csörög? Épp érme-rakása lesz
belépőjegy a Fénybe, föl?
Periklész kora hány év? Ki se mondd! S közén,
az idő-lakozás tornyaiból lenéz
miránk. Szobrai csönd-ülte fehér zenét
játszanak; szelekét. Az űr
csavargó szava szól. Isteneké? Anyám
teszi párna alá ujjait, s így becéz?
Pszükhé vár, furulyáz, s én pici hangszerén
ugyanazt neki játszanám.
– Süllyedő! Iszapár karmaiból kihúz
a világ! Lehet-é űr, ahol égretárt
drágakő-dobozod ring meleg éjszakán?
Látogat – s szive bőkezű:
Emlék… Márk tere… tánc… gondola trónja víg!
Gyönyörű, ha az est tűzsugarába vont
összedőlt Fenicét1 őrzi a filmtekercs,
s duruzslása elálmosít.
Így: vagy. S még leszel így! Műrohadást a pénz
teremt új palotán, helybe. S harangot önt
ezredév küszöbén klérusod, úgy kiált:
Hallelúja! E föld tiéd!
S Carminében az ős-oszlop alá begyúrt
vursli-Mária-trónt – vedd, mi vagyunk! E giccs
kaucsug-Szüze és tüllbe csavart Fiú-
kisdedünk kacarász terád!
Ej, Dámám, retinád áporodott egén
mély sötét – s te: Nap, azt képzeled! Átkozott
Giardinid2 sivatag-láp: homok, ám lehúz-
ta magába a tank vasát
Tobruknál, s csatatér holtja ma: nincs! A sír
helye sincs! Szaharát túrhat a gyermek, ás:
csak omló homok ing (tengeri habtaréj?) –
Mars apád sose lép elő.
Ahogy láp-bugyorod túrva a múlt után
sosem bukkan elő nő-szemü Ősidő;
harangarc, egeké; ősmosoly – átködült;
guruló aranyalma-csönd.
Európa szeméthegy-büdösét, Madame,
ócskavastelepét, én csak az űr porát,
galambszar kenetét láttam a verniszá-
zson havazni, mi szarkofág
formájú ugyan – ó, csak ne akard!, ne nyisd!
Párnáján zizegő semmi pereg miránk.
S mint por-lápban a holt, úgy veszik el szivünk.
Elnyelő homokár a Kert.
Erre szól a jegyed. S bár aranyékszerű
szép ujjad levegőég szine-múlta már,
és nincs Mű, ami majd holnap előszökell,
hogy erős apa-szellemét
kivetítse a rémtettei erdején
eltévedt eszement század elé, s fiát
üstökén ragadó marka kihúzza, még-
egyszer téve szivét alá –
Európa szivén, legközepébe szült,
nem kalmár ugyan, ám recski, ha mond e név
bármit még Nyugaton, megtanulom, meg én:
nem csupán haza-sír, mi vár.
* Fenicét, Giardinid (jegyzet)
Ház tetején itt, esteledőben
nappali ablak hány egü ajtó?
Megjön a csillag; tudja: mi várjuk;
lép, ahogy otthon fákra lehajló
szép jelenése jött.
Suppie Carlo (úr s szoba-szellem)
macskabarát árny, jómodorú holt,
hátra becsosszan, s majd’ töri lábát.
Víg idejében nem homorú volt,
s szétrepedő e kő!
Éjszaka tócsát ringat a holdfény
tört közepén: ott isznak a férgek
hold-levet! Angyal szút itat-ápol:
körme alól húz görbe fakérget.
Pincebogár sor áll.
S szomjasan indul majd lefelé mind.
Vissza, ahonnét vándorol egyre;
fába szorul bús járatot ásni,
szétszedi napját száz izületre –
s éj-idejére vár.
Csúszna a lépcsőn négy emeletnyit,
újra ihasson: várja sorát csak.
Szembe az ablak négyszöge nől még –
épp idefér mind! Angyala szárnyal.
– Hátha a perc kibont?!
S Suppie Carlo? Mért csoszog erre?
Háta mögött már rég ez a Föld, nem?
Mit keres itt még? Téved-e? Kortyra
les – ki a fényt csak dönti az égben?!
Részegen így bolyong?
És mi? Mi aztán rejtelem! Árva
két kirekesztett – két boldog gödény!
Isszuk a spongyán, fent, ecetünk – s be-
lőle lecsurran ránk, szomjba a fény,
nyílsuhanás időnk.
Zeng a szobánk! Négy szárnya van! Éjre
tárva az ablak hogy tele éggel!
Hold leve fodroz, kőlapon ömlik,
s mind idezúdul, mind beletérdel
égbeli s föld-szivünk.
1
Sokáig tűrtem a börtön odvait, puhány,
homorú hasu vén közt
gyerek, ki épp kitalál a zöld homály elé,
hol a játszva kivágott
piciny szivet Szerelem nevű folyóba öntsd
s belemerj: kihalászva é-
dened lesz újra, s telíbb madárcsivitje, mint
mielőtt kaszabolt a Vágy;
hol halni jó, s lehetetlen; földig ér az ég,
ki-be repdes a szárnya, s még
az sem világos: a szárnyad. Árnya hűvösen
fed el, azt hiszed: óv majd.
2
Ha már kivágva a kőre, lépcsején gurulsz,
helye mar; csupa vér borít,
a csonk sebén rögösül, s te érzed végre: volt,
s mire volt, lehetett volna ott
repülve orgonazúgató egekbe föl
– Tefeléd az a toll szállt! –,
akár a síplyukon illegő zenére mind,
tolakodva a cickány
előszökell üregéből, úgy özönli be
zugomat tömegével
a Város, őszbe-csavart fejemre vak rögöm,
s belereng: csupa szárny borít!
3
Mi reng belé? Se a tengerár, se part. Hiá-
ba a kert füve-selymén,
ha végiggördül a napsugár s kitáncolnak
levegőbe a rózsák.
Öreg, ki már beleszórta vízbe mind a bű-
völetét, s lehajolva vár,
hagyom, vigyék, ami nincs; a csonk se mar-sajog,
simogatja a kéz, ha ér.
Kifosztva, mind milyen egyformák leszünk! A szárny
helye bennem, a csonkolt,
s a képzelődve kitárt a hátatok hegyén.
Elemelve varázsunk.
Régi szokás: görögök San Giorgio temploma* esti
nap sugarába ha fürdik, s a biblia-képsoron lángja
megpihen, átlépjük küszöbét. Egyedül mi vagyunk csak.
János, a vízmeritő vize s Jézus alakja se mozdul,
mintha megállna a pillanat. S itt van a lélek, idézve.
Én anya-, Gí apa-szóba merül. Fogadó szobaablak-
lángra kihajlana szellemük, s átkarol, át, pici lángjuk.
(Rossz vasu, ingatag ócska edényke; kavics beletömve;
szúrd oda gyertyád, gyújtsd meg a többi között – s jön a holtad.)
Így ez az est is előbb: a találka. Mi átemelődve
ott lakozunk libegő gyertyán velük. – És soha többet?!
Mert kapuszárny kicsapódna darabokra, szilánkra.
Zúg suhogás. Közepén vak a tébolyodott szakadék-szem.
Lófejjé nyúlott áll tombol a szesz viharában.
Szinte surolva, agyag-tehetetlen a test. De a részeg
lángra vadászik, a lélek igézi! Piciny kivilágo-
sított fülke, a gyertyakanóc telefonja! Ahol meg-
csöndül a Túlra fülét hegyezőnek az őr-szivü ének.
Dúl-fúl, s fúj a világra sötétet: öl. Serceg a nyála,
oltja a fényt! Kialudva, elenged anyám, menekülne!
S félbehagyott mosolyával utána iramlana Pista,
Gít karoló, iszonyodva: minek sara mára az ember!
Béna! Csupán a köd árad. S a test veri (mint üregébe
zárt éjét a szobor) tudatodra: te, meglakatolt. Hisz
tenni se tudsz. Csak bámulod, s ő kisuhant, aki nincs is.
Vászon az est, ikonárny-közön ím, kivetülve a holnap.
Jelt ad a fantom. Az arc tied. S útja is templomon, ördög.
Háló-ablak alá vén szembeni ház teraszára,
július ingatag angyala testvérpárt telepít le.
Majdnem igaz: ha köcsögbe kitett tej szenderedése
alvadozásuk először. Amúgy szelíd arcukon árnyat
nem látok, Gi se rögtön. Idő kell, míg kiderül, hogy
szép fiatalság, alma-derűdön a bentlakozó ki-
fúrja magát, s tekeregni csupasz-arcátlanul indul.
Nap tüze kelyhe? Jövendő?!… Hát e fivérek bagó se!
Két tizenévü, világ, uraid közül. Ól a szobájuk;
koszba lecsúszva a paplan, túrva sarokba gatyástul.
Áll csak a lusta, s a zoknit a lábujj tolja a kőre.
Kéz nem is éri. Papír kint s bent: napilap s teli-taknyu
zsebkendő hajigálva, bokán túl ér ropogósan.
Olvas a két heverő kimerítőn, látnivaló ez!
Báty példája hat öcsre erősen. Elütni időtlen
nyárnapot így lehet: otthoni lapba merülve legottan
tépdesi csíkká, s hinti koszát laza kézfeje rögtön.
Hétre hetek taposódnak: július égve s elázva.
Náluk a szenny kupacát érlelte Nap, asztalon nőtt a
csikktemető. De a két fi Velence riói alá me-
rülve iszappakolást vesz két-emelet magasában.
Tőlük dőlhet a Frári, s Salúte csigái1 pezsegve
marhakolompos ijesztő fölvonuláson akarnak
(mint a parasztok a Tért2 teleköpve) szerelmi jutalmat –
ők biza lomposan ejtik az újság csíkjait egyre.
Vajh, a Fehér Ház kőszál? S nem repedezne (?) a pince
s padlás, ásitozásuk ily önfeledő csobogásu
morzejelére?! Jövendőnk bájosan ördögi – nemde?
Búg telefon: Kata. Régi barátnőnk hív a hegyekbe.
Sepri eső jégvesszeje ablak előtt a tetőket:
bárka Velence egén (le-lebukdosik orra a rojtos
hullamosó viharokba) e ház. Ebe vinnyog a mélyben,
orma alól a sirály kacagása betörne velődön.
– S nincs hova, hátra! Se föl, havasokba. Tenyérnyi mezőkön
nincs odaliszk (rég, kiskori titkai hogy hitegettek),
nincs Szulamit.
Se, ki – szélkakas – ugrik a füttyre, ha jobbra,
balra, mikor, mi a haszna. De köpsz rá. Nincs kofavirtus.
Hol kölyökajk dühe, szitka, ha földübörögtek a tankok,
s gróf Telekit feketén temetőbe kisérte a gyászdob?
Jött a Madisz-kapualj? Dodi rőt feje? S verve a komcsik?!
Ujjonghattál? Meddig? – Várt teli Rákosi-börtön.
Náci se? Komcsi se? Bank fia sem? Nemes úr se? – Ne ints le:
tejfog az ínyt be se vérezi. Most java jön! Koszorúba.
Stádium. Elnöki szó s keze. – Tisztikeresztem elévül?
Nyakba suhint a bakó. De milyen fura fütyköse, hallod!…
Test, aszalódj! Ne simítson a kurtavas: ágyban aludj el.
Írni? Megártna. Ne írj!
Sose hittem el: ez lesz a vége.
Cirkuszi kört becsahol, húst ugrana tépni a falka.
Rémlene: ismerem őket. A múltbéli napfogyatékon
volt puha szajhám; cimbora; rabtárs; fegyveres őröm.
Kaptafa. Nagyfülü rőt lesipuskás. Írnok a sámlin.
Végül is: ember. Bár legelőször eszedbe ne jusson
Mária-kép, ha e nő közelít! (S fiam mily füge lombja takarja?)
Körben a hatvanhét kese év: csupa rongy, harapásnyom.
Emberi sors ez is? Állni középen a kőzuhogásban?
Gyilkos ereszt derekára szakállt, szeme lágy nagyapás lesz.
Kong a harang s bujik őszen elő:
dedikálni a semmit.
Ó, lesi már, s kivonul jupiterlámpája s riporter:
mázas bókja az éteren át hogy eléri az odvat,
kocsmahomályt, el az agymosodát Buda úri legében!
S kültelek ótvaros ágyain ingbe vizel, de megérti
menhelyi nénike: Boldog a nép fia, fényli be nagyja!
Ázva Velence: kihalt. Madarak körözése esőben.
Megül a gerle a kőlapon. Éhes a Napra – de búgni?
Búg telefon. Haza hangja-e? Ó, nem! A horda csahol csak.
Szex? – szoció ez a film? Leütött. Üresen zizegően
fut Hitachink. Hangyái a csendbe özönlenek egyre.
Friss mészfal veri vissza ijesztő gondola-testük.
S gondolaorrból, mint szakadó zivatar közepén, ki-
lép dideregve a filmbeli csúf, becsapott suta bakfis.
Suppie ház hova süllyedt? Potroha, mennyezetén Mu-
rano kék üveg-éke, a csillár pókja lecsörren
három százada májkövü lépcsőn! Nappalim árva-
házszagot áraszt! – s: délen!…
Ahol legye köpdösi pöttyét
lámpaburádra, s a sárga lavór fenekén csupa rozsda.
(Négy emelet magasan se szökell ki a fülke a falból:
Suppie-kád közelében az ősi ülőke a lyukkal,
régi dicsőség, sok leülés jeleként beragyogva
négy évszázad előtti időt mai csempe-palásttal.)
Itt a lebujba beszagzik ebédhez a latrinaillat.
Szúr? S a tulaj lepedője (a firhang) rejtene titkot?
Szőrteli ujja miközben mer hab alól hajat, „egy szösz!…”
súgja füledbe, mi vár: „pipihús!… aha!…” – készül a filmje.1
Vágás, hirtelen. És viharos nap utáni Velence
ünnepi filmje pereg.2 Potyanézők, állva nevetjük,
híd magasáról látva a deszka fölé növö vásznat:
Hőskor. Száz év!… Hegy kanyarában a filmes utazgat.
Ámul a nép. Masinája elé lesütött szemek állnak.
Pilla alatt csuda vágy! Részegre telítve feszengnek:
Sztárkeresőben a filmes! Az Angyal idáig elűzte!
Sztár terem itt! Ki, ha ő nem?! S a néma beszél! Bice perdül!
Lám, cici rózsasziromja kibandzsít: pendelye hullik.
Őszibarack hamv! Még gyönyörűbb!
– Száz év, hova tűnt el?
Két felem ázik a technika kísértet-sugarában.
Ízenként veszi át az uralmat bennem az undor.
Őszi vetítést még alig old ki belőlem a mocskos
otthoni tél, tavasz – itt vagyok újra megúszva halálom!
Itt? – Jaj, másutt! Délen, hol gyülekeznek a „sztárok”.
Retkesek? Elfedi rúzs. Kicsi lány? Mije van? Szem a lélek?
Akkor e lélek: egértetem; állkapcád viszi bálba,
Zampano!3 Masinád duruzsol, forog: árny veti göncét.
Tűhegyü térden a légy megül. Oly suta így, zavarában.
Tétova kéz bugyit ér – de hová lehet itt elomolni?
Döfköd a pult s a pad. Alja kemény! Nem elég ez a jóhoz!
Még savanyúbb, ahogy érzi: a perc papucsát kicserélte,
s báli cipője legott töri. Tízcentis sarok ámít:
járni tanul betegágyból lépve belé – s boka nyaklik.
Gép mellől figyel, ég a szivar s borizűn utasítja –
„rendez a filmes”. Előbb keze nyúljon az ölbe, de zárul
csöpp párnácska a lencse előtt. Bámész szeme sérti.
Szemhéj… Mit takar? Álmodozást puha zugban a szénán?
Ablak alatt kuporog? Szeme ott süt, bent a szobában,
s másol az ujja magán idekint a sötétbe lihegve
tiszta imát, remegést, gyönyörűt: mennyet jutalomnak?
Ömlik a társnő dús haja bőrén? S asszonyi nyelve
őstudomány? Pici hinta repít, s te lelátsz a világra?…
Film, te sivár, hatodik műnem, fúlt! Kriptasötéten
Fellini4 holt, de üvölt, keserű epe-gúnyja okád le:
Döglesz, század, a lécbe ütött luku színvonaladdal!
Párizsi műbaba-gép vizel – ám a Leány öle jég lett!
Szárad a kút!
„Mire vársz, liba!” – szó vág. Hallani intést,
s réveteg ujj kap a szájba: segítsen a nyála, de téved.
Maszk: kövi lányarc. Csúf s megalázott. Függ a kereszten.
Ám a Ripőknek még nem elég: jön a Fallosz – egérre!
Mászik a légy, nem is egy. Közel. Átrepül résbe, a lábra.
Istállóban a méla tehén is rúg, s üt a böglyön –
csak neki műanyagú dugacs, ágy behemótja a „párja”!
Tompa fejével e műtag hátrál – szűk neki nyílva!
Füstöl a filmes kan: „Na! Na még!”
Ujj, nyál kerekíti
végedet, íme, te századok alja a déli lebújban,
szép korom! Őrzi a film: jelkép ez a zárt ölü bakfis!
Magritte nője: fa lett.5 Gyerek-ifjan ürült ki belőle
Éva gyümölcsöse. Sír köve. Kész mű: téli vizelde.
Lépegető templom;6 szenegál zene forr a derékon –
így szólt versed a Lányról, negyvenegy éve hogy írtad.
S hogy lehajol szive, hol katonák agyag-erdei, várjuk,
ördögi szobrok, fényt sose érzők, jöttödet, Élet.
Szálanként kiszakítva a szárnya. Megölte e század.
S gondolaorrból mélybe bukik, megalázva a vers is.
Dorsoduróban1 hül a Margheritán2 puha csöndje.
Carmine3 szobrai, lám, most megmenekülve vidáman
tárják csöpp cicijük konya agg fele – fába faragva.
Jöttek a „versszavalók” napokig! Ki-be jártak a téren.4
S „költők”!… Kanna kezükbe-repül (hisz a vers ma ez éppen!)
Paprika Janka e hun hajadon, regelány ad elő – mit?
Csobban a rossz rongy. Ágnes is így mosogatta a szennyest
jó Arany úrnál. Mink – szövegét kipipálva ha hagyjuk –
s íme, adúnk: dobogón vizelünk, kimosunk lepedőket,
és rotyogunk ki-be, mint puhuló bab a kukta-fazékban,
már mindent kitakartunk rejtjelezett csuda-mélyünk
színaranyából? Így lehet. Ám Arany úr hova tűnt el?
S főleg a vers hova? Tudja-e fába faragva a két kis
szép didijű, ha kinéz oszlopmagas ég-tetejéről?
Túlnani part zene- s képtöredéke, te! Borszinü égben
kezdenek udvaros-ágas csillagok ejteni fátylat
mind a sebekre, a házrohadásra, galamb tetemére,
bundás vénre az árkád kő-hidegében. Az Éj jön.
Szemközt, sarki szobában a nő Veronése-ezüstben
készül aludni. S az őrültek kilopódznak a kúthoz.
Épp ideér, s a bokára kötött csengő belecsöng a
vízcsobogásba, ha meztélláb zizeg el; hegedűje
verdesi hátba, ahogy fut a vének elől; nevet s izgat.
Átmenet éppen a teste: ezüst jelenés; sehováse
nyíló vers; leiratlan előjáték – szabadítsd ki!
Perc fala omlik csípőjére! – Te, vers, örökítsd meg.
* Dorsoduro, Margherita, Carmine, ki-be jártak a téren (jegyzetek)
Minden napra sirály kitalál tréfát: baba játszik
kint, a tetőn. Nyitok ablakot: ömlik a hang nevetően.
Pólya gurulna göcögve – sirály! Liba-nagy. Kacag s illan.
Néha ijeszt, ha lecsap – havazó villám –, le a mélybe.
Ház-közi szűk nyaku calle surran alatta sötéten –
mit kap a csőre közé? Ha a kórház rengetegén üt,
hátha a holtat emelgeti át selyem égbe, jegéről?…
Akkora állat! Egész rakomány lelket fuvarozhat
(pára a lélek súlya) Michélénk szép szigetére.
1
Gí szomorú. Átszállt a halál, hócsőr, s lebegően
vár a sarokban? Hív, s köpenyén csordul le az éjjel?
Lent a terecskén láttad, a boltajtó, hova nyílik:
maskara-gallér s kalpag, a háromszögletü, vígan
s szénfeketén tessékeli épp tréfás-elegánsan
boltba a vén márkit vesepárnás, masnis ebével.
Orsolya-nővérkék raja leng, repdes hidadon. Mi-
racoli márványán a nap int, s rőten besötétül.
Még lekapod tűz s fény vegyülését, híd-mögi lánggal
hogy kihajolnak nézni a víztükröt primuláid,
s holt, szutyogó, sármélyi rión vibrál tüneményes
alkonyi háló színarany ívvé gyújtva a roncsot.
Balkonon, ott: hortenzia hálóing-szitaselyme.
Testtelen. Objektív Yashicád Bálám-szamarával
ámul a szem, szív, száj:
Ahogy én, látod mosolyogni?
S vén Yashicánk gépszíve sajog:
Mért lencse vagyok csak…
2
Moccan a csákós csőr, ha a kölykök lökdösik este:
hátha lehullik rémsima ormány, s fölveszi Szemfül,
föl, föl a földről, boltos elől!
Hátszélre gyanakszik
Has Maki boltos. Vissza, bezúdít lom-maradékot!
Zörren a zár! S csörtet haza zöld lazannye-falásra.
Szemfül eközben csőrrel az orrán peckesen indul
Suppie Campón át buba-Babszem, gömb-pici lányig.
Téren a táncát nézi a környék (macska s kanári),
s lám, a Halál is (Szemfül, a csőrt csórt) látni akarja!
Csorba szemét rászegzi pihécskénk: Ez ki s miféle?!
Furcsa madár! Szárnyát hova tüntették a manók el?
Csőre a szárny?
Szemfül, hasiját míg képzeli enni,
s köldöke tó-titkát lenyakalná tó-apadásig,
föl se ocsúdhat, s nincs sasi csőr-orr! – Tűnt a haláli!
S táncol a Babszem lányka. Halál csontcsőre a vízben.
Víz feketéjéből (ha a Hold süt) látni: vacogna.
Két havad elsuhan? Itt az egészre legyintesz. Öregszel
s két hava bántana? Kit magasan sziven üt, hogy – elégtem! –,
nincs hova visszanevessen. Ütést se akar sehová sem
mérni. Mi változik égen, e földön, alátaszitottban?
Vég, ami teljesedett, soha több alakot nem ad árnynak.
Semmibe indul. Egyéb mi jöhetne? – Kivéve a Köztest.
Rossz cserepén (mögülem) ha talicska gerinc tetején fut.
Csúf zene. S nincs neki szárnya. De négy emelet van alatta.
Sittel erőlködik. Embere, mint az ekébe ragadva.
Szánt a tetőn! – Ne csodálna ily égi szinészt meg a szíved?
Lép mereven; lefelé vetemedsz kotorék kövü ház, s le,
túlfele húz, von a mély; taligája nyög, ördöge rajta.
Lépve hibásan a szín kiürül – nem ijeszt, ami érik?
Köztesed átfedi, mint köd a tornyot. Alak – de valódi?
Nézve: való vagy? E két lehető közül edd, ami tetszik.
Lám, ez a Köztes. Alighanem így lebegő ama limbusz:
innen is, onnan is át a valón. Üveg. Át lehet adni
– vak felezővonalán a van s nincs ahol összesimulnak
szüntelen élni!, e zárt „neve nincs” üvegét kinyitottan
(sapka alá lefedetten akár beletúrva az ujjal),
orra elé tologatni közönybe meredt Atya-társnak.
Ám ez a naptalan éjsebü mezsgyerög két fele! Más nem!
Két piacos, feketén szemetes maradékkal a vállon:
kéz kezet ér, de az „áru” gané, egyikük se akarja.
Nincs csere s üzlet az Isten s a „mása” között. Soha nem volt.
S jaj neked, aj!, ha a kívüli semmibe kétfele ázva
láthatod: egy! – Nyomorult kirekedt, melyikük leszel egyszer?
Elnöki válaszod – ej, hova? – messzire elkanyarulva
tán tüzijátékká lobogott el az ünnepen. Ért, s le-
hullt boritékod a víz arany, olvadozó tükörére;
lángszive, szürke betűsora percre parázs, s hamu hamva
lett az egész.
A Redentórét1 (köszönöm szerető sza-
vú érdeklődésed: jó melegét – belül – érzem)
ünneppé olaszék se teszik másképp – mi is így csak
Szentistvánt. Lebegett dobogó hadihíd a Canale
gyöngyszövevénye fölött – üresen, mielőtt lilazoknis
monsignórénk s fess tábornok a hölgykoszorúval
szárazon átkopogott katonák sora közt; s mi nevetjük:
bíboros úrból hogy lesz parányi bogár odaát, Giu-
decca alázatos ajtainál. (Na de csíp ez a gúny is…)
Zúdul a várakozók sokasága. – Mi pattan?! – A sodrony!…
Pánik azért nincs. – Ott az utász! S ki-be billen e híd! Ve-
lence is nőnemü! Húsz évszázada táncol a mély fö-
lött – ki törődik gyertyalidérccel, akit szeme bűvöl?!
Számüzetésemet úgy hagyom, iskola (víg) kerülője:
„Ingyen futsz, Gí! Ócska hajóra tizenhatezert ki-
dobni!, az kéne csak!” Így robogunk mi is át, noha minket
Palladió szűk temploma, hidd, sose csalna: kinőttük!2
(Dante a Pokla legalján bugyros Usába kirúgta
volna – de hátán: monstruma dögtetemével! – a gyászost!)
Ám a Giudecca!… A dantei szó heve fúlna! Zsidók-e,
gyilkosok éltek e régi Gulág tutaján – evezői?
Szurkon eveznek, az messzire szétvetül. Azt hiszem, út visz
egy napon át, ki, Velencéből haza: Cséritelepre,
Kőbányára, Gubacsra, Csepelre s tovább, salak-égig.
S ott, aki él? Be, Velencét falná, röpke egy éjre.
Majd mehet át a világos egű üde hajnal alá az
űzött, visszaeső Ady-rög; pora ott vegyül össze
rom-szigetén a fenés Sorssal. Megül. S át, ide bámul.
Ó, ide, hol rovom irkalapomra e sort, tele fényben,
fönt, magoson. S cserepes tetején a Világ Szeretője3
arca körül haja gyöngy-lobogását hűs tenyerébe
fogva mögé néz (vagy lát?) udvari hódolatunknak:
Nézi a bárka-özönt két (?), hét (?) emelet csupa tenger
oszlopkőbe meredve… Virágszirom-ék, aluvó, kis
egyszervolt bogaracska… Borostyán-börtöne zárja,
s őrzi olajsima pillantása a Mély tetejét, e
holdragyogást – s szentségtartó kelyhében a szívem.
Kapkodok? Ezt-azt összekotorna a képzelet? – élnék!
Töltse ki búzaszem áttüzesült menedék-kalodámat!
(Képzavar? Így ne Te ints. Tudom én, habogó agyalággyal
szomszéd! Vén Tiziano egykori háza bolondok
bús ugató palotája e nyáron; ebéd zaja öntöz,
s éjszaka macskajaját pazarul szaporázza az ének.)
Ünnepelünk? A Giudeccán járva gyalog, hazatértem,
s lassan ocsúdok, e helyre talált, idefönt, Gire dőlve.
Tudhatod: olykor a zárka magánya de jó pihenő a
rabnak! Alád tereget zeneszőnyeget s alszik a kínod.
Mintha e Frari-lakó4 zeneművész fölrepülése
volna a rácsra. Szabadság.
Hát ilyen éj fogadott ma
Suppie ház tetején: tüzijáték! Elszakadóban,
gyermeki mennybe belépve, talán le se nézve: Michele
ágyai mért mocorognak (?), e jóra nevelt puritán fe-
dőkövek (!); észre se vettük először a fölkönyökölt Stra-
vinszkijt5; csúf mosolyát; s bizonyára nem, azt se soká, hogy
közben a Bellini-kisded zenéje kibomlik ölében:
fölserdült (!), tíz évszaku lett (legalább) tavasz-ajka.
Láttuk a dalt mi. A pávafarok behajolt, szeme éppen
Gí tenyerébe simult. (Szive ver bele tollba s zenébe
éjszaka leple alatt?)
De a Menny elinal, ha muszáj, ha
látom esőzni alá hamuként leveled, le a vízbe.
Csíkja sötét; feketén hasit szét diadémot az éjen.
Éjen? A szívem az. Nem tüzijáték pálmafa-éden
fényjelenése zuhant a kiült tömeg ámulatára!
Ünnep után bizonyára a tűz-vezető hivatalnok
kapta először a Pompa Keresztjét, mert sikerült e
nagy tüzi (s még: vizi) -játék! Páholya Márk közepén az
Ujj6 tetején maga Menny: uraké. A harang – pihenőben –
megkoronázta a nyájt, s egyesült erejük cipel egyre
érctiarát.
Na de én?! Cipelem biz a csönded. A szódra
vártam idáig. Hívtalak Attila, Béri telében7:
„Itt az idő!” (Ha ugyan nem az volt behavazva egészen
négy rongy évtizedet, s hat, utóbb, lám: új, szabad évet!)
Meddig a hó már szánkba tömülve, lefagyva bokánkig?!
Lépni se, szólni se tudna, ki ír, s aki olvas – az ember?
S ember-e még, ki sem érteni, s írni se tud belenézve
éje: halála szemébe, s a hályog elé odatárja
fáklyatüzét: mire ment maga itt, mikor Istene, félig
háttal a Földnek, aludva a szíjat elejteni látszik.
Tán Te is (azt igyekezve, mit én) lopakodsz be az Égi
ernyedező keze, hol csügg, s visszaszorítsz levegőt is,
óvatosan, mikor átkötözöd kiesett fonalunkkal
nagy tenyerét. Ne veszítse el, álma ha szebb tüzijátszma.
Hogyhogy a hívás mégse talált? Hiszen Attila várta
s Ötvenhat szelid ősz fejed! Annyi a néma!, hiányuk
már ki se tűnik (?) – iker-szivü szólni-tudó, aranyajkkal
eltemetett élőnk a halottugatás zsivajában
szólni se merhet (?!): a Vers meg a tiszta hit emberi korban?
Kuss legyen – ünnepükön, közös ünnepi estjükön, ősszel?
(Lesz vajon?)
Elnököm, érmedet osztva a lábad e hídra
nem teszed. S árva „Giudeccán” hull a remény; temetődik.
Otthon e híd se hiányzik, az egynapos ingadozású;
s szép mise kültelek árkain (ó, lila látszat a röpte!…),
még az se lobban a szembe. Elég csak a semmi homálya.
Szúrja fejem búbját a Nap. Íróasztalom éget.
Dől bele náthám orrfacsaró-bőven, pedig onnan,
barna fiók-mélyből növekedjék hordani engem
fény, a te bokrod, dúlt haza-képpel eléd ide rogytam,
háttal, Idő, szűz kurva, kitárult ég-kanapédnak.
Minden elúszott, most igazán könnyű temetődbe
vinni virágot! Szirma Michélét mind beborítja.
Sőt! Kitüremkedsz sírközön át, kőpárna-törésen,
fal magasán; csobbansz alacsony vízből, sebes óra.
Zárhatom ablakpántom, a táblán párzik a perced.
Nyúlt mutatód: pókláb-rezegését hozza az éjjel.
Kívüled alszik minden erőtlen kréta-jeleddel;
megreked egy-szárnyán kikötött vak képzeletünk is,
csak te fened ránk, képmutató, kétélü borotvád!
Honnan e hajtás benned, igyekvő számtaniságod?
Elkülönít mindtől, ami él, hal, vagy legalább van.
Nincs nyoma őrült visszakozásnak rossz hegyi úton,
s nem tesz a tűnődés se lazábbá – lépsz ugyanúgy csak.
Hátrafelé tán még sose léptél; oldalazón se;
még fiam óráján se csiszolnád jártodat állni –
ő pedig ért hozzá!, de beléd tölcsér-csöve törne.
Nem habozol, jó-é, ami jön – tart egyre kimérten
menny-tagadó játszmád. Tekebábot, forgat, elüthet,
rossz rög alá tetvet, takarít, céllá nemesítve
hulltot a Földön, mintha ezért várná a fizetség.
Édes az órám? Perc. S rohadó perc? Tartana évig.
Szűz te, mitőlünk, ez koronád, rossz kurva: tökélyed.
Esteledik. Cserepek tüze lejt a kitárt szobaablak
háztetejére. Kihajlik eléjük e föntlaki úr, hol
táblaüvegben a percre berémlik a kékület-élen:
7, október, nyolcszáznyolcvan… – hogy hat-e? nyolc-e,
bús faborítás elfödi végképp; tokban a titka.
Ámde nevével jobban fért el Suppie Carli,
metszi a régi üvegbe középre, hogy Élt! S jelen itten!
Carlo szelleme tölti be esti tetőszoba-csendem.
Mész pora hull a fejemre s a szú-lyuk mákszeme szinte
széteszi ádáz kézfejem ökle alatt lerogyó, ho-
mály-teli asztalomat. – Na?! Szamárfüle hallana, súgna
égi Leóm levetett motyogásaiból valamit? Mit?!
Lapját Suppie leckeirása lenyúzta. Nem érte
fáját villamosáram a meztelen Ilda alól sem,
hogy párnás öle nyílik az úrfira ujja közül, s be
angyali kéz teszi ingani kiskatonád a helyére.
Carlo, ős szoba-köd, savanyúbb ez az óra, hol állasz.
Úgy jössz, úgy jelenít meg az est, elegáns hivatalnok,
kis palotát csirizelve a lábad alá, s mialánk, vagy
négy emeletnyit e Campón, házadat, ősei templom-
közteseként,1 hol az éjszaka macskapuhán ül az égen,
s lándzsahegyével a fény beleborzol a víz köpenyébe,
míg levegő s a homály lepedői közül kiderengesz.
Őszül a haj töve, mák szeme hamvad a bőrön, akárcsak
nyakravalója s cipője, a szürkebetétü, s kezén a
kesztyű. Annyi a mák! Csoda-mák pasas ez! Maga mákol!
Ópium üstböli álma: zabája, ha médiumának
fölcsap a vers – ám épp ez a kérdés! Barbaricumja:
hátán; rogyva a lépcsőn nyúz epe (s Gít is a görcse);
mint a borotva harapna husodba az otthoni tegnap –
s akkor fogj neki kísértő puha szellem-ebédhez?!
Nappaliból ha a Zanipolo meg a Márk kupolája
karnyújtásnyira állva Miracoli gömbölyülő te-
tőlemezétől vibrál; s Formosa tornya középen
ráhullámzik a pléhre, közel: ha akarna, vizitre
csengetné meg a csengőnk. Izzón kis kofalánynak
köldöke gödre felúszna alóla hasát cirogatni,
khmer Bellmerbaba-testtel2 hólepedőre sodorva
karja, a lábfeje egy fonadék: közepére a szád ül – – –
Görbedsz? Horgadsz? Éveid?… Íróasztalod alja
vinnyog? Szél? – vagy e rossz kutyalábú szék s kanapé vet,
s Suppie Carlo (ködkönyökű, heverő szoba-szellem)
nagy szemet át a valón? – :
„Jövevény! Ha te sem tudod: élve
múlttá sodrott, ég a jövőd! beleég! – neked annyi!
Lettél és voltál, s már nem leszel otthoni lélek,
kit hazahív, aki mind láng lett, amikor te elégtél.”
Jössz? – S üresek hidaid, hol farmeros-édesen érte
jöttödet egykor a Szárnyas Lány! Jeladó cigaretta-
szentjánosbogarával a víztükör ékköve hunyt ki.
Gí kikötő-szeme mit várt? Hold legyezője zizegve
zöldfüvü fényével be-be hinti az űr-üres ívet.
Majd hazavet jeges éj – de a tűz kialudt. Sivatag les.
Romkert. Kígyónyomta por, oldalazó, puha sávos:
lépsz rá – s tart lefelé, le az út: katakomba az alja.
Ott a falára leírva halálod. A Sors csigolyádat
röggé tördeli; trágya leszel. S nem hallani: Ámen.
Nappalimat mutatom legelőször. Időtlenedése
vénkori álca alól lesi jöttöd. Eléd megy a tücsköm.
Keskeny résben a látnivaló sokasága. Kadáver
mozdul alul. – De bevarrtad-e múlt kapujába jövődet?
Úgy ne feledd: csupa bál ez a padlás. Árva lelenclak.
Zsuppkocsi-hordta ajándék. Jóravaló kötözőszer
leprás álla alá. S hegedű, klarinét nyitogatja
lábad elé csigalépcsőd. Föl? Le? Ki kérdezi tőled?
Tág szoba. Bár alacsony, lecsapott tetejű s köve barna,
három az ajtaja. Nem veszed észre, de furcsa: fehéren
kettő falba simult. (Film – bergmani, rejtve, ha érted.)
Kétrétig lebukó csoszogó levegőfi, odúszag
guggol a túlfali térbe szorulva: Ijedten eliszkolsz
Bosch-beli orgia-zajra?! – kutatná, s csalna magához,
bús berezelt!
De Gi alszik, s álma betölti egészen.
Ott káposztáskertbe benéz a fehér ruha fodra;
pillangó-repülés a leány derekán, ahogyan fogy;
ámulatára szivárványt gombolyit égre belőle
Gí keze fürgén – csöpp bugyiját kutyaszáj megugatja.
Alszik babszem lány. Szipog: édes arája hová re-
pült? Cicijét mi takarja a Campón, tánc-hevülésben?
Semmi, de semmi? A párnacsücsök sem? Ilyen lakodalmat!…
Ám a terecske kitárul, elúszik a Suppie1 házba,
s nesztelenül lezizeg, le, sirályi ruhája fehéren,
épp, mint nagy sírás havazik remegő aluvásba.
Mordul a túlnani ajtó! Fú a savószemü szellem:
nyávog a hízlalt kandúr!
– Ó, ha lehetne, elébed
vonnám, hadd simogassad! Vinne tetőre galambnak.
S ír majd orra hegyén legyező-sugarára Velence!
Vagy dőlj hátra e székre az ablak előtt: öle bársony,
fogd sárgás aranyát: üde, mint gidaláb; szöszi lány, ha
hűs moziban teszi rád tenyerét s delejével eléget.
Néked ugyan lirizálni nem ugrik; fülbe sem olvas
magvas nagy szavakat: tizenegy század dicsekedni
itt föl-alá tojik ám! – Ez a Suppie brancs palotája!
Kártyából emelet rozogán tapadoz magasodva.
Zrínyi is állt a tövébe, merengve bejárati címer
kardján, lándzsanyelén nevető alakon. S haza gondolt.
Ló nem tapos teret itt. Aki barbár, látcsöve villog.
Tarkán jár hidon át, ül a gondola-mélybe családdal.
Szór pénzt. Gyomra sajogva korog. Bámul föl a Márkra.2
Nézheted innen. E mostani számkivetésem egyébként
tág egü. Ablakaimba beréved az élet: kivágva
zászlószívéből a hazám. A világ lyuka rongyon.
* Suppie' ház, Márkra (jegyzetek)
Hét ablak. S betekint tizenöt torony s öt kupolája.
Körhintán ülök? Így lehet. Írok a nappaliban, de
Vers, te pucér, a Miracoli1 kőtetejére ugorva
intesz iát, s pihe-lábad az Angyal alól belemártod
rőtarany est-sugarakba. Lelépsz, hogy a perc kinevessen.
Csörren, a Formósára2 harangjáték letelepszik;
giccse előttem emelkedik (ó, irigy, érzem!) az égbe
jó, szívós szita-szárnyon. Ilyenkor még sebe vérzik,
sértve a szív. – Írószoba, légy menedékem! – s erősen
tárom az ajtót, hátha, bitang, idejössz a tetőkön
s szólsz: „Hát jó, tapogasd, mire gondolok; írd ide – s költesz!”
Szúvas az asztal, az ümget ilyesmit. Férge beszélget.
S Márk tornyától végig az égen a sok mutatóujj!…
Mind a tetők taraján, aki nyújtózik kiabálva:
„Lássuk a medvét!” – úgy figyelik, ha az ihlet elugrott,
s én, esze-ment suta borbély, nyúzom a Semmi-borostot.
Átal a szűk folyosón, be a háló-árnyba ha érek,
jönnek a „nézők”, jön merev ámulatával a többi:
Zanipolo,3 Gesuíti!4 A konyha edénykupacán ke-
resztek, orom-csigadíszben a tornyok mind idelátnak.
Nézik a bolygadozásom. A kínt, szoba sorba kioltva,
elfed. S hét fátylad – le-lehullva –, ha söpri lapátra
árokbűzben a menhelyi népség: hűl helyed, ének.